Az õszi kalászosok integrált termesztése
Oldalszám:
2013.02.19.
A racionálisan gazdálkodó ember elõre gondolkodik, tervez. Tevékenysége azonban csak akkor lehet eredményes, ha értékeli a múltat is, számba veszi azokat a tényezõket, melyek termelésének eddigi “eredményeit” meghatározták. Ilyen okok alapján érdemes elgondolkodni az éppen befejezõdött 2001/2002-es termelési ciklus tapasztalásain, s hasznosítani a közelmúlt megfigyeléseit.
Az õszi kalászosok vetésterületi adatait szemlélve az elsõ helyen az õszi búza áll. E növényfaj vetésterülete 1,1-1,2 millió hektár körül változott az elmúlt években. A sort az õszi árpa követi 203-221 ezer hektáros nagyságrenddel, majd a triticale és a rozs következik, az elõbbi emelkedõ (130 ezer ha), az utóbbi stagnáló (50 ezer ha) területi részesedéssel. Az õszi vetésû kalászosok között található még a tönköly, a durum búza és a legújabban megjelenõ õszi zab. Összegezve az egyes kultúrák vetésterületi adatait látható, hogy az õszi vetésû kalászosok a teljes szántóföldi növénytermesztésbe vont terület közel 36%-án díszlenek. Ha figyelembe vesszük a tavaszi kalászosok termesztési adatait, az így kumulált érték eléri a 42%-ot. A statisztika a gabonafélék közé sorolja a kukoricát is, melynek vetésterülete meghaladja az õszi búzáét. A kukoricát is magába foglaló vetésterületi részarány több mint 70%, ami már komoly növényvédelmi problémákat is felvet.
Pontos adatok még nem állnak rendelkezésre az idei ciklus hozamait illetõen. Az azonban már megállapítható, hogy az utóbbi évtized legrosszabb terméseredményeit “produkálták” az õszi kalászosok. Az elõzõekkel összefüggésben több észrevétel is tehetõ, a sikertelenség okaként több tényezõ megjelölhetõ. A meteorológiai tényezõkön – a csapadék ellátottságon, a magas napi hõmérsékleti értékeken, stb. – néhány lokális esetet kivéve alapvetõen nem lehet változtatni, azonban a termesztéstechnológia során e tényezõk hatását javarészt preventív módon befolyásolni tudjuk. Ilyen tényezõ lehet a vetésváltás, hiszen a korábban említett arányokat figyelembe véve a klasszikus elveket sem tartottuk be. A kalászosok a monokultúrát nem tûrik. A pillangósok rendkívül visszaesett vetésterületi aránya is “hiányzik” a természetes tápanyagvisszapótlás rendszerébõl. A mértékadó talajrétegben uralkodó vízviszonyok nagy részben szintén a helyes növényi sorrenddel szabályozhatók, s e tekintetben is vissza kell utalni a kalászos-kapás kultúrák vetésváltásának szükségességére. Az okszerû mélységben végzett talajmûvelés befolyásolja a gyökerekkel átszõtt talajréteg vastagságát, ezáltal a kultúra által hozzáférhetõ tápanyag- és vízkészletet. A teljesség igénye nélküli sorból további két tényezõt emelünk ki. Az egyik a táblák gyomosodásának fokozódása, a másik a hazai mûtrágyaellátás disszonanciája. Az elõzõekben javulás tapasztalható, az utóbbi téren tovább tart a kívántnál szegényesebb tápanyagellátottság, s ismerve a körülményeket e téren lényeges elmozdulásra nincs is kilátás. Az 1 táblázatban ismertetett országos adatokból könnyen kikövetkeztethetõ, hogy a kalászosok fajlagos hozamához szükséges tápanyagszükségletnek (kb. 50-55 kg/tonna szemtermés) a termelõk legfeljebb csak mintegy 30-40%-át juttatják ki - ha kiszórják egyáltalán. További problémát jelent a tápelemek aránytalansága. Csak emlékeztetõül: a szárazságtûrés agrotechnikai befolyásolhatóságának egyik eszköze a növények okszerû kálium-ellátása.
A biológiai tényezõk közül a tájba illõ okszerû faj- és fajtahasználat szükségességét emeljük ki. E faktorok szintén komplexek. Ez azt jelenti, hogy olyan kalászos termesztése történjen egy adott táblán, mely a jó minõségi tulajdonságai mellett - az elvárható hozamot illetõen - a legnagyobb termésre képes. A fajtahasználat tekintetében okszerûen kell a kiválasztást elvégezni, mert ez a garanciája annak, hogy a végfelhasználási célnak megfelelõ termény elõállításához a szükséges agrotechnikát hajtottuk végre.
A faj- és fajtahasználatra vonatkozóan a Mosonmagyaróváron folyó 2001/2002 évi kisparcellás kísérletek eredményeibõl ismertetetünk néhányat. A 0,4 t/ha 15:15:15 arányú N:P:K-t alaptrágyaként és 34 kg nitrogén-hatóanyagot márciusban fejtrágyaként kapott õszi kalászosok termései fajonként és éréscsoportonként is eltérõen változtak. A kísérletek eredményei szerint ebben az évben is az õszi triticale fajták között találjuk a legnagyobb termést elérõket, ezek közül a rekorder a Disco fajta, 10,32 t/ha szemtermést adott. A korai éréscsoportú államilag elismert õszi búza fajták szemtermései 7,41 és 9,91 t/ha, a középérésûeké 7,16 és 9,96 t/ha, a középkései érésûeké 5,24 és 8,14 t/ha között változtak. Látható, hogy a tenyészidõszak hossza ez évben negatív összefüggést mutat a hozammal. Az õszi durum búza fajták terméseredményei 5,47-8,57 t/ha közöttiek, ami 56%-nál is nagyobb termésingadozást jelent. Az õszi árpa fajták termései az õszi durumokénál is nagyobb mértékben (69,5%-os) változnak, hiszen azok jellemzõi 4,85 és 8,22 t/ha között ingadoztak. A duna-öntés talajtípuson, ahol a kísérletek folytak, a 4,82-5,85 t/ha hozamú rozs fajták megdõltek annak ellenére, hogy a növényállományok magassága a korábbi években mértekhez képest 15-20 cm-rel is alacsonyabb volt.
A termelés jövedelmezõségének, a piacon való megmaradásnak a termés mennyisége csak az egyik, ugyan sokszor meghatározó eleme. A minõségi szemlélet térhódításával a fajtakiválasztás kritériumaiként is számításba veendõ ismereteket is át kell adni a gazdálkodóknak, s e tekintetben még sok feladat vár a kísérletezõkre. Zavaró csak az lehet, hogy minden évjárat eredményez olyan kellemetlen “minõségi” tulajdonságot, mely az átvételnél egyértelmû hátrányba hozza a termelõt, s e hátrányt a “minõsítõ”, a kereskedõ gátlástalanul ki is használja.
A termelés biológiai feltételrendszereit illetõen a fajta szerepe a meghatározó. Az õszi kalászos fajok fajtaválasztéka nagyon jónak mondható, a kívánalmaknak megfelelõ fajták a Nemzeti Fajtajegyzékbõl kiválaszthatók, s e kiválasztást jól elõsegítik az OMMI által kiadott és évente megjelenõ Leíró Fajtajegyzékek is.
Termeszthetõségi feltételek
A termeszthetõség és a termesztés feltételrendszereit illetõen elsõdlegesen a faji sajátosságokat kell kiemelni. Általánosságban a hasznosítási célnak, az adott hely ökológiai adottságainak és gazdaság méreteinek és eszközellátottságának megfelelõen kell kiválasztani az adott növényfajt, és a fajta tulajdonságait figyelembe véve kell meghatározni a szükséges agrotechnikát. A feltételrendszereket illetõen a fajok között elsõdleges a talajminõség iránti eltérõ igény. Ezen szempontot figyelembe véve a minõségi áru- vagy takarmánytermelés tekintetében a legigényesebb a búza, melyet az árpa, a durum búza, a triticale, a tönköly, végül a rozs követ. Ez a sorrend lehet mérvadó a talajokkal szembeni víz- és tápanyagszolgáltató képességekkel szembeni igényt illetõen is, azonban azt a nézetet, hogy a felsorolás végén lévõ kultúrák igénytelenek, ezért azoknak semmire sincs szükségük a gyakorlati gondolkodásból számûzni kell. Irányelvként érdemes a következõket figyelembe venni: a legjobb adottságú helyeken termeljünk árú búzát, e helyeken a minõség is garantálható megfelelõ agrotechnika mellett. A gyengébb adottságú helyeken – de nem szélsõségesen rossz adottságok mellett - termeszthetõ bármely más kalászos, a választandó fajt a hasznosítás módjai determinálják. A takarmánygabonák közül a triticale potenciális termésproduktivitása a legnagyobb, azonban a legtöbb fehérjét egy meghatározott területegységen õszi árpával lehet elérni. A durum búza a melegebb, a rozs a homoktalaju tájak növénye. A tönköly a szélsõséges talajtípusok kivételével bárhol termeszthetõ, a tápanyagellátásával azonban a magas szervesanyagtartalmú talajokon vigyázni kell. A növényfajok termõtájak szerinti termeszthetõségének inkább a minõségi termék elõállításánál van jelentõsége. A külföldrõl származó fajták adaptációs képességét az OMMI is vizsgálja, a gyors fajtaváltás azonban indokolhatja egy-egy új fajta adott tájegységben történõ elõzetes kipróbálását. Ezzel elkerülhetõek olyan nemkívánatos események, mint ami az idei ciklusban is elõfordult egyes, az atlanti klímából származó árpa fajtákkal.
