MENÜ

Juhfajták

Oldalszám:
2013.02.19.
Az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott, hogy a szarvasmarha-, a baromfi- vagy a sertéstenyésztés életben maradásának elengedhetetlen feltétele a specializálódás. Ezt a tényt a juhtenyésztés helyzetének alakulása is igazolja. A könyörtelen piaci törvények nem ismerik az érzelem könnyének sós ízét. Gondolkodás nélkül mellõzik a versenyben gyengébb minõségû portékát, különösen abban az esetben, ha mennyiségét tekintve sem meghatározó. Ebbõl a megközelítésbõl juhtenyésztésünknek egyetlen lehetõsége a minõség javításában, s annak állandósításában van.
Hústípusú fajták

A húsirányú szakosodás talán a „legkönnyebb“ iránya a specializálódásnak. Adott egy heterogén anyai vonal, azzal keresztezünk egy intenzív hústípusú kost és már az elsõ nemzedékben látványos javulás mutatkozik az árualapon.
A kérdés ezután az, hogy melyik fajtát válasszuk a sok lehetõség közül?
Van, aki a színesfejû fajtákra esküszik, van aki a nagy testben, hosszú lábban találja a megoldást.
A fajta megválasztásának és a hústermelésnek alapvetõ törvényszerûségei vannak, melyeket elsõsorban a tartási és takarmányozási feltételeik és saját lehetõségeink határoznak meg. Ezért nem az állat színe az alapkérdés, bár egyes értékesítési idõszakokban ez is jelentõs szempont lehet.

Német húsmerinó:
Kialakulása az 1800-as évek közepére tehetõ, amikor angol (leicester és southdown) és francia (ile de france, merinó precoce és rambouillet) fajták használatával alakították ki a fajta alapjait. Ekkor egy versenyképes, a piacon biztonsággal értékesíthetõ, koraérõ, jó húskitermeléssel rendelkezõ fajta kialakítása volt a cél, melynek eszköze a rokontenyésztés és konzekvens szelekció volt.
A II. világháború után Németország kettéválásával a tenyésztés iránya is kettészakadt. Így kialakult egy gyapjúban finomabb, nagyobb nyírótömeggel rendelkezõ, viszont húsformáiban szerényebb ún. NDK húsmerinó, valamint a hústermelõ képesség további növelésére törekedõ ún. NSZK húsmerinó.
Az elõbbinek a gyapjútermelését az ezirányú szigorú szelekció mellett a szovjet finomgyapjas fajták esetenkénti használatával végezték. Az anyák élõtömege 70-80 kg, a kosoké 110-130 kg volt, míg nyírótömegük átlagosan 6-7 kg-ra volt tehetõ.
Az utóbbinál a jó húsformákra szelektáltak, s a keletfríz használatával a tejtermelés javítására is nagy hangsúlyt fektettek a nemesítõk.
1990 óta a fajtát ismét egységesítették, a tenyészcél ismét közös lett, s a jövõt a hústermelés irányába helyezték. A mennyiségi eltérések miatt a tenyésztõk elsõdleges célja a fajta homogenizálása.
A német húsmerinó hazánkban talán a legismertebb keresztezési partner, közel ötezer német húsmerinó anya termelését regisztrálta a Magyar Juhtenyésztõk Szövetsége.
Sikere – jó húsformái mellett – a merinó jelleggel, valamint jelentõs genetikai tartalékaival magyarázható. Évente átlagosan 30- 40 import kos kerül a magyar juhtenyésztés vérkeringésébe.
A német húsmerinó mindkét nemben szarvatlan, a fej középnagy, széles, fülei viszonylag nagyok. A nyak izmolt, rövid. A hát feszes, egyenes, hosszú és széles. A vállak izmoltak. A törzs hengeres és mély. A far és ágyék izmolt, bár hossza esetenként kívánnivalót hagy maga után. A combok teltek, izmoltak, a hátulsó lábak gyakran dongássak. A merinó jellege miatt a gyapjú minõségére figyelemmel kell lennünk. A gyapjúszál vastagsága nem kerülheti el a 28 mikront.
Az anyák élõtömege 70-80 kg, a kosoké 100-120 kg. A fajta szaporulati aránya 130-140 %. A fajta szezonális jellegû, sûrített elletésre erõs szelekcióval fogható.
A német húsmerinó elõnyei mellett azért néhány tulajdonsága javításra szorul, úgymint a szaporaság, a legelõkészség.

