A talajvédelem agrotechnikai eljárásai
Oldalszám:
2013.02.19.
A termõföld - mint a mezõgazdasági termelés alapvetõ erõforrásának - védelme meghatározó jelentõségû a mindenkori civilizációk fennmaradása szempontjából. A mezõgazdasági termelés szoros kölcsönhatásban áll a környezettel, így többek között jelentõs hatást gyakorol a talajok állapotára is. Az emberiség történelme során számos virágzó társadalom hanyatlását eredményezte már, hogy a földmûvelés alkalmazott rendszere nem biztosította a természeti erõforrások, köztük a talajtermékenység és a vízbázisok fenntartását. Különös gondot kell fordítani ezért a víz és a szél által okozott talajfelszín pusztulás (erózió és defláció), valamint az egyes kedvezõtlen talajkémiai elváltozások, fölösleges talajterhelések megakadályozására. A mezõgazdaságban így csak azok a rendszerek tekinthetõk „szakszerûnek”, amelyek ezeknek a szempontoknak megfelelnek. A talajvédõ szemléletnek, különösen a fokozottan veszélyeztetett, illetve érzékeny területeken a földmûvelési rendszer minden egyes szegmensében érvényesülni kell ahhoz, hogy a mezõgazdaság produktivitása hosszú távon valóban fenntartható legyen. A talajvédelem tehát sokoldalú, összetett és hatékonysága összefüggéseit tekintve komplex rendszer, amely a lehetséges és rendelkezésre álló módszerek és eljárások összehangolt és együttes alkalmazásával lehetõvé teszi a talajtermékenységet hosszabb távon is fenntartó termõhely - hasznosítást.
A talaj termõrétegének felszíni vizek által elõidézett pusztulását eróziónak nevezzük, ami egyaránt elõfordulhat dombvidéken, illetve síkvidéken. A síkvidéki erózióra elsõsorban a rossz vízgazdálkodású szikes talajokon számíthatunk. Az ilyen talajok könnyen duzzadnak és zsugorodnak, nedvesség hatására felszínük elfolyósodik. Kiszáradva mély repedések képzõdnek, amelyekbe csapadék hatására a felszínükrõl a mélyebb rétegekbe mosódnak a kolloidok, így a felsõ termõréteg folyamatos vékonyodása mellett a talajszelvény is egyre tömöttebbé válik. A mélyebb termõrétegû szerkezetes szikeseken pedig padkás képzõdmények alakulnak ki. A szikes talajok általában az alföldeken találhatók, de a talajpusztulás a fenti okok miatt már a szemmel alig érzékelhetõ 1%-os lejtõn is bekövetkezik. A felszín közelében elhelyezkedõ sós réteg miatt ezeken a talajokon már a legvékonyabb feltalajveszteség is nagy károkat okoz.
A dombvidéken elõforduló eróziónak elsõdleges oka természetesen a felszín jelentõs térszinti különbségeibõl és vízforgalmi heterogenitásából adódó nagymértékû felületi vízképzõdés és vízmozgás. Az eróziós folyamatok közül különösen a felületi rétegerózió nagy veszélye, hogy kezdetben szabad szemmel nem mindig látható a talajpusztulás, amikor pedig más szemmel láthatóvá válik, rendszerint igen nagy a kár. Ilyenkor a talajfelszín vékony rétege mosódik csupán le, de az évrõl-évre történõ folyamatosság miatt bizonyos idõ elteltével az altalaj is a felszínre kerülhet. Évi 1 mm-es talajfelszín vékonyodás esetén hektáronként 10 m3 termõréteg veszteséggel, azaz talajtípustól és talajállapottól függõen mintegy 10-15 t termõföld, illetve kb. 200-400 kg humusz veszteséggel számolhatunk. A felületi réteg erózió során lemosódó talaj mennyisége tág határok között változik, évente átlagosan 20-70 t/ha. Jelentõs felületi összefolyások alkalmával alakulnak ki a szemmel is jól látható vonalas (barázdás, árkos, szakadékos) eróziós formák, amelyek már a termõhely egységét is megbonthatják és rendszerint még nagyobb talajveszteséggel járnak. Az erózió mértékét számos tényezõ, köztük a csapadék, a talaj, a lejtõ és az alkalmazott agrotechnika jellemzõi együttesen befolyásolják, ezért az eróziós talajveszteség becslésekor ezeket mind figyelembe kell venni. A talajveszteség a Wischmeier-Smith képlettel becsülhetõ:
A = RxKxLxSxCxP
A = az évi átlagos talajveszteség (t/ha/év)
R = a csapadék eróziós potenciálja
K = erodálhatósági tényezõ
L = a lejtõ hosszát kifejezõ tényezõ
S = a lejtõ hajlását kifejezõ tényezõ
C = a növényi maradványok kezelésének és a vetésszerkezetnek tényezõje
P = az alkalmazott mûvelési mód tényezõje.
