A napraforgó termesztése

Elhelyezése a növényi sorrendben

A napraforgó beillesztése a növényi sorrendbe nagy gondosságot igényel. Az elõveteményei közül ki kell zárni a vele azonos kártevõkkel-betegségekkel rendelkezõ növényeket, a "káros N bõséget" visszahagyó növényeket, és a nagy vízfelhasználású kultúrákat. Az önmaga után termesztés káros hatásai a "fertõzési nyomás" növekedése valamennyi termesztett növényünk közül a napraforgónál jelentkezik a leglátványosabban. Ezt a problémát szinte kivédhetetlenül felerõsíti az árvakelésû napraforgó. A napraforgó termelõknek ezért a cukorrépa termelõkhöz hasonlóan 5 évre elõre kell ismerni a növény gazdaságon belüli helyét, ehhez kell igazítani, rá kell építeni a növényi sorrendet, csak így tartható be az elengedhetetlen 5 éves vetésváltás /az elõzõek miatt a napraforgó termelésnek elemi feltétele a megfelelõ bírtok nagyság/. A napraforgó a közel azonos herbicid rezisztencia miatt rendkívül rossz elõveteménye a cukorrépának és a hüvelyes növényeknek. Ezekbõl a kultúrákból a "gyomnapraforgó" csak elviselhetetlen költségek árán irtható ki. Az elõzõ szempontoknak leginkább az õszi búza - napraforgó - õszi búza, vagy kukorica - napraforgó - õszi búza, illetve kukorica - napraforgó - kukorica növényi sorrenddel tudunk megfelelni. A kukorica elõvetemény talaja természetesen legyen triazin-mentes és a betakarítása során, lehetõleg használjunk szecskázó adaptert.

Tápanyagigénye trágyareakciója

A napraforgónak közismerten rossz a tápanyag-reakciója, ezért a tápanyag igényébõl, csak nagy pontatlansággal tudjuk becsülni a trágya-igényét. Csak tápanyagban szegény homoktalajon lehet számítani jó trágya-reakcióra. A trágyázási kísérletekben általában nem lehet igazolni a különbözõ adagú- és arányú trágyák kaszattermésre gyakorolt hatását, ezért az e témával foglalkozó irodalmi közlemények nagyon ellentmondásosak. Általános egyetértés van abban, hogy a "N" az olaj - fehérjeszintézis antagonizmusa révén csökkenti a %-os olajtartalmat. A növekvõ "N" mennyiség hatására általában növekszik a szármagasság, a tányérátmérõ, a megdõlt tövek száma, a kaszatsúly, és a héjarány, csökken az olaj% és az üres kaszatok aránya, változatlan marad viszont a tányéronkénti kaszat szám. A "P" ellensúlyozza a "N" túlsúlyt, a "K" javítja a szárazságtûrõ képességet. Ellentmondásosak a konkrét hatóanyag szükségletre vonatkozó közlemények. A rossz trágya-reakció vélhetõen, a napraforgó "ésszerûtlen" felépítésével a kedvezõtlen harvest index-szel magyarázható. A trágyázási kísérletek alapján nem lehet kétséges, hogy az "alkalmazástechnikának" tehát a trágyaanyagok kijuttatási idejének és módjának sokkal nagyobb a jelentõsége, mint az alkalmazott mennyiségeknek és arányoknak. Nem ártana ilyen szempontból a sor /starter/ trágyázás szerepét újra értékelni és a tenyészidõ alatti trágyázás lehetõségét megvizsgálni. A hagyományos alkalmazástechnikai eljárásokkal a gyenge, vagy közepes tápanyag-ellátottságú talajokon 50 kg N, 50 kg P és 100 kg/ha K hatóanyag alkalmazásával érték el a legnagyobb hektáronkénti olajhozamot.

