A húsmarhák takarmányai

A gyepek termése a húsmarhák legfontosabb takarmánya

A gyep, a gyepen történõ legeltetés hazai viszonyaink között a húshasznú szarvasmarha-állományok tartására és takarmányozására jó feltételeket teremt. Ha a gyeptermés megfelelõ mennyiségben áll rendelkezésre, akkor a legelõ általában ellátja a húshasznú tehén- és üszõállományok táplálóanyag-szükségletét. Ez nem jelenti azt, hogy a gyep termése minden esetben optimális ezen állatcsoportok számára. Táplálóértéke ugyanis a botanikai összetételétõl, az évszaktól, az egyes növedékek fejlõdési stádiumától, illetve korától, a mûvelés intenzitásától és egyéb tényezõktõl is függ. A tehenek táplálóanyag-szükséglete is változó, szoptatáskor a legnagyobb, míg választás után a legkisebb. Így például hazai tapasztalatok is vannak arra nézve, hogy az igénytelenebb húsfajták tehenei a vemhesség közepén a téli idõszakban, lábon elszáradt füvön is tarthatók. A tavaszi szezonális elletés mellett szól, a legelõn tartott állományok esetén az is, hogy a tavaszi legelõfû nagy táplálóanyag-tartalma révén kedvezõen hat a tehenek tejtermelésére, ezen keresztül a borjak fejlõdésére. Ha figyelembe vesszük az adott gyepterméssel biztosítható táplálóanyag-szükségletet és az igényt, úgy szükség szerint gondoskodhatunk az állomány kiegészítõ vagy póttakarmányozásáról. A legelõn tartott állatállományok számára kritikus lehet a kora tavaszi, késõ õszi gyep, csapadékos idõjárás esetén elõforduló túlzottan nagy nedvességtartalma. Ez sokszor hasmenéses tüneteket idéz elõ, aminek következményeként nagymértékben csökken az emészthetõ táplálóanyagok kihasználása. E kedvezõtlen hatás száraz szálastakarmányok etetésével megelõzhetõ vagy csökkenthetõ.
A nyári idõszakban a legelõk gyakran kisülnek, ezért célszerû egyes szárazságtûrõ fajokból (pl. taréjos búzafû, magyar rozsnok, nádképû csenkesz vagy keverékeik) egy-két legelõszakaszt létesíteni. Ezek elsõ növedékét elsõsorban kaszálással érdemes hasznosítani, második növedékük a nyár közepén rendszerint bõven szolgáltat legelõt, mivel a szárazságot nagyon jól tûrik. E szakaszok legeltetését az aszályos idõre érdemes tartalékolni.
A nádképû csenkesz fagytûrõ képességénél, erõs levélzeténél fogva alkalmas arra, hogy késõ õsszel, tél elején legelõt nyújtson a húsmarháknak. Hazai tapasztalatok is vannak arra nézve, hogy még vékonyabb hótakaró alól is legeltethetõ.
E különlegesen szárazságtûrõ és nagy hozamokra képes fajok takarmányminõség és kedveltség tekintetében nem a legjobbak, de a fenti idõszakokban kedvezõ tulajdonságaik révén nagyon hasznosak lehetnek. Nagy gyepterülettel rendelkezõ üzemek számára lehetõség kínálkozik az aszályos periódusok áthidalására, vagy õszi, téli legeltetésre olyan módon is, hogy a korábban megnõtt és rendszerint lábon elszáradt gyeptermést hasznosítják.
A húshasznú marhatartásban általában a közepes intenzitású szakaszváltó gyepmûvelés és hasznosítás tekinthetõ jónak. Ha a gyep termése szolgáltatja a téli takarmányszükségletet, úgy feltétlenül indokolt kihasználni, hogy hazai körülményeink között az elsõ növedékkel viszonylag kis költséggel széna- vagy szenázs készítés céljára könnyen nagy hozamot érhetünk el.

Egyéb zöldtakarmányok

Repcefélék jelentõsége abban áll, hogy a húshasznú marhák számára az õszi, a téli és a kora tavaszi idõszakban is megfelelõ legelõt nyújtanak.
A káposztarepce és a réparepce önmagában vagy keverékben is jól termeszthetõ. A hibridek közül az emerald bír nagyobb jelentõséggel.
A takarmánykáposztának nagyon sok változata van, a 30 cm-tõl a 2 méter nagyságúra növekedõig. A húsmarhatartásban két változat, a magas és alacsony típus bír elsõsorban jelentõséggel, mivel jó késõ õszi, téli legelõt adnak.
A kukorica vagy a kukoricacsalamádé száraz, forró nyarakon eredményesen használható a hiányzó gyeptermés pótlására és legeltetéssel is hasznosítható.
A szudánifûnek jelentõs szerepe lehet a húsmarha állományok legelõellátásában, a nyáron jelentkezõ fûhiány áthidalásában. A szudánifû nagy mennyiségû legeltethetõ zöldtermést biztosíthat abban az idõszakban, amikor a fû gyakorlatilag nem növekszik.

