A fejtrágyázás jelentõsége

A legnagyobb mennyiségben kijuttatott három növényi makrotápelem (NPK) közül – a szélsõséges talajtulajdonságok esetétõl eltekintve - a foszfor és kálium gyakorlatilag nem mozog a talajban, ezért célszerû ezek teljes mennyiségét az alapmûvelés elõtt kijuttatni és mélyen bedolgozni a termõrétegbe (alaptrágyázás). Mivel ezekkel a tápanyagokkal a talaj feltölthetõ, nagyobb adagok kijuttatásával több éves tartamhatás érhetõ el, így a trágyázási rendszer könnyen összhangba hozható a talaj periodikus mélymûvelésére irányuló talajmûvelési rendszerekkel.
A nitrogénmûtrágyák érvényesülése jóval kedvezõbb, mint a foszfor- és a káliummûtrágyáké, ugyanakkor a mûtrágya nitrogénjének gyakorlatilag nincstöbb éves utóhatása. Ezért sem indokolt a túl bõ nitrogénadagolás, mert a talaj nitrogénkészlete nem gyarapítható vele.
A nitrogénmûtrágya talajba dolgozására leg alkalmasabb a talaj felületére történõ kijuttatás és sekély talajba keverés, mivel a hatóanyagot a csapadék a növényzet gyökeréhez lemossa. Csak rossz vízbefogadó képességû talajon és száraz éghajlat alatt indokolt a N-mûtrágya egy részének mélyebb bedolgozása. Nyár végi illetve õszi alaptrágyázás alkalmával nitrogénbõl csak annyit célszerû kijuttatni, amennyi a területünkön lekerülõ elõvetemény után esetlegesen visszamaradt nagyobb mennyiségû tág C/N arányú növényi maradvány lebomlásának elõsegítéséhez, valamint – nyárvégi illetve õszi vetésû növények esetében – a területen fejlõdõ fiatal növényállomány számára tavaszig feltétlenül szükséges. Alaptrágyaként a mûtrágyázási irányelvek szerint kiszámított N adag 1/3 részénél - vagy kb. 40 kg/ha-nál - nagyobb mennyiséget a téli csapadék általi kimosódás veszélye miatt nem célszerû kijuttatni. A nitrogénmûtrágyák megfelelõ idõben történõ kijuttatása ezért nemcsak hatékonysági, hanem környezetvédelmi szempontból is fontos. A nitrogén többi részét tavasszal juttassuk ki. Különösen õszi gabonák nitrogén ellátása során van nagy jelentõsége a fejtrágyázásnak, ami a N mûtrágyák megmaradó részének a tenyészidõszak során növényállománnyal borított talajfelszínre történõ kijuttatását jelenti. A fejtrágyákat rendszerint a légköri csapadék, vagy a permetezõ öntözés mossa be a talajba, ezért erre a célra karbamidot ne használjunk, mivel a levegõ páratartalmával illetve a felszíni csapadékvizekkel reagálva bomlik és a N jelentõs része ammónia formájában elillan, másrészt a karbamidban amid formájában található nitrogént a növények nem tudják közvetlenül felvenni. A talajban az urobaktériumok által termelt ureáz enzim hatására a karbamid ammonifikálódik, majd nitrifikációs folyamatokon megy keresztül, így válik felvehetõvé nitrogénje a növények számára. Tekintettel arra, hogy tél végén, kora tavasszal a talaj hõmérséklete még annyira alacsony, hogy az említett mikrobiológiai folyamatok lejátszódása gátolt, a karbamid amúgy is több hetet igénybe vevõ átalakulása ilyenkor még tovább tart, tehát ebben az esetben nem oldható meg az ásványi N ellátás növény igényeihez történõ precíz adaptálása. Fejtrágyázásra tehát gyors hatású, a nitrogént a növény számára felvehetõ formában (NH4+, NO3-) tartalmazó mûtrágyák alkalmazhatók hatékonyan.
A tél végi, kora tavaszi fejtrágyázás kérdésében egységes álláspont nem alakult ki. Hazai viszonyaink között az idõjárástól függ, hogy az õsszel vagy a kora tavasszal kijuttatott nitrogén érvényesül-e jobban. Agyag- és humuszkolloidokban gazdag talajon, száraz éghajlat alatt a kevés csapadék hatására lassú a bemosódási folyamat, így a tápanyag nem kerül olyan mélyre, hogy a gyökerek ne vehetnék fel. Csapadékos tájakon azonban a bõséges téli csapadék hatására nagymérvû lesz a nitrogénkimosódás, ezért elengedhetetlen a tél végi, kora tavaszi fejtrágyázás, a növényzettel nem fedett talajon pedig nitrogén-készlettrágyázás nem végezhetõ. A növényzettel nem fedett mûvelt talajokban a nitrátlemosódás (a talaj kötöttségétõl és a csapadék mennyiségétõl függõen) olyan nagymértékû lehet, hogy megnövekszik az altalajvíz-nitrátosodás kockázata.
Kevésbé kötött és homoktalajokon az õszi vetésû kultúráknál (pl. õszi gabonák, õszi káposztarepce) az õsszel alaptrágyaként hozzávetõlegesen 1/3 mennyiségben kijuttatott nitrogénen felül a N többi részét a tavaszi félévben fejtrágyaként megosztva két részletben célszerû kijuttatni. A többszöri megosztás – noha az õszi búza esetében a sütõipari értéket javíthatja – nem gazdaságos.
Az õszi búza N-trágyázása szempontjából 3 fejlõdési fázis: a bokrosodás, a szárbahajtás és a virágzás érdemel különös figyelmet, mivel ezekben a fejlõdési stádiumokban alakulnak ki a terméselemek (hektáronkénti kalászok száma, kalászonkénti szemszám, ezerszemtömeg). Ha a tápanyagellátás ezekben a fázisokban nem felel meg a növény igényeinek, akkor a termésmennyiség csökkenésével és minõségének romlásával kell számolni. Elméletileg ezért három részletben megosztottan célszerû adni a fejtrágyát az õszi búza számára. Szárazságra hajló éghajlatunkon azonban a késõbbi idõpontokban kiadott fejtrágya érvényesülése bizonytalan. A nagy búzatermések érdekében így fontos, hogy a talaj termékenységét, nitrogénszolgáltató képességét jó elõvetemény megválasztásával, rendszeres szervestrágyázással növeljük. A korán tavasszal kiszórt pétisó ammónium-ionjainak adszorbeálódása nyomán a mûtrágya tartós nitrogénszolgáltató képessége is számításba vehetõ. Minél jobb a talaj természetes N-szolgáltató képessége, annál inkább korlátozódhat a fejtrágyázás a bokrosodás segítésére, mert az idõ felmelegedésével megélénkülõ nitrifikáció mûtrágya nélkül is fedezheti a búza N-szükségletét. A bokrosodáskor kiadott N fejtrágya azért különösen nagy jelentõségû, mert egyrészt növeli az állománysûrûséget és az asszimiláló felületet, másrészt pedig a kalász differenciálódása már ilyenkor megkezdõdik, ekkor dõl el, hogy a kalászok potenciálisan milyen hosszúak lehetnek és azokban hány kalászka foglalhat majd helyet. A szárbainduláskori és a virágzáskori tápanyag – különösen N – ellátottságnak abban van nagy szerepe, hogy a megtermékenyült virágok mekkora részébõl fejlõdnek majd szemek és ezeknek a szemeknek mekkora lesz a tömege, illetve milyenek lesznek a beltartalmi paramétereik. A megosztott fejtrágyázás akkor indokolt, ha a talaj nitrogénben szegény, csapadékos az idõjárás, jó a talaj vízvezetõ képessége, és a termesztett fajtának nagy a N-igénye. Az õszi búza nitrogén ellátására, a N adagok megosztására példaként az alábbiak szerint tehetõ javaslat:

