A tavaszi búzák integrált termesztése<BR>

A tavaszi kalászosok közül a legnagyobb vetésterülettel a tavaszi árpa rendelkezik. Azt követi a zab, majd a közönséges-, illetve a durum búza. A választék bõvülését jelzi, hogy az OMMI fajtakísérleteiben megjelentek a tavaszi vetésû tritikálé fajták is. A tavaszi közönséges- és durum búza termõterületének változását nagyobbrészt az is meghatározza, hogy az õszi vetések hogyan sikerültek, miként teleltek, egyáltalán mennyire kedveztek a biztonságos áttelelés feltételei az õszi vetéseknek. E téren az idõjárás ebben a ciklusban nem volt a legkegyesebb, hiszen a novemberben száraz és viszonylag hideg idõ volt, ami szinte az egész országban azzal járt, hogy a november 10-e utáni vetések eddig még ki sem keltek. Kedvezõ volt viszont eddig a hóborítás, hiszen ott ahol a hó megmaradt a talaj nem fagyott át, így január elejéig számottevõ kifagyás még nem keletkezett. A korábbi évek gyakorlatától eltérõen a korábban beköszöntött hideg idõjárás hatására november közepétõl már nem lehetett búzát vetni. Így elõfordulhat, hogy az ország egyes körzeteiben 2002-ben a korábbi évek vetésterületi hányadát meghaladó mértékû tavaszi búza vetésére fog sor kerülni. Szükség lehet a tavaszi vetésû fajtákra azon okok miatt is, hogy bár a kukorica elmúlt évi érése és betakarítása zökkenõmentesnek tûnt, de a tárolókapacitás-hiánya és az átvétel körüli bizonytalanságok miatt a termelõk egy része várt a betakarítással, s a késés a már jelzett idõjárási tényezõk miatt nem tette lehetõvé a kellõ igényességû talajelõkészítést és vetést. Azokon a területeken, ahol a kukoricaszár még áll és nincs hó - sajnos sok ilyen terület van az országban - a téli hónapokban volna lehetõség a szárzúzásra, s ott kora tavaszi talajelõkészítéssel még lehetne jó eredménnyel tavaszi gabonát termeszteni.
A népnyelv a tavaszi búzát, "ravasz" búzának nevezi. Ennek is megvan a magyarázata, hiszen elsõsorban a késõbb vetett növényállományok egyes fejlõdési ciklusai lerövidülnek, így lényegesen kevesebb idõ áll rendelkezésre a vegetatív és generatív részek kialakulására, végeredményben a termésképzõdésre. A tavaszi vetések eredményességét a termesztéstechnológia oldaláról a gyorsaság határozza meg. Elvárás, hogy a vetés a lehetõ legkorábban történjen meg, s ehhez kell alárendelni minden technológiai elemet, folyamatot.

A vetésforgó, vetésváltás szerepe
Intenzív gabonatermesztésnél, különösen a búzánál számolni kell az elõveteményhatással. Az elõvetemény faja ugyanis nagymértékben meghatározza a hozamot, valamint annak minõségét. A vetésváltás fontos a talajtermékenység fenntartásában is. A jó kultúrállapotban lévõ talajokon a növények ellenállóképessége is jobb, mint a terméketlenebbeken. A búza nem bírja a monokultúrát, termesztése legfeljebb csak 2 egymást követõ évben történhet ugyanazon a táblán. A monokultúra több tekintetben is hátrányos, mivel a különbözõ károsítók /gombák, kártevõ állatok, gyomok/ jobban elszaporodnak. Addig, amíg az õszi búza a koraibb betakaríthatósága miatt az adott területen a kettõs termesztés feltételeit öntözött körülmények között biztosítja, a tavaszi búza ezen elõnyökkel a késõbbi (kb. 2-3 hét) betakaríthatósága miatt nem rendelkezik. A búza a klasszikus vetésváltás rendje szerint kiváló elõveteménye a kapásoknak, s a kapások után jó eredménnyel termeszthetõ. Külön figyelmet kellene fordítani a repce szerepére a vetésváltásban, hiszen e növényfaj a repce kiváló elõveteménye, de utána is nagyon jó feltételek teremthetõk mind az õszi-, mind a tavaszi búza számára. A tavaszi búza betakarítását követõen másod- vagy zöldtrágya növénynek javasolható a mustár, az olajretek, illetve a tavaszi repce.