Silózott takarmányok

A silózott takarmányok, különösen nagyobb állatlétszám esetén fontos szerepet játszanak a húshasznú szarvasmarhák takarmányozásában. A silózás munkafolyamatai jól gépesíthetõk, a tartósítási, tárolási veszteségek alacsony szinten tarthatók, az elérhetõ minõség általában megfelelõ. Mivel a hazai húsmarhatartás nagyrészt gyepre alapozott, a fûfélékbõl készített erjesztett takarmányok szerepe is jelentõs. A kukoricából készített szilázs is elég általánosan használt, különösen a marhahizlalásban elõnyös, de bármely korcsoporttal etethetõ. Szerepük lehet még a cirokfélékbõl vagy a különbözõ melléktermékekbõl készített szilázsoknak is. Kiemelt jelentõségére tekintettel a gyeptermés erjesztéses tartósításával részletesebben foglalkozunk.
A jelentõs gyepterülettel rendelkezõ üzemekben a tehenek és növendék üszõk téli takarmányellátása erjesztéssel tartósított fûfélékre alapozható. A húshasznú tehenek takarmányozásakor különleges kívánalmak nincsenek, tehát a közepes értékû takarmányok is megfelelhetnek. A növendék üszõk esetében e követelmények lényegesen nagyobbak, ha el kívánjuk kerülni a nagyobb mérvû abrakfelhasználást. A jó minõség még fontosabb, ha a fûszilázst vagy szenázst a hízlalásban kívánjuk hasznosítani.
A fûszilázs és szenázs minõségét az alapanyag minõsége alapvetõen meghatározza. Ha olyan fûszilázst és szenázst akarunk készíteni, amely megfelelõ bázistakarmány lehet az üszõnevelésben vagy növendékmarha-hizlalásban, úgy a gyep termését fiatalon a bugák megjelenésekor célszerû betakarítani és tartósítani. Ebben a fejlõdési stádiumban a füvek a termesztés intenzitásától függõen 20-26 % szárazanyagot, 1000 g szárazanyagra vonatkoztatva 130-180 g nyersfehérjét, mintegy 5,5-6,5 MJ létfenntartó és 3-3,5 MJ testtömeg-gyarapodási nettóenergiát tartalmaznak. A húsmarhák esetében a fonnyasztás a legmegfelelõbb módszer a fûfélék erjeszthetõségének javítására. Optimálisnak tekinthetõ a 35-40 % szárazanyag-tartalomig történõ fonnyasztás, mivel ez elegendõ a kedvezõ erjedéshez. Ha tovább fonnyasztunk, úgy nõ az idõjárási kockázat, a levegõ kiszorítása nehézzé válik, és a takarmány túlmelegedhet.
A szenázskészítésnek újabban egy új módszere terjed: a bálaszenázs készítés. Lényege, hogy kb. 35-40 % szárazanyag-tartalmú fonnyasztott füvet báláznak, majd egy célgép segítségével fóliába csomagolnak, amely a bálában levegõmentes környezetet tart, és így a takarmány normál módon megerjedhet. A módszernek számos elõnye van a hagyományos szenázskészítéssel szemben: nincs szükség szecskázásra, szecskázógépre, taposógépekre, nem kellenek kiépített silók a tároláshoz stb. Ha a bálákon a felhasználásig nem sérül a fólia, úgy a tartósítás, tárolás vesztesége minimális. Feltétlenül perspektivikus módszernek tekinthetõ, amit jól érzékeltet, hogy az eljárás rohamosan terjed. Figyelemre méltó elõnye, hogy kis állatlétszám esetén is lehetõvé teszi a gazdaságos, kis veszteséggel járó gyeptermés-tartósítást és felhasználást.

Szénák

Számos takarmányféleségbõl készíthetõ széna, így a legkülönbözõbb pázsitfûfélék, az õsgyepek fajokban gazdag növényzete, a különbözõ szántóföldön termesztett pillangósok stb. megfelelõ alapanyagot szolgáltatnak a szénakészítéshez. A szénák minõségét, mint minden tartósított takarmányét elsõsorban az alapanyag minõsége határozza meg, bármely növényfajból vagy fajokból készítünk szénát. A fajspecifikus jó minõség viszonylag fiatalon (bugahányás, bimbós) történõ vágással érhetõ el. A takarmánytermesztõknek viszont világszerte hibás szokása a késõi vágás, amikor a szárítás könnyebb, a hozam több, a minõség viszont gyenge. A takarmányérték ilyen esetben sokszor a jobb minõségû szalmákéhoz hasonló.
A húsmarhák takarmányozásában bármilyen szénaféle felhasználható, figyelembe véve azonban az ágazat sajátosságait, a szántóföldön termesztett pillangós és egyéb szénák gazdaságossági okok folytán kevésbé jöhetnek számításba. A húsmarhák fõ széna-alapanyagául a gyepek szolgálnak.

