A juhtenyésztésrõl általában

Az elmúlt években azonban ismét a közvélemény figyelemének fókuszába került a juh. Számos újságcikk, tanulmány és riport adott a falusi embernek, a mezõgazdasági szakembernek és az egészségügyi szolgálatnak ötletet a juhtartás újfajta értelmezésérõl.
Így szerepelt a juh, mint "bioállat", aki a legolcsóbban tartja rendben elvadult, nem megfelelõen ápolt legelõinket, volt irtani való, haszontalan állat, aki borsot tör (a szarvasmarha BSE-fertõzésén keresztül) az állategészségügy és a közegészségügy orra alá. A közelmúltban elõfordult, amikor az allergén parlagfû irtására volt hivatott, máskor a fertõzések melegágyának nevezték.
Célunk cikkeinkkel nem az, hogy a tenniakaró gazdáknak ötletet adjunk arról, mit, mivel lehet legolcsóbban, a legegyszerûbben megoldani a tartási és termelési színvonal emelkedése mellett. A megoldás kulcsa a pénz, ami a gazdálkodás mértékegysége és a rentábilis gazdálkodás alfája – errõl a gazdálkodók tudnának cikksorozatot írni.
Az gondoljuk, a termelés egyhangúságában történnek olyan események, melyek kerékkötõi a radikális fejlõdésnek, az eredményes termelésnek. Ezekre a kedvezõtelen hatásokra szeretnénk rávilágítani, ezek elkerüléséhez szeretnénk néhány praktikumot adni.
Az elsõ és talán a legnehezebb kérdés amivel találkozni szoktunk:
Milyen fajtát ajánl? Milyen kost vegyek, ami nekem jó?
Nos, két irány kínálkozik: a modern, igényes fajtához igazítsuk szerény lehetõségeinket vagy mérsékelt lehetõségeinkhez válasszunk félintenzív fajtát.
Újabb kérdések érkezhetnek: Mikor a legdrágább a bárány, mikor nincs dömping, mennyi idõ alatt és mennyibõl készül el a bárány és egyáltalán ivarzik-e az anya a klasszikus szezonon kívül?
Ez az állattenyésztés számtana. Ezekre a kérdések szeretnénk választ adni.
Megítélésünk szerint a kezdeteknél a fajta kiválasztása a legfontosabb teendõ.
Most következõ felsorolásunk célja a hazánkban elõforduló fajták bemutatása, elõnyeik kidomborítása. A fajtákról, a beszerzés lehetõségeirõl – mely ismeretek meghaladják ezen cikk lehetõségeit – készséggel adunk további felvilágosítást.

A juhok csoportosítására tömérdek lehetõség van, az eredettõl a gyapjúminõségig, a hasznosítástól a farok hosszúságáig.
A fajták ismertetésének összefoglalásakor a Magyarországon tenyésztett jelentõsebb fajtákról igyekezünk tájékoztatást nyújtani. Meg kívánjuk említeni azokat a korábbi, õsi fajtákat is, amelyek meghatározóak voltak a maiak kialakításában.

Õshonos fajták

Hortobágyi racka:
Ami curkana a románoknak, ami solognote a franciáknak, olkusz a lengyeleknek, herdwick az angoloknak, az a magyaroknak a hortobágyi racka.
Fekete és fehér színváltozatát ismerjük. Kialakulását ellentmondásos mondák, legendák övezik, múltja a honfoglalásra vezethetõ vissza. Elõdeink elismerését nem csak az élelmezésben betöltött szerepe miatt érte el, hanem értékes szõrzete, gereznája miatt is, ami biztos védelmet nyújtott a hideg és a hõség ellen.
Külsõ megjelenése annyira egyedi, hogy e fajtát tenyésztõk egyesületbe szervezõdtek a világ több országában, még az USA-ban is.
Szarvainak alakulása egyedülálló, dugóhúzószerûen csavarodott, melyeknek szöge kosoknál 100, anyáknál 70 fokot zárnak be. A pofa és a lábak rövid szõrrel fedettek, idõsebb korban mindkét színváltozatban kifakulhatnak. A szõrzet szálainak vastagsága 200 mikront is meghaladhatja, fürtjei 30 cm felettiek. A fehér színváltozatúak rõt lábvégekkel és pofaszõrzettel rendelkeznek, szarvukban fekete csík húzódhat. A fekete szõrzetûekre az idõskori darusodás jellemzõ.
A racka feje száraz, nemes. A törzs, a nyak, a combok közepesen izmoltak, végtagjai inasak, csontozatuk erõs, masszív. A has rendszerint csupasz, a tõgy gömbölyû, jól fejlett.
Az anya 35-45, a kos 55-70 kg élõtömegû, az ivari dimorfizmus kifejezett. Szezonálisan ellethetõ, ami tél végére - tavaszra 100 ellésre vetítve 110-115 bárányt eredményez.
A hortobágyi juhászok jellegzetes subája racka gereznából készül. Egy subához megközelítõleg 14-16 racka bõrre van szükség.