Talajmûvelés
A fajták a genetikailag meghatározott tulajdonságaikat csak megfelelõ "környezeti háttér" mellett képesek kifejezésre juttatni. A termést meghatározó faktorok közül a tápanyagellátásnak, a talaj szerkezetének, valamint a növényvédelemnek van döntõ jelentõsége. E hatások közvetlenül vagy közvetetten jelennek meg. A talajmûvelés módja, ideje, eszköze hatással van a talaj szerkezetére. A talaj szerkezetének megõrzését a mûvelõ eszközök megfelelõ idõpontban történõ használata nagymértékben elõsegíti. Nem elõnyös a nedves talajok elhamarkodott mûvelése, mert a talaj tömítése levegõtlenséget, rossz vízátjárhatóságot idéz elõ. Ugyancsak elõnytelen a szervestrágyázás elmaradása, a talaj humuszkészletének egyidejû csökkenésével a talajszerkezet is romlik. Sok hiba forrása a túlzottan gyakori, vagy nem a talaj állapotához igazodó talajmunka, de az eszközök rossz megválasztása is.
A tavaszi búza talajelõkészítését az elõvetemény betakarítása után azonnal célszerû megkezdeni. Attól függõen, hogy mi volt az elõvetemény ez a mûvelet rendszerint a tarlómaradványok "eltüntetésével", illetve a búza alá történõ tápanyagvisszapótlással kezdõdik. Október-november hónapokban erre rendszerint rövid az idõ. Sok szármaradvány esetén elsõdleges annak szárzúzóval történõ felaprítása, majd a várható termésszintnek megfelelõ mûtrágya mennyiség kiszórása. A mûtrágyázás után célszerû azonnal szántani. A búza nem igényli a mélymûvelést, ennek megfelelõen a szántás 22-25 cm mélységû legyen. Gyakran látni, hogy a szármaradványokat - helytelenül - aprítás nélkül, tárcsázással keverik a talajba. Az el nem bomlott, a talajba nem került, feldarabolatlan szárrészek a tavaszi munkákat nagyon megnehezítik, lehetetlenné teszik a vetõelemek egyenletes munkamélységét, eltömõdést, hiányos növényállományt idéznek elõ. Szármaradványok nélküli elõvetemény után (pl. cukorrépa, zöldtrágyanövények) elegendõ a sekélyebb 15-18 cm mélységû tárcsás mûvelés is.
A tavaszi munkák megkezdésének idejét nem a naptári nap, hanem a talaj állapota határozza meg. A kora tavaszi talajelõkészítés a terület szükség szerinti simítózásából, majd a vetés elõtti kombinátorozásból, esetleg ásóborona használatából áll. Nagyon lényeges, hogy a talaj felszínének "pirulását" várjuk meg, s annak bekövetkezte után akár 1-2 nap alatt is elvégezhetõ a talajfelszín elmunkálása, illetve a vetõágyelõkészítés. A tavaszi munkáknak sekélyeknek kell lenni, így a kombinátorozás mélysége se haladja meg a 4-5 cm-t. A talajelõkészítést azonnal kövesse a vetés. A jó talajszerkezet elõsegíti az egyenletes csírázást, a jó kelést, lehetõvé teszi a gyökerek mélybe való lehatolását, megõrzi a talajnedvességet, lehetõvé teszi a táplálóanyagok növények általi felvételét, élénk talajéletet biztosít.