A fenti tényezõk közül az utóbbi hármat agrotechnikai eszközökkel hatékonyan befolyásolhatjuk, ezáltal jelentõsen csökkenthetjük az erózió mértékét. A számításba vehetõ agrotechnikai módszerek a következõk lehetnek:
- Földrendezés: A földrendezés során kell megállapítani a mûvelési ágak arányát és helyét. Talajvédelmi szempontból ez igen fontos, mert az egyes mûvelési ágakban a talajhasználat jellege is a talaj fedettségének, illetve fedetlenségének idõtartama különbözõ, ezért az erózió nem egyformán károsít. Legnagyobb mértékû az eróziós kár a szántó-, a szõlõ- és gyümölcsterületeken, mert a talaj az év egy részében hosszabb-rövidebb ideig fedetlen, legkisebb pedig az erdõk és kaszálók területén. A terület lejtését figyelembe véve javasolható, hogy 20%-nál meredekebb lejtõkön a szántóföldi hasznosítást mellõzni kell. Ezen belül is az 5-12%-os lejtõszög mellett az igényesebb kultúrák nem mindig adnak kielégítõ termést, 12%-nál meredekebb lejtõkön pedig a tág térállású kapás növények termesztése nagy eróziós veszéllyel jár és rendszerint nem gazdaságos, ezért itt többnyire kalászosok és szálas takarmánynövények termeszthetõk. 25%-os lejtõszögnél meredekebb oldalakon már célszerûn zárt erdõket telepíteni, illetve a gyepesített területeket már csak kaszálóként hasznosítsuk. A 35%-nál meredekebb területeket pedig feltétlenül erdõsíteni kell.
- Táblásítás: A táblásítás a szántóföldi terület célszerû beosztása mûvelési egységekre, amelyek méretének és alakjának meghatározása során a termõhelyi homogenitás biztosítása érdekében figyelembe kell venni a terület talajtani, illetve domborzati viszonyait egyaránt. A lejtõs területeken hosszú elnyújtott úgynevezett talajvédelmi táblákat indokolt kialakítani, melyek lejtõirányú oldalainak hossza, a lejtõ meredekségének növekedésével csökken, hosszabbik oldaluk pedig a lejtõ irányára merõlegesen, lehetõleg a rétegvonalak mentén helyezkedik el. Hazai viszonyaink között a táblaszélesség irányszámai:
5-12%-os lejtõkön 300-200 m,
12-17%-os lejtõkön 200-150 m,
17-25%-os lejtõkön 150-100 m
- Talajmûvelés: Talajmûveléssel az eróziós károkat jelentõsen csökkenthetjük, de növelhetjük is, ezért az különösen nagy szakismeretet és odafigyelést igényel a veszélyeztetett területeken. A talajmûvelõ gépeknek mindig a lejtõ irányára merõlegesen kell haladni, mivel az így létrejött felszíni egyenetlenségek a lefolyó víz útját keresztezik. Mélymûveléssel jelentõsen növeljük a talaj vízbefogadó képességét, így csökken a felszíni víz és talajmozgás. Lejtõs területeken mindez elsõsorban mélylazítással valósítható meg, különösen, ha ezzel egyúttal a talajszelvényen belüli vízzáró rétegeket is átjárhatóvá tesszük a beszivárgó víz számára. Ott, ahol a szántás nem elhagyható, lehetõleg váltvaforgató ekével vízszintes irányban haladva a barázdaszeleteket felfelé forgatva kell azt elvégezni, mivel a lefelé folyó vizet ilyenkor a barázdaszeletek bevezetik a talajba. A táblaszélek „beszegése” ebben az esetben elmaradhat, mivel az lejtõirányban utat nyitna a lefolyó víz számára. Tavaszi vetésû növények elõtt õsszel ne munkáljuk el a szántást, így jobb a védõ hatása, különösen, ha azt ormok kialakításával végeztük. Ügyelni kell arra, hogy a talajmunkák során a talaj lezárása mindig hullámos felszínt kialakító tömörítõ eszközökkel történjen. Különösen nagy jelentõségû lehet az úgynevezett víztározó hengerek pl. Kund-féle gyûrûshenger, vagy Aqueel Reservoir Tillage (SIMBA) alkalmazása, mivel ezek a gyûrûnyomokat megszakításosan képezve megakadályozzák az oldalirányú vízmozgást a nyomokban. További fontos szempont, hogy a sekélyen dolgozó eszközök (pl. tárcsák, kultivátorok) önálló alkalmazását lehetõleg el kell hagyni, vagy azokat mélyebben dolgozó mûveletekkel kell kapcsolni, mivel a sekélyen mûvelt réteg alatti tömöttebb réteg miatt képzõdõ vastag és mozgó felszíni vízlepel teljes vastagságban lesodorhatja a meglazított réteget. Lejtõs területeken eredményesen alkalmazhatók az egyes csökkentett, vagy minimális talajvédõ mûvelési rendszerek, mivel a talaj bolygatása ebben az esetben korlátozott, és a felszínen maradt elhalt növénymaradványok védik a talajfelszínt.
- Szervesanyag gazdálkodás: A nagyobb szervesanyag tartalmú talajoknak jobb a fizikai állapota, vízbefogadó képessége, valamint a talajaggregátumok ellenállósága. Minden lehetõséget meg kell ezért ragadni, hogy a szervesanyag tartalmat növeljük. Az istállótrágyázás és a zöldtrágyázás kiemelkedõ jelentõségû ebbõl a szempontból. A zöldtrágya növény amellett, hogy szervesanyagot juttat a talajba és megakadályozza a nitrogén kimosódását az alsóbb rétegekbe, folyamatos talajfedettséget is biztosít.
