Hízósertések állategészségügyi problémái

Az állat szoros kapcsolatban van a környezetével, amit az ember alakít ki. A természetben a vadon élõ állatok szabadon megválasztják hol élnek, hová mennek, mit esznek. A háziasított állatok kizárólag arra vannak utalva, amit az ember biztosít számukra. Ha ez számukra nem egészen jó, akkor sincs más választásuk. Érthetõ tehát mennyire fontos az állat igényeinek az ismerete, ha azt várjuk tõle, hogy optimálisan fejlõdjön. Annál is inkább így van ez, mert a kórokozók által okozott betegségek zöme is csak akkor jelentkezik, ha van valamilyen, az állati szervezet számára hátrányos környezeti hatás, un. hajlamosító tényezõ. Ezek a kórokozók a fakultatív patogén kórokozók, amik ott vannak az állat szervezetében vagy a környezetében, és normális esetben nem okoznak semmilyen problémát. Csak abban az esetben betegítik meg az állatot, ha az valamilyen okból legyengül.
Sokkal kevesebb az un. obligát patogén kórokozók száma, amelyek, ha jelen vannak mindig betegséget okoznak. Ebben az esetben is fontos az állat ellenálló képessége, hiszen nem ugyanaz a betegség lefolyása, kimenetele, egy legyengült vagy egy jó kondícióban lévõ, megfelelõ szervezeti szilárdságú állatnál. Nézzük, mire kell figyelni ahhoz, hogy minél gazdaságosabban hizlaljunk.
Olyan környezetet kell teremteni, ahol az állat jól érzi magát. Nem kell energiát fordítania az állandó testhõmérséklet biztosítására. Hidegben a takarmányból származó energia jó része arra fordítódik, hogy „fûtse magát” az állat, de ugyanígy a melegben is a „hûtéshez” is energia kell. Jó, ha tudjuk, a sertés nem tud izzadni, nem liheg, mint a kutya, tehát csak vezetéses hõátadáson keresztül tudja a felesleges hõt leadni. Nyári idõszakban minden állatorvos találkozik hõgutás disznóval. Általában a nagyobb testû állatokat érinti. Mi a teendõ? Addig is, amíg az állatorvos odaér, hûteni kell. Vízzel lelocsolni, ventillátorral mozgatni fölötte a levegõt.
Elõzzük meg a baleseteket! A padozat minõségére figyeljünk, a résekbe, lyukakba beszorulhat az állat lába, és a szabadulási kísérlet közben súlyos balesetek történhetnek. A beton padozaton gyakran elõfordul, az un. „rongyostalpúság”. A beton elkoptatja „kimarja” a sertés talpát. Berepedezik, fájdalmas, az állat nem szívesen mozog (kevesebbet eszik) és befertõzõdhet a seb, aminek még súlyosabb szövõdményei is lehetnek. Ugyancsak környezeti tényezõ a napsugárzás is. Az ólak kifutói általában fedetlenek és semmi nem védi az állatokat a napsugár káros hatása ellen. Többször láttam már „leégett” süldõket, hízókat. Meg lehet elõzni árnyékolással.
Nem mindegy, hogy milyen az ól állománysûrûsége. Sokszor a kannibalizmus (farokrágás, fülrágás) oka az, hogy túl sokan vannak egy ólban, és unalomból, játékból, agresszivitásból, egy állat megsebzi a társát. Ilyenkor az a teendõ, hogy a kezdeményezõt (általában egy van) ki kell emelni a többi közül (el kell különíteni), a többit pedig le kell foglalni valamilyen módon. Szoktak szemeskukoricát a földre hinteni ( amíg összeszedi, elfoglalja magát) láncot belógatni, amit elõszeretettel rágcsálnak, stb. Természetesen a sebeket kezelni kell, de ezt már az állatorvos dolga. A másik nagy és fontos csoportja a környezeti tényezõknek a takarmányozás. Mint már a bevezetõ részben említettem, a sertésnek nincs módja arra, hogy megválogassa az étrendjét, azt eszi, amit kap. A gazdának kell tudni és folyamatosan látni, hogy az a takarmány amit ad, elég-e, megfelelõ beltartalmú és nem tartalmaz egészségre veszélyes anyagokat. A problémák jelentõs része abból adódik, hogy túletetik az állatot. Ez származhat abból, hogy gyorsan akarnak a malacból hízót csinálni, vagy rendszertelen idõpontban etetnek, vagy akár abból, hogy valamelyik állat nem eszik és a társa(i) a beteg fejadagját is elfogyasztják. Az etetésnek van egy aranyszabálya: „Mindig ugyanazt, ugyanannyit, és ugyanakkor.” A változtatásokat pedig fokozatosan kell bevezetni. Így elkerülhetõk az emésztõszervi problémák nagy része.