Talajelõkészitése

Az alkalmazandó talajmûvelési eljárásokat befolyásoló feltételek /elõvetemény, talajtípus, gyomviszonyok, eszközellátottság stb./ rendkívül változatosak, ezért nem lehet -és szükségtelen is - az ezzel kapcsolatos feladatokat egy mindent átfogó rendszerbe foglalni. A napraforgót ismerõ termelõk jól tudják, hogy a nagy olajtartalmú hibridek a kaszat megváltozott morfológiai szerkezete miatt /héj-bélarány, 1000 kaszat-tömeg/ sokkal igényesebbek a talaj-elõkészítés színvonalára, mint a korábbi, hagyományos kaszatú szabadelvirágzású fajták, és igényesebbek ilyen szempontból a kukoricánál is. Kiemelve a napraforgó talajmûvelésével kapcsolatos specialitásokat megjegyezhetjük, hogy az nem igényel feltétlenül mély mûvelést, kedvezõek a tapasztalatok a forgatás nélküli mûveléssel, meghálálja az elõvetemény alá adott altalajlazítást és a talaj elõkészítés színvonalára igényesebb a kukoricánál. Tapasztalataink alapján a gyakorlatban elkövetett leggyakoribb hibák a következõk: 1. Lazítóeszközöket használnak eke helyett ott, ahol ennek nincsenek meg az agronómiai feltételei /megfelelõ talajnedvesség-állapot, jól "kezelhetõ" szármaradvány tömeg, gyökér és szártarackos gyomoktól mentes talaj/ 2. Esetenként nincsenek meg a vegyszeres gyomirtás talajfizikai feltételei. Ilyenkor túlságosan rögös a vetõágy és a rögök "árnyékoló hatása" miatt rossz hatásfokúak a preemergens gyomirtószerek. 3. Gyakori jelenség a tavaszi túlmûvelés. A feleslegesen sok menetszámú mûvelés a talajok elporosodásához, - majd különösen a barna erdõtalajokon, intenzív esõk után - cserepesedéshez, majd lassú és hiányos keléshez vezet. A tavaszi túlmûvelés veszélyét leginkább az õszi szántás elmunkálásával kerülhetjük el. Legyen ezért irányelv, hogy minden esetben munkáljuk el az õszi szántást, ha megvannak annak a feltételei, amikor tehát a megkésett szántás, vagy talajvédelmi okok (defláció-veszély, elfolyásra, téli tömörödésre hajlamos szik-, réti-, agyag talaj) nem zárják ki annak elvégezhetõségét. Csak ilyen körülmények után van módunk a vetõágy elõkészítés során a menetszámok minimalizálására. A "túlmûvelés" nem csak felesleges menetszámot jelent, hanem a tárcsa tavaszi használatával a szükségesnél nagyobb mélységet is. A "túlmûvelés" elkerülésének persze technikai feltételei vannak. Az elöregedett hagyományos eszközökkel ez az elv nehezen valósítható meg.

Fajtahelyzet

A nemzeti fajtajegyzékben szereplõ 3 szabadelvirágzású fajta, 10 igen korai, 58 korai és 28 középérésû hibrid, valamint az 5 étkezési hibrid minden igényt kielégít. Jó lehetõség van a hibridmegválasztás során a vetésváltási igények (búza elõvetemény) figyelembevételére is. A fajták és a hibridek potenciális termõképessége sajnos közel sincs kihasználva. Közismert, hogy a szabadelvirágzású fajták és a hibridek környezeti igénye eltér egymástól. A szélsõségesen kedvezõtlen adottságú "kényszer" termõhelyeken válasszuk a szabadelvirágzású fajtákat.