Gyimesi racka:
A gyimesi racka Erdélyi eredetû. Az 1990-es években került ismét a hazai fajtapalettára.
Jelentõsége a hortobágyi racka mögött helyezkedik el. A bundája fehér, de a fejen, fülön és a lábvégeken jellegzetes fekete foltok találhatók. Az anyák szarva sarló vagy tülök alakú, esetenként suták, míg a kosok nyitott, határozott csigás szarvat viselnek. A testük izmoltabb, erõsebb, mint hortobágyi rokonuk, élõtömegben 10-15 kg-mal nehezebbek.
Gyapja fehér, felszõrben és kötõszálakban gazdagabb a hortobágyiénál.

Cikta:
A cikta a dél-dunántúli svábajkú falvak jellegzetes fajtája. Minden sváb portán megtalálható volt egykoron. A gyapjából készítették az asszonyok a vastag zoknit a "fuszeklit", az ujjasokat, a kesztyûket, valamint a sváb kézmûvesek jellegzetes papucsát a "pacskert". Jelentõsége ma már csupán a génmegõrzés, de a német anyaországi szakemberek is a fajta csodájára járnak. Évente szigorúan egyszer ellik, szaporasága 100-110 %-os. Ma már csak egy tenyészet foglalkozik fenntartásával szigorú tenyésztési program mellett.
A fej és lábak rövid, fehérek szõrrel fedettek, a körmök és szarvak viaszsárgák. Az anyák suták, a kosok merinóhoz hasonló szarvat hordanak. Élénk vérmérsékletûek, finom, nem jellegzetesen izmolt testüket kevert gyapjú fedi, aminek fürtmagassága 20-40 cm, finomsága 27- 60 mikron között változik, nyírótömege 2-3,5 kg. A testtömeg anyáknál 30-45, kosoknál 50-55 kg.

Cigája:
A fajta egyes kutatói szerint a Balkánon keresztül jutott hazánkban a XIX.században, ekkor már a racka melletti alföldi- és síkvidékeink kizárólagos fajtája volt, majd a merinó terjedésével Erdélybe, Bácskába, az Alföldön pedig Bács megye és Csongrád területére szorult.
Rendkívül edzett és szerény igényû, a betegségekkel szemben ellenálló, szervezete stabil, jó báránynevelõkészséggel és legelõkészséggel rendelkezik.
A fajtának két változatát ismerjük, az õshonos és tejelõ változatát. Az utóbbira a tejelõ fajtáknál visszatérünk.
A cigája feje és lábvégei fekete rövidszõrûek, testét borító gyapja fedõszõrrel fedett. A fej középnagy, kosoknál az orrhát erõteljesen domború, ún. "Ramses" orrú. Szarvat esetenként mindkét nem hordhat, zömében azonban suták. A szemek kifejezettek, a fülek nagyok és lógóak. A nyak izomszegény, magasan tûzött, a vállak gyakran fûzöttek. A hát a kor elõrehaladtával nyergelté válik, de kifejezetten hosszú, ahogy az ágyék is. A törzs hengeres, mély, erõs szervezetrõl árulkodó. A tõgy mirigyes szerkezetû, kézi fejésre alkalmas. A lábak szárazak, inasak, a körmök feketék.
Az anyák élõtömege 60-80, kosoké 90-120 kg. A szõrzet néha barnás színezetû. A gyapjú 26-40 mikron finomságú.
A fajta szaporasága 120-150%-ot is elérheti.