Vetésváltás, vetésforgó
Intenzív gabonatermesztés csak megfelelõ vetésváltással valósítható meg. Mint a korábbiakban már volt róla szó a gabonafélék nem bírják a monokultúrát. A tágabb értelemben vett vetésváltás során a kalászosok esetében használt fajváltás mindig kedvezõbb, mint az ugyanazon faj más fajtájának egymás utáni termesztése. Már a másodéves monokultúra is eredményezhet terméscsökkenést, ez azonban az esetek java részében még nem szignifikáns. A monokultúra minõségre gyakorolt hatása is fokozottabb. Ez az összetett hatás összefüggésben van a kórokozók és a kártevõk felszaporodásával. A klasszikus vetésváltás rendje szerint a kalászosok jó elõveteményei a kapások, ha azokat megfelelõ idõben takarítjuk be. Kiváló elõveteményértékû minden egyéves pillangós a késõ érésû szója kivételével. Az évelõ pillangósok közül a lucernát a második kaszálás után célszerû feltörni. A kalászosok kiváló elõveteménye a repce. Az utána következõ õszi kalászos terméstöbblete nem egy esetben elérheti a 0,8-1,5 tonnát hektáronként. Ugyancsak kiváló elõvetemény a mustár és az olajretek, közepes a kapások közül a napraforgó, a silókukorica és a korán betakarított cukorrépa. Rossz az elõveteményértéke a szemes kukoricának, fõleg akkor, ha csak késõn – október közepe után - takarítható be.
Tápanyagellátás
A hozamokat és a minõséget meghatározó faktorok közül kiemelt szerepe van a tápanyagellátásnak, valamint a növényvédelemnek. Az õszi kalászosok talajtípustól függõ tápanyagigénye között jelentõs eltérések tapasztalhatók. A különféle talajtípusokon termesztett gabonafélék 1 tonna szemtermésre jutó fajlagos tápanyagigénye a három makroelemet figyelembe véve 28 és 93 kg között változik. A tápelemek közül a foszfor és kálium kijuttatatását mindig az elõvetemény tarlójára kell elvégezni, rendszerint a második tarlómûvelés elõtt. A tarlómaradványok tömegének és azok szervesanyag-tartalmának figyelembe vételével szükséges a nitrogén adagolása is, melyet leggyakrabban osztottan végeznek el. A kívánt alaptrágyaigény 50%-át célszerû a tarlóra kiszórni, a másik 50 %-ot a tavaszi növényápolási munkák idõszakában juttatjuk a növényekre, vagy a talajra. Ez utóbbi attól függ, hogy milyen a növényállományok kora tavaszi fejlettségi állapota.
Talajelõkészítés
Az õszi kalászos növényfajok talajelõkészítési rendszere fajtól független. Sokkal nagyobb jelentõsége van az elõveteménynek, illetve annak betakarítási idejének, valamint az elõvetemény által hagyott tarlómaradványok mennyiségének. A talajelõkészítés idõpontja vonatkozásában szintén általános érvényû az az igény, hogy azt lehetõleg a betakarítást követõen azonnal kezdjük meg. A tarlómaradványok "eltüntetése rendszerint tárcsával történik, melyet azonnal hengerezzünk. A tarló ismételt kezelésére az elhullajtott gyom- és kultúrmagvak kelését követõen lehet szükség. E munka az elsõ tarlóhántást követõen 3-4 héttel késõbb következik be. A hántást hengerezés kövesse. A korai elõvetemények utáni tarlóápolási és alapvetõ talajelmunkálási teendõket követõen, mely szántásos, vagy tárcsás talajelõkészítésbõl állhat, kerül sor a vetõágy elõkészítésére. A szeptemberben, októberben betakaruló elõvetemények után csak egyszeri tarlómunka történik, mely már akár szántás is lehet. Ez utóbbi esetben a betakarítás után azonnal szórjuk ki a szükséges mûtrágyát és a szántást legalább 22-25 cm mélyen végezzük. Száraz õsz esetén a szántást követõen, vagy azzal egyidejûleg hengerezni is kell. Az alapvetõ talajelõkészítési munkát a faji tulajdonságokhoz igazodó vetõágyelõkészítési munkák követik. Ennek eszköze rendszerint a kombinátor. Rögös talajok esetén a kombinátorozást követõen szükség lehet ismételt hengerezésre, majd újbóli kombinátorozásra.
Vetés
A különféle növényfajok talajelõkészítéséhez rendelkezésre álló idõ részben az elõveteménytõl, részben azok vetési idejétõl függ. Az õszi kalászosok közül legkorábban az árpát kell elvetni. Ennek optimális ideje szeptember közepe-vége. Az árpa után vetendõ a triticale, a rozs, majd október elsõ napjaiban a tönköly. A közönséges és durum búza optimális vetésideje október 20 körül van. A közölt vetésidõk az optimumot jelentik, ettõl a gyakorlatban sokkal késõbbi vetések is történnek. Fõ szabály az legyen, hogy az optimumnál késõbbi vetések esetén a hozamcsökkenés kompenzálására a szükséges vetõmagmennyiséget növelni kell.
Vetéshez csak fémzárolt, csávázott vetõanyagot használjunk. A vetõanyagszükségletet a hektáronkénti csíraszámigény, az ezerszemtömeg, a vetõanyag csírázási- és tisztasági százaléka határozza meg. A számítást minden esetben magunk végezzük el, s vegyük figyelembe a fémzárjegyen lévõ tájékoztató adatokat. Az árpa négyzetméterenkénti csíraszámigénye 500-550 db, a triticaléé és rozsé 500-520 db. Az õszi búza vetendõ csíraszáma többek között a fajtától is függ, így javasolható, hogy a vetõmag-forgalmazótól kérjünk véleményt az optimális mértékszámra vonatkozóan. Javaslat hiányában az éréscsoportonkénti csíraszámigények: korai csoport 600-650 db/m2, középérésûek 600 db/m2, középkései érésûek 500-550 db/m2. A durumok vetõmagigénye szintén 550 db/m2. A tönköly búza reprodukciós képessége a kalászosok közül a legnagyobb, ezért a csíraszám a közölt idõpontban vetett búza esetén 200-250 db/m2-nél ne legyen több.
A vetés mélysége inkább a talaj típusától, mint a növény faji tulajdonságaitól függ. Laza talajokon mélyebben (4-5 cm), kötöttebbeken 3-4 cm mélységre vessünk. A sortávolság 12 cm legyen. Mûvelõutas termesztés esetén a területen 12-18 m-ként mûvelõnyomot alakítsunk ki. Vetés után a talaj nedvességi állapotát figyelembe véve döntsünk a hengerezés szükségességérõl. Nedves talajt ne hengerezzünk, abba a kelés feltételei egyébként is kedvezõbbek. Hengerezéshez inkább a gyûrûs hengert használjuk.
Növényápolás, növényvédelem
Az õszi kalászosok károsítói
Betegségek
A betegségekre vonatkozó leírások zömében a búzára vonatkoznak. Figyelemmel a kórokozók tápnövény körére megjegyezzük, hogy betegséget okozhatnak a többi gabonafélén és a füveken is. Vannak kórokozók, amelyek elsõsorban az árpát vagy a rozsnövényt károsítják. A betegség megnevezése alapján ez a specializáció kifejezésre jut.
A búza csíkos mozaikvírus okozta megbetegedés 1985 óta ismert hazánkban. A fertõzött növények levelein jellegzetes szisztemikus, sokszor csíkokba rendezõdött mozaikosodás látható. A beteg növények törpenövésûek maradnak. A vírus terjed mechanikai úton és ezen kívül levélatkákkal.
A búza törpülésvírus hazánkban régóta ismert, esetenként veszélyt okozó kórokozó. A beteg növényeket jellemzi a törpenövés, a levelek sárgulása és a feltûnõ csíkosodás. Kísérõ jelenségként találkozunk még levél-kanalasodással, barna foltosodással és hiányos kalászképzõdéssel. A kórokozó terjesztésében a kabócák különbözõ fejlõdési alakjainak van szerepe.
A torzsgomba csapadékos idõjárás alkalmával támadja a növények gyökérnyaki részét, ahol nyálkás rothadást okoz. A betegség gátolja a növény növekedését és bokrosodását. Fõ kártétel a gyökerek korai elhalásával jellemezhetõ, aminek következménye a víz és a tápanyag felvétel mérsékelt volta, ill. teljes megszûnése. A megbetegített növények korábban kalászolnak, de a kalászokban csak léha szemek képzõdnek. A károsodás mértékét növeli a mélyfekvésû, nedves termõterület.
A szártörõ gomba szintén a hûvösebb idõjárású, mélyfekvésû, csapadékos területeken jelentkezik. A fertõzés járványszerû kialakulását elõsegíti a monokultúrában való termesztés. A betegség kifejlõdése érzékelhetõ az alsó szártagon látható hosszúkás, eliptikus, bemaródott halványszürke foltok alapján, amelyek szegélye enyhén sötétebb színû. A foltok a tenyészidõszak folyamán növekszenek, elõrehaladott stádiumban szárölelõvé válnak és végül ez okozza a szár törését. A gombának kedvezõ idõjárási körülmények között a fertõzés még kalászhányás idején is bekövetkezhet.