- Vetésszerkezet kialakítása: A szántóföldi növények talajvédõ, fedettséget biztosító hatása igen eltérõ, ami függ a növényállomány sûrûségétõl, a gyökérrendszer sajátosságaitól, valamint a talajfedettség idõtartamától. Az évelõ pillangósok erõsen, az õszi kalászosok gyengén akadályozzák, a tavaszi kalászosok elõsegítik, a kapás növények pedig erõsen elõsegítik a lemosódást. Lejtõs területeken úgynevezett talajvédõ vetésforgókat kell összeállítani, és az egyes csoportokba tartozó növényeket olyan arányban kell termeszteni, amennyit a talaj okszerû védelme megkíván. A talajvédõ hatást kettõstermesztéssel tovább fokozhatjuk, pl. az alá- vagy fölévetéssel létrehozott fedett tarló, illetve a másodvetés kitolja a talajfedettség idõtartamát.
- Vetés és növényápolás: A talajmûveléshez hasonlóan a vetési és növényápolási munkáknak is vízszintes irányúnak kell lenni. Az erózió csökkentésének további hatékony módja a tág térállású növénykultúrák állományaiba történõ sûrû állományt alkotó kultúrák, esetleg gyepek sávjainak rétegvonalat követõ bevetése (sávos termesztési rendszer). Üzemszervezési okok miatt azonban ez a védekezési mód nálunk nem elterjedt.
A szél okozta talajpusztulást nevezzük deflációnak, vagy szél eróziónak, ami az értékes talajfelszín elhordásával, az útjába kerülõ növények megsebzésével, valamint a hordalék lerakásával okoz kárt. Különösen veszélyeztetett talajok a futóhomok és a kotus láptalajok, de a defláció minden talajféleségen felléphet, ha a szél energiája elegendõ a talajrészek elszállításához. A deflációt kiváltó tényezõk közé tartozik a szél sebessége, örvénylése, iránya, valamint a deflációs terület hossza. A szántóföldi deflációt befolyásolja a talaj szemcseösszetétele, szerkezete és szervesanyag tartalma, továbbá a talajfelszín érdessége, nedvességi állapota és növényborítottsága. Különbözõ mértékû elõfordulását a szélfodrok, szélbarázdák és homokbuckák megjelenése jelzi. Defláció ellen is hatékonyan védekezhetünk agrotechnikai módszerekkel:
- Földrendezés: Síkvidéki területeken a mûvelési ágakat térben úgy kell elhelyezni, hogy azok hatékony védelmet nyújtsanak a deflációval szemben. Esetenként ez csak talajvédõ fásítással, gyepesítéssel oldható meg. A defláció elleni hatékony védekezés eszközei a mezõvédõ erdõsávok is, amelyek egyben a víz eróziós hatását is csökkentik.
- Táblásítás: Szeles tájakon a táblákat úgy kell elhelyezni, hogy hosszú oldaluk az uraklodó szélirányra lehetõleg merõleges legyen. Az ilyen táblákon a vetést és a gépi munkákat a hosszú oldal mentén kell végezni.
- Talajmûvelés: Futóhomokon és kotutalajon az õszi szántást el kell hagyni, ezeken a talajokon a téli csapadék megõrzéséhez azzal úgysem tudunk hozzájárulni, illetve annak nincs jelentõsége, ellenben a bolygatatlanul hagyott talajfelszín és az azt borító növénymaradványok és gyomnövények védik a felszínt a pusztulástól. A szántást ezeket a talajokon tavasszal végezzük el vetés elõtt, ebben az esetben csak rövid ideig lesz fedetlen a talaj. A deflációnak kitett területeken a tarlóhántás is elmaradhat, mivel ebben az esetben is fontos, hogy a talajfelszín tömör és fedett maradjon. A defláció megállításában nagy jelentõsége van a talajmûveléssel elõállítható keresztirányú mikrodomborzatoknak, ezért a lezáró mûveletek eszközeként a gyûrûshenger alkalmazása javasolható. Kotus talajokon alkalmazhatók a nehéz lápi hengerek.
- Vetésváltás: Az erózióval említettekhez hasonlóan a vetésszerkezet meghatározásánál törekedni kell arra, hogy a talaj minél sûrûbben és minél hosszabb ideig fedett legyen a növények, illetve maradványaik által. A kettõstermesztés alkalmazása ebben az esetben is a védekezés hatékony módszere lehet.
- Egyéb módszerek: Az erózió elleni védekezés témakörében már tárgyalt szervesanyaggazdálkodás, vetés és növényápolás szempontjainak a defláció elleni védelmében is hasonlóan kell érvényesülni. A sávos termesztéstechnológia során az uralkodó szélirányra merõlegesen a tág térállású kapások táblájába elvetett rozsszalagokkal is eredményesen védhetõk a táblák. A védekezés további eredményes eszközei lehetnek még a kisadagú esõszerû öntözés, továbbá a talajfelszín fedettségének különbözõ természetes és mesterséges anyagokkal történõ biztosítása abban az esetben, ha azt az adott kultúra jövedelemviszonyai megengedik.
