Jelen esetben a jövőre tekintve mit is tehet többek között a gazdálkodó? Egyik fontos elem a talaj vízmegtartóképességének javítása, ami persze nem megy egyik napról a másikra, de törekedni kell rá. A vízmegtartóképesség növelése egyrészt a szerkezetes, szervesanyagban – és lebontó élőlényekben – gazdag talaj (mint egy kis szivacs), s a talaj fedése által lehetséges. Az ilyen talaj öntözés esetén is jobban megtartja a kiadott vizet, azaz növeli az öntözés hatékonyságát is – értesült a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara tájékoztatójából az Agro Napló.

Így az aratás idején a szármaradványok kezelése lehet segítségünkre a fenti, hosszabbtávú célok elérésében. A mulcshagyásra egyre nagyobb figyelmet érdemes szentelni. A mulcs kis hasonlattal nyáron a talaj számára olyan, mint a „szalmakalap”, nagy esőkben, mint az esőkabát, hisz nem hagyja az intenzív csapadékhullás hatására eliszapolódni talajunkat, nem roncsolódik a szerkezetessége. Árnyékoló, takaró hatásával mérsékli az elpárolgás mértékét, különösen a jelenlegi szeles időjárás esetén.

A mulcsnak nem feltétlenül a belőle kioldódó tápanyagok szolgáltatásában van szerepe, hanem közvetetten kihat a talajéletre, a talaj szezonális és napi hőingadozása mérséklődik, nem sérül a talaj szerkezetessége, javul a szervesanyagkészlet, s a vízgazdálkodás. Azonban az sem elhanyagolható, hogy a szármaradványok talajon hagyása, sekély bedolgozása által jelentős mennyiségű, a növények számára felvehető makro-, mezo- és mikroelem kerül a talajba. Talajaink fokozódó mikroelem szegényedésének számos kedvezőtlen hatása ismert.

Statisztikai adatok szerint a szalmának 2/3-át takarítják be valamilyen formában. Becslések szerint a begyűjtött szalmának mintegy a fele (50–55%-a) alomként vagy takarmányként kerül felhasználásra, egyharmada (25–30%-a) ipari célokat szolgál, a fennmaradó rész (15–25%) energetikai folyamatokban kerül hasznosításra. A táblán maradó búzaszalma fennmaradó részét az esetek többségében beszántják, kis részét a tarlón elégetik. Tehát láthatjuk, hogy a talajról a főtermésen kívül a melléktermék jelentős részét is elvisszük, ugyanakkor ebből vissza is kellene pótolnunk.

A növényi biomassza talajba visszakerülő részének feltáródása, humifikálódása a növény számára biztosít folyamatos, kiegyenlített tápelem és tápanyag ellátást. Amennyiben ezek az anyagok a növény szármaradványaiból mobilizálódnak, a talaj tápanyagtartalma nő. Ezek alapján könnyen belátható, hogy jelentős gazdasági érdekünk – a víztartás fokozásával még jelentősebb a haszna – is fűződhet a szárbontás által a melléktermékek talajba juttatásához, hiszen műtrágyázási költségeinket is csökkenthetjük.

A szárbontás elősegítése érdekében a melléktermékek talajba juttatását követően – megfelelő hőmérsékleti viszonyok mellett használhatunk mikrobiális tarlóbontó készítményt. Ugyanakkor az esetlegesen fellépő ideiglenes N hiányt és az azzal együtt járó pentozánhatást kivédésére 100 kg szárazanyaghoz 0,8 kg N hatóanyagot – mely lehet szerves eredetű forrás pl. hígtrágya, szennyvíziszap, istállótrágya is – lehet adni.

Fontos hangsúlyozni, hogy a szárbontás hatékonyságának fontos eszköze a megfelelő kijuttatás és agrotechnika.

A szármaradványok talajba visszajuttatása tehát nem egy évre, hanem az elkövetkezendő évtizedekre javíthatja talajaink kondícióját, biztosítja a megfelelőbb tápanyag- és vízgazdálkodást.

VPAKG2021 pályázatban is vállalható volt, hogy a 3 évből legalább egyszer hagyjuk területünkön a szármaradványokat a fenti célok segítése érdekében. Látjuk hasznosabb is lehet gazdálkodásunkra, ha ezt többször megtesszük.

(Forrás: NAK)