A merinó fajtacsoport

A legnépesebb fajtacsoport, a világ juhállományának csaknem egyötöde ide sorolható. Elsõdleges értékük a testükön növesztett gyapjú.
A XIX. és XX. század közepén a textilipar fokozott igénnyel áll a mezõgazdaság, a juhászatok elé a jóminõségû merinógyapjúért. Ezért szinte valamennyi nemzet kialakította a helyi parlagi fajtákból nemesített saját merinó fajtáját. Ezek ismertetése több oldalt tenne ki, mivel többszáz fajtát kellene felsorolnunk. Azokat a fajtákat érintjük csupán, amelyek a magyar merinó kialakításában részt vettek.

Magyar merinó:
A merinó eredete egészen a görög kultúráig vezethetõ vissza. A kontinentális, esõben szegény füves pusztákon kialakult juh szinte felszõr nélküli, sok pehelyszálat tartalmazó gyapjút növesztett. A görögöktõl hadizsákmány és rablás útján került számos birodalomba.
A rómaiak neki köszönhetik szövõiparuk kimagasló színvonalát.
Az egymást követõ háborúk során jutott az Ibériai-félszigetre, ahol stabilizálódott a fajta - a spanyol uralkodók nemzeti kincsként kezelték.
A magyar merinó történelmének kezdete a XVIII. század második felében Mária Terézia nevéhez fûzõdik. Õ vásárolta az elsõ merinónyájat Spanyolországból. Ezután hazánkban is gyorsan terjedt, s a XIX. század közepén már 10 milliós volt juhállományunk.
Néhány évvel ezután az új-zélandi és ausztrál farmerek elárasztották Európát olcsó és kiváló minõségû gyapjúval, ami jelentõsen visszavetette a termelést és a merinó létszámának rohamos csökkenését eredményezte. Késõbb ujabb tenyésztõi célkitûzés alapján a hazai parlagi fajták átalakítása történt merinó kosok használásával. A nemesítés rambouillet és német merinó kosokkal történt.
A II.világháború után az országgal együtt juhállományunk is romokban hevert.
A magyar juhállományt szovjet finomgyapjas fajtákkal, az aszkániaival, a kaukázusival, a sztavropolival, a groznijjal javították. Hatásukra nõtt a gyapjútermelés, javultak a hozamok és a minõség, rohamossan nõtt a juhlétszám ami a hatvanas években már elérte a három milliót.
A hetvenes években a figyelem a hústermelésre irányult, ezért merinó precoce és német húsmerinók (akkor NDK és NSZK merinó) használtak. Ez a lépés gyapjú viszonylagos durvulását eredményezte, ezért ausztrál és új-zélandi merinófajtákkal ismét nemesítették a magyar merinót, s ezzel szinte egyidõben angol hosszúgyapjas fajtákkal a mennyiséget is növelték. Végezetül a 1980-as évek második felében booroola merinóval a reprodukciós értékmérõk kerültek javításra.
1993 óta a Magyar Juhtenyésztõk Szövetségének programjának fontos részét képezi a fajta egységesítése, a magyar merinó korszerûsítése, mivel jelenleg a hazai fajtapaletta 80-90%-át képviseli a törzstenyészetben és az árutermelõ tenyészetekben egyaránt. Javításra szoruló feladatok között említik a báránynevelõképesség és a szaporaság növelését, de cél a hústermelõképesség, valamint a legelõkészség javítása is.
A fajta kívánalma a sutaság, bár esetenként az anyák sarlóalakú, míg a kosok határozott csigát viselhetnek. A lábizületek szárazak, a hátulsó lábak rikán gacsosak. A fej finom, cél a nem túlzott benõttség, a nyak középhosszú, esetenként izomszegény. A hát és ágyék középhosszú, feszes, a far esetenként rövid, csapott. A törzs hengeres, mély, a szügy keskeny, a vállak jól illesztettek, bár izmoltsága kívánnivalót hagy maga után, csakúgy mint a hátulsó lábak, a combok is.
A gyapja jó minõségû, sem felszõrt, sem pigmentált szálat nem tartalmaz, a gyapjúszál finomsága 18-23 um közötti. A szaporasága 100 ellésre viszonyítva 120-130 bárány jelent, ezt legalább 160-170-re kell, kellene javítani. A fajta értéke, hogy bizonyos tenyésztõi praktikákkal a sûrített elletés, a programozott bárányelõállítás megvalósítható, így két esztendõ alatt háromszor leellethetõ.