A búza fuzáriózis a gabonaféléket minden fejlõdési fázisában fertõzheti ezért okozhat csírapusztulást, gyökérrothadást és kalászfertõzést. A megbetegített növény gyökerei rothadnak és ilyenkor a szár talaj közeli részén nagy kiterjedésû barnulás jelenik meg éles határvonal nélkül. Csapadékos idõjárás esetén a fertõzött növényrészeken rózsaszínû penészkiverõdés látható spóratömeggel. A beteg növények kalászoláskor, a koraérés tünetét mutatják, ami könnyen felismerhetõ a kalász fehér színû elhalásáról. A kórokozónak kevésbé kedvezõ feltételek közötti érvényesülése nem terjed ki az egész kalászra, csak néhány kalászkára, ami azok elhalását eredményezi. A fuzárium fajok szaprofita módon élnek a talajban és csak akkor váltanak parazita életmódra, ha a gazdanövény valamilyen oknál fogva (oxigénhiány, tápanyaghiány, fagyhatás), gyengültségi állapotban van. A fertõzõdésre hajlamosító tényezõk között szerepe van a kukoricának és a búzának, a borsónak és más egyéb, a fuzáriumokra fogékony elõveteménynek. Mindezeken túl a betegség kialakulását elõsegíti még a fertõzött talaj és a vetõmag, valamint a kedvezõtlen idõben végzett vetés.
A fuzárium fajok által fertõzött növények termése és a belõle készült termékek emberre és állatra nézve egyaránt veszélyesek, mivel a fuzáriumok a nekik kedvezõ optimális környezeti feltételek között toxint termelnek.
A fekete rozsda hazánkban elterjedt, évenként eltérõ mértékû fertõzést okoz. Ebbõl következik az, hogy 10-15 évenként járványszerû fellépés elõfordul. A kórokozó által megbetegített növény asszimilációs tevékenysége csökken, emiatt a kalászokban képzõdött szemek hiányos asszimiláta utánpótlásban részesülnek és így azok ráncosak, csökkent sikértartalommal rendelkezõk lesznek.
A kórokozó jellemzõ szaporító képletei megtalálhatók a száron, a leveleken és a levélhüvelyen. A pörsenések formájában szembetûnõ telepek rozsdabarna színûek. A gombának ismert a köztes gazdája, a sóskaborbolya. Itt nem részletezett fejlõdésmenet után a kialakuló ecidió spórák május hónapban kerülnek a gabonára és a légzõnyílásokon keresztül fertõznek. A fertõzés következtében alakulnak ki az uredo telepek, ahol uredospórák képzõdnek több nemzedékben. A nemzedékek számától és a spóra-termékenységtõl függõen kedvezõ feltételek között járvány alakulhat ki. A fejlõdés során végül kialakulnak a fekete színû teleuto telepek, amelyek jellegzetes elhelyezkedése miatt a feketerozsdát szárrozsdának is nevezik.
A sárgarozsda az utóbbi években terjedõben lévõ betegség és ezért jelentõsége is megnövekedett. Elõfordulására a csapadékos területeken lehet számítani. Az utóbbi években azonban olyan biotípusai is kialakultak ennek a kórokozónak, amelyek jól tûrik a magasabb hõmérsékletet, ami rögtön magyarázatot ad arra, hogy az utóbbi években miért következett be a kórokozó jelentõségének növekedése. A betegség felismerésére már május-június hónapokban lehetõségünk van, mivel a leveleken több cm hosszú, 2-3 mm széles sárga uredo telepek alakulnak ki. A tünetek egyaránt megtalálhatók a levél fonákon, a levél hüvelyen és a száron. A kórokozó megtámadja a pelyvaleveleket és ott is kialakulnak a jellegzetes tünetek, amiért ezt a betegséget pelyvarozsdának is nevezik. A fertõzött kalászban fejlõdõ szemek felülete ráncosodik, csírázóképessége csökken.
A vörösrozsda hazánkban a leggyakrabban elõforduló levélbetegségek egyike, amiért levélrozsdának is nevezik. A kórokozó a leveleken kerek, felszakadozó epidermiszû, élénkvörös színû uredo (nyári) telepeket hoz létre. A telepek sokszor egymás mellett zsúfolódnak és a levél színén alakulnak ki. A vörösrozsda köztes gazdája a boróka. A kórokozó uredo spórái enyhe teleken az õszi vetéseken is képesek áttelelni és innét indulhat a járványszerû fertõzés. A rendszeres elõfordulás miatt hazánkban a vetésterületek 60-90 %-án jelentkezik.
A lisztharmat hazánkban minden évben megjelenõ betegség. Termésveszeséget kialakító hatásával különösen akkor kell számolni, ha a zászlós leveleket és a kalászokat is fertõzi. A beteg növények felületén penészbevonat látszik, amely a tenyészidõ elõrehaladtával egyre vastagabbá válik és okkersárgára, majd barnás-szürkére színezõdik. Ebben a szövedékben jól látható apró fekete pontok a kleisztotéciumok. Kedvezõ idõjárási feltételek között a tenyészidõszak folyamán kialakuló konídiumok láncfertõzést hozhatnak létre. A megbetegített növények levelei alulról felfelé haladva sárgulnak, majd elhalnak, ami végülis termésveszteséget okoz. A kórokozó fejlõdésének kedvez a 18-22 °C hõmérséklet és a 80-90 % levegõ relatív páratartalom.
A szeptóriás levél- és pelyvafoltosság korai fertõzés esetén a gabonaszemek nagy részét megbetegíti. A betegség tünetei elõször a talaj közelben lévõ leveleken jelentkeznek apró foltok formájában, amelyek színe sárga, késõbb barnuló. A kórokozó tovább terjed a növényeken és ilyenkor tüneteket láthatunk a nóduszokon, az internódiumokon és a pelyvaleveleken. A kórokozó terjedésének megfelelõen a levelek száradása, pusztulása alulról felfelé következik be, aminek következménye végülis a csökkent értékû termés.
A kórokozó terjedését elõsegítik a fertõzött növényi maradványok és a vetõmag. Ehhez a kórokozó számára kedvezõ feltételként járul hozzá a párás, csapadékos, szeles idõjárás.
A búzakõüszög vagy büdösüszög tünetei virágzást követõen láthatók az éréssel egyidõben, amikor a kalászokban a szemek helyén zömök puffancsok helyezkednek el. A puffancsokat szétnyomva zsíros tapintást és kellemetlen, rothadó halszagot érzékelünk. Az érés folyamán ezek a puffancsok megkeményednek, amelyek aratáskor szétszóródnak. A kombájnok verõlécei a puffancsokat szétszakítják, a kiszóródott spórák pedig megtapadnak az egészséges szemek csúcsán lévõ szõrképletek között. Az elvetett szemeken a spórák csíráznak, majd a tenyészõcsúcsba hatolnak és együtt nõnek a növénnyel. A kalászokban kialakult magkezdeményeket támadják meg, amelyek elhalnak és helyükön fejlõdnek ki az üszögspórákkal telt puffancsok. A fertõzés a növény habitusára is kihat, a fejlõdésben elmarad, színe pedig kékes-zöldesre változik, virágzása részleges lesz.
A törpeüszög hazánkban 1952 óta fordul elõ, különösen a baranyai gabonatermesztõ területeken. A betegség tünetei júniusban ismerhetõk fel, amikor tapasztalható már az internódiumok megrövidülése és a kalászok borzassága. A beteg növények az egészségeseknek mindössze ? és ¥-ét érik el, a szemek helyén pedig 3-4 mm nagyságú gömb alakú kemény, sötét üszöggolyók alakulnak ki. Ezek az üszöggolyók hasonlítanak a búza fonálféreg által okozott kártételre. Metszetkészítéssel eldönthetõ, hogy fonálféreg (sárga állomány), vagy üszög (fekete állomány) látható. A kórokozó terjedését kedvezõen befolyásolja a savanyú talaj (4,5-5,0 pH), a nitrogén túladagolás és a sekély vetés.
A búza porüszög vagy repülõüszög könnyen felismerhetõ arról, hogy az egész kalász üszkös spóratömeget alkot. A beteg kalászok korábban törnek elõ a levélhüvelybõl mint az egészségesek. Ilyenkor a spóratömeget ezüstösen csillogó hártya borítja, ami az érés folyamán felszakad és ilyenkor a spórák szétszóródnak, mindössze a csupasz kalászorsó marad vissza. Az üszögspórák ekkor kerülnek az egészséges, virágzó kalászok bibéire és bejutnak az embriókba, ahol növekedésnek indulnak. Ez a folyamat a szem kifejlõdéséig tart. A kifejlett szemben a micélium nyugalomba marad, a megbetegített, megfertõzött szemen elváltozás nem látható, ami így a vetõmagtételbe kerül. Vetés után a szem csírázásával egyidõben fejlõdik a gomba és kalászolásra eljut a magkezdeménybe, amit elüszkösít.
Az árpa csíkos mozaikvírus hazánkban is elõforduló kórokozó. A tünetek klorotikus foltokkal jelentkeznek, amelyek néha szürkén elszínezõdnek. A megbetegített növény vontatottan fejlõdik, ami kalászrövidüléssel és sterilitással jár együtt. A kórokozó átvihetõ mechanikai uton, de terjed maggal és pollennel is.
Az árpa vírusos levélfoltossága hazánkban szintén elõforduló betegség. A fertõzött növények levelein világoszöld foltok látszanak, amelyek csíkokba rendezõdnek. Súlyos fertõzés esetén a levelek elszáradnak. Átvihetõ mechanikai úton és a rágó szájszervû rovarokkal különösen a vetésfehérítõkkel.
Az árpa sárgatörpülés vírusa széles körben elterjedt, ami igen jelentõs termésvesztés okozója lehet. Ez a kórokozó korai fertõzés esetén 50 % fölötti veszteséget okoz. Felismerését megkönnyíti a levelek aranysárga elszínezõdése, ami esetenként még vörös színû változattal is jelentkezik. A fertõzött növények növekedésben visszamaradnak. Ez abból is adódik, hogy a gyökérzet hiányosan fejlõdik. A beteg növények kalásza fejletlen és nem ritka a kalász sterilitás sem. A kórokozó mechnaikailag és az árpán élõ levéltetvekkel terjed.
