Az istállótrágyázás kérdései

Ezekkel az elvi állásfoglalásokkal kapcsolatosan két kérdés merül fel:

- Ha az istállótrágya értékét fõként a tápanyag-szolgáltató képessége határozza meg, szükség van-e egyáltalán istállótrágyára, nem helyettesíthetõ-e az teljes egészében mûtrágyákkal?
- Fenn lehet-e tartani tartósan a talaj termékenységét állat nélküli gazdálkodásban?
- A jelenlegi ismereteink alapján a felmerülõ kérdésre a válasz az alábbi:
Az istállótrágyában és a mûtrágyában adott növényi tápanyagok különbözõképpen érvényesülõ vegyületek alkotórészeként fordulnak elõ. Az istállótrágyában részben szerves anyaghoz kötve, részben pedig szervesanyaggal keverve igen finom eloszlásban. Az istállótrágya a talajban – bármilyen apróra szétszórva teregetjük is el – kisebb-nagyobb, szervesanyagban gazdag fészkeket alakít ki, amelyekben a környezõ talajhoz képest aktívabbak a mikrobiológiai folyamatok. A növényi táplálóanyagok a talajjal sokkal kevésbé kerülnek közvetlen érintkezésbe, mintha mûtrágyákkal adjuk, ennek következtében érvényesülésük sokkal biztosabb és függetlenebb a talaj tulajdonságaitól, mint a mûtrágyáké. A különbség továbbá az, hogy a mûtrágyáknál egyenletesebben és folyamatosabban szolgáltatja a növények számára a tápanyagokat, ezért egyszerre – fõként nitrogénbõl – nagyobb mennyiség adagolása lehetséges. Minél terméketlenebb a talaj és minél kedvezõtlenebbek a talaj kémiai, fizikai és biológiai sajátosságai a mûtrágyák érvényesülésére, annál nagyobb különbség mutatkozhat az istállótrágyában és a mûtrágyában adott táplálóanyagok érvényesülésének biztonságában. Ebbõl következik viszont, hogy minél jobb szerkezetû és termékenyebb a talajunk, talajmûvelésünk minél inkább a talajélet aktiválását szolgálja, és minél kedvezõbb a csapadék eloszlás, annál inkább csökken a tápanyagvisszapótlás két lehetõségének hatékonysága között az eltérés.
A talajt szervesanyagban gyarapító növények növekvõ aránya a vetésforgóban szintén a különbség csökkenéséhez vezet. Eszerint istállótrágyázás nélkül is lehetséges huzamos idõn át fenntartani a talaj termékenységét, sõt jelentõsen növeli is azt, kedvezõ körülmények között. A gyakorlatban azonban csak a mûtrágyázásra alapozott talajerõ-gazdálkodásból ellentmondások adódhatnak. Az ellentmondás lényege, hogy az istállótrágya akkor veszít jelentõségébõl, ha növekszik a vetésforgóban a talaj szervesanyag-tartalmát gyarapító növények aránya. Ezek a növények pedig szinte kivétel nélkül értékes takarmánynövények. Az istállótrágya tehát olyan üzemekben válhat elsõsorban nélkülözhetõvé, amelyek sok és jó minõségû takarmányt termesztenek, és így ott lehetne fenntartani állat nélkül a talaj termékenységét, ahol az állattenyésztés legjobb feltétele és alapja leginkább biztosított.
A felhasználást illetõen ma már megváltozott az a korábbi törekvés, amely szerint a szántóföld mindenegyes tábláját a talajtípustól függõen 4-5 évenként istállótrágyázásban kell részesíteni. Ez nem valósítható meg részben azért, mert nincs elegendõ istállótrágya, továbbá a táblák nagyobb része távol fekszik az állattartó telepektõl, és egy részük csak rossz utakon közelíthetõ meg. Az ilyen táblákra a hektáronkénti 3-4 vagon trágya kihordása nem gazdaságos. A várható terméstöbblet nem arányos a szállítási költségekkel, de sok esetben a szállítási kapacitás nem elegendõ. Nincs elég istállótrágya! Az 1960-as 1970-es években országosan 10-15 millió tonna almos istállótrágya képzõdött, míg jelenleg a 4,5 millió ha szántóra mintegy 3 millió tonna istállótrágya jut. Ebbõl könnyû kiszámítani, hogy csak istállótrágyázásra alapozott tápanyag-gazdálkodást mûtrágyázás nélkül, csak állattartó gazdaságokban, ökológiai növénytermesztésben és a biogazdálkodásban tudjuk megvalósítani. Ezért keresni kell a szervesanyag-utánpótlás más megoldásait. Ilyenek lehetnek elsõsorban a megfelelõ mûtrágyázás, amely közvetett szervesanyag-növelõ hatású, a termesztett növények nagyobb tömegû tarló- és gyökérmaradványa révén, féladagú istállótrágyázás, helyben termett kukoricaszár, pillangósok tarló- és gyökérmaradványai, a gabonaszalma és zöldtrágya felhasználása.