A fizikai talajpusztulás megakadályozása mellett nagy figyelmet kell fordítani a kedvezõtlen talajkémiai elváltozások megakadályozására is. A mezõgazdaság környezeti terhelésével kapcsolatos szabályok és határértékek az Európai Unióhoz történõ csatlakozással változnak és vele együtt változik a szabályok betartatásának rendszer is, ami aktualitást ad a téma felvetésének. A különbözõ termõhelyeken felmerülõ nagyobb területeket érintõ problémák a talajok elsavanyodása, a szikesedés, valamint a felszín alatti vízbázisok elszennyezõdése. Az elsõ kettõ fõleg termõhelyi sajátosságokból és az ezt figyelmen kívül hagyó helytelen agrotechnikából adódik, azonban adekvát fizikai és kémiai talajjavítási módszerekkel, valamint az ezekhez igazodó szakszerû, a termõhelyi sajátosságokat figyelembe vevõ agrotechnikai eljárásokkal megszûntethetõk, illetve kompenzálhatók ezek kedvezõtlen hatásai. A vizek mezõgazdasági eredetû szennyezõdése azonban a mezõgazdasági kibocsátás függvénye. Legszembetûnõbben a nitrátszennyezettségben nyilvánul meg, ezért a Kormány a 49/2001. (IV. 3.) Rendeletben szabályozza a vizek mezõgazdasági eredetû nitrátszennyezéssel szembeni védelmét. A jelenleg már üzemelõ állattartó telepeknél 2005. 12. 31-ig kell megfelelni a vizek védelmét szolgáló intézkedéseknek, tiltásoknak, amelyek értelmében tilos hígtrágya, trágyalé, trágyatárolók csurgalék-vizének bevezetése a vizekbe, továbbá trágyatároló nem létesíthetõ felszíni vizektõl, ivóvíz-nyerõ helytõl számított 100 m-en belül, hígtrágya-tároló pedig nem létesíthetõ vízjárta területen. A rendelet a szerves trágyák tárolóhelyeinek kialakítását és elhelyezését részletesen szabályozza.
A rendelet fõbb talajerõgazdálkodási vonatkozásai az alábbiakban foglalhatók össze:
Az ország területét nitrát-érzékeny, illetve nem nitrát-érzékeny területekre osztják. A nitrát-érzékeny területen a mezõgazdasági tevékenységet folytatónak be kell tartani a jó mezõgazdasági gyakorlat elõírásait. A nem nitrát-érzékeny területen az elõírások betartása ajánlott.
A mezõgazdasági tevékenységet folytatónak az adatszolgáltatást megalapozó nyilvántartást kell vezetnie. A tápanyag-gazdálkodási tervet, a hígtrágya elhelyezést megalapozó talajtani szakvéleményt és az adatszolgáltató lapot 5 éven keresztül meg kell õrizni.
A vizek nitrátszennyezésének megelõzése, csökkentése érdekében a szervestrágyával, szennyvízzel és szennyvíz iszappal éves szinten kijuttatott nitrogén mennyisége nem haladhatja meg a 170 kg/ha értéket.
Tilos a trágya kijuttatása december 1. és február 15-e közötti idõszakban. Gyors hatású, könnyen oldódó nitrogéntrágya (ammónium- és nitrát-tartalmú mûtrágya, trágyalé, hígtrágya) csak abban az esetben juttatható ki szántóterületre, ha abban az évben megfelelõ talajfedettséget biztosító növény kerül oda. A trágyázás és a vetés között legfeljebb 14 nap telhet el. Nem juttatható ki trágya az 5 cm-nél vastagabb, összefüggõ hótakaróval borított, valamint az 5 cm-nél mélyebben, tartósan átfagyott, vízzel telített, további víz felvételére képtelen talajokon. Tilos hígtrágya kijuttatása felszíni víztõl, forrástól, kúttól 10 m-es sávban, továbbá vízjárta területeken a szélsõséges vízjárási viszonyok kialakulásakor.
A nitrát-kimosódás minimalizálása érdekében a trágyákat a talaj tulajdonságainak, tápanyagellátottságának, a környezeti feltételeknek és a termesztett növény tápanyagigényének megfelelõ pontos adagban, a megfelelõ idõben és módon, a trágya tápanyag-tartalmának ismeretében, egyenletesen kell kiszórni.
A hígtrágya talajtani szakvéleményre alapozott talajvédelmi engedély birtokában hasznosítható, nitrogén tartalom minél nagyobb mértékû érvényesülése érdekében. Az elhelyezõ területen a talaj és talajvíz ellenõrzõ vizsgálatát rendszeresen el kell végezni.
Az istállótrágya felhasználása augusztustól-novemberig történjen meg, a trágyaigényes növények alá leszántva. A leszántás a kiszórás után minél elõbb, de legalább 14 napon belül történjen meg.
A mûtrágyázást talajvizsgálatra alapozott számítás szerint kell végrehajtani. A szántók talajvizsgálatát 5 évente kötelezõen el kell végeztetni.
Eróziónak kitett területen a sûrû térállású növényeket nagyobb arányban kell termeszteni, továbbá a lejtõre merõlegesen, a szintvonalakkal párhuzamos irányú mélylazítást kell végezni.