Suffolk:
A 1810 óta önállóan elismert fajta nevét az angol Suffolk grófságról kapta. E grófság nagy hírnévre tett szert a juhtenyésztésén túl a lótenyésztésben is. Hasonló névvel lófajta is ismert az irodalomban.
A juhfajta kialakítása a parlagi, szarvat viselõ norfolk anyajuhok és southdown kosok keresztezésével kezdõdött, majd a következetes angol szelekció és ivadékvizsgálat adta meg az angol változatnak mai megjelenési formáját és tulajdonságait.
Az elmúlt évszázad elején a fajtát az USA-ban is tenyészteni kezdték az ottani elképzelések szerint. Ennek eredményeként egy robosztus, nagyobb rámával rendelkezõ változat alakult ki, amely ma már önálló névvel rendelkezik. Ez az USA suffolk.
De nem csak e két változata ismert. A szakma egy kevésbé elterjedt változatát is ismeri francia suffolk elnevezéssel, melynek jelentõsége szerényebb.
A suffolk feje és lábvégei fényes fekete rövid szõrrel fedettek. A fejük finom vonalú, nem túlzottan széles, orrhátuk domború, füleik nagyok lógóak. A nyak rövid, izmolt, a mellsõ lábak függesztése masszív, erõsen izmolt. A hát széles és hosszú. Az ágyék és a far izomban gazdag, széles. A törzs hengeres, mély. Csontozata kifejezetten erõs, gyors növekedési eréllyel rendelkezik.
A két változat között szembeötlõ különbségek a magassági méretekben vannak. Az USA-változat vázszerkezete – különösen lábai – messze meghaladják az angol, ún. down (rövidebb lábú) változatot. Ez a különbsége erõsen érezhetõ a bárányhizlalásnál. Az angol apai háttérrel rendelkezõ bárány az olasz piaci kategóriákba (20-24 kg testtömeg) tökéletesen illeszkedik remek húsformáival. Az USA apai hátterû bárány húsjellege leginkább 30 kg felett imponáló, nagy kifejlettkori élõtömege miatt. Fiatalabb állatoknál a csövescsontok hossza és a fej nagysága szembetûnõ.
Az USA-változat szelekciójának fontos eleme a szaporaság, ami a hazai viszonyok mellett is megközelíti a 160 %-ot.
Kitûnõ keresztezési partner, kiváló anyai tulajdonságokkal és legelõkészséggel rendelkezik. Magyarországon két fajtaátalakító keresztezés, a „Horfolk” és a „Siófolk”, alapját is képezte.

Német feketefejû húsjuh:
A századforduló utáni években intenzív tenyésztési hullám vonult át egész Európán, amit fõleg az angol fajták szinte kizárólagos egyeduralma hívott életre. Az angoloknál minden valamit magára adó grófság bejegyezte magát az agrárium bibliájába, ami divatot formált a szigetországon kívül is.
Így alakult ki az angol Oxford down fajta hatására a német feketefejû, amit a hazai szakma csak egyszerûen „schwarzkopf”-nak nevez.
A suffolktól egy kissé durvább fajtáról van szó. A külsõ megjelenésében az angol suffolkhoz áll közelebb ún. down jellege miatt.
A fejét és lábvégeit feketeszálú és színes felszõrök boríthatják. A homloka széles, feje rövid. Nyaka kifejezetten rövid, izmolt. A váll széles, izmolt. Teste hengeres, izmolt, a far hosszú, széles és mély.
Nehéz ellés esetenként elõfordul. A külsõ megjelenési formájával ellentétben faggyúsodásra hajlamos.
Javításra szorulnak az anyai tulajdonságok és a legelõkészség.

Ile de France:
A fajta alapjait 1839-ben rakták le, amikor is a rambouillet anyákat angol leicester (disley) kosokkal fedeztették, majd az utódokat húsformáikra szelektálták. A szelekció bázisát azzal növelték, hogy a kosokat már 1850-tõl köztenyészetekben, vágóbárány elõállításra, használni kezdték. Így rengeteg hasznos információhoz jutottak, amit a tenyésztés irányításában fel tudtak használni. A fajtának ekkor még Disley merinó volt a neve. 1920-tól használatos a mai elnevezése, valamint ez a törzskönyvezésének kezdete is.
A feje rövid és széles, de nem durva, fülei középnagyok. A nyak rövid, izmolt. A mellkas széles és mély, a törzs hengeres és hosszú. Az ágyék és far jól izmolt. A lábak masszívak, szilárdak.
Az Ile de France fehér gyapjút növeszt, rövid szõrei is fehérek így cseppvérkeresztezésben is használhatók remek tulajdonságai. A fajta egyik legnagyobb értéke a szaporasági mutatói mellett az aszezonalitása. Jól viseli az extenzív tartási rendszert, jó legelõkészséggel rendelkezik.
Sajnos a hazai fajtapalettán nem az értékeinek megfelelõ helyet foglalja el.
Ma a világ mintegy 32 országában tenyésztik kitûnõ eredményekkel. Mivel kitenyésztésének helye a magyar klímával analóg, különösebb honosítási problémával nem kell számolnunk.