Vetése

A gyors egyenletes kelés feltételeit a vetõágy elõkészítéssel és a vetéssel teremtjük meg. A túl korai vetés elfekszik, kipusztul, kigyomosodik. A túl kései könnyebben válik a peronoszpóra áldozatává. A napraforgó optimális csirázási hõmérséklete közel azonos a kukoricáéval, ezért azt azzal egy idõben kell vetni. Nem lehet e két növény a vetésidõ szempontjából egymás versenytársa. Olyan vetõgép kapacitásra lenne szükség, hogy április közepe és vége között mindkét növény vetésével végezni lehessen. A napraforgó "sûríthetõsége" az ideális hektáronkénti tõszám nem értelmezhetõ a hibrid típusa és a várható vízellátási viszonyok ismerete nélkül. A sûríthetõséget alapvetõen a hibrid habitusa szármagassága és tenyészideje befolyásolja. A fajtatulajdonosok a minimális és a maximális tõszám megadásával, - rendszerint 5-10 ezer tõ/ha szélsõérték eltéréssel - közlik a hibridek kívánatos tõszámát. A legkorábbi és legkésõbbi hibridek javasolt betakarítási tõszám 35 és 60 ezer tõ/ha között változik. A tényleges tõszámot a javasolt szélsõértékeken belül a tavaszi induló vízkészlet alapján célszerû megállapítani. Száraz õsz és tél után csak a minimálisan megjelölt tõszámértékeket vessük ki. A helyrevetés általános szabályai szerint a várható kelési és tenyészidõ alatti veszteségek figyelembevételével kell növelni a betakarításkor kívánatos tõszámot. Kifogástalan kelési feltételek mellett elegendõ + 10 % vetõmag vetése. Nagyon fontos körülmény, hogy jó vízellátási viszonyok mellett a hektáronkénti növényszám 30 és 60 ezer között kevésbé befolyásolja az össztermést sokkal inkább az olajtermést. A napraforgó termesztésben elkövetett legnagyobb agrotechnikai vétek a túlsûrítésbõl származó felesleges "önkonkurencia". A 60 ezer tõ/ha feletti állományok nem csak növényvédelmi gondot okoznak, de rendszerint a vízhiány látványos jeleit (vékony felnyurgult szár, kis tányérfelület) is mutatják. A napraforgó kifejezetten érzékeny a tenyészterület alakjára. Az állományon belül szinte képtelen tolerálni, ha a két szomszédos növény közelebb, mint 15 cm-re kerül egymáshoz. A kívánatos 4-6 cm-es vetésmélység betartása mellett ezért a soron belüli tõszám egyenletességnek is nagy jelentõsége van.

A napraforgó károsítói

A napraforgó eredményes termesztését sok kórokozó és kártevõ nehezíti. Kedvezõ ökológiai feltételek között gyakran számíthatunk járvány vagy gradáció kialakulására. A veszteségek csak úgy elõzhetõk meg, ha birtokoljuk azokat az ismereteket, amelyek biztosítják a károsító szervezetek és az általuk kiváltott tünetek felismerését. Így tudunk erre alapozva hatékony növényvédelmet megvalósítani.