Az öntözés szintén a talajadottságok figyelembe vételével, talajtani szakvélemény szerint a túlöntözést elkerülve végezhetõ. A talaj és a talajvíz ellenõrzõ vizsgálata 5 évente ilyenkor is kötelezõ.
A talajvédelem tehát szerteágazó cselekvési módokat igénylõ komplex intézkedési rendszer, amely szerves részét képezi a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak is, amely kiemeli, hogy a termõtalajok hazánk egyik legfontosabb természeti kincsét jelentik, melynek mennyiségi és minõségi védelme sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Egyben hozzáteszi, hogy termõtalajaink minõségének romlása egyes területeken olyan mértéket kezdett ölteni, hogy komolyan veszélyezteti a mezõgazdasági tevékenységek természeti feltételeinek fennmaradását. Ha nem akarjuk egyik legfontosabb komparatív elõnyünket jelentõ természeti erõforrásunkat kizsarolni, azonnali beavatkozásra és átfogó cselekvésre van szükség a talajvédelem terén.
Keszthely, 2002. október 24.
Dr. Tóth Zoltán egyetemi adjunktus
Veszrpémi Egyetem
Georgikon Mezõgazdaságtudományi Kar, Keszthely
Földmûveléstani Tanszék
A dombvidéken elõforduló eróziónak elsõdleges oka természetesen a felszín jelentõs térszinti különbségeibõl és vízforgalmi heterogenitásából adódó nagymértékû felületi vízképzõdés és vízmozgás. Az eróziós folyamatok közül különösen a felületi rétegerózió nagy veszélye, hogy kezdetben szabad szemmel nem mindig látható a talajpusztulás, amikor pedig más szemmel láthatóvá válik, rendszerint igen nagy a kár. Ilyenkor a talajfelszín vékony rétege mosódik csupán le, de az évrõl-évre történõ folyamatosság miatt bizonyos idõ elteltével az altalaj is a felszínre kerülhet. Évi 1 mm-es talajfelszín vékonyodás esetén hektáronként 10 m3 termõréteg veszteséggel, azaz talajtípustól és talajállapottól függõen mintegy 10-15 t termõföld, illetve kb. 200-400 kg humusz veszteséggel számolhatunk. A felületi réteg erózió során lemosódó talaj mennyisége tág határok között változik, évente átlagosan 20-70 t/ha. Jelentõs felületi összefolyások alkalmával alakulnak ki a szemmel is jól látható vonalas (barázdás, árkos, szakadékos) eróziós formák, amelyek már a termõhely egységét is megbonthatják és rendszerint még nagyobb talajveszteséggel járnak. Az erózió mértékét számos tényezõ, köztük a csapadék, a talaj, a lejtõ és az alkalmazott agrotechnika jellemzõi együttesen befolyásolják, ezért az eróziós talajveszteség becslésekor ezeket mind figyelembe kell venni. A talajveszteség a Wischmeier-Smith képlettel becsülhetõ:
A = RxKxLxSxCxP
A = az évi átlagos talajveszteség (t/ha/év)
R = a csapadék eróziós potenciálja
K = erodálhatósági tényezõ
L = a lejtõ hosszát kifejezõ tényezõ
S = a lejtõ hajlását kifejezõ tényezõ
C = a növényi maradványok kezelésének és a vetésszerkezetnek tényezõje
P = az alkalmazott mûvelési mód tényezõje.
A fenti tényezõk közül az utóbbi hármat agrotechnikai eszközökkel hatékonyan befolyásolhatjuk, ezáltal jelentõsen csökkenthetjük az erózió mértékét. A számításba vehetõ agrotechnikai módszerek a következõk lehetnek:
- Földrendezés: A földrendezés során kell megállapítani a mûvelési ágak arányát és helyét. Talajvédelmi szempontból ez igen fontos, mert az egyes mûvelési ágakban a talajhasználat jellege is a talaj fedettségének, illetve fedetlenségének idõtartama különbözõ, ezért az erózió nem egyformán károsít. Legnagyobb mértékû az eróziós kár a szántó-, a szõlõ- és gyümölcsterületeken, mert a talaj az év egy részében hosszabb-rövidebb ideig fedetlen, legkisebb pedig az erdõk és kaszálók területén. A terület lejtését figyelembe véve javasolható, hogy 20%-nál meredekebb lejtõkön a szántóföldi hasznosítást mellõzni kell. Ezen belül is az 5-12%-os lejtõszög mellett az igényesebb kultúrák nem mindig adnak kielégítõ termést, 12%-nál meredekebb lejtõkön pedig a tág térállású kapás növények termesztése nagy eróziós veszéllyel jár és rendszerint nem gazdaságos, ezért itt többnyire kalászosok és szálas takarmánynövények termeszthetõk. 25%-os lejtõszögnél meredekebb oldalakon már célszerûn zárt erdõket telepíteni, illetve a gyepesített területeket már csak kaszálóként hasznosítsuk. A 35%-nál meredekebb területeket pedig feltétlenül erdõsíteni kell.