Merinó Landschaf:
Más néven, ahogy Európa más országaiban nevezik, " Württembergi" merinó. Ez utóbbi elnevezést egy bajor városról, kialakulásának helyérõl kapta. A XVIII. században a helyi fajtákat francia, spanyol illetve szász merinókkal javították, ez nagy rámát, nagy testet eredményezett a fajtának.
Az általunk használt mai nevét a II.világháború elõtt kapta, ekkor kezdõdött a fajta korszerûsítése. Tenyésztõi a gyapjú minõségét folyamatosan javították, bár az elsõdleges tenyésztõi célkitûzés a vándorjuhászat igényeinek maradéktalan kielégítése, valamint a szaporaság javítása volt. A hosszú lábak, az erõs, de nem durva test a távoli legelõk hasznosítását, valamint kitûnõ legelõkészséget eredményezett.
Ma Németország meghatározó fajtájává vált még akkor is, ha a világ jónéhány országában ismert német húsmerinó és a német feketefejû húsjuhra gondolunk. A elõbb említett remek tulajdonságok felismerése helyezte a magyar juhászok figyelmének fókuszába a landschafot, így az ezredfordulóra a hazai fajtatárban is megjelent.
Az anyák élõtömege 80-90 kg, a kosoké 120-150 kg, az elõbbiek nyírótömege a merinó fürtmagasság mellett 5-6 kg, a kosoké 5-8 kg. A gyapjúszál vastagsága 22-26 mikron közötti. Szaporasága - 130-180 % - külön értéke a fajtának.
Déli szomszédainknál reneszánszát éli a "württemberg", ami feltehetõen a magas belföldi fogyasztásnak köszönhetõ, ugyanis köztudomású, hogy a 38-42 kg-os bárány húskitermelése a legjobb.

Booroola merinó:
1958-ban a CSIRO (Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutatást Irányító Szervezet) kettõ – ötös és hatos alomból született – merinó kosbárányt kapott ajándékba a booroolai Seears testvérektõl. A fivérektõl a fajta kialakítói, akik magas ellési alomszámmal rendelkezõ anyacsoportból alakították ki állományukat magasabb bevétel reményében.
A késõbbi kutatások a magas reprodukciós eredményeket a helyi fajták és mutáns gének kölcsönös hatásának tulajdonították. A hatvanas évek közepén önálló fajtaként került a köztudatba.
A világ szapora fajtáitól azért értékesebb a booroola, mert ilyen magas termelés mellett, jó minõségû merinó gyapjút termel. Különös hangsúlyt kaphat a világ bármelyik nemzeti merinó nemesítésében.
A fajta viszonylag kistestû, élénk vérmérsékletû, 100 ellésre jutó szaporulata 200-230 bárány, de az alomnagyság szórása javításra szorul, nem ritka az ellésenkénti négyes, ötös bárányszám sem.

Szapora merinó:
A Debreceni Agrártudományi Egyetem kutatói (Dr. Veress prof. vezetésével) a magyar merinó és a booroola merinó keresztezésével állították elõ, következetes célpárosítás és szelekció mellett. Különös értéke az, hogy a hazai viszonyokhoz tökéletesen alkalmazkodó és sûrített ellésre alkalmas fajta.
Köztenyésztése 1992 óta engedélyezett.

A fajtaismeret következõ fejezetében a hús- és tejelõ fajtákat kívánjuk ismertetni.

Rózsahegyi Péter Mihály ( szaktanácsadó),
Izsák Gyula Imre ( PhD hallgató)