Texel:
A holland Texel-szigeten kitenyésztett fajta. Vágási tulajdonságai a világon a legjobbak. Mai formájához a parlagi fajtát keresztezték az angol húsfajtákkal, a leicester-rel, a lincoln-nal valamint a southdownnal. A tenyésztés szigorára jellemzõ, hogy a szigetre 1845-tõl tilos volt idegen fajtát bevinni.
Az ott uralkodó óceáni éghajlat dús legelõket eredményez, ami a fajta honosodását nehezíti. Nem kedveli a zárt tartást, viszont az erõs napsugárzásnak kitett legelõktõl is védenünk kell. Tisztavérû tenyésztését kis populációban javasoljuk, valamint elsõsorban keresztezési partnerként. Legelõkészsége, takarmány-hasznosítása, húsformái, valamint szaporasága is kiváló. Húsa nem faggyúsodó, ízletes. Szezonális fajta.

Charollais:
A fajta gyökerei a XIX. századba, a Saone és Loire menti legelõkre vezethetõk vissza. A helyi fajták nemesítésében, a korábban több fajta kialakításában említett angol leicester játssza ismét a fõszerepet.
A kialakításának elsõdleges célja egy olyan intenzív húsfajta kialakítása volt, ami elsõsorban legelõre alapozottan építi testét, minél kevesebb gazdasági abrak felhasználásával. A további cél az volt, hogy a tömegtakarmány jelentõs részét is legelve vegye fel. A sikereket újabb célok követték, a szaporaság az anyai tulajdonságok, a korai tenyésztésbevétel, valamint a hústermelõképesség. Nagyon komplex feladatsor, de a bizonyíték a fajta elmúlt húszéves offenzívája. A charollais rég nem tapasztalt sikereket ért el nemcsak Európában, hanem a többi kontinensen is.
Pannon húsjuh: (PH ‘94)
A kaposvári Agrártudományi Egyetem kutatói 1990-ben egy új koncepcióval álltak elõ. Az itthon fellelhetõ húsfajták felhasználásával egy olyan konstrukció elõállítása volt a cél, amely a heterózishatás tökéletes kiaknázása mellett az árualapot gyorsan javítani tudja. Az elsõ lépésben a német húsmerinó anyákat texel kosokkal, majd a nõivarú egyedeket a második lépcsõben suffolk kossal fedeztették. A siker nem maradt el. A PH ‘94 egy nagyon ellenálló, jó húsformákkal, anyai tulajdonságokkal rendelkezõ fajtakonstrukció, melynek az alapjai már megvannak, viszont elterjedésére még néhány évet várnunk kell.

Bábolna tetra:
A hústermelés javítását klasszikusan kétféleképpen végezhetjük el. Vagy a húsformák javításával, vagy a húsmennyiségével. Ez utóbbi lehetõségnek egy tökéletes képviselõje a magyarországon kialakított szapora fajta.
Kialakításában fontos szerepet játszott a finn landrace, valamint a romanov és természetesen a szaporaságra szelektált magyar merinó. A fajtát 30 év óta idegen vér bevitele nélkül tenyésztik. A legfontosabb értékei a szaporasági mutatók mellett (könnyen ellõ, magas hasznosult szaporaság) a tejtermelõ képessége, valamint a jó legelõkészsége.

Romney marsh:
A fajtaismeretünk nem lenne teljes e fajta ismertetése nélkül.
A romney mintegy 700 éves múltra tekint vissza. Az angol Kent grófságban formálták a maivá e hosszúgyapjas húsfajtát.
A kent kifejezetten jó legelõkészséggel bír, ellenálló és kedvezõek a húsformái is.
Az irodalom hazai használatát elsõdlegesen a gyapjútermelése végett helyezte a figyelem fókuszába. Fontos szerepet játszott a 70-es években az ún. Zselici merinó gyapjútermelésének kialakításában.
Ausztráliában és Új-Zélandon a mai napig is többezres nyájakban legelnek a kontinentális és gyenge fûhozamú legelõkön.

Tejelõ fajták

A juhtenyésztés örökös dilemmája a gazdaságosság. A mai instabil, kiszámíthatatlan „egypiacos” bárányértékesítés, az elhanyagolható belsõ fogyasztás új kitörési pontokat keres. Ez lehet a minimális ráfordítással szezonban értékesített kitûnõ minõségû bárány, valamint az ismét felfedezett juhtej is.