Tápanyagellátás
A termesztéstechnológia alapvetõ eleme a megfelelõ tápanyagellátás. E téren az elmúlt idõszakban (az 1990 évek eleje óta) nagyon komoly hiányosságok tapasztalhatók. Anyagiak híján a gazdálkodók nagy része a növényekkel a talajból kivont tápelemeket sem pótolta rendszeresen, így mára a talajok nagy része a könnyen felvehetõ tápanyagtõkéjét elveszítette. Ennek következtében - fõleg száraz idõjárás esetén - csökkennek a hozamok, romlik a minõség. A statisztikai adatokból ismert 50-70 kg/ha-os vegyes mûtrágyaadag közel 80%-a nitrogén, ami az egyoldalú tápanyagellátás miatt diszharmóniát idéz elõ. Emiatt romlik a minõség, s a gazdák érthetetlenül állnak az értékesítéskori "leminõsítések" elõtt. Egységes szempontokat a tápanyagellátásra vonatkozóan nem lehet megadni, már csak azért sem, mert az egyes termesztési körzeten belül is eltérõ talajtípusok fordulnak elõ, de a táblák geográfiai adottságai is más és más talajadottságokat eredményeznek. Az elõzõekbõl következik, hogy csak helyi információ birtokában lehet e kérdéskör minden elemére pontos választ adni. A kijuttatandó tápanyag mennyiségének összefüggésben kell lenni a talaj tápanyagszolgáltató képességével. Az Antal et al. (1979) által közzétett fajlagos tápanyagigény alapján 1 t szem és a hozzá tartozó szalma megterméséhez 27 kg N, 11 kg P2O5 és 18 kg K2O szükséges. 4 t/ha-os termésszinttel számolva ez a talaj típusától és a tápanyag-ellátottságától függetlenül 108 kg N, 44 kg P2O5 és 72 kg K2O hatóanyagigényt jelent. Az adatok összesítve a vegyes hatóanyagigény 224 kg/ha, - s a 4 tonnás termésszint egyáltalán nem magas.
A tápanyag visszapótlás optimális idejére vonatkozóan az a helyes, ha a foszfor és kálium mûtrágyát teljes egészében a tarlómunkák elõtt juttatjuk ki, a N mennyiségét pedig a tarlómaradványok függvényében, valamint az elõvetemény által hátrahagyott N mennyisége alapján határozzuk meg. Kevés tarlómaradvány esetén akár a teljes nitrogén-kiszórást is elhagyhatjuk õsszel, de a tavaszi növényvédelmi munkák alkalmával a ki nem szórt nitrogént pótolni kell. A talajelõkészítés elõtti 40-60 kg/ha-os N-adag elõsegíti a gyors és egyenletes kelést, biztosítja a növényállományok kezdeti fejlõdéséhez szükséges nagyobb nitrogénigényt. A további nitrogénpótlás fejtrágyázással oldható meg, ennek ideje a növényállományok fejlettségétõl függ. A jó minõségû termény elõállítása céljából legalább két alkalommal történõ N-kijuttatás javasolható. Elõször a szárbaindulás kezdetén, majd a kalászolás-virágzás idején célszerû a növényvédelmi permetezéssel egyidejûleg permetlé formájában a növények felületére kijuttatni a nitrogént. Vigyázni kell azonban arra, hogy a permetlé hatóanyagkoncentrációja ne haladja meg a 4-5%-ot. Ennél nagyobb koncentráció már perzselést eredményez, amit a növényállománynak nincs ideje "kiheverni". Az említett makroelemeken kívül a búza mezo- és mikroelem szükségletét is célszerû figyelemmel kísérni. E tekintetben a kalcium-, a magnézium-, a réz-, a cink- és a mangánigény meghatározás lényeges, de a juttatandó tápelemek mennyiségének mértékére csak laboratóriumi talajvizsgálat után lehet pontos választ adni
. Vetés
Vetéshez csak megbízható helyrõl származó fémzárolt, csávázott vetõanyagot használjunk. A múltban nemegyszer lehetett hallani, hogy õszi búza vetõmagját adták el a termelõknek tavaszi vetéshez. A két változat között az a legnagyobb különbség, hogy a tavaszi búzának csak nagyon rövid idejû jarovizációs ciklusra van szüksége. A tavasszal vetett õszi búza egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán megy szárba, minek következtében a befektetett költségek meg sem térülhetnek.
A tavaszi búza fajták reprodukciós hányadosa elmarad az õsziekétõl. Rendszerint egy szembõl csak egy kalász fejlõdik ki, s a kalászban termékenyült szemek száma is nagymértékben az idõjárási feltételektõl függ. Évjáratonként nagymértékben változik a fajták hektoliter- és ezerszemtömege is.
