Genotípus és környezet kölcsönhatása a sertéstartásban

A genotípus – környezet interakció értelemszerûen elsõsorban a kis h2 – értékû tulajdonságok alakításában érvényesül, ahol a fenotípusos variancia a legnagyobb. Ezek gazdasági súlya (a szaporasági tulajdonságokról, és a hízékonysági tulajdonságok egy részérõl lévén szó) kiemelt jelentõségûvé teszi a téma vizsgálatát és gyakorlati adaptációját.

Az ábrán azonos környezetben termelõ, eltérõ genetikai potenciállal rendelkezõ populációk termelését modellezve az állapítható meg, hogy nagy genetikai értékû „C” genotípus adott környezetben nem éri el a kisebb képességû „A” és „B” genotípus teljesítményét, nem éri el végsõ soron azt a teljesítmény –(hozam) szintet, amelyre máskülönben a környezet színvonala predesztinálná. Gazdaságosság vonatkozásában csak az állapítható meg, hogy „B” és „C” populáció ebben a környezetben való termeltetése biztos hogy gazdaságtalan, „A” és „D” esetében lehet (valószínûleg) hogy nem.

A genotípus-környezet interakciók megismerésének jelentõsége ezek alapján fontos

- egyrészt a tenyészértékbecslésben, ahol kísérletet kell(ene) tenni a genetikai potenciál megismerését gátló (a genetikai képességet elfedõ, sõt torzító) környezeti tényezõk kiiktatására. Voltaképpen ezt szolgálná a BLUP, amit mi is használunk. Ám ha ez nagyon jól mûködne, az azt jelentené, hogy Dánia, Hollandia és mások tömegének vennék a magyar sertésgenetikát a maguk retardált állományának feljavítására, s nem fordítva. Eltûnni látom azt a szellemi és anyagi tõkét, energiát, amit a 70-es, 80-as években láttam. Az állatkiállításokon import szülõk elsõ után – tenyésztett generációja jelenik meg hozzáadott magyar „tenyésztés” nélkül.
- másrészt az árutermelõ telepeken is. Nagyon fontos lenne ugyanis annak tisztázása, hogy adott genotípusú populációk milyen környezeti feltételek mellett termelnek a legeredményesebben, illetve adott környezetben milyen genotípus (fajta, fajtakonstrukció, hibrid) választása, termeltetése indokolt.

Tulajdonképpen a genotípus – környezet harmóniájának, összhangjainak megteremtésérõl van szó, a gazdaságosság optimalizálása érdekében. Az valószínûleg látszik, hogy a jövõ minél magasabb szinten történõ (igényes környezetben nagy genetikai potenciál), harmonizálásé, nem pedig az extenzív környezethez való genetika megtalálásáé. Az intenzifikáció persze tõkeigényes, ami nem gond egy stabil közgazdasági környezetben.
A kiszámíthatatlanul változó, tompítatlan input-output árakkal nem az az alapvetõ probléma, hogy adott idõszakban jól megy – rosszul megy a sertéstartóknak, hanem az, hogy fékezi a jövedelem termelésbe való visszaforgatását, tartalékolásra késztet, s nincs jövõkép.

Mindemellett meggyõzõdésem, hogy egy mûködõ sertéstelepen minden változtatásról szóló döntésnek – legyen az a genetikát, technológiát vagy takarmányozást érintõ – az összes többi elem módosítását is érintenie kell (beleértve a menedzsment szemléletváltását is).

Alapprobléma, hogy a genotípus – környezet interakció – különösen több tulajdonságra – nem mérhetõ, inkább csak becsülhetõ. Legjobban a szaporítás színvonala orientál. Tekintsük kritikusan a saját eredményeinket (nem olyan könnyû ezt megtenni). Az alacsony h2 értékû tulajdonságokra érdemes koncentrálni, összevetve az adott genotípus csúcs eredményeivel.

A fogamzási eredmények mindig jelzésértékûek. A 90 % feletti NR, 85 % feletti fialás már jelent valamit. A kocaforgó számítási technika kérdése amennyiben kizárólag a két ellés közötti idõ alapján számítják, lehet támpont. A fialási átlag már csak gazdasági súlyánál fogva is kiemelkedõ jelentõségû. Neheztelve olvasom egy tenyésztõ cég hirdetését, grafikonnal is illusztrálva: A mi kocáink átlagosan hétszer fialnak, 12,5 átlag malacot produkálva.
Az nincs mellette, hogy milyen feltételek között? Lehet, hogy a mi körülményeink között nyolcat sem. Emlékezetes a finn és a dán lapály honosításának buktatói.

Ha – az elõbb elmondottak miatt – a jelenség maga (genotípus – környezet interakció) exactul nem mérhetõ, akkor tapasztalati, empirikus utat választunk. Melyik az a technológia, takarmány, klimatizálás, amellyel a mi fajtakonstrukciónkkal mások a legjobb eredményt produkálják, illetve melyik az a genotípus, amely – máshol – a mienkhez hasonló környezetben jobb – sokkal jobb eredményt ér el.

Nagyon jó lenne, ha létrejönne olyan regionális, specialistákból álló, cégtõl független szaktanácsadói hálózat, akihez – akikhez – fordulni lehetne technológiai, takarmányozási, genetikai, állategészségügyi kérdésekkel. Nem kellene mindenkinek végigjárnia az adott problémakör buktatóit és zsákutcáit. Addig is üzemlátogatások kellenek. Nyilván mindenki félti a saját állományát állategészségügyi megfontolásokból, az ágazat elõbbre jutása szempontjából azonban a leggyorsabban megtérülõ beruházásként szervezett formában (lásd növénytermelési bemutatók) lehetõséget kellene biztosítani (a megyei állategészségügyi állomás FM hivatal, VHT segítséggel) a csoportos egyszeri látogatásra akár költségtérítéses formában is.

Dr.Gács Pál