A takarmány beltartalma a nagy kérdés mindig. Általános szokás, hogy a kisgazdaságban termelt saját kukoricát, árpát stb. meg akarják etetni. Ez természetes, hiszen azért termelik. A gond az, hogy nem koncentrátumokat használnak a gazdasági abrak mellé, hanem a kész (vásárolt) tápot keverik (házanként különbözõ arányban) hozzá. A kereskedelmi forgalomban kapható tápok összetétele úgy van kiszámolva, hogy egyedül biztosítsa az állat igényét. Ha ehhez hozzákeverünk valami mást, hígítjuk, és az így elkészített takarmányban - amelynek a táp csak egy része - megváltoznak az arányok.
Nyáron mindig felmerül a kérdés: etessünk zöldet vagy ne? Természetesen lehet, sõt jó étrendi hatású a zöldtakarmány. Abból kell kiindulni, hogy a sertés mindenevõ állat és nem legelõ növényevõ. Ezzel csak azt akarom kihangsúlyozni, hogy a zöldtakarmány kiegészítés és nem alaptakarmánya a sertésnek. A zöldetetéssel kapcsolatban sokszor elõfordul, hogy túlzott fehérjemennyiség kerül az állat szervezetébe. A lucernának, a csalánnak magas fehérjetartalma van. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni a takarmányozás során. Tehát ha az abrakban kompletten benne van minden (táp), a zölddel igény felett fogunk fehérjét bevinni.
A kórokozók baktériumok, vírusok, külsõ- és belsõ paraziták szintén a környezetbõl származnak. Vagy eleve ott vannak, vagy behurcolással kerülnek be egy állományba. Egy - egy példát említsünk.
Sertésorbánc. A betegség általában behurcolás nélkül jelentkezik, mert a baktérium amely okozza, sok esetben kimutatható az egészséges állatokból is. A meleg nyári hónapokban sokkal több a megbetegedés, mint télen, és az idõjárási frontokkal is megfigyeltek kapcsolatot. A leggyakrabban elõforduló formája az „orbáncos csalánláz”. Ilyenkor a magas láz, elesettség mellet a bõrön jellegzetes szögletes, vörös, késõbb lilás foltokat lehet látni, amelyek a bõr szintje fölé kiemelkednek (mint a virágágyás) Sertésdizentéria. Egy véglény okozza a betegséget, és a jelentkezést mindig összefüggésbe lehet hozni egy új állattal való behurcolással (általában nagyüzembõl). Jó étvágy mellett (vagy legalább is enyhe étvágytalanság) jelentkezõ véres hasmenés a legjellegzetesebb tünet. Rühösség. A betegséget egy bõrben élõsködõ atka okozza, amely talán nagyobb kárt okoz az állatok nyugtalanításával, mint ha elhullást idézne elõ. Ugyanis az állatok állandóan vakaróznak, nem pihennek, a takarmányhasznosításuk rossz, tehát csak fogy a takarmány és nem hízik a disznó. Ugyanez a kártétele a belsõ paraziták (l orsóférgesség) által okozott kórképeknek is. Ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz, a hízlalás céljához a gazdaságos sertéshús elõállításhoz.
Dr. Cseh Kálmán