A 2001 évi Nemzeti Fajtajegyzékben 5 fajta neve szerepel. Ezek közül a Castrum 1 fajta kivételével mind "honosított". A Vasváron és Mosonmagyaróváron elõállított, Pollhamer Ernõné és Ernõ, valamint Kajdi Ferenc nevéhez kapcsolódó fajta 1998-ban került állami elismerésre. Az elismert fajták mindegyike jó minõségi paraméterekkel rendelkezik, amihez viszont gyengébb lisztharmat- és vörösrozsda-rezisztencia párosul. A betegségek kialakulására hajlamosító tényezõk megléte esetén ezért az ellenük való védekezést haladéktalanul meg kell kezdeni.
A vetést - mint már korábban is volt róla szó - a környezeti tényezõk függvényében nagyon korán kell megkezdeni. Az egyes években a "koraiság" más és más naptári idõszakot jelent - február közepétõl március végéig, április elejéig terjedhet ez az idõ. Az eltérõ termelési körzetekben évjáratonként is eltérõ vetési idõ fordulhat elõ. Az ország északi és déli körzetei között ez az idõeltolódás akár két hetet is jelenthet. A vetõanyag mennyiséget a fajtának megfelelõ csíraszám, az ezerszemtömeg, a csírázási- és a tisztasági százalék határozza meg. A tavaszi búza négyzetméterenkénti csíraszáma kisebb az õsziekénél, csak 500-520. Így optimális feltételek esetén 40 g-os ezerszemtömegû, 95%-os csíraértékû és 99% tisztasági %-ú vetõanyagból 1 ha-ra 210-220 kg vetõanyagra van szükség.
A vetésmélység 3-4 cm, a sortávolság 12 cm legyen. A kelés 3-4 °C talajhõmérséklet oxigén és megfelelõ talajnedvesség esetén már megindul. Mûvelõutas termesztés esetén 12-18 m-ként szükséges a területen mûvelõnyomot kialakítani. Vetés után a talaj nedvességkészletének megfelelõen szükséges csak hengerezni. Nedves talajt ne hengerezzünk! Hengerezéshez a gyûrûs henger jobb, mint a simahenger. A cserepesedett talajt küllõskapával lazíthatjuk.

A tavaszi búza károsítói

Betegségek
A búza csíkos mozaikvírus fertõzése a növények leveleinek jellegzetes szisztemikus mozaik tünete alapján ismerhetõ fel. A fertõzés következménye lehet még a növény törpülése. A vírus átvitelében szerepe van a levélatkáknak és a mechanikai úton való terjedésnek.
A búza törpülés vírusa okozza a növények törpülését, sárgulását és a feltûnõ csokrosodást. A fertõzés kísérõ jelensége még a levelek kanalasodása, a barna foltosodás és a hiányos kalászolás. A kórokozó terjesztését kabócák végzik.
A torsgomba nedves idõjárás esetén nyálkás rothadást okoz a növény gyökérnyaki részén. Gátolja a növekedést és a bokrosodást. A gyökerek korán elhalnak és emiatt mérséklõdik a víz, valamint a tápanyag felvétel. A beteg növények korábban kalászolnak, amelyekben léha szemek találhatók. A kártétel mértékének növekedésére lehet számítani mélyfekvésû, nedves talajokon.
A szártörõ gomba a hûvösebb, nedves idõjárású területeken jelentkezik, ahol a fertõzés növekedését még a vetésváltás hiánya is elõsegíti. A tünet az alsó szártagon látható hosszúkás, eliptikus, besüppedt, halványszürke enyhén sötétebb szegélyû folt, amelynek mérete a tenyészidõ során növekszik és szárölelõvé válhat, ami szártörést eredményezhet. A növényeket még kalászhányás idején is fertõzik.