Lacaune:
A lacaune talán a legismertebb tejelõ juhfajta, fõként azzal a kiegészítéssel, hogy a méltán világhírû, egyedülálló ízhatásokat felvonultató Roquefort sajt kizárólagosan a lacaune tejébõl készül.
A fajta 1847 óta törzskönyvezett, tej- és húshasznosítású fajta. A lacaune erõs testalkatú finom, nemes megjelenése ugyanakkor szilárd szervezetet sugároz. Feje száraz, gyapjútól mentes, orrának profilvonala domború. Fülei nagyok, lelógóak. A teste erõs csontozatról árulkodik, a tejelõ jellegnek megfelelõen. Gyapjúval fedett testfelülete viszonylag szerény, de vérmérsékletébõl adódóan ez többletenergiát nem emészt fel.
Tejtermelése 150 napos laktáció alatt 350 liter körüli. A modern árutermelõ juhászatokban az anyai vonal kialakításában fontos szerepe lehet. Testalakulása és tejtermelése nagy lehetõségeket rejt magában. Választás utáni elapasztása különösebb probléma nélkül megoldható.
Meg kell említenünk a fajta kizárólagos húsváltozatát is.
Az 1950-es években a fajta válaszút elé állt. A tenyésztõk egyik tábora a tejtermelés specializálódására, míg a másik tábor a hústermelésre voksolt. Ezért a tenyésztési irány is kettévált.
A tejtermelõ lacaune már eredményeivel bizonyította értékeit, feltehetõen az elkövetkezõ évben, években a hústermelõ változat is bizonyítani tudja fantasztikus irodalmi adatait.

Awassi:
Az Arab-félsziget és Mezopotámia zsírfarkú, kevertgyapjas fajtája. Több Európában ismert fajta kialakításában játszott szerepet.
Színe a sárgától a vörösön át egészen a kávébarna árnyalatig elfogadott, bár általában a bundája fehér. A feje erõteljes, szembeötlõen domború, ún. „Ramszesz” orr.
A kosok csigás, az anyák gyakran sarló alakú szarvat viselnek.
A fajta intenzív szelekciója mintegy 50-60 éve kezdõdött meg Izraelben. Itt egyes elit nyájaknak fantasztikus eredményeirõl számolnak be irodalmi adatok.
A fajtaátlag 350-400 liter tej, 220-250 napos laktáció alatt. Nagy elõnye a folyamatos ivarzás, bár ez a termelés színvonalát zavarhatja.
A fajta szaporasága javításra szorul.

Brit tejelõ juh:
A fajta rövid múltra tekint vissza. Kialakításában fõ szempont a piachoz való tökéletes idomulás volt. Hivatott ellátni, elsõsorban mint keresztezési partner, a szaporaság és a báránynevelõ képesség javítását.
1990-ben került hazánkba, fõként szaporasága miatt. Ez a tulajdonság viszont kiváló tejtermeléssel társult. 170-200 napos laktációja alatt 250-300 liter tej termelésére képes. Ez a gazdag tejhozam a magyarázata annak is, hogy a bárányok, sõt az ikerbárányok is, napi testtömegének gyarapodása 300 gramm feletti.

Tejelõ cigája:
A Balkánon keresztül jutott a Kárpát-medence országaiba ez az õshonos tejtermelõ fajta.
Rendkívüli edzettsége, szerény igénye, erõs szervezeti szilárdsága mindenképpen a tejelõ fajták elitjébe hívja a cigáját. A szelekció sikere, hogy a tõgy gépi fejésre alkalmassá vált.
A cigája fenotípusa a korábban említett õshonos cigájához hasonló, talán valamivel robosztusabb, fülei nagyobbak, határozottan lógóak.
Tejtermelése a laktáció hosszának függvénye, napi egy liter tejet termel. Átlagosan 100-120 napig fejhetõ.
Javításra szorul a szaporasága, valamint a tejtermelése, annak perzisztenciája.

Keletfríz:
Bár fajtaismerünket a hazai tisztavérû tenyészetek tükrében ismertettük, mégis meg kell említeni a keletfríz fajtát, noha fajtatiszta tenyésztése hazánkban nem folyik. Azokban a tenyészetekben, ahol a tejmennyiség emelése volt a cél, fontos apai partnernek számított.
Az Északi-tenger és a La Manche csatorna vonzásában lévõ dús legelõin kialakult fajtáról van szó. 1892-ben már a frízt tenyésztõk szövetségbe tömörültek, következetes tejtermelés ellenõrzése pedig 1926 óta folyik.
Nagy rámájú, erõs csontozatú, élénk vérmérsékletû. Feje finom, orrháta gyakran domború, fülei nagyok. Fekete és fehér színváltozata ismert.
Tejtermelése 260 napos laktáció (!) alatt 500-700 liter. Szaporasága is kiváló, 200-210 %-os, bárányai gyors fejlõdésûek.

Rózsahegyi Péter Mihály (szaktanácsadó),
Izsák Gyula Imre (PhD hallgató)