A lisztharmat a leggyakoribb árpabetegségek közé tartozik és ezáltal jelentõs termésveszteséget okoz. A tünetek a leveleken, a levélhüvelyeken és a kalászokon is megtalálhatók. A fertõzött növényeken lisztharmatos penészbevonat látható, amelyben láncszerûen képzõdnek a konídiumok, késõbb pedig a kisméretû fekete színû klesztotéciumok. A gomba terjedését elõsegíti a sûrû állomány, a fogékony fajta, a nitrogén tõladagolás, a levegõ relatív páratartalom (80-90 %) és a mérsékelten meleg idõjárás.
Az árpa fedettüszög kalászolás idején szembetûnõ. A beteg kalászok késõbb jelennek meg, mint az egészségesek, ellentétben a porüszögökkel. A kalászokat és a szemeket ezüstös hártya fedi, amit a kombájn verõlécei szakítanak szét, a szétporló üszögspórák az egészséges szemek felületén tapadnak meg, vagy a talajba jutnak. A gombafertõzés mértékére növelõ hatással van a csapadékos idõjárás, a talajnedvesség és a kedvezõ hõmérséklet (14-25°C).
Az árpa valódi porüszög tünetei a növényállományban kalászolást megelõzõen láthatóak. A fertõzött kalászok korábban jelennek meg mint az egészségesek, ennek következtében az érett üszögspórákat a szél juttatja a virágzásban lévõ egészségesekre. A szétporlott üszögspórák helyét néhány nap múlva már csak a kalászorsó jelzi. Az üszöggomba bibefertõzõ, így tehát a fertõzött micélium a magban helyezkedik el, ami vetés után együtt fejlõdik a csíranövénnyel, majd végül a kalászba hatol.
Az árpa törpe- vagy levélrozsda esetenként súlyos gazdasági károkat okoz. A korai fertõzés nagymértékben csökkenti az ezerszemtömeget Az uredotelepek a levéllemezeken találhatók meg apró narancssárga, barna színû pörsenések formájában. A betegség ráterjed a levél hüvelyre és a kalászra is. Köztes gazda az enyõs sárma, aminek a gyakorlatban kiseebb jelentõsége van. A gomba képes áttelelni a gazdanövényen is. A fertõzés mértékét és a terjedést kedvezõen befolyásolja a csapadékos és viszonylag hûvös (15-22 °C) idõjárás.
A rinhospóriumos levélfoltosság egyes árpatermesztõ országokban 35-40 %-os termésveszteséget is okozhat. A tünetek leggyakrabban a levéllemezeken jelentkeznek sötét kékesszürke vizenyõs formában. A tenyészidõ elõrehaladásával a foltok világosszürkére, sárgásbarnára színezõdnek, közepük pedig kiszárad, ezért a szegély sötétbarna esetleg antociános lesz. A foltok alakja oválisan megnyúlt, esetleg trapéz alakú. Súlyos fertõzés esetén a pelyvalevelek is foltosodnak. A betegség járványszerû terjedés esetén levélpusztulást okoz, amitõl a növények leforrázott jellegûek lesznek.
A rozs barnarozsdája rendszeresen elõfordul a termesztõ területeken. A kórokozó fellépését elõsegíti a fokozott nitrogén ellátás és a korai vetés. A tünetek hasonlítanak a búza levélrozsdánál tárgyaltakhoz, azonban sötétebb színûek, általában csokoládébarna uredotelepek láthatók. Az 1-2 mm átmérõjû telepek néha már õsszel is jelentkeznek. A rozs érésének közeledtével teleutó telepek találhatók a levélfonákon, levélhüvelyen, amelyek fekete sorokba rendezõdnek.
Az anyarozs mérgezõ alkaloida tartalma miatt élelmezésre és takarmányozásra nem használható. Ismert a gyógyászati hasznosíthatósága, mert alkaloidájából vérzéscsillapító és méhösszehúzó hatású készítményt állítanak elõ. A rozs érésének idõszakában a szemek helyén 1-3 cm hosszú, varjúköröm alakú lilásfekete színû szklerócium fejlõdik.
A hópenész kiváltója a Fusarium nivale. A kórokozó szaporodásának kedvez a hûvösebb klima, különösen jelentõs lehet a kártétele akkor, amikor a tél vastag hótakaróval fedi a vetéseket. A fertõzött állokmányokban kedvezõ bokrosodás ellenére sem fejlõdik kellõ számú kalász. A károsodott növény kalászában szorult, töppedt szemek képzõdnek. A megbetegedés már csíra korban is bekövetkezhet, ami gyengíti a csírázási erélyt. A csíranövények levelei dugóhúzó szerûen csavarodnak, a gomba vattaszerû, szennyes-fehér színû micélium szövedéket képez. Ez a micélium szövedék vastag hótakaró alatt tovább terjed. A megbetegített növények turgort vesztenek és fonnyadt állapotban a talaj felületére fekszenek. A korai fertõzés következménye a gyökérrothadás. A növények kalászolása idején is bekövetkezhet a fertõzés, amikor a virágrészek károsodnak és ilyenkor a kalász rózsaszínû lesz a penészkiverõdéstõl.
Károsító állatok
A fekete fûtripsz lárvái és imágói a kalászban lévõ pelyvaleveleket és a viaszérésben lévõ szemeket szúrják meg, majd azt követõen szívják fel az oldatba hozott táplálékot. Ennek következménye a szemek minõségi károsodása.
Az osztrák-, a mórpoloska és a csõrös, valamint a csíkos szipolypoloska együttesen egy populációban fordul elõ és szúró-szívó szájszervük segítségével táplálkoznak a növények levelein, a vezérhajtásokon, a hasban lévõ kalászokon és a kalászban lévõ szemeken. A szúrás helyén barna elhalt tûszúrásnyi pont látszik, amelyet léziószerûen vesz körbe sárguló, fehéredõ, majd barnuló folt. A poloskák a szúrást követõen fehérjebontó enzimeket fecskendeznek be a nyállal együtt és ezt követõen szívják fel a táplálékot. A nyálmaradékok toxikus hatásának következménye a foltosodás. Súlyos kártétel következménye lehet a kalászolás elmaradása. Abban az esetben, ha a poloska a hasban lévõ kalászt szúrja meg, annak következménye a szúrás feletti kalászrész elhalása lesz. Az ilyen jellegû károsodás következménye a zászlós kalász. A tejes érésben lévõ szemekkel táplálkozó poloskák tevékenységének eredménye az aszott szemek képzõdése. A viaszérésben károsított szemeken kör alakú fakó folt látszik, ami jelzi a liszt minõségének romlását.
A törpe gabonakabóca imágója és lárvája ugyancsak szúró-szívó szájszervvel táplálkozik, aminek látható következménye a szúrás helyét körülvevõ fehér, majd sárguló, késõbb pedig vörösödõ foltosodás. A szúrás gyakoriságától függõen a sárgulás a teljes levéllemezre és csíranövényre is kiterjedhet. A kártétel súlyosságától függõen a kalász hasban maradhat.
A gabonán táplálkozó levéltetvek több fajával kell számolni. Közöttük fordul elõ a gabona-, a zab-, a zöldgabona- és a sárgászöld rózsalevéltetû, amelyek mindegyike tömegszaporodásra hajlamos kedvezõ ökológiai körülmények között. Táplálkozásuk hatására a leveleken kisebb torzulás figyelhetõ meg, valamint sárga színváltozat és a kifakulás. A levéltetû kolóniák kialakulása esetén a táplálkozás okozta mechanikai sérülés és a táplálék elvonás miatt a levelek elpusztulnak. A kolóniákban elõforduló levéltetvek a növény növekedéséhez és a termésképzõdéshez szükséges tápanyagokat vonják el, ezért a termés mennyiségi és minõségi károsodást szenved.
A levéltetvek estében jellemzõ közvetlen kártételek mellett a közvetett kártételekkel is kell számolni, ami a betegségek között leírt vírusok terjesztésével van összefüggésben.
A gabonafutrinka lárvái és imágói egyaránt károsítanak a gabonaféléken. A lárvák már augusztus végén, szeptemberben jelentkeznek a füves területeken (pl. árokpart) valamint az árvakeléseken. Ezek a lárvák késõbb az õszi vetéseket károsítják, ami jelentkezhet foltszerûen vagy frontális támadás formájában. A lárvák élõhelye az általuk elkészített talajcsövekben van, ahova a fiatal növények leveleit behúzzák és azokat csócsárolják. A fiatal növények így teljesen megsemmisülnek, amit kisebb gubancszerû elhalt csomó jelez, ami a visszamaradt levélerekbõl képzõdik. A lárvák a kártételt télen vastag hótakaró alatt is folytatják. Ilyen esetben tavasszal hóolvadás után néha nagy, esetleg több hektár növény- mentes területtel találkozunk. Az imágók kártétele kalászolás idõszakában érvényesül. Fénykerülõ állat lévén az esti-éjszakai órákban tartózkodik a kalászon és ilyenkor a szemek megrágásával veszi magához az érési táplálkozáshoz szükséges tápanyagokat, aminek következtében a magtermést csökkenti. Az imágók nap közben talajrögök alatt tartózkodnak.