A búzafuzáriózis a tavaszi búza egyik legsúlyosabb betegsége. A fuzárium fajok által fertõzött növényi termények és termékek emberre és állatra nézve egyaránt veszélyesek, különösen akkor ha azok toxint is termelnek. A kórokozó a búzát minden fejlõdési szakaszban károsítja, ennek megfelelõen csírapusztulást, gyökérrothadást és kalászfertõzést okozhat. A beteg növény gyökerei rothadnak, a szár talajközeli részén nagykiterjedésû barnulás jelenik meg éles határvonal nélkül. Csapadékos idõjárás esetén a fertõzött növényrészeken rózsaszínû spóratömeg, a kalászon a koraérés tünetét mutató fehér elhalás látható. Kisebb fertõzés esetén a kalászban csak néhány kalászka hal el. A fuzáriumok a talajban élnek és csak akkor váltanak parazita életmódra, ha a gazdanövény gyengültségi állapotban van. A fertõzésre hajlamosító tényezõk között szerepel az elõvetemény (kukorica, búza, borsó, stb.), a fertõzött talaj, a vetõmag valamint a kedvezõtlen idõben elvégzett vetés. A betegség kialakulásában meghatározó szerepe van a csapadéknak és az azt követõ páratartalomnak.
A feketerozsda néha 50 %-os fertõzést is okozhat. Járványszerû fellépésére hazánkban 10-15 évenként lehet számítani. A megbetegített növény asszimilációs tevékenysége csökkent értékû lesz, emiatt a kalászban képzõdött szemek ráncosodnak, a sikér tartalom csökken. A kórokozó szaporító képletei megtalálhatók a száron, a levélen és a levélnyélen. A telepek rozsdabarna színûek és apró pörsenések formájában láthatók. A gomba köztes gazdája a sóskaborbolya, ahol a speciális fejlõdésmenet után kialakuló ecidio spórák május hónapban kerülnek a gabonára és azt a légzõnyílásokon keresztül fertõzik meg. Az itt kialakuló uredo telepekben fejlõdõ uredo spórák több nemzedéket hoznak létre. Kedvezõ feltételek között járvány alakulhat ki.
A sárgarozsda csapadékos területeken a búza legjelentõsebb rozsda gombája. Hazánkban nem tekintettük jelentõs fajnak, de az utóbbi években kialakultak olyan biotípusai, amelyek jól tûrik a magasabb hõmérsékletet. Ez az oka annak, hogy jelentõségével számolni kell. Felismerése könnyû mert május-június hónapokban a leveleken több cm hosszú, 2-3 mm széles sárga uredo telepek alakulnak ki. A tünetek a levél fonákon, a levél hüvelyen és a száron is jelentkezhetnek. A kórokozó a pelyvalevelek fertõzésére is képes. Az itt fejlõdõ szemek csírázóképessége csökken, felületük ráncosodik.
A vörösrozsda hazánkban a leggyakrabban elõforduló rozsdabetegség. A kórokozó a leveleket támadja meg, amelyeken kerek, felszakadozó epidermiszû, élénkvörös színû uredo (nyári) telepek jelennek meg. Ezek a telepek fõleg a levél színén találhatók egymás mellett. A feketerozsdához hasonlóan a vörösrozsda is gazdaváltó. Köztes gazdája a borkóró. A kórokozó uredo spórái enyhe teleken áttelelnek az õszi vetéseken és innét kiindulva fertõzik a tavaszi búzát. Hazánkban a vetésterületek 60-90 %-án károsít.
A lisztharmat minden termesztési évben jelentkezõ betegség. Különösen akkor veszélyes, ha a zászlós leveleket és a kalászokat is fertõzi. A beteg növényeken a levelek alulról felfelé haladva sárgulnak majd elhalnak. A növények felületén a penész bevonat egyre vastagabb lesz és okkersárgára majd barnás-szürkésre színezõdik. A szövedékben jól látható apró fekete pontok a kleisztotéciumok. A tavaszi búzát fõleg a tenyészidõszakban kialakult konídiumok fertõzik. A kórokozó fejlõdését kedvezõen befolyásolja a 18-22 °C hõmérséklet és a 80-90 %-os levegõ relatív páratartalom.