A fentiekbõl levonható következtetés; több évtizedes szántóföldi tartamkísérleteink bizonyítják, hogy a talajok termékenysége és ehhez tartozó termésszintek csak mûtrágyázással is fenntarthatóak a fõterméshez tartozó nagyobb tarló- és gyökérmaradvány és egyéb melléktermékekbõl származó biomassza visszaforgatásával. Azonban legnagyobb terméseket és a legjobb talajfizikai, talajkémiai és talajbiológiai paramétereket a jól megválasztott vetésforgó, istállótrágyázás és mûtrágyázás együttes hatásával értük el. Ezért a végsõ következtetés az, hogy a képzõdött istállótrágyát, szakszerûen kezelve és tárolva, optimális idõben és módon fel kell használni, mert hosszútávon a talajtermékenység fenntartásának és a tartós nagy termések elérésének záloga. Talajvédelmi és környezetvédelmi funkciója sem alábecsülhetõ.

Az istállótrágya az állattartó telepeken folyamatosan képzõdik, azonban a kijuttatás idõpontja csak a nyár végén és õsszel lehetséges az alap-talajmûvelésekkel egy idõben. Ezért a frissen kihordott (trágyatelep, trágyaszarvas) almos trágyát kezelni, érlelni és tárolni kell a jó minõség és jól szórhatóság érdekében. A klasszikus szakirodalom szerint számos trágyakezelési eljárás ismert (lapos teregetés, szakaszos-magas szokásos, Krantz-féle eljárás, Kreybig-féle eljárás, tõzeges, lignitporos kezelés, Keszthelyi betonlapos eljárás, stb.). A jelen gyakorlatban sem kézi, sem pedig gépi erõ – figyelembe véve a költségeket – nem áll rendelkezésre a klasszikus trágyakezelési eljárások megvalósítására. A lényeg az, hogy a trágyakazal megfelelõ tárolásához, és érleléséhez 6-8 hónap szükségeltetik. Az érési folyamatoknak két fontosabb szakasza van, az oxidációs és a redukciós szakasz. Az oxidációs szakasz, ahol az aerob baktériumok tevékenykednek 4-5 napig tart, majd utána a redukciós szakaszban fõként (3-8 hónap) az anaerob baktériumok dolgoznak. Ezért a feladat, hogy a redukciós szakaszban a trágyakazalt nedvesen és tömören tartsuk, tároljuk.
Az istállótrágya mintegy 3 hónap után kerül félérett állapotba, illetve kiszórása csak késõbbi érett állapotban javasolt az egyenletes kiszórás érdekében. Az érett istállótrágyában a C/N arány 20/1, jól szórható, tápanyag tartalma a legnagyobb. A szarvasmarhatrágya összetételének változását az érlelés során az 1.sz. táblázat szemlélteti.

1. táblázat

Az érleléstõl és a tárolástól függõen a beltartalmi értékek különbözõek, amelyek szerint jó-közepes-gyenge kategóriák képezhetõk. Mivel az istállótrágya gyakran piacos termék, értékét a beltartalom és konzisztenciája határozza meg. Az istállótrágya elbírálása az NPK beltartalom szerint a 2.sz. táblázat szerint alakul.