A cserebogár és a szipolyfajok pajor típusú lárvái a talajban élnek és a növények gyökereivel táplálkoznak, aminek következtében a fiatal növények elpusztulnak. A cserebogár imágói nem károsítják a gabonaféléket, a szipolyok viszont igen. Napsütéses déli órákban aktívan táplálkoznak a kalászokban lévõ szemekkel. Kártételüket az is fokozza, hogy kapaszkodás közben az érett kalászokból kirugdalják a szemeket.
A pattanóbogarak drótféreg, a gyászbogarak, a szemétbogarak áldrótféreg típusú lárvái a talajban lévõ növényi gyökerekkel és elvetett magvakkal táplálkoznak. Táplálkozásuk ebben a kezdeti fejlõdési állapotban növénypusztulást, tõszám csökkenést eredményez.
A vetésfehérítõ bogarak az utóbbi 2 évtizedben nagy egyedszámban táplálkoznak a gabonafélék levelein. Kártételük tapasztalható ezen kívül még a füveken és a kukoricán. Az imágók a levélerek között hossz-irányban átrágják a levéllemezt, a lárvák pedig hámozva táplálkoznak. A lárva kártétel következtében kifehérednek a levelek ezáltal megszûnik az asszimilációs tevékenység és így a növény nem tudja azokat a szerves vegyületeket elõállítani, amelyek transzlokációjának eredményeként telitõdnek a gabonaszemek. A kártétel mértéke egyes területeken vagy táblafoltokon a teljes növényállomány kifehéredését eredményezi, ami együtt jár a termés elmaradásával.
A vetési bagolypille lárvája a mocskospajor különösen az õsszel kelõ vetésekben okozhat mérhetõ károkat. A második nemzedék lárvái nappal a talajrögök alatt, valamint a felsõ poros rétegben tartózkodnak és csak borult idõben vagy az esti-alkonyati órákban jönnek felszínre, amikor a fiatal növények leveleit foltosan vagy teljes egészében tarrá rágják. Gradáció rendszertelenül, de mégis bekövetkezik hazánkban esetenként 3-5 vagy 8 évenként. A fénycsapdákkal elõre lehet jelezni a lepkerajzást, aminek alapján ellenõrizhetõ a lárva egyedszám alakulását. Az elsõ kártételek jelentkezésével egyidõben célszerû a védekezés végrehajtása a nagyobb mértékû tõszámcsökkenés megakadályozása érdekében.
A fritlégy lárvái õsszel és tavasszal károsítják a vezérhajtást. A tenyészõcsúcs körül a szár belsejében táplálkoznak. A károsodott vezérhajtás levelei sárgulnak és azt meghúzva a sérülés helyén elszakad. A nyári nemzedék lárvái a gabonaszemekben fejlõdnek ki és azokat kiüregesítik. Egy lárva egy szemet fogyaszt el fejlõdése során.
A csíkoshátú búzalégy lárvájának õszi és tavaszi kártétele következtében a gyökérnyaki részen hagymaszerû duzzanat alakul ki, a levelek sárgulnak, majd elszáradnak. A károsodott növény vagy elpusztul, vagy a kalász hasban marad. A nyári nemzedék lárvái a kalász és a felsõ nódusz közötti szárrészben táplálkoznak, aminek következménye kalászpusztulás. A kalász pusztulását egyetlen nyû-típusú lárva okozza.
Az ugarlégy fejlõdése eltér a többi gabonalégyhez viszonyítva, mert tojás alakban telel a talajban és ezért a lárvák tavasszal a bokrosodás idõszakában jelentkeznek. A károsítás a vezérhajtásokat és a fejlettebb oldalhajtásokat érinti. Egy lárva 5-6 vezér és oldalhajtást tesz tönkre.
A közönséges szalmadarázs lárvája a gabonafélék szárában él, annak belsejét kalásztól lefelé haladva a talajszintig végigrágja. A nóduszok átrágása miatt a szél kidönti a gabonát, ami a fertõzés mértékétõl függõen kuszált állapotot tükröz.
Az ürge lokális területeken gócszerû elõfordulással jelentkezik, ahol tövig rághatja a fiatal növényeket. Érés idejént a gabonaszemeket téli tárolásra vackába begyûjti.
A hörcsög foltokban rágja a gabonát. Szárba szökés után szétrágja a kalászokat. A növény szárát letapossa és téli készletet gyûjt.
A mezeipocok a talajfelszín alatt készíti vackát és a hozzá csatlakozó járatokat. Felszaporodásának folyamatában csoportosan él és gócokat alkot. Az õszi-tavaszi gabonát gradáció esetén lerágja. Érési idõszakban is a magvakkal táplálkozik.
A gímszarvas, a dámvad és az európai vaddisznó az erdõ közelben lévõ gabonaterületeken kártevõként jelentkezik, elsõsorban a kalászérés folyamatában. Ebben az idõszakban rudkik és kondák jelenthetnek meg a területeken, ami együtt jár taposási és termésfogyasztási kártétellel. A gímszarvas és a dámvad kalásszal együtt elfogyasztja a benne lévõ magvakat. Az európai vaddisznó pedig jellegzetesen „bagózva” táplálkozik.
Az európai vaddisznó az õsszel kelõ vetéseket túrásával is károsíthatja, amikor a talajban élõ drótféreg és a pajor típusú lárvákat keresi ill. fogyasztja.
Gyomnövények
A gabonafélék gyomnövényei között megtalálhatók a keskeny és széles levelû kétszikûek, az 1 éves egyszikûek, az évelõ két és egyszikû gyomnövények, amelyek helyi adottságtól függõen különbözõ mértékû borítással jelentkezhetnek. A gyomosodás megakadályozásának egyik szempontja a jól alkalmazott agrotechnika. A feketén tartott jól beérett talaj a folyamatos mûvelés közben elpusztított csíranövények miatt csökkentett gyommag-készlettel rendelkezik.
A preemergens (október eleje) és az õszi u.n. korai (november vége) postemergens gyomirtás jó hatást biztosító gyomirtó szerek alkalmazásával egyaránt mérsékli a magról kelõ egy és kétszikû gyomnövényeket. Tavasszal (április) postemergens gyomirtás gyökéren keresztül is ható herbicidekkel (tekintettel az idõjárási körülményekre) elvégezhetõ. A levélherbicidek esetén azonban meg kell várni a gyomok kelését, különösen az árvakelésû napraforgóét. A levélberhicidek kijuttatásakor – a hatékonyság érdekében – nagy cseppméretet kell biztosítani, hogy minél inkább leperegjen a gabona viaszos levelérõl, ugyanakkor több maradjon a kétszikû gyomnövények levelein.
A gabonafélék integrált védelme
gabonatermesztés során évényesítsük a vetésváltás elvét, ami csökkenti a károstó szervezetek (kórokozók, kártevõk) életben maradási esélyét,
az elõvetemények talaját a növények betakarítása után fel kell szántani, ezzel hozzájárulunk a szervesanyag maradvány gyors lebomlásához és a kártevõk pusztulásához,
a talajelõkészítés során kikelt árvakeléseket (monokultúra) és gyomnövényeket talajmûveléssel meg kell semmisíteni,
a tápanyag utánpótlás mértékét úgy állapítsuk meg, hogy ne kerüljön sor nitrogén túladagolásra,
tarlóégetést ne alkalmazzunk. A visszamaradt szervesanyag gyors lebomlásáról gondoskodjunk,
a termesztés során rezisztens fajtákat alkalmazzunk,
vetésre fémzárolt, csávázott vetõmagot alkalmazzunk,
vetés elõtt a talajmûvelések során felvételezéssel állapítsuk meg a talajlakó kártevõk egyedszámát és attól függõen alkalmazzunk talajfertõtlenítést. Talajfertõtlenítésre akkor kerüljön sor, ha a fitofág drótférgek egyedszáma 3-4 egyed/m2,,a pajoroké pedig 1-2 egyed/m2. A talajfertõtlenítõ szerek kijuttatása megtörténhet vetés elõtt, amikor gondoskodni kell az azonnali talajba dolgozásról és vetéssel egy menetben kombinált vetõgéppel,
az állománykezelések taposási kárának megelõzése érdekében alkalmazzunk mûvelõ utas termesztést,
mezei pocok gradáció esetén gondoskodjunk a hatékony védekezési megoldásról,
a gabonafélék gyomosodásának megakadályozása megkívánja – területi adottságoktól függõen – a preemergens vagy postemergens gyomirtást,
a gabona állományokban keléstõl betakarításig elõfordulhatnak járványt okozó kórokozók és gradációs veszéllyel együtt járó kártevõk. Ellenük a védekezés akkor lesz hatékony, ha azt a járvány ill. gradáció kialakulását megelõzõen végezzük. Az erre alkalmas készítmények a kórokozó és a kártevõ fajtól függõen rendelkezésre állnak.