Betegségek

A napraforgó gyûrûs mozaikosodását az uborka mozaikvírus (cucumber mosaic Cucumovirus) okozza. A betegség 1990 óta ismert hazánkban. Terjedése várható. Felismerhetõ a levelek mozaikfoltossága és a klorotikus gyûrûs mozaikfoltosság alapján. A vírus mechanikai úton és levéltetvekkel is terjed.
A napraforgó klorotikus-nekrotikus levélgöndörödését a dohánycsíkosság vírus (tobacco streak Ilarovirus) okozza. A kórokozó hatására a levelek klorotikusan elszínezõdnek és göndörödnek. Jellemzõ tünet a levelek felének vagy az egész levélnek a nekrotizálódása és az azt megelõzõ lyukacsododás, valamint érkivilágosodás. A vírus mechanikai úton, levéltetvekkel és tripszekkel terjed.
A baktériumos lágyrothadás (Erwinia carotovora) polifág fajként károsítja a napraforgót. A napraforgó szárán, a levélnyeleken és a tányéron olajzöld, vizenyõs, nyálkás foltok láthatók a kórokozó támadását követõen. A károsítás elõre haladtával a foltok összefolynak, a szár üregessé válik, ezért a növény elszárad. A beteg növény tányérja bûzösen rothad és szétfolyik, eközben a kaszatok is károsodnak.
A napraforgó-peronoszpóra (Plasmopara halstedii) elõször a talajból és a kaszatokról kiindulva fertõz. Korai fertõzés esetén már a csíranövények sziklevelein megjelenik a penészgyep kiverõdés. A fiatalkori fertõzés következménye a növények pusztulása vagy a törpe növekedés és a tányérképzõdés elmaradása. A fertõzött, de életben maradt növények sok levelet fejlesztenek. A kifejlett növények alsó levelein fehér penész kiverõdés látható a fõér mentén, majd az oldal erek vonalában a levéllemezen. A kártételek megelõzése érdekében célszerû a rezisztens hibridek termesztése.
A napraforgó-lisztharmat (Erysiphe cichoracearum) gyakran elõforduló betegség, de közel sincs olyan jelentõsége mint a többi – napraforgó betegséget okozó – kórokozóknak. A fertõzés tünetei lisztes bevonat formájában az alsó és a középsõ levél-emeleteken láthatók.
A diaportés szár- és tányérrothadás (Diaporthe helianthi) az 1980-as évektõl ismert veszélyes kórokozó hazánkban. A betegség tünetei a növény különbözõ részein felismerhetõk a tenyészidõszak közepétõl. Tipikus tünetei vannak a szár alsó harmadában majd azt követõen a szár felsõbb régióiban, a levéllemezen és a tányéron. A foltok világosbarnák, nagyméretûek, széleik elmosódottak. Tipikus megjelenési forma a szár és a levélnyél alap ízesülése körül kialakult folt. A fejlõdés folyamán a foltok sötétednek és nagyobbodnak. Sok esetben elérik a 20 cm hosszúságot, amelyek szár-ölelökké válnak. A foltok végül kifakulnak és szürkésbarnára színezõdnek. A beteg növény szárának bélszövete elsorvad, üregesedik és sárgás színû lesz. A növények korán elszáradnak a vízforgalmi zavarok következtében. A leveleken az erek által határolt nagyméretû barna színû foltok alakulnak ki, amelyek elszáradnak. A tányérok fonáki oldalán szintén foltosodás, majd szövetelhalás következik be. A károk megakadályozása érdekében rezisztens fajtákat termesszünk és alkalmazzuk az 5-6 éves vetésváltást.
A fehérpenészes szártõ-, szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum) a napraforgó egyik legismertebb és legsúlyosabb károkat okozó veszélyes betegsége. A járvány kialakulására hajlamosító körülmények között 100 %-os fertõzés is elõfordulhat. A kórokozó megtapad a kaszat felületén, ezért csírázáskor már onnét vagy a talajból támad és a csíranövény rothadását okozza. A talajhoz közeli szártõ részen a gomba támadása következtében kifakuló majd barnuló foltok látszanak, amelyeken késõbb megjelenik a fehér vattaszerû micélium tömeg. A szár középsõ részén nagyméretû világosbarna foltok alakulnak ki, rajtuk koncentrikus sávozottsággal. A szállító szövetek mindkét esetben roncsolódnak, a növény hervad, a szár eltörik vagy kidõl. A fertõzött tányérok fonáki oldalán augusztusban nagyméretû barna vizenyõs foltok képzõdnek, amelyen a gomba micélium szövedéke látható. A fertõzés okozta kártétel a kaszatok között is látható. A tányérrothadás következménye a rostos szakadozás és a kaszatok kihullása. A kártétel helyén a micélium szövedékben és a növény szöveteiben kialakulnak a scleróciumok, amelyek fekete színûek és különbözõ alakúak. A védekezés eredményessége felveti az agrotechnikai rendszabályok betartását.