Az õszi búza tervezett termésének mûtrágyázási irányelvek alapján számított N hatóanyag szükséglete (kg/ha)
A rozs termesztése során a tavaszi fejtrágya általában egy adagban kiadható. Õszi árpa esetében kora tavasszal egy vagy két alkalommal (szárbainduláskor) az állomány megerõsödöttségének megfelelõen, a tritikále tavaszi N fejtrágyáit pedig szintén a tápanyagok feltáródásától és az állomány fejlettségétõl függõen két részletben megosztva adjuk ki.
A tavaszi vetésû kultúrák fejtrágyázására néhány kivételtõl eltekintve (pl. rizs, burgonya) általában nincs szükség, a sörárpa esetében pedig egyenesen minõségrontó hatású. A kukorica fejtrágyázása nem elterjedt technológia, azonban ha a nyár csapadékos a N 1/3 részének június elsõ felében fejtrágyaként történõ kijuttatása – kísérleti eredményeink alapján - hozzávetõlegesen 0.5 t/ha szemtermés növekedést eredményezhet. A burgonya fejtrágyázása megfelelõ vízellátottság mellett gumókötés-bimbózás fenofázisban hatékony, a többszöri adagolásnak azonban kivált száraz körülmények között nincs értelme.
A pillangós szálastakarmány növények közül a vöröshere és a bíborhere hálálja meg az állományra kiszórt N fejtrágyát, mivel ezeknél a növényeknél a lucernával ellentétben a N mûtrágyának nemcsak mint indítónak van szerepe, hanem a növény egész élete során igényli azt. Nitrogénben szegény talajon vöröshere állományra 30-40 kg N adható ki hektáronként a második év tavaszán valamint a második kaszálás elõtt. Bíborhere esetében pedig mintegy 50 kg N-t adhatunk ki hektáronként tél végén vagy kora tavasszal.
A fejtrágyázásról összefoglalóan megállapítható tehát, hogy - elsõsorban a N hasznosulásának javításával - a növénytáplálás hatékonyságát fokozó agrotechnikai eszköz, amely mind a termések mennyiségét, mind pedig minõségét nagymértékben képes befolyásolni. Ugyanakkor plusz mûveleti költséggel is együtt jár, ezért ezt hozadékával szembe állítva üzemi megfontolásokat is figyelembe véve kell eldönteni szükségességét, illetve szükségessége esetén a kijuttatandó tápanyagmennyiség megosztott adagjainak számát.

Dr. Tóth Zoltán
Veszprémi Egyetem
Georgikon Mezõgazdaságtudományi Kar Keszthely
Földmûveléstani Tanszék