MENÜ

Március 10. – A beporzók napja

Agro Napló 2021.03.11.

Három évvel ezelőtt javasolta az ELTE Természettudományi Kara tudománykommunikáció természettudományban mesterfokú képzésének egy oktatója (Vásárhelyi Tamás) és egy hallgatója (Györfy Borbála) – idézi fel a kezdeteket az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMME) honlapján Pungor Adrián -, hogy a természetvédelmi napok sorában legyenek figyelemmel a beporzókra is.

 

Az eseményhez intézmények sora csatlakozott. Az OMME mellett a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkatársai küldték el a témával kapcsolatos szakmai anyagukat. Ezeket foglalja össze a következő történeti ismertetés.

A magyar kezdeményezésű Beporzók Napja (ami március 10-én tartanak) az ipari méretű káros mezőgazdasági hatások elleni természetvédelmi program. A Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesület felhívására 2020-ban már 40 magyar múzeum csatlakozott az eseményhez valamilyen extra programmal, hogy emlékeztesse közönségét arra, hogy az emberiség számára fontos ökoszisztéma szereplői, a virágok és a rovarok bajban vannak.

A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ majdani állandó kiállítására készülve már idén szeretnénk csatlakozni a Beporzók napjához. A többrészes, házi méhek (vagy mézelő méh – Apis mellifera) életével foglalkozó programsorozat első, 2021-es programja a pandémia miatt egy online múzeumpedagógiai foglalkoztatóval kiegészített ismeretterjesztő anyag, amely a méhlakás funkcionális tereit és a dolgozó méh életét mutatja be.

Amikor építészetről olvas valaki vagy beszél, legtöbbször az ember által megalkotott hajlék kerül középpontba. Az idő előrehaladásával újabb és újabb épülettípusok jöttek létre, amelyek funkcióiknak megfelelően számos sajátossággal rendelkeznek. A társadalom számára a szervezett munkát és a szorgalmat a méhek szimbolizálják. Ezért lehet méhkasokat és méheket ábrázoló díszítményeket találni a bankok és takarékpénztárak homlokzatán. Ezúttal azonban nem az ember, hanem a méhek életéhez és munkájához kapcsolódó funkcionális tereket mutatják be a muzeológusok.

Felidézik: az ember gyűjtögető életmódja során felismerte a méz tápláló és egészségmegőrző hatását, így a sziklákban és fák odvában talált lépes-mézet fontos tápláléknak tartotta már az ókortól kezdve. Később – a selyemlepkén kívül – az egyetlen háziasított rovar számára méhlakást alakított ki: gyékényből font kast készített.

Az egyterű méhkas mennyezetéről csüngenek le a viaszból kiépített lépek, amelyek hatszögletű sejtekből állnak. Ennek a hatszögletű építésnek a szerkezeti előnyeire az emberek is felfigyeltek, és később a nagyobb csarnokok, például a bankok pénztárcsarnokának üveglefedését is hatszögletű üvegtéglákkal oldották meg. A kasban az egymással párhuzamosan csüngő lépekben nemcsak a fiasításoknak is helyet adó fészek található, hanem az összegyűjtött nektárt és virágport is itt őrzik. Ezzel kapcsolatban gondolni lehet napjaink lakótelepeire, ahol lakások és üzletek is megtalálhatók. Azaz a kasban egyazon térben történt tehát a még ki nem kelt méhek, vagyis az álcák etetése, a sejtek kitakarítása és kiépítése, valamint az összegyűjtött nektár és virágpor elraktározása. A kason lévő lyukon, a röpnyílás körül álltak őrt a betolakodók ellen az őrök.

Az ősz eljövetelével a méhészek a méhkasban élő méheket lekénezték, hogy ne fertőzzenek a következő virágzási szezon kezdetekor, a kasban lévő mézet eltették télire, a fiasításokat tartalmazó lépeket pedig először a tyúkoknak adták, hogy kicsipegessék a fehérjedús élelmet, a megmaradt viaszt pedig a templomnak ajándékozták, ahol viaszgyertyát mártottak belőle. Így a méhkasokba minden évben újabb és újabb családok költöztek be.

A méhészet mint mesterség fejlődésével egy új fajta méhlakás terjedt el az 1800-as évek második felében, a méhkaptár. Különféle kísérletezések (például könyvként lapozható vagy kerekes kaptár) után a fekvő láda formájú és az álló rakodó kaptár terjedt el, amely napjainkban is használatos.