Szalmafélék

A legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló szántóföldi melléktermékek a szalmafélék. Közös jellemzõjük, hogy táplálóértékük kicsi. Általánosan elfogadott, hogy a szalmafélék kis takarmányozási értéke az alacsony emészthetõ energia-felvétel következménye, amit a kis takarmányfelvétel és a rossz és lassú emészthetõség okoz. Mindez a növények érése során bekövetkezõ változások eredménye. Az érés elõrehaladtával a növény szárazanyagában nõ a rostos anyagok, a sejtfalkomponensek – hemicellulóz, cellulóz, lignin – mennyisége, csökken a fehérje, a nem strukturális szénhidrátok, az oldható hamu és karotin mennyisége. A szembetakarítás után visszamaradó melléktermékek fõként sejtfalalkotókból állnak.
A szalmafélék hasznosításának a húshasznú állományokban konkrétan az a fõ korlátja, hogy kizárólagos etetésük esetén a takarmányfelvétel tehenenként naponta nem több mint 4-6 kg. Az ezzel elért táplálóanyag-mennyiség nem elegendõ, ezért a szalmafélék csak más értékesebb takarmányok etetése mellett használhatók fel racionális módon takarmányozási célra. Kifejlett tehenek adagjában napi 1-3 kg kalászos szalma lehet, vemhes üszõkkel legfeljebb 1-2 kg borsó-, esetleg zabszalma etethetõ, a kívánt fejlõdés csökkenése nélkül. Egy éven aluli üszõkkel ne etessünk szalmát.

Kukoricaszár

A húsmarhatartás szempontjából a hazai viszonyaink között a kukoricaszár a legjelentõsebb szántóföldi melléktermék.
A kukoricaszár legegyszerûbb és gazdaságos hasznosítási módja a kukoricatarlók húshasznú tehenekkel történõ legeltetése. Az állatok különösen a szem betakarítását követõen, illetve az egyes „szakaszok” legeltetésének megkezdésekor jutnak jelentõs táplálóanyag-mennyiséghez, mivel a leesett, elveszett csöveket keresik és fogyasztják. A szártarlók legeltetésével, ha azok megfelelõ mennyiségben állnak rendelkezésre, a legeltetési idény néhány hónappal meghosszabbítható. Az õszi vagy tél eleji szárlegeltetés vagy a szárszilázs etetése különösen elõnyös a kora tavasszal, idényszerûen ellõ húsmarhaállományokban.
A húshasznú szarvasmarhák hónapokon keresztül szártarlón történõ tartása azonban csak úgy oldható meg, ha megteremtjük ennek feltételeit. Két alapvetõen különbözõ módszer lehetséges. Egyik a hagyományos megoldás, amikor az állatállományt naponta a legelõre hajtják, ott õrzik, illetve villamos vagy stabil kerítések között tartják. A másik módszernél a szártarló a szárlegeltetési idényben egyben az állomány tartási helyéül is szolgál. Ez utóbbi elõnyösebb, mivel korlátlanul legelhetnek, és az állatok hajtása miatt csapadékos idõ esetén sincs taposási, talajrombolási kár a szántóföldön. A kukoricatarló általában jó tartási körülményeket is nyújt, melyeknek feltétele, hogy egy idõben viszonylag nagy területen, kis állatsûrûséggel legeltessünk, (pl. 3 tehén/hektár). Mind a hazai, mind a külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy kifejlett marha kb. 100 m2 szártarlót igényel egy legelõnapra.
Kukoricaszár szilázs. A kukoricaszár a szem betakarításával egy idõben általában még elegendõ nedvességet tartalmaz ahhoz, hogy megfelelõ aprítás után jó minõségû szilázs alapanyagot szolgáltasson. Ha a betakarított szár szárazanyag-tartalma túl magas, eléri vagy meghaladja a 45-50 %-ot, úgy azt célszerû nedvesíteni, vagy más nagyobb nedvességtartalmú anyaggal együtt silózni. Például répaszelettel keverten kiváló szilázs készíthetõ.
A bálázott, petrencézett kukoricaszár a szárszilázsnál olcsóbban készíthetõ. Takarmányértéke a hagyományos módon betakarított kévés szárhoz hasonló. Alapvetõ követelmény, hogy bálázáskor, illetve a petrencék készítésekor a leveles szár nedvességtartalma 28 %-nál kisebb legyen.

Abraktakarmányok

A húsmarhák abraktakarmányát jórészt a különféle gabonafélék szemtermése adja. Szerepe lehet még az olcsóbb fehérjetakarmányoknak, így az extrahált napraforgónak és egyéb ipari melléktermékeknek is. A húshasznú tehenek takarmányozásában az abrakfélék szerepe alárendelt, táplálóanyag-ellátásuk ezek nélkül is megoldható. Nagyobb a szerepük a borjak, az éves kor alatti növendék üszõk és a növendék hízómarhák takarmányozásában.

Dr. Várhegyi József