Betakarítás
Az õszi kalászosok betakarítási munkálatai az országon belül jelentõs idõpont-eltolódással következnek be. Az ország déli és dél-keleti tájegységein ez az idõpont akár 2 héttel is korábban bekövetkezhet, mint a nyugati, vagy északi tájakon. A betakarítás ideje évjáratonként is változhat. Jó példa erre az idei szezon, amikor az õsziek betakarítása már jóval Péter-Pál napja elõtt megkezdõdött, Magyaróváron például június 24-én. Az õszi vetésû kalászos fajok érési ideje között is jelentõs idõeltolódás van, mely a fajták között is kimutatható. Ez nagyon fontos fajtabélyeg, s ez a fajták rendszerezésének alapja. Legkorábban a korai érésû õszi árpa fajták érnek, melyet a középérésû árpa fajták, s a korai éréscsoportú õszi búza fajták érése követ. A középérésû búzák érési ideje rendszerint megegyezik a triticale, a durum búza és a rozs fajták érésével. Az õszi kalászosok közül legkésõbben a középkései búza fajták, majd végül a tönköly érik. A tenyészidõ hossza rendszerint pozitív összefüggésben van a fajták hozamával, de mint a bevezetõben is volt róla szó ez évjáratonként eltérõ eredményekhez vezethet. A szemek 14-15%-os nedvességtartalom mellett egy menetben betakaríthatók. A betakarítás eszköze a kombájn. Az aratás napi munkáinak szervezését a szemek nedvességtartalma határozza meg, ami napszakonként is nagymértékben változhat. A betakarítás ideje alatti szemnedvességmérésnek a tárolótér kialakításában és a termény késõbbi kezelésében van nagy szerepe. Csak nagyon ritkán, s akkor is fõleg a vetõmagtermesztésnél lehet szükség mesterséges szárításra. A szem szárítás alatti hõmérséklete befolyásolja annak minõségét, valamint a csírázóképességét. 16%-os nedvességtartalom esetén a 65 oC-ot, 18%-nál az 59 oC-ot, 20%-nál az 53 oC-ot, 22%-nál a 47 oC-ot és 24%-nál a 40 oC-ot nem szabad a szem maghõmérsékletének túllépnie. A betakarítást követõen a termesztéstechnológiai folyamatok véget érnek, azonban a tárolás folyamatos ellenõrzést követel. Helytelen tárolás esetén ugyanis romlik a szem beltartalmi értéke, megnövekedhet a garmadában lévõ szemek fuzáriumos fertõzöttsége. Tartós tárolásra csak 12-13%-os nedvességtartalmú gabona alkalmas. E kedvezõ érték eléréséhez a garmadában tárolt terményt szellõztetni szükséges. A garmada magasságát alapvetõen a szem víztartalma, a szennyezõ anyagok mennyisége, valamint a szemek pelyvával való zártsága határozza meg. Erõs szennyezettség esetén célszerû a tartós tárolásra kerülõ anyagot elõtisztítani.
Mosonmagyaróvár, 2002 július
Dr. Kajdi Ferenc
Dr. Kuroli Géza
Pontos adatok még nem állnak rendelkezésre az idei ciklus hozamait illetõen. Az azonban már megállapítható, hogy az utóbbi évtized legrosszabb terméseredményeit “produkálták” az õszi kalászosok. Az elõzõekkel összefüggésben több észrevétel is tehetõ, a sikertelenség okaként több tényezõ megjelölhetõ. A meteorológiai tényezõkön – a csapadék ellátottságon, a magas napi hõmérsékleti értékeken, stb. – néhány lokális esetet kivéve alapvetõen nem lehet változtatni, azonban a termesztéstechnológia során e tényezõk hatását javarészt preventív módon befolyásolni tudjuk. Ilyen tényezõ lehet a vetésváltás, hiszen a korábban említett arányokat figyelembe véve a klasszikus elveket sem tartottuk be. A kalászosok a monokultúrát nem tûrik. A pillangósok rendkívül visszaesett vetésterületi aránya is “hiányzik” a természetes tápanyagvisszapótlás rendszerébõl. A mértékadó talajrétegben uralkodó vízviszonyok nagy részben szintén a helyes növényi sorrenddel szabályozhatók, s e tekintetben is vissza kell utalni a kalászos-kapás kultúrák vetésváltásának szükségességére. Az okszerû mélységben végzett talajmûvelés befolyásolja a gyökerekkel átszõtt talajréteg vastagságát, ezáltal a kultúra által hozzáférhetõ tápanyag- és vízkészletet. A teljesség igénye nélküli sorból további két tényezõt emelünk ki. Az egyik a táblák gyomosodásának fokozódása, a másik a hazai mûtrágyaellátás disszonanciája. Az elõzõekben javulás tapasztalható, az utóbbi téren tovább tart a kívántnál szegényesebb tápanyagellátottság, s ismerve a körülményeket e téren lényeges elmozdulásra nincs is kilátás. Az 1 táblázatban ismertetett országos adatokból könnyen kikövetkeztethetõ, hogy a kalászosok fajlagos hozamához szükséges tápanyagszükségletnek (kb. 50-55 kg/tonna szemtermés) a termelõk legfeljebb csak mintegy 30-40%-át juttatják ki - ha kiszórják egyáltalán. További problémát jelent a tápelemek aránytalansága. Csak emlékeztetõül: a szárazságtûrés agrotechnikai befolyásolhatóságának egyik eszköze a növények okszerû kálium-ellátása.
A biológiai tényezõk közül a tájba illõ okszerû faj- és fajtahasználat szükségességét emeljük ki. E faktorok szintén komplexek. Ez azt jelenti, hogy olyan kalászos termesztése történjen egy adott táblán, mely a jó minõségi tulajdonságai mellett - az elvárható hozamot illetõen - a legnagyobb termésre képes. A fajtahasználat tekintetében okszerûen kell a kiválasztást elvégezni, mert ez a garanciája annak, hogy a végfelhasználási célnak megfelelõ termény elõállításához a szükséges agrotechnikát hajtottuk végre.
| 1. táblázat | |||||||||
| A hazai mûtrágyaellátás mutatói (Forrás: KSH 1990-2001) | |||||||||
| Megnevezés | Évek | ||||||||
| 1990 | 1994 | 1995 | 1996 | 1997 | 1998 | 1999 | 2000 | 2001 | |
| Ellátás hatóanyag (ezer t) |
671 |
280 |
247 |
270 |
285 |
328 |
346 |
355 |
395 |
| ebbõl Nitrogén | 358 | 222 | 191 | 203 | 206 | 248 | 262 | 258 | 275 |
| Foszfor | 127 | 27 | 29 | 34 | 42 | 39 | 39 | 45 | 58 |
| Kálium | 186 | 31 | 27 | 33 | 37 | 41 | 45 | 52 | 62 |
| 1 ha-ra mg-i területre jut (kg) |
104 |
46 |
40 |
44 |
46 |
53 |
56 |
61 |
67 |
| 1 ha-ra szántóra jut (kg) |
127 |
56 |
49 |
54 |
57 |
65 |
69 |
74 |
82 |
| Tápanyagok a felhasznált összes %-ában | |||||||||
| Nitrogén | 53 | 79 | 77 | 75 | 72 | 76 | 76 | 73 | 70 |
| Foszfor | 19 | 10 | 12 | 13 | 15 | 12 | 11 | 13 | 15 |
| Kálium | 28 | 11 | 11 | 12 | 13 | 13 | 13 | 15 | 16 |
A faj- és fajtahasználatra vonatkozóan a Mosonmagyaróváron folyó 2001/2002 évi kisparcellás kísérletek eredményeibõl ismertetetünk néhányat. A 0,4 t/ha 15:15:15 arányú N:P:K-t alaptrágyaként és 34 kg nitrogén-hatóanyagot márciusban fejtrágyaként kapott õszi kalászosok termései fajonként és éréscsoportonként is eltérõen változtak. A kísérletek eredményei szerint ebben az évben is az õszi triticale fajták között találjuk a legnagyobb termést elérõket, ezek közül a rekorder a Disco fajta, 10,32 t/ha szemtermést adott. A korai éréscsoportú államilag elismert õszi búza fajták szemtermései 7,41 és 9,91 t/ha, a középérésûeké 7,16 és 9,96 t/ha, a középkései érésûeké 5,24 és 8,14 t/ha között változtak. Látható, hogy a tenyészidõszak hossza ez évben negatív összefüggést mutat a hozammal. Az õszi durum búza fajták terméseredményei 5,47-8,57 t/ha közöttiek, ami 56%-nál is nagyobb termésingadozást jelent. Az õszi árpa fajták termései az õszi durumokénál is nagyobb mértékben (69,5%-os) változnak, hiszen azok jellemzõi 4,85 és 8,22 t/ha között ingadoztak. A duna-öntés talajtípuson, ahol a kísérletek folytak, a 4,82-5,85 t/ha hozamú rozs fajták megdõltek annak ellenére, hogy a növényállományok magassága a korábbi években mértekhez képest 15-20 cm-rel is alacsonyabb volt.
A termelés jövedelmezõségének, a piacon való megmaradásnak a termés mennyisége csak az egyik, ugyan sokszor meghatározó eleme. A minõségi szemlélet térhódításával a fajtakiválasztás kritériumaiként is számításba veendõ ismereteket is át kell adni a gazdálkodóknak, s e tekintetben még sok feladat vár a kísérletezõkre. Zavaró csak az lehet, hogy minden évjárat eredményez olyan kellemetlen “minõségi” tulajdonságot, mely az átvételnél egyértelmû hátrányba hozza a termelõt, s e hátrányt a “minõsítõ”, a kereskedõ gátlástalanul ki is használja.
A termelés biológiai feltételrendszereit illetõen a fajta szerepe a meghatározó. Az õszi kalászos fajok fajtaválasztéka nagyon jónak mondható, a kívánalmaknak megfelelõ fajták a Nemzeti Fajtajegyzékbõl kiválaszthatók, s e kiválasztást jól elõsegítik az OMMI által kiadott és évente megjelenõ Leíró Fajtajegyzékek is.