Az álló rakodó rendszerű kaptárban számos funkció elkülönül egymástól a kashoz képest. A kasokban egymással párhuzamosan elhelyezkedő, sokszor amorf formájú lépeket felváltották a keretekre sütött viaszlapok, amelyekre egyenletesebben építhetik ki a méhek a sejteket. A kaptár alsó fiókjában található a fiasításoknak, a méhanyának és a heréknek is otthont adó fészek, míg a felette lévő fiókokban (mint egy többszintes ház emeleteinél) a mézterek következnek. Ide hordják az úgynevezett liftező méhek a gyűjtőméhek által hazaszállított nektárt és virágport. A kaptár alsó fiókján kialakított röpnyílás előtti teraszt röpdeszkának hívják, ami egyfajta leszálló pályaként szolgál a gyűjtögető méhek számára. Itt találhatók az őrök is. A röpnyílás egy 2 centi magas lyuk, amelynek alsó 1 centijén jut be a friss száraz levegő a kaptárba, a felső 1 centiméteren pedig a méhek szárnyaival való ventilálás hatására lefelé áramló párás levegő távozik. Így történik a méhek lakásának légkondicionálása és páramentesítése.

Érdemes szót ejteni még egy „helyiségről” a kaptárban, ugyanis a méhészek egy része a növények virágzásának ideje szerint vándorol az ország egyik pontjából a másikba. Amikor a méhek napnyugta után hazatérnek a méhlegelőről, akkor kezdődik a kaptárak autóra rakodása a vándorláshoz. A fészek lakói ilyenkor fel tudnak húzódni a menekülőtérbe, és szét tudnak terülni, szellőztetni. Csak a zsúfolt buszokra kell gondolni, ahol a szorosan egymás mellett álló utasokkal szemben az ülők több levegőhöz és térhez jutnak.

Nemcsak a páramentesítés miatt fontos a szellőztetés, hanem higiéniai okokból is. A tiszta és egészséges méhlakás érdekében a gyűjtőméhek a növényekről összegyűjtött propoliszt a kaptár belsejében felhordják a falakra és a lépes keretek oldalára, ezzel fertőtlenítve a felületeket.

Ki gondolná, hogy a kaptárban a jól megszervezett munka dandárját a méhcsalád legrövidebb életű tagja, a csupán 35-45 napig élő úgynevezett dolgozó végzi el. Egy dolgozó méh élete során számos feladatot ellát, születése után az első tíz napban a sejtek körül tevékenykedik dajkaként: kitakarítja a sejteket, melegíti a fiasításokat és eteti az álcákat a fészek térben. Életének tizenkettedik napja körül viaszmirigye elkezdi a termelést, így ifjú kőművesként a méhsejtek kiépítésével foglalkozik. Teendőinek megfelelően egyre lejjebb merészkedik a bejárat közelébe, ahol a virágport, nektárt, propoliszt és vizet gyűjtő méhektől átvéve a rakományt, elosztja a fészek és a méztér sejtjeiben. Amelyik sejt megtelik, viasszal légmentesen lepecsételi, hogy frissen és higiénikusan lehessen később hozzáférni (ezt nevezik lépes méznek).

Életének tizennyolcadik napja körül a bejárat őrzését bízzák rá a betolakodók ellen. Látható tehát, hogy születése óta a rá bízott munkák által egyre közelebb kerül a bejárathoz, míg az első kirepülés meg nem történik. Egyre nagyobb utakat tesz meg, miközben igyekszik megjegyezni az útján észlelt tereptárgyakat, amelyek a tájékozódást segítik. ennek kapcsán érdemes kinek-kinek első biciklis élményeire gondolni a kertben, majd a ház előtt, az utcasarokig, később már a kis boltig. A gyűjtőméhek is így fedezik fel a nagyobb méhlegelőket, amelyről tájékoztatják társaikat, ezzel időt és energiát spórolva meg a családnak.

A nektár- és virágporgyűjtögetés – aminek során a finom virágpor felverésével lehetővé teszik a virágok beporzását – teszi ki életük második felét, enek végéhez közeledve propolisz, majd vízgyűjtéssel foglalkoznak.

 

omme_beporzók_napja_kép_23