2. táblázat

Gyakorlatilag a három makroelem (NPK) vonatkozásában 10 t istállótrágya esetében 30-60 kg N, 25 kg P2O5 60 kg K2O számítási alap. A N tápanyag esetében a tárolási veszteségektõl függõen adódnak a szélsõértékek, a PK esetében a számok viszonylag stabilak. Egy 35 t/kg-os átlagos istállótrágya adag alkalmazásakor 100-200 kg N/ha, 89-90 kg P2O5/ha, 200 kg/ha K2O tápanyagot juttatunk ki a táblára, amely gyakorlatilag egy nagy termés eléréséhez elegendõ minden növény esetében, mûtrágya kiegészítést nem kíván. Az NPK hatóanyagok érvényesülését azonban 2-3 évre célszerû szétosztani (pl. elsõ évi hatás 60 %, másodévi hatás 40 %), mivel a szerveskötésben lévõ tápelemek érvényesülése folyamatos. Emiatt a szervestrágyázás rendszeres gyakorlata megköveteli a táblatörzskönyv vezetését.

Az istállótrágyázás esetében kevésbé beszélünk annak mikroelem tartalmáról, pedig a mikroelem visszapótlás legjobb eszköze ez. Mesterséges készítmények (permetlé, kelátok, granulátumok, stb.) hatásfoka az istállótrágyában rejlõ lehetõségeket nem éri el. Egy átlagos érett istállótrágyában vizsgálataink szerint a fontosabb mikroelemek mennyisége mg/kg dimenzióban a következõk: Fe 1000-2000, Mn 50-150, Cu 2-15, Zu 2-10, B 3-17.

Az istállótrágya a trágyakazalban minimum 100 nap alatt érik be. A beérett és jól leföldelt trágyakazal csak akkor bontható meg, ha azonnal kezdõdik a kihordás, a szétterítés és az alászántás, ellenkezõ esetben tetemes a veszteség. A trágyázásra a nyári, nyár végi és az õszi idõszak felel meg. Az aratás utáni nyári és az augusztusi, szeptemberi nyárvégi idõszakok elõnye, hogy a száraz földutakon a trágyázandó táblán a jármûvek könnyen haladnak. Ezzel szemben számítani kell a nyári nagy melegben a N veszteséggel. Figyelembe kell venni azt is, hogy nagy szárazságban az alászántás minõsége sem kifogástalan. Az õszi trágyázás elõnye, hogy a trágya hatóanyag vesztesége jóval kisebb mint nyáron, az alátakarás pedig az õszi mélyszántással végezhetõ el. Hátránya viszont, hogy az utak állapota az õszi esõzések miatt rosszabb, a jármûvek csak kisebb terheléssel közlekedhetnek. Azt is figyelembe kell venni, hogy a betakarítás csúcsidõszakában a szállító kapacitás más fontos munkák miatt leterhelt. A tavaszi istállótrágyázás csak homok talajokon fogadható el, a téli trágyázás a legrosszabb, mert a fagyott talajra kihordott és csak késõbb leszántható trágya tápanyagai elveszhetnek. Az istállótrágyát elsõsorban olyan növények alá kell adni, amelyek szervestrágya igényesek. Ilyenek a kapásnövények, a silókukorica, a szálastakarmányok, a kender és az olajnövények. Optimális esetben a szervestrágyát táblánként 4-5 évente célszerû kijuttatni. A trágya talajba juttatásakor figyelembe kell venni, hogy hatása csak akkor érvényesül jól, ha a talajjal egyenletesen és jól keveredik. Az alászántás eszköze a kormánylemezes eke. Elõhántó nem használható. Nyárvégi szántásnál célszerû a gyûrûshengerrel való szántáslezárás. A laza talajokon és jó szerkezetû talajokon az alászántás mélysége 18-20 cm, kötött, levegõtlen talajokon 12-16 cm. Mélyebb alászántás különösen homok talajokon fontos, mert ezzel a gyors mineralizáció és a képzõdött tápanyagok kimosódása mérsékelhetõ. Az alászántás mélysége a trágya érési fokától is függ, a szalmás trágya (friss trágya) ugyanis mélyebbre szántható alá, mint az érett trágya.
A fentiekben vázoltak végsõ konklúziója, hogy nagy terméseket és a legjobb talajfizikai, talajkémia, talajbiológiai paramétereket a jól megválasztott vetésforgó, az istállótrágyázás és a mûtrágyázás együttes hatásával érjük el.

Keszthely, 2001. augusztus 23.

Dr.Kismányoky Tamás
egyetemi tanár, tanszékvezetõ
Veszprémi Egyetem
Georgikon Mezõgazdaságtudományi Kar, Keszthely