A szeptóriás levél- és pelyvafoltosság mindenütt elõfordul és korai fertõzés esetén a szemek nagy részét megbetegíti. A tavaszi búza tenyészidejébõl adódóan fokozott mértékben számíthatunk a kártételre. A betegség tünetei elõször az alsó leveleken apró foltok formájában jelennek meg, amelyek színe sárga, majd barnuló. Ezek a foltok nagyobbodnak majd elhalnak, alakjuk lencse vagy párhuzamos oldalú. A tünetek még jelentkeznek a nóduszokon, az internódiumokon és a pelyvaleveleken is. Fertõzési forrásnak számít a vetõmag, az árvakelés és a fertõzött növényi maradvány. A kórokozó járványszerû fellépését elõsegíti a párás, nedves és szeles idõjárás.
A búzakõüszög (büdösüszög) tünetei virágzást követõen az éréssel egyidõben jelentkeznek a kalászokban, ahol a szemek helyén zömök puffancsok keletkeznek. Ezeket szétnyomva zsíros tapintást és kellemetlen (rothadó hal) szagot érzünk. A puffancsok az érés folyamán megkeményednek. A fertõzéssel együtt jár a növények növekedésbeni elmaradása, a kékes-zöldes színezõdés és a részleges virágzás. A kalászok borzasak, a pelyvalevelek szétállóak és közöttük helyezkednek el a puffancsok. A spórák aratáskor szétszóródnak és a szemek csúcsán lévõ szõr-képleteken tapadnak meg. A gazdanövényt a spórák fertõzik meg a tenyészõ csúcsba hatolva, amelyek együtt nõnek a növénnyel. A kalászokban kialakult magkezdeményeket megtámadják, azok elhalnak és helyükön fejlõdnek ki az üszögspórákkal telt puffancsok.
A búzaporüszög (repülõüszög), kártétele könnyen felismerhetõ, mert kalászhányáskor az egész kalász üszkös portömeget alkot. Ezek a kalászok az egészségeseket megelõzve törnek elõ a levélhüvelybõl. A spóratömeget ekkor vékony ezüsthártya borítja, ami késõbb felszakad, a spórák szétszóródnak csak a csupasz kalász-orsó marad. A szétszóródó üszögspórák a virágzó kalászkák bibéire kerülnek és bejutnak az embrióba ahol növekedésnek indulnak. Ez addig tart, amíg a szem kifejlõdik. A kifejlett szembe a micélium nyugalomban marad. A fertõzött szemen elváltozás nem látható. Az elvetett szem csírázásával a gomba együtt fejlõdik és eljut a magkezdeményekbe, amit elüszkösít.

Károsító állatok
A fekete fûtripsz lárvái és imágói a kalászban lévõ pelyvaleveleken és a viaszérésben lévõ szemeken táplálkoznak, aminek következménye a termésveszteség.
Az osztrák-, a mórpoloska és a csõrõs valamint a csíkos szipolypoloska vegyes populációban fordul elõ és károsítja a vezérhajtást, amelyen sárguló fehéredõ, majd barnuló foltok látszanak a szúró-szívó szájszervvel való táplálkozás következményeként. A súlyos kártételek miatt a kalászolás elmarad. A hasban lévõ kalászt károsító poloskák tevékenységének következménye a zászlós kalász. Ilyen esetben a károsítás feletti kalászrész kifehéredik és elhal. A tejes érésben lévõ szemekkel táplálkozó poloskák hatására a gabonaszemek aszottakká válnak. A viaszérésben károsított szemeken köralakú fakó folt látható, aminek következménye a liszt minõségének romlása.
A törpe gabonakabóca imágója és lárvája hasonló módon károsít, aminek látható következménye a szúrás helyén alakuló fehér, majd sárguló, késõbb pedig vörösödõ foltosodás. A kártétel következménye a kalászok hasban maradása lesz.
A levéltetvek közül a gabona-, a zab, a zöldgabona és a sárgászöld rózsa-levéltetû kártételével kell számolni. A levéltetvek táplálkozásának következménye a növények levélzetének kisebb fokú torzulása, valamint a károsított növényrészek sárgulása, kifakulása. A táplálkozás során a növekedéshez és a szemképzõdéshez szükséges tápanyagokat vonják el a növényektõl, ezért a termés mennyiségi és minõségi károsodást szenved. Közvetett kártétel a vírusbetegségek terjesztése.