- Táblásítás: A táblásítás a szántóföldi terület célszerû beosztása mûvelési egységekre, amelyek méretének és alakjának meghatározása során a termõhelyi homogenitás biztosítása érdekében figyelembe kell venni a terület talajtani, illetve domborzati viszonyait egyaránt. A lejtõs területeken hosszú elnyújtott úgynevezett talajvédelmi táblákat indokolt kialakítani, melyek lejtõirányú oldalainak hossza, a lejtõ meredekségének növekedésével csökken, hosszabbik oldaluk pedig a lejtõ irányára merõlegesen, lehetõleg a rétegvonalak mentén helyezkedik el. Hazai viszonyaink között a táblaszélesség irányszámai:
5-12%-os lejtõkön 300-200 m,
12-17%-os lejtõkön 200-150 m,
17-25%-os lejtõkön 150-100 m
- Talajmûvelés: Talajmûveléssel az eróziós károkat jelentõsen csökkenthetjük, de növelhetjük is, ezért az különösen nagy szakismeretet és odafigyelést igényel a veszélyeztetett területeken. A talajmûvelõ gépeknek mindig a lejtõ irányára merõlegesen kell haladni, mivel az így létrejött felszíni egyenetlenségek a lefolyó víz útját keresztezik. Mélymûveléssel jelentõsen növeljük a talaj vízbefogadó képességét, így csökken a felszíni víz és talajmozgás. Lejtõs területeken mindez elsõsorban mélylazítással valósítható meg, különösen, ha ezzel egyúttal a talajszelvényen belüli vízzáró rétegeket is átjárhatóvá tesszük a beszivárgó víz számára. Ott, ahol a szántás nem elhagyható, lehetõleg váltvaforgató ekével vízszintes irányban haladva a barázdaszeleteket felfelé forgatva kell azt elvégezni, mivel a lefelé folyó vizet ilyenkor a barázdaszeletek bevezetik a talajba. A táblaszélek „beszegése” ebben az esetben elmaradhat, mivel az lejtõirányban utat nyitna a lefolyó víz számára. Tavaszi vetésû növények elõtt õsszel ne munkáljuk el a szántást, így jobb a védõ hatása, különösen, ha azt ormok kialakításával végeztük. Ügyelni kell arra, hogy a talajmunkák során a talaj lezárása mindig hullámos felszínt kialakító tömörítõ eszközökkel történjen. Különösen nagy jelentõségû lehet az úgynevezett víztározó hengerek pl. Kund-féle gyûrûshenger, vagy Aqueel Reservoir Tillage (SIMBA) alkalmazása, mivel ezek a gyûrûnyomokat megszakításosan képezve megakadályozzák az oldalirányú vízmozgást a nyomokban. További fontos szempont, hogy a sekélyen dolgozó eszközök (pl. tárcsák, kultivátorok) önálló alkalmazását lehetõleg el kell hagyni, vagy azokat mélyebben dolgozó mûveletekkel kell kapcsolni, mivel a sekélyen mûvelt réteg alatti tömöttebb réteg miatt képzõdõ vastag és mozgó felszíni vízlepel teljes vastagságban lesodorhatja a meglazított réteget. Lejtõs területeken eredményesen alkalmazhatók az egyes csökkentett, vagy minimális talajvédõ mûvelési rendszerek, mivel a talaj bolygatása ebben az esetben korlátozott, és a felszínen maradt elhalt növénymaradványok védik a talajfelszínt.
- Szervesanyag gazdálkodás: A nagyobb szervesanyag tartalmú talajoknak jobb a fizikai állapota, vízbefogadó képessége, valamint a talajaggregátumok ellenállósága. Minden lehetõséget meg kell ezért ragadni, hogy a szervesanyag tartalmat növeljük. Az istállótrágyázás és a zöldtrágyázás kiemelkedõ jelentõségû ebbõl a szempontból. A zöldtrágya növény amellett, hogy szervesanyagot juttat a talajba és megakadályozza a nitrogén kimosódását az alsóbb rétegekbe, folyamatos talajfedettséget is biztosít.
- Vetésszerkezet kialakítása: A szántóföldi növények talajvédõ, fedettséget biztosító hatása igen eltérõ, ami függ a növényállomány sûrûségétõl, a gyökérrendszer sajátosságaitól, valamint a talajfedettség idõtartamától. Az évelõ pillangósok erõsen, az õszi kalászosok gyengén akadályozzák, a tavaszi kalászosok elõsegítik, a kapás növények pedig erõsen elõsegítik a lemosódást. Lejtõs területeken úgynevezett talajvédõ vetésforgókat kell összeállítani, és az egyes csoportokba tartozó növényeket olyan arányban kell termeszteni, amennyit a talaj okszerû védelme megkíván. A talajvédõ hatást kettõstermesztéssel tovább fokozhatjuk, pl. az alá- vagy fölévetéssel létrehozott fedett tarló, illetve a másodvetés kitolja a talajfedettség idõtartamát.
- Vetés és növényápolás: A talajmûveléshez hasonlóan a vetési és növényápolási munkáknak is vízszintes irányúnak kell lenni. Az erózió csökkentésének további hatékony módja a tág térállású növénykultúrák állományaiba történõ sûrû állományt alkotó kultúrák, esetleg gyepek sávjainak rétegvonalat követõ bevetése (sávos termesztési rendszer). Üzemszervezési okok miatt azonban ez a védekezési mód nálunk nem elterjedt.