Termeszthetõségi feltételek
A termeszthetõség és a termesztés feltételrendszereit illetõen elsõdlegesen a faji sajátosságokat kell kiemelni. Általánosságban a hasznosítási célnak, az adott hely ökológiai adottságainak és gazdaság méreteinek és eszközellátottságának megfelelõen kell kiválasztani az adott növényfajt, és a fajta tulajdonságait figyelembe véve kell meghatározni a szükséges agrotechnikát. A feltételrendszereket illetõen a fajok között elsõdleges a talajminõség iránti eltérõ igény. Ezen szempontot figyelembe véve a minõségi áru- vagy takarmánytermelés tekintetében a legigényesebb a búza, melyet az árpa, a durum búza, a triticale, a tönköly, végül a rozs követ. Ez a sorrend lehet mérvadó a talajokkal szembeni víz- és tápanyagszolgáltató képességekkel szembeni igényt illetõen is, azonban azt a nézetet, hogy a felsorolás végén lévõ kultúrák igénytelenek, ezért azoknak semmire sincs szükségük a gyakorlati gondolkodásból számûzni kell. Irányelvként érdemes a következõket figyelembe venni: a legjobb adottságú helyeken termeljünk árú búzát, e helyeken a minõség is garantálható megfelelõ agrotechnika mellett. A gyengébb adottságú helyeken – de nem szélsõségesen rossz adottságok mellett - termeszthetõ bármely más kalászos, a választandó fajt a hasznosítás módjai determinálják. A takarmánygabonák közül a triticale potenciális termésproduktivitása a legnagyobb, azonban a legtöbb fehérjét egy meghatározott területegységen õszi árpával lehet elérni. A durum búza a melegebb, a rozs a homoktalaju tájak növénye. A tönköly a szélsõséges talajtípusok kivételével bárhol termeszthetõ, a tápanyagellátásával azonban a magas szervesanyagtartalmú talajokon vigyázni kell. A növényfajok termõtájak szerinti termeszthetõségének inkább a minõségi termék elõállításánál van jelentõsége. A külföldrõl származó fajták adaptációs képességét az OMMI is vizsgálja, a gyors fajtaváltás azonban indokolhatja egy-egy új fajta adott tájegységben történõ elõzetes kipróbálását. Ezzel elkerülhetõek olyan nemkívánatos események, mint ami az idei ciklusban is elõfordult egyes, az atlanti klímából származó árpa fajtákkal.
Vetésváltás, vetésforgó
Intenzív gabonatermesztés csak megfelelõ vetésváltással valósítható meg. Mint a korábbiakban már volt róla szó a gabonafélék nem bírják a monokultúrát. A tágabb értelemben vett vetésváltás során a kalászosok esetében használt fajváltás mindig kedvezõbb, mint az ugyanazon faj más fajtájának egymás utáni termesztése. Már a másodéves monokultúra is eredményezhet terméscsökkenést, ez azonban az esetek java részében még nem szignifikáns. A monokultúra minõségre gyakorolt hatása is fokozottabb. Ez az összetett hatás összefüggésben van a kórokozók és a kártevõk felszaporodásával. A klasszikus vetésváltás rendje szerint a kalászosok jó elõveteményei a kapások, ha azokat megfelelõ idõben takarítjuk be. Kiváló elõveteményértékû minden egyéves pillangós a késõ érésû szója kivételével. Az évelõ pillangósok közül a lucernát a második kaszálás után célszerû feltörni. A kalászosok kiváló elõveteménye a repce. Az utána következõ õszi kalászos terméstöbblete nem egy esetben elérheti a 0,8-1,5 tonnát hektáronként. Ugyancsak kiváló elõvetemény a mustár és az olajretek, közepes a kapások közül a napraforgó, a silókukorica és a korán betakarított cukorrépa. Rossz az elõveteményértéke a szemes kukoricának, fõleg akkor, ha csak késõn – október közepe után - takarítható be.
Tápanyagellátás
A hozamokat és a minõséget meghatározó faktorok közül kiemelt szerepe van a tápanyagellátásnak, valamint a növényvédelemnek. Az õszi kalászosok talajtípustól függõ tápanyagigénye között jelentõs eltérések tapasztalhatók. A különféle talajtípusokon termesztett gabonafélék 1 tonna szemtermésre jutó fajlagos tápanyagigénye a három makroelemet figyelembe véve 28 és 93 kg között változik. A tápelemek közül a foszfor és kálium kijuttatatását mindig az elõvetemény tarlójára kell elvégezni, rendszerint a második tarlómûvelés elõtt. A tarlómaradványok tömegének és azok szervesanyag-tartalmának figyelembe vételével szükséges a nitrogén adagolása is, melyet leggyakrabban osztottan végeznek el. A kívánt alaptrágyaigény 50%-át célszerû a tarlóra kiszórni, a másik 50 %-ot a tavaszi növényápolási munkák idõszakában juttatjuk a növényekre, vagy a talajra. Ez utóbbi attól függ, hogy milyen a növényállományok kora tavaszi fejlettségi állapota.
Talajelõkészítés
Az õszi kalászos növényfajok talajelõkészítési rendszere fajtól független. Sokkal nagyobb jelentõsége van az elõveteménynek, illetve annak betakarítási idejének, valamint az elõvetemény által hagyott tarlómaradványok mennyiségének. A talajelõkészítés idõpontja vonatkozásában szintén általános érvényû az az igény, hogy azt lehetõleg a betakarítást követõen azonnal kezdjük meg. A tarlómaradványok "eltüntetése rendszerint tárcsával történik, melyet azonnal hengerezzünk. A tarló ismételt kezelésére az elhullajtott gyom- és kultúrmagvak kelését követõen lehet szükség. E munka az elsõ tarlóhántást követõen 3-4 héttel késõbb következik be. A hántást hengerezés kövesse. A korai elõvetemények utáni tarlóápolási és alapvetõ talajelmunkálási teendõket követõen, mely szántásos, vagy tárcsás talajelõkészítésbõl állhat, kerül sor a vetõágy elõkészítésére. A szeptemberben, októberben betakaruló elõvetemények után csak egyszeri tarlómunka történik, mely már akár szántás is lehet. Ez utóbbi esetben a betakarítás után azonnal szórjuk ki a szükséges mûtrágyát és a szántást legalább 22-25 cm mélyen végezzük. Száraz õsz esetén a szántást követõen, vagy azzal egyidejûleg hengerezni is kell. Az alapvetõ talajelõkészítési munkát a faji tulajdonságokhoz igazodó vetõágyelõkészítési munkák követik. Ennek eszköze rendszerint a kombinátor. Rögös talajok esetén a kombinátorozást követõen szükség lehet ismételt hengerezésre, majd újbóli kombinátorozásra.
Vetés
A különféle növényfajok talajelõkészítéséhez rendelkezésre álló idõ részben az elõveteménytõl, részben azok vetési idejétõl függ. Az õszi kalászosok közül legkorábban az árpát kell elvetni. Ennek optimális ideje szeptember közepe-vége. Az árpa után vetendõ a triticale, a rozs, majd október elsõ napjaiban a tönköly. A közönséges és durum búza optimális vetésideje október 20 körül van. A közölt vetésidõk az optimumot jelentik, ettõl a gyakorlatban sokkal késõbbi vetések is történnek. Fõ szabály az legyen, hogy az optimumnál késõbbi vetések esetén a hozamcsökkenés kompenzálására a szükséges vetõmagmennyiséget növelni kell.
Vetéshez csak fémzárolt, csávázott vetõanyagot használjunk. A vetõanyagszükségletet a hektáronkénti csíraszámigény, az ezerszemtömeg, a vetõanyag csírázási- és tisztasági százaléka határozza meg. A számítást minden esetben magunk végezzük el, s vegyük figyelembe a fémzárjegyen lévõ tájékoztató adatokat. Az árpa négyzetméterenkénti csíraszámigénye 500-550 db, a triticaléé és rozsé 500-520 db. Az õszi búza vetendõ csíraszáma többek között a fajtától is függ, így javasolható, hogy a vetõmag-forgalmazótól kérjünk véleményt az optimális mértékszámra vonatkozóan. Javaslat hiányában az éréscsoportonkénti csíraszámigények: korai csoport 600-650 db/m2, középérésûek 600 db/m2, középkései érésûek 500-550 db/m2. A durumok vetõmagigénye szintén 550 db/m2. A tönköly búza reprodukciós képessége a kalászosok közül a legnagyobb, ezért a csíraszám a közölt idõpontban vetett búza esetén 200-250 db/m2-nél ne legyen több.
A vetés mélysége inkább a talaj típusától, mint a növény faji tulajdonságaitól függ. Laza talajokon mélyebben (4-5 cm), kötöttebbeken 3-4 cm mélységre vessünk. A sortávolság 12 cm legyen. Mûvelõutas termesztés esetén a területen 12-18 m-ként mûvelõnyomot alakítsunk ki. Vetés után a talaj nedvességi állapotát figyelembe véve döntsünk a hengerezés szükségességérõl. Nedves talajt ne hengerezzünk, abba a kelés feltételei egyébként is kedvezõbbek. Hengerezéshez inkább a gyûrûs hengert használjuk.
Növényápolás, növényvédelem
Az õszi kalászosok károsítói
Betegségek
A betegségekre vonatkozó leírások zömében a búzára vonatkoznak. Figyelemmel a kórokozók tápnövény körére megjegyezzük, hogy betegséget okozhatnak a többi gabonafélén és a füveken is. Vannak kórokozók, amelyek elsõsorban az árpát vagy a rozsnövényt károsítják. A betegség megnevezése alapján ez a specializáció kifejezésre jut.
A búza csíkos mozaikvírus okozta megbetegedés 1985 óta ismert hazánkban. A fertõzött növények levelein jellegzetes szisztemikus, sokszor csíkokba rendezõdött mozaikosodás látható. A beteg növények törpenövésûek maradnak. A vírus terjed mechanikai úton és ezen kívül levélatkákkal.