A szürkepenészes szár- és tányérrothadás (Botrytis cinerea) szintén a legsúlyosabb károkat kiváltó kórokozónak tekinthetõ. Járvány esetén a veszteség elérheti a 90 %-ot. A fertõzés eredménye a jellegzetes szürkés, fakóbarna elszínezõdés, amit rothadás követ. A károsított növényrészeken megjelenõ penészgyep szürke színû. A károsítás érvényesül a kaszatok felületén, a tányérok mindkét oldalán, a száron, a leveleken és a virágbimbókon. A kórokozóra többnyire a hosszú tenyészidejû fajták fogékonyak. A járványszerû terjedés megelõzhetõ a jó tápanyag ellátással, az egészséges vetõmaggal és a tõszám beállítással, ami lehetõleg ne haladja meg a 45-55 ezer tõ/hektárt.
A fekete szár- és levélfoltosság (Phoma macdonaldii) hazánkban 2 évtizede ismert. Idáig jelentõs károkat nem okozott. Tünetei tipikusan a szár alsó és középsõ harmadában, valamint a levélalap ízesülésénél alakulnak ki. A kórkép nagyméretû fekete színû és éles vonallal határolt. Figyelemfelkeltõ, hogy a foltok felülete gyakran ezüstösen csillog. A szár bélszövete erõteljesen károsodik, amely a foltok alatt sötétbarnára, feketére színezõdik. A károsítás következménye, hogy a széllökések hatására a szár eltörik. A védekezés alapeleme a fertõzött növények mély alászántása.
A napraforgó rozsda (Puccinia helianthi) gyakran elõforduló kórokozó, de jelentõs károkat nem okoz. A betegség a tenyészidõszak végén lép fel és ilyenkor a hajlamosító tényezõk segítségével járványt okozhat. A rozsdabarna uredo, majd a fekete teleuto telepek virágzással együtt megjelenhetnek a levelek fonáki részén. Az elsõ tünetek az alsó majd késõbb a középsõ levél-emeleteken láthatók. A kórokozó ellen hatékony a rezisztenciára nemesítés. Eredményes még az árvakelések megsemmisítése és a fertõzött növénymaradványok mély alászántása.
A hamuszürke szárrothadás és hervadás (Macrophomina phaseolina) az elmúlt évtizedben a napraforgó egyik legsúlyosabb betegsége volt hazánkban. A tipikus tünetek a virágzást követõen alakulnak ki, amikor a beteg növények lankadnak, hervadnak és pusztulva a koraérés tüneteit mutatják. A betegség foltokban jelenik meg a napraforgó táblában. A felismerést segíti, hogy a szár alsó 1/3 része hamuszürkére színezõdik, a bõrszövet lehámlik. A beteg növény szárát hosszirányban felvágva a bélszövetben apró szürkés-kékesfekete mikro scleróciumok látszanak. Polifág kórokozó, ezért kerülni kell a kukorica és a szója elõveteményt. Ebben az esetben is tudatosan kell alkalmazni a növénymaradványok mély alászántását.
A szeptóriás levélfoltosság (Septoria helianthi) rendszeresen elõfoduló betegség, de súlyos károsodást nem okoz. Sárga, gyorsan barnuló kerek foltok láthatók a szikleveleken. A kerekded 3-15 mm átmérõjû világos vagy sötétbarna, esetleg levélerek által határolt szögletes foltok az alsó leveleken alakulnak ki. A foltokat klorotikus udvar veszi körül, amelyek késõbb egybeolvadnak és elhalva kitöredeznek.
Az alternáriás levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi) különösen a meleg nyarakon okoz súlyos fertõzéseket. Ez az oka annak, hogy az utóbbi években hazánkban súlyos fertõzéseket okozott a levelek és a kaszatok károsításával. A felismerést könnyíti a levéllemezeken megjelenõ barna színû folt, ami különbözõ nagyságú és alakú lehet. A foltok összeolvadnak és a levéllemez száradását okozzák. A száron megjelenõ foltok orsó alakúan megnyúltak, felületük bársonyosan fekete bevonatú, a bélszövet lilásan elszínezõdik majd elpusztul. Tüneteket találunk még a tányérok fonáki oldalán és ilyenkor a kaszatok is fertõzõdnek. A kaszatok felületén csíráztatás hatására fekete bársonyos bevonat jelenik meg. A kórokozó ellen eredményes lehet a korai betakarítás, a vetõmag csávázás és a fungicides állománykezelés.