A gabonafutrinka imágóinak kártételével kell a tavaszi búzatermesztés során számolni. Az imágók érés idején az esti és hajnali órákban látogatják a kalászokat és a szemekkel táplálkoznak.
A cserebogár és a szipoly fajok lárvái a talajban élnek és ott a gyökerekkel táplálkoznak aminek következménye a fiatal növények pusztulása lehet. A szipolyok imágói fénytûrõk és a napsütéses déli órákban táplálkoznak a kalászokon a szemekkel. Kártételüket az is fokozza, hogy kapaszkodás közben kirugdalják a kalászból az érett szemeket.
A pattanóbogarak drótféreg típusú lárvái a talajban élnek és polifág voltukból fakadóan táplálkoznak az oda elvetett növények magvaival, csíranövényeivel és a kikelt fiatal növényekkel. Kártételük következménye a növénypusztulásból adódó tõszám csökkenés.
A vetésfehérítõ bogarak az utóbbi években nagy egyedszámban táplálkoznak a gabonafélék levelein. Az imágók a levélerek között hossz-irányban átrágják a levéllemezt, a lárvák hámozzák a levéllemezt. A lárvakártétel következtében fehérednek a levelek és súlyos esetben az egész növényállomány kifehéredik.
A fritlégy lárvái tavasszal károsítják a vezérhajtást a tenyészõ csúcs körül a szár belsejében. A betegség tüneteket mutató vezérhajtást meghúzva az a rágás helyén elszakad. A nyári nemzedék lárvái a gabonaszemekben fejlõdnek ki, azokat üregesítik.
A csíkoshátú búzalégy lárva kártételének hatására a kalász hasban marad. A nyári nemzedék lárvái a kalászt tartó szárrészben táplálkoznak és ezért a kalász elpusztul, benne a szemek aszottak maradnak.
Az ugarlégy lárvái tavasszal károsítják a vezérhajtásokat, amelyek elpusztulnak. Egy lárva több vezérhajtást is tönkre tehet.
A közönséges szalmadarázs lárvája a gabona szárában él, annak belsejét a kalásztól kiindulva a talajfelszínig végig rágja. A nóduszok átrágása miatt a szél eldönti a szárakat.
Az ürge gócszerûen fordul elõ és ezeken a területeken tövig rágja a növényállományt.
A hörcsög foltokban rágja a gabonát. Szárba szökés után a kalászokat szétrágja úgy, hogy elõtte a növény szárát letapossa.
A mezei pocok csoportokban él és a talaj felszíne alatt készíti vackát és a járatokat. A tavaszi gabonát lerágja és járataival csökkenti a tõszámot.

Gyomnövények
A tavasszal kedvezõ elõvetemény után jól elõkészített talajba vetett tavaszi búza gyomosodása nem teszi kritikussá a termelés eredményességét. A gyomok csírázását serkentõ ökológiai feltételek és a kedvezõtlen talajmûvelés eredményeként számítani kell a tavaszi búza postemergens gyomirtására. A gyomirtás idõpontját mindig a gyomnövények fejlettsége határozza meg. A kétszikû gyomnövények esetén 2-4 leveles, az egyszikûeknél pedig 1-3 leveles fenológiai állapotban kell a gyomirtást elvégezni. A postemergens gyomirtás elvégzését minden esetben gyomfelvételezés elõzze meg, amely alapján lehet dönteni a felhasználandó herbicidekrõl.

A tavaszi búza integrált védelme
- A tavaszi búza termesztése során érvényesítsük a vetésváltást ami csökkenti a károsító szervezetek életbenmaradási lehetõségét.
- Az elõvetemény tarlóját a növény lekerülése után fel kell szántani, ezzel hozzájárulunk a szervesanyag maradvány gyors lebomlásához és a kórokozók pusztulásához.
- A talajelõkészítés során kikelt árvakeléseket és gyomnövényeket meg kell semmisíteni. A késõi és ritkább tõszámú vetések korlátozzák a károsítók felszaporodását.