A szél okozta talajpusztulást nevezzük deflációnak, vagy szél eróziónak, ami az értékes talajfelszín elhordásával, az útjába kerülõ növények megsebzésével, valamint a hordalék lerakásával okoz kárt. Különösen veszélyeztetett talajok a futóhomok és a kotus láptalajok, de a defláció minden talajféleségen felléphet, ha a szél energiája elegendõ a talajrészek elszállításához. A deflációt kiváltó tényezõk közé tartozik a szél sebessége, örvénylése, iránya, valamint a deflációs terület hossza. A szántóföldi deflációt befolyásolja a talaj szemcseösszetétele, szerkezete és szervesanyag tartalma, továbbá a talajfelszín érdessége, nedvességi állapota és növényborítottsága. Különbözõ mértékû elõfordulását a szélfodrok, szélbarázdák és homokbuckák megjelenése jelzi. Defláció ellen is hatékonyan védekezhetünk agrotechnikai módszerekkel:
- Földrendezés: Síkvidéki területeken a mûvelési ágakat térben úgy kell elhelyezni, hogy azok hatékony védelmet nyújtsanak a deflációval szemben. Esetenként ez csak talajvédõ fásítással, gyepesítéssel oldható meg. A defláció elleni hatékony védekezés eszközei a mezõvédõ erdõsávok is, amelyek egyben a víz eróziós hatását is csökkentik.
- Táblásítás: Szeles tájakon a táblákat úgy kell elhelyezni, hogy hosszú oldaluk az uraklodó szélirányra lehetõleg merõleges legyen. Az ilyen táblákon a vetést és a gépi munkákat a hosszú oldal mentén kell végezni.
- Talajmûvelés: Futóhomokon és kotutalajon az õszi szántást el kell hagyni, ezeken a talajokon a téli csapadék megõrzéséhez azzal úgysem tudunk hozzájárulni, illetve annak nincs jelentõsége, ellenben a bolygatatlanul hagyott talajfelszín és az azt borító növénymaradványok és gyomnövények védik a felszínt a pusztulástól. A szántást ezeket a talajokon tavasszal végezzük el vetés elõtt, ebben az esetben csak rövid ideig lesz fedetlen a talaj. A deflációnak kitett területeken a tarlóhántás is elmaradhat, mivel ebben az esetben is fontos, hogy a talajfelszín tömör és fedett maradjon. A defláció megállításában nagy jelentõsége van a talajmûveléssel elõállítható keresztirányú mikrodomborzatoknak, ezért a lezáró mûveletek eszközeként a gyûrûshenger alkalmazása javasolható. Kotus talajokon alkalmazhatók a nehéz lápi hengerek.
- Vetésváltás: Az erózióval említettekhez hasonlóan a vetésszerkezet meghatározásánál törekedni kell arra, hogy a talaj minél sûrûbben és minél hosszabb ideig fedett legyen a növények, illetve maradványaik által. A kettõstermesztés alkalmazása ebben az esetben is a védekezés hatékony módszere lehet.
- Egyéb módszerek: Az erózió elleni védekezés témakörében már tárgyalt szervesanyaggazdálkodás, vetés és növényápolás szempontjainak a defláció elleni védelmében is hasonlóan kell érvényesülni. A sávos termesztéstechnológia során az uralkodó szélirányra merõlegesen a tág térállású kapások táblájába elvetett rozsszalagokkal is eredményesen védhetõk a táblák. A védekezés további eredményes eszközei lehetnek még a kisadagú esõszerû öntözés, továbbá a talajfelszín fedettségének különbözõ természetes és mesterséges anyagokkal történõ biztosítása abban az esetben, ha azt az adott kultúra jövedelemviszonyai megengedik.
A fizikai talajpusztulás megakadályozása mellett nagy figyelmet kell fordítani a kedvezõtlen talajkémiai elváltozások megakadályozására is. A mezõgazdaság környezeti terhelésével kapcsolatos szabályok és határértékek az Európai Unióhoz történõ csatlakozással változnak és vele együtt változik a szabályok betartatásának rendszer is, ami aktualitást ad a téma felvetésének. A különbözõ termõhelyeken felmerülõ nagyobb területeket érintõ problémák a talajok elsavanyodása, a szikesedés, valamint a felszín alatti vízbázisok elszennyezõdése. Az elsõ kettõ fõleg termõhelyi sajátosságokból és az ezt figyelmen kívül hagyó helytelen agrotechnikából adódik, azonban adekvát fizikai és kémiai talajjavítási módszerekkel, valamint az ezekhez igazodó szakszerû, a termõhelyi sajátosságokat figyelembe vevõ agrotechnikai eljárásokkal megszûntethetõk, illetve kompenzálhatók ezek kedvezõtlen hatásai. A vizek mezõgazdasági eredetû szennyezõdése azonban a mezõgazdasági kibocsátás függvénye. Legszembetûnõbben a nitrátszennyezettségben nyilvánul meg, ezért a Kormány a 49/2001. (IV. 3.) Rendeletben szabályozza a vizek mezõgazdasági eredetû nitrátszennyezéssel szembeni védelmét. A jelenleg már üzemelõ állattartó telepeknél 2005. 12. 31-ig kell megfelelni a vizek védelmét szolgáló intézkedéseknek, tiltásoknak, amelyek értelmében tilos hígtrágya, trágyalé, trágyatárolók csurgalék-vizének bevezetése a vizekbe, továbbá trágyatároló nem létesíthetõ felszíni vizektõl, ivóvíz-nyerõ helytõl számított 100 m-en belül, hígtrágya-tároló pedig nem létesíthetõ vízjárta területen. A rendelet a szerves trágyák tárolóhelyeinek kialakítását és elhelyezését részletesen szabályozza.