Károsító állatok

A lucerna poloska (Adelphocoris lineolatus) a napraforgó csillagbimbós állapotától várhatóan a levelek fõ erén, a hajtásvégeken, a bimbókon, a virágokban és a kaszatokon táplálkozik szúró-szívó szájszervével. Ennek következménye a fiatal növények deformációja, az érésben lévõ kaszatok összetöppedése, a mag olajtartalmának és csírázóképességének csökkenése. A kártevõ elõfordulása hazánkban mindenütt, különösen pedig az Alföldön jellemzõ. Egyedszám növekedése az egymást követõ csapadékszegény években jellemzõ.
A molyhos mezei poloska (Lygus rugulipennis) táplálkozásával károsítja a csíranövényeket, a leveleket, a fiatal hajtásvégeket, a bimbókat, a virágokat és a kaszatokat. Figyelmeztetõ jel a levelek deformációja. Különösen érzékeny károkat okoz csillagbimbós állapotban, amikor a virágkezdeményekben okozott sérülések helyén mézgaszerû kifolyás látható. A megszúrt kaszat magva barnul, ami elhalással jár együtt. A zsenge kaszatok szúrás hatására elhalnak. A fõéren és a fiatal szárrészeken néha hosszirányú hasadások látszanak, amelyek annak következtében alakulnak ki, hogy a nõstény tojócsövével ott sebet ejt. A növény fejlõdésével együtt nõ a hasadék. Egyedszám növekedésre meleg években kell számítani.
A fekete répalevéltetû (Aphis fabae) táplálkozásával a fiatal, párleveles növények levél deformácóját okozza. A virágzatban, a fészekpikkelyek között szúr és szív, aminek következménye a tányértorzulás. A nagy egyedszámú kolóniák magsterilitást okoznak. Egyes években a csészelevelek védelme alatt tömegesen táplálkoznak a virágrészeken. Egyedszám növekedésnek kedvez a 22 °C és a 75-85 %-os relatív páratartalom.
A sárga szilvalevéltetû (Brachycaudus helichrysi) károsításának eredménye a levél deformációja, ami hasonlít a gyomirtó szerek okozta levéltorzulásra. A fészekpikkelyek közötti táplálkozás nyomán fellépõ kártétel a tányértorzulás és a kaszat sterilitás. Elszaporodásának feltétele hasonló a fekete répalevéltetûnél leírtakkal.
A pattanóbogarak (Elitaridae) lárvái a kis és a nagy drótférgek, talajlakók. Velük közösen fordulnak elõ az áldrótférgek. A fitofág fajok a felpuhult kaszatban lévõ olajos magot fogyasztják és így csíraképtelenné teszik. A kikelt szikleveles és néhány lombleveles napraforgót a gyökérnyaki részen átrágják. A károsított növények 15-20 cm-es fejlettségi állapotig elpusztulnak. A fajok felszaporodására középkötött és kötött talajokon kell számítani különösen ott, ahol több éven át elmaradt a talajfertõtlenítés.
A cserebogár (Melolonthidae) pajor típusú lárvái elfogyasztják a kaszatban lévõ magot, késõbb pedig a növény hajszál és fõgyökereit rágják. Ennek következménye a növények pusztulása. Ritkán, kárt okozó egyedszámban elõfordul a zöld cserebogár (Anomala vitis), amelynek imágói június-júliusban szabálytalanul karéjozzák a leveleket. Az egyedszám növekedésének a talajfertõtlenítések elmaradása kedvez.
Az ormányosbogarak közül esetenként kárt okozhat a feketebarkó (Psalidium maxillosum), a hegyesfarú barkó (Tanymecus palliatus) és a kukoricabarkó (Tanymecus dilaticollis). Érzékeny károkat az imágók okoznak akkor, amikor a kelõ napraforgó szikleveleit elfogyasztják vagy azokat lerágják. Késõbb a növények leveleit szabálytalanul karéjozzák. Különösen veszélyes a kukoricabarkó azokon a területeken, ahol elszaporodott és az elõvetemény kukorica volt. Ilyen esettel találkoztunk 1965-ben Gyõr-Moson-Sopron megyében. Több Termelõ Szövetkezetben – szikleveles állapotban – teljes napraforgó állomány pusztulást okozott. A kártevõknek kedvez az enyhe tél és a kora tavaszi felmelegedés. Kivétel a feketebarkó, amely hideg tavaszokon okoz súlyos károkat.
A napraforgómoly (Homoesoma nebulellum) hernyótípusú lárvája táplálkozás közben elfogyasztja a virágszerveket, a magkezdeményt, a magvakat és a tányér bélszövetét. A hernyó szövedéket készít és abban rágcsálék valamint ürülékszemcsék láthatók. A szövedékkel összeszõtt tányérban a fiatal hernyók (L1,L2) a portokot, a porzószálakat, a csöves és nyelves virágokat fogyasztják. Az idõsebb hernyók átrágják a kaszat falát és a magkezdeményt valamint a magot fogyasztják. A hernyók a tányér bélszövetét is megrágják, ahol nedves idõjárás esetén rothadás következik be a másodlagos kórokozók fellépése miatt. A kártevõ elszaporodását a rendszeres termesztés elõsegíti.
A muszkamoly (Loxostege sticticalis) vándorlepke, ezért az elõfordulása nem rendszeres. A lárvák laza szövedék alatt hámozgatják a leveleket, amelyeket idõsebb korban karéjoznak. Egyedszámtól függõen tarrágás is bekövetkezhet.
A bagolylepkék (Noctuidae) hernyó típusú lárvái a leveleket, bimbókat és virágokat fogyasztják. A napraforgót károsíthatja a káposzta-, a gamma-, az ipszilon- és a somkóró bagolylepke hernyója. Ezeknek a fajoknak a rajzása május végén kezdõdik, tehát júniusban lehet számítani a kártételre. A második nemzedék júliustól repül, így a kártétel esetleg július végén vagy augusztusban érzékelhetõ. A fajok elszaporodását segíti a csapadékmentes, napfényes, szélmentes idõjárás és a hosszú meleg õsz.
A közönséges takácsatka (Tetranychus urticae) a leveleken apró kifakuló, sárguló, késõbb pedig barnuló foltokat okoz, amelyek a szúrás-szívás helyén képzõdnek. A levelek fonákán pókhálóra emlékeztetõ finom szövedéket hoznak létre, amelynek védelme alatt táplálkoznak. Tömeges elõfordulás következménye levélszáradás lehet.
A galambfélék (Columbidae), a vetésivarjú (Corvus frugilegus), a seregélyek (Sturnus vulgaris), a házi (Passer domesticus)- és mezeiveréb (Passer mantanus) a tányérokban lévõ kaszatok magvait fogyasztják. Kedvelik a felálló tányérú hibrideket mert azokból a könnyebb hozzáférés miatt nehézség nélkül kicsipegetik ill. kicsépelik a kaszatokat. Figyelemmel a madarak védelmére, csak riasztással és idõbeni betakarítással védekezhetünk.
A hörcsög (Cricetus cricetus) a fiatal, 5-8 cm-es növények csúcsát rágja le, amely növények alacsony növésûek, elágazóak és csökkent termést adók lesznek. A hörcsög citromérést követõen betakarítás elõtt fogyaszt és gyûjt a kaszatokból.
A mezeipocok (Microtus arvalis) gradáció esetén a szikleveles növényeket pusztítja. A megdõlt növények tányérjából a kaszatokban lévõ magvakkal táplálkozik.
A mezeinyúl (Lepus europaeus) a napraforgó csúcsi részét rágja le, magasabban mint a hörcsög. Az elágazásra hajlamos növények több fiókhajtást fejlesztenek és azok megkésve, augusztusban virágoznak.
Az õz (Capreolus capreolus) 30-40 cm magasságban rágja a növények hajtásvégét, amelyek bimbó nélkül maradnak és sok fiókhajtást képeznek.