- Kerüljük a nitrogén túladagolását.
- Tarlóégetést ne alkalmazzunk, gondoskodjunk a visszamaradt szervesanyag gyors lebomlásáról.
- Alkalmazzunk a termesztés során rezisztens fajtákat, amennyiben ezek rendelkezésre állnak.
- A vetõmag elõkészítése során csávázzunk a vetõmaggal együtt terjedõ kórokozók ellen.
- Felvételezéssel állapítsuk meg a talajlakó kártevõk (drótférgek, pajorok) egyedszámát és ha szükséges, végezzünk talajfertõtlenítést vetés elõtt vagy vetéssel egyidõben.
- Az állománykezelések tiprásmentes megvalósítása érdekében alkalmazzunk mûvelõ-utas termesztést.
- Mezei pocok gradáció esetén gondoskodjunk hatékony védekezési megoldásról.
- A tavaszi búza eredményes termesztését nehezítõ gyomosodás esetén a gyomfajoktól függõen végezzünk postemergens gyomírtást.
- Az állománykezeléseket mindenkor a kórokozó vagy kártevõ fajhoz igazítottan optimális idõben végezzük el az adott faj ellen leghatásosabb készítménnyel.

Betakarítás
A tavaszi kalászosok rendszerint az õsziek után érnek. Ez alól csak akkor van kivétel, amikor a nyár aszályos. Ebben az esetben elõfordulhat, hogy a késõérésû õszi búza fajták érési ideje egybeesik a tavasszal vetett fajtákéval.
A fajták hozama között jelentõs eltérések tapasztalhatók. Errõl az 1. táblázat nyújt információkat, ahol a 2001 évi mosonmagyaróvári kísérletek adatait mutatjuk be. De nemcsak a fajták között tapasztalható nagymértékû különbség, hanem a különbözõ termõhelyek között is. Ennek illusztrálására a 2. táblázatban az OMMI 2001 évi eredményeit mutatjuk be.
A szemtermés 14-15%-os nedvességtartalom mellett betakarítható, ennek eszköze a kombájn. Az aratás napi kezdési és befejezési idejét alapvetõen a szem víztartalma határozza meg, ami napszakonként is változik. Annak mérését folyamatosan kell végezni azért, hogy csak megfelelõ nedvességtartalmú termény kerüljön aratásra. Csak ritkán - s akkor is inkább a vetõmagtermesztésnél - lehet szükség szárításra. E folyamat költségigényes, ebbõl eredõen az egyébként is gyakran a jövedelmezõség határán mozgó ágazat jövedelmi viszonyait a szárítás költségei még csak tovább rontják. A szárítási hõmérséklet befolyásolja a minõséget és a csírázást, ezért nem szabad túllépni 16%-os nedvességtartalom esetén a 65 oC, 18%-nál az 59 oC, 20%-nál az 53 oC, 22%-nál a 47 oC, 24%-nál pedig a 40 oC-ot.
A betakarítással a technológiai folyamatok ugyan véget érnek, azonban a tárolás is folyamatos felügyeletet igényel. A helytelen tárolás miatt romlanak a beltartalmi értékek, nõ a fuzáriumos fertõzöttség, csökken a csíraképesség. A tárolás gyakoribb módja a garmadában történõ tárolás. 16%-nál nagyobb szemnedvesség esetén szellõztetni kell. A garmada magasságát a szem víztartalma és az esetleges szennyezõ anyagok jelenléte határozza meg. Nagyobb nedvesség és szennyezettség esetén csak alacsonyabb garmadában lehet a terményt veszteségmentesen tárolni.

1. táblázat
A Mosonmagyaróváron végzett 2001 évi tavaszi búza fajtakísérlet eredményei (kivonat)
2. táblázat
Tavaszi búza fajták és fajtajelöltek kísérleti eredményei
(OMMI Kisparcellás fajtaösszehasonlító kísérletek eredményei 2001 alapján)

Felhasznált irodalom
Antal J. - Buzás I. - Debreczeni B. - Nagy M. - Sipos S. - Sváb J.: 1979. Mûtrágyázási irányelvek és üzemi számítási módszer. MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ. 66.