A rendelet fõbb talajerõgazdálkodási vonatkozásai az alábbiakban foglalhatók össze:
Az ország területét nitrát-érzékeny, illetve nem nitrát-érzékeny területekre osztják. A nitrát-érzékeny területen a mezõgazdasági tevékenységet folytatónak be kell tartani a jó mezõgazdasági gyakorlat elõírásait. A nem nitrát-érzékeny területen az elõírások betartása ajánlott.
A mezõgazdasági tevékenységet folytatónak az adatszolgáltatást megalapozó nyilvántartást kell vezetnie. A tápanyag-gazdálkodási tervet, a hígtrágya elhelyezést megalapozó talajtani szakvéleményt és az adatszolgáltató lapot 5 éven keresztül meg kell õrizni.
A vizek nitrátszennyezésének megelõzése, csökkentése érdekében a szervestrágyával, szennyvízzel és szennyvíz iszappal éves szinten kijuttatott nitrogén mennyisége nem haladhatja meg a 170 kg/ha értéket.
Tilos a trágya kijuttatása december 1. és február 15-e közötti idõszakban. Gyors hatású, könnyen oldódó nitrogéntrágya (ammónium- és nitrát-tartalmú mûtrágya, trágyalé, hígtrágya) csak abban az esetben juttatható ki szántóterületre, ha abban az évben megfelelõ talajfedettséget biztosító növény kerül oda. A trágyázás és a vetés között legfeljebb 14 nap telhet el. Nem juttatható ki trágya az 5 cm-nél vastagabb, összefüggõ hótakaróval borított, valamint az 5 cm-nél mélyebben, tartósan átfagyott, vízzel telített, további víz felvételére képtelen talajokon. Tilos hígtrágya kijuttatása felszíni víztõl, forrástól, kúttól 10 m-es sávban, továbbá vízjárta területeken a szélsõséges vízjárási viszonyok kialakulásakor.
A nitrát-kimosódás minimalizálása érdekében a trágyákat a talaj tulajdonságainak, tápanyagellátottságának, a környezeti feltételeknek és a termesztett növény tápanyagigényének megfelelõ pontos adagban, a megfelelõ idõben és módon, a trágya tápanyag-tartalmának ismeretében, egyenletesen kell kiszórni.
A hígtrágya talajtani szakvéleményre alapozott talajvédelmi engedély birtokában hasznosítható, nitrogén tartalom minél nagyobb mértékû érvényesülése érdekében. Az elhelyezõ területen a talaj és talajvíz ellenõrzõ vizsgálatát rendszeresen el kell végezni.
Az istállótrágya felhasználása augusztustól-novemberig történjen meg, a trágyaigényes növények alá leszántva. A leszántás a kiszórás után minél elõbb, de legalább 14 napon belül történjen meg.
A mûtrágyázást talajvizsgálatra alapozott számítás szerint kell végrehajtani. A szántók talajvizsgálatát 5 évente kötelezõen el kell végeztetni.
Eróziónak kitett területen a sûrû térállású növényeket nagyobb arányban kell termeszteni, továbbá a lejtõre merõlegesen, a szintvonalakkal párhuzamos irányú mélylazítást kell végezni.
Az öntözés szintén a talajadottságok figyelembe vételével, talajtani szakvélemény szerint a túlöntözést elkerülve végezhetõ. A talaj és a talajvíz ellenõrzõ vizsgálata 5 évente ilyenkor is kötelezõ.
A talajvédelem tehát szerteágazó cselekvési módokat igénylõ komplex intézkedési rendszer, amely szerves részét képezi a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak is, amely kiemeli, hogy a termõtalajok hazánk egyik legfontosabb természeti kincsét jelentik, melynek mennyiségi és minõségi védelme sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Egyben hozzáteszi, hogy termõtalajaink minõségének romlása egyes területeken olyan mértéket kezdett ölteni, hogy komolyan veszélyezteti a mezõgazdasági tevékenységek természeti feltételeinek fennmaradását. Ha nem akarjuk egyik legfontosabb komparatív elõnyünket jelentõ természeti erõforrásunkat kizsarolni, azonnali beavatkozásra és átfogó cselekvésre van szükség a talajvédelem terén.
Keszthely, 2002. október 24.
Dr. Tóth Zoltán egyetemi adjunktus
Veszrpémi Egyetem
Georgikon Mezõgazdaságtudományi Kar, Keszthely
Földmûveléstani Tanszék
Agrometeorológia
Napsütés
Napsütés
Olvasta már?
Együttműködés segítette a takarmányelőállítás fejlesztését
2023. Copyright Zsigmond Kft[email protected]