Gyomnövények, gyomirtás

A napraforgó gyomirtásával kapcsolatos kérdéseket külön cikk tárgyalja, ezért e helyen most csak arra utalunk, hogy a napraforgó gyomnövényzete nagyjából megegyezik a kukorica gyomflórájával. A gyomnövényzet összetétele függ a vetõágy elõkészítésétõl és a vetés idejétõl, tekintettel arra, hogy a minõségi talajmunka során a kicsírázott gyomnövények nagy része elpusztul. A napraforgó állományban leginkább a T3 és T4-es életforma csoportba tartozó egy és kétszikû fajok a dominánsak. Az évelõ gyomok közül a G1-es csoportba tartozó fenyércirok (Sorghum halepense) és a G3 életformába tartozó aprószulák (Convolvulus arvensis), valamint a mezei acat (Cirsium arvense) okoznak gyomosodást. Az utóbbi idõben számolni kell a különösen sok problémát okozó parlagfûvel (Ambrosia elatior).
A napraforgó gyomirtásakor súlyt kell helyezni az agrotechnikai munkálatok minõségi megoldására, mert ezzel sok csíranövény és fejlõdésben lévõ gyom elpusztítható. A mechanikai gyomirtás eszköze a kultivátor. A jól fejlett 50-60 cm-es napraforgó állományok gyomelnyomó képessége kedvezõen alakul.
Vegyszeres gyomirtás céljából számításba vehetõk azok a készítmények, amelyek presowing (vetés elõtt), preemergens (vetés után, kelés elõtt) és postemergens (állomány) kezelésre engedélyezettek.

A napraforgó integrált védelme

- A talajmunkák során gondoskodjunk az elõvetemények szármaradványainak megsemmisítésérõl mély aláforgatással.
- A napraforgó termesztés során alkalmazzuk a 4-5 éves vetésváltást, mert így jelentõsen mérsékelni tudjuk a baktériumok, a gombák és a talajlakó kártevõk életben maradási esélyeit.
- A terület kiválasztásnál kerüljük azokat a növényeket, amelyek a napraforgót megbetegítõ kórokozók gazdanövénykörébe tartoznak
- A talajelõkészítõ munkákat úgy irányítsuk, hogy az egyben gyomirtási célokat is szolgáljon.
- A tápanyag utánpótlási feladatokat a talaj tápanyag készletének figyelembe vételével végezzük el, kerülve az egyoldalú nitrogén túladagolást.
- Vetés elõtt végezzünk talajvizsgálatot a terrikol kártevõk elõfordulásának megállapítására. Ha négyzetméterenként 3 fitofág drótféreg, vagy 1 pajor él, akkor a tõszám biztosítása megkívánja a talajfertõtlenítés elvégzését.
- Vetésre fajtaazonos, fémzárolt és csávázott vetõmagot használjunk. A csávázással meggátolhatjuk a talajból kiinduló és a kaszatok felületén megtapadt kórokozók csíranövények elleni támadását.
- A termesztés során azokat a napraforgó fajtákat és hibrideket részesítsük elõnybe, amelyek rezisztenciával rendelkeznek.
- A tápnövény szerepben lévõ növényfajok esetében biztosítsuk az izolációs távolságot.
- A napraforgó sikeres termesztése megkívánja a termõhelyen jellemzõ gyomviszonyokhoz igazított presowing, preemergens vagy postemergens gyomirtást.
- A postemergens gyomirtás elvégzésére az állomány gyomosságától és a vírusfogékony gyomnövények elõfordulásától függõen kerüljön sor.
- A növényállományokban akkor alkalmazzunk gombaölõ (fungicid) és rovarölõ (inszekticid) hatóanyag tartalmú készítményeket, ha a kórokozók vagy a kártevõk fellépése járványt ill. gradációt válthat ki. A szúró-szívó szájszervû kártevõk ellen 4-6, a kórokozó gombák ellen pedig 6-8-pár leveles, valamint tányérképzõdés idõszakában célszerû a védekezés elvégzése.
- A madár és a vadkárok elhárítása riasztással valósítható meg.
- Az aratás után visszamaradt szár és gyökérmaradványok gyors lebomlását talajba dolgozással és nitrogén mûtrágya adagolással elõsegíthetjük.

Betakarítása

Az érési és betakarítási idõ a napraforgó legfontosabb rizikófázisa. A rizikófázis tartama a fiziológiai és a technológiai érés közötti idõszak hosszúságától valójában tehát a hibridek vízleadó-képességének a sebességétõl függ. E fázis csökkentésének érdekében, az évjáratok többségében elkerülhetetlen a betakarítást megelõzõ lombtalanítás. A vegyszeres állományszárítással csökkentjük a rizikófázist, hiszen 10-14 nappal korábbi lesz a betakarítás, növeljük a kombájn-teljesítményt, csökkentjük a betakarítási veszteséget, a szennyezettséget és a szárítási költséget. Az állományszárítás végrehajtása a növény egészségügyi helyzettõl függõen nagyon tág /25-40 %/ kaszat nedvességtartalom mellett történhet. A betakarítási veszteségek 18 % kaszat nedvességtartalom mellett a legkisebbek, ez alatt is és e fölött is nõnek. A napraforgó tárolhatóságához szükséges nedvességtartalom fordítottan arányos a hibrid olajtartalmával és csak jóval a gabonafélékre jellemzõ 14 %-os nedvesség tartalom alatt tárolhatók biztonságosan.

Mosonmagyaróvár, 2002. március 4.

(Dr. Pocsai Károly)
(Dr. Kuroli Géza)