A búza törpülésvírus hazánkban régóta ismert, esetenként veszélyt okozó kórokozó. A beteg növényeket jellemzi a törpenövés, a levelek sárgulása és a feltûnõ csíkosodás. Kísérõ jelenségként találkozunk még levél-kanalasodással, barna foltosodással és hiányos kalászképzõdéssel. A kórokozó terjesztésében a kabócák különbözõ fejlõdési alakjainak van szerepe.
A torzsgomba csapadékos idõjárás alkalmával támadja a növények gyökérnyaki részét, ahol nyálkás rothadást okoz. A betegség gátolja a növény növekedését és bokrosodását. Fõ kártétel a gyökerek korai elhalásával jellemezhetõ, aminek következménye a víz és a tápanyag felvétel mérsékelt volta, ill. teljes megszûnése. A megbetegített növények korábban kalászolnak, de a kalászokban csak léha szemek képzõdnek. A károsodás mértékét növeli a mélyfekvésû, nedves termõterület.
A szártörõ gomba szintén a hûvösebb idõjárású, mélyfekvésû, csapadékos területeken jelentkezik. A fertõzés járványszerû kialakulását elõsegíti a monokultúrában való termesztés. A betegség kifejlõdése érzékelhetõ az alsó szártagon látható hosszúkás, eliptikus, bemaródott halványszürke foltok alapján, amelyek szegélye enyhén sötétebb színû. A foltok a tenyészidõszak folyamán növekszenek, elõrehaladott stádiumban szárölelõvé válnak és végül ez okozza a szár törését. A gombának kedvezõ idõjárási körülmények között a fertõzés még kalászhányás idején is bekövetkezhet.
A búza fuzáriózis a gabonaféléket minden fejlõdési fázisában fertõzheti ezért okozhat csírapusztulást, gyökérrothadást és kalászfertõzést. A megbetegített növény gyökerei rothadnak és ilyenkor a szár talaj közeli részén nagy kiterjedésû barnulás jelenik meg éles határvonal nélkül. Csapadékos idõjárás esetén a fertõzött növényrészeken rózsaszínû penészkiverõdés látható spóratömeggel. A beteg növények kalászoláskor, a koraérés tünetét mutatják, ami könnyen felismerhetõ a kalász fehér színû elhalásáról. A kórokozónak kevésbé kedvezõ feltételek közötti érvényesülése nem terjed ki az egész kalászra, csak néhány kalászkára, ami azok elhalását eredményezi. A fuzárium fajok szaprofita módon élnek a talajban és csak akkor váltanak parazita életmódra, ha a gazdanövény valamilyen oknál fogva (oxigénhiány, tápanyaghiány, fagyhatás), gyengültségi állapotban van. A fertõzõdésre hajlamosító tényezõk között szerepe van a kukoricának és a búzának, a borsónak és más egyéb, a fuzáriumokra fogékony elõveteménynek. Mindezeken túl a betegség kialakulását elõsegíti még a fertõzött talaj és a vetõmag, valamint a kedvezõtlen idõben végzett vetés.
A fuzárium fajok által fertõzött növények termése és a belõle készült termékek emberre és állatra nézve egyaránt veszélyesek, mivel a fuzáriumok a nekik kedvezõ optimális környezeti feltételek között toxint termelnek.
A fekete rozsda hazánkban elterjedt, évenként eltérõ mértékû fertõzést okoz. Ebbõl következik az, hogy 10-15 évenként járványszerû fellépés elõfordul. A kórokozó által megbetegített növény asszimilációs tevékenysége csökken, emiatt a kalászokban képzõdött szemek hiányos asszimiláta utánpótlásban részesülnek és így azok ráncosak, csökkent sikértartalommal rendelkezõk lesznek.
A kórokozó jellemzõ szaporító képletei megtalálhatók a száron, a leveleken és a levélhüvelyen. A pörsenések formájában szembetûnõ telepek rozsdabarna színûek. A gombának ismert a köztes gazdája, a sóskaborbolya. Itt nem részletezett fejlõdésmenet után a kialakuló ecidió spórák május hónapban kerülnek a gabonára és a légzõnyílásokon keresztül fertõznek. A fertõzés következtében alakulnak ki az uredo telepek, ahol uredospórák képzõdnek több nemzedékben. A nemzedékek számától és a spóra-termékenységtõl függõen kedvezõ feltételek között járvány alakulhat ki. A fejlõdés során végül kialakulnak a fekete színû teleuto telepek, amelyek jellegzetes elhelyezkedése miatt a feketerozsdát szárrozsdának is nevezik.
A sárgarozsda az utóbbi években terjedõben lévõ betegség és ezért jelentõsége is megnövekedett. Elõfordulására a csapadékos területeken lehet számítani. Az utóbbi években azonban olyan biotípusai is kialakultak ennek a kórokozónak, amelyek jól tûrik a magasabb hõmérsékletet, ami rögtön magyarázatot ad arra, hogy az utóbbi években miért következett be a kórokozó jelentõségének növekedése. A betegség felismerésére már május-június hónapokban lehetõségünk van, mivel a leveleken több cm hosszú, 2-3 mm széles sárga uredo telepek alakulnak ki. A tünetek egyaránt megtalálhatók a levél fonákon, a levél hüvelyen és a száron. A kórokozó megtámadja a pelyvaleveleket és ott is kialakulnak a jellegzetes tünetek, amiért ezt a betegséget pelyvarozsdának is nevezik. A fertõzött kalászban fejlõdõ szemek felülete ráncosodik, csírázóképessége csökken.
A vörösrozsda hazánkban a leggyakrabban elõforduló levélbetegségek egyike, amiért levélrozsdának is nevezik. A kórokozó a leveleken kerek, felszakadozó epidermiszû, élénkvörös színû uredo (nyári) telepeket hoz létre. A telepek sokszor egymás mellett zsúfolódnak és a levél színén alakulnak ki. A vörösrozsda köztes gazdája a boróka. A kórokozó uredo spórái enyhe teleken az õszi vetéseken is képesek áttelelni és innét indulhat a járványszerû fertõzés. A rendszeres elõfordulás miatt hazánkban a vetésterületek 60-90 %-án jelentkezik.
A lisztharmat hazánkban minden évben megjelenõ betegség. Termésveszeséget kialakító hatásával különösen akkor kell számolni, ha a zászlós leveleket és a kalászokat is fertõzi. A beteg növények felületén penészbevonat látszik, amely a tenyészidõ elõrehaladtával egyre vastagabbá válik és okkersárgára, majd barnás-szürkére színezõdik. Ebben a szövedékben jól látható apró fekete pontok a kleisztotéciumok. Kedvezõ idõjárási feltételek között a tenyészidõszak folyamán kialakuló konídiumok láncfertõzést hozhatnak létre. A megbetegített növények levelei alulról felfelé haladva sárgulnak, majd elhalnak, ami végülis termésveszteséget okoz. A kórokozó fejlõdésének kedvez a 18-22 °C hõmérséklet és a 80-90 % levegõ relatív páratartalom.
A szeptóriás levél- és pelyvafoltosság korai fertõzés esetén a gabonaszemek nagy részét megbetegíti. A betegség tünetei elõször a talaj közelben lévõ leveleken jelentkeznek apró foltok formájában, amelyek színe sárga, késõbb barnuló. A kórokozó tovább terjed a növényeken és ilyenkor tüneteket láthatunk a nóduszokon, az internódiumokon és a pelyvaleveleken. A kórokozó terjedésének megfelelõen a levelek száradása, pusztulása alulról felfelé következik be, aminek következménye végülis a csökkent értékû termés.
A kórokozó terjedését elõsegítik a fertõzött növényi maradványok és a vetõmag. Ehhez a kórokozó számára kedvezõ feltételként járul hozzá a párás, csapadékos, szeles idõjárás.
A búzakõüszög vagy büdösüszög tünetei virágzást követõen láthatók az éréssel egyidõben, amikor a kalászokban a szemek helyén zömök puffancsok helyezkednek el. A puffancsokat szétnyomva zsíros tapintást és kellemetlen, rothadó halszagot érzékelünk. Az érés folyamán ezek a puffancsok megkeményednek, amelyek aratáskor szétszóródnak. A kombájnok verõlécei a puffancsokat szétszakítják, a kiszóródott spórák pedig megtapadnak az egészséges szemek csúcsán lévõ szõrképletek között. Az elvetett szemeken a spórák csíráznak, majd a tenyészõcsúcsba hatolnak és együtt nõnek a növénnyel. A kalászokban kialakult magkezdeményeket támadják meg, amelyek elhalnak és helyükön fejlõdnek ki az üszögspórákkal telt puffancsok. A fertõzés a növény habitusára is kihat, a fejlõdésben elmarad, színe pedig kékes-zöldesre változik, virágzása részleges lesz.
A törpeüszög hazánkban 1952 óta fordul elõ, különösen a baranyai gabonatermesztõ területeken. A betegség tünetei júniusban ismerhetõk fel, amikor tapasztalható már az internódiumok megrövidülése és a kalászok borzassága. A beteg növények az egészségeseknek mindössze ? és ¥-ét érik el, a szemek helyén pedig 3-4 mm nagyságú gömb alakú kemény, sötét üszöggolyók alakulnak ki. Ezek az üszöggolyók hasonlítanak a búza fonálféreg által okozott kártételre. Metszetkészítéssel eldönthetõ, hogy fonálféreg (sárga állomány), vagy üszög (fekete állomány) látható. A kórokozó terjedését kedvezõen befolyásolja a savanyú talaj (4,5-5,0 pH), a nitrogén túladagolás és a sekély vetés.
A búza porüszög vagy repülõüszög könnyen felismerhetõ arról, hogy az egész kalász üszkös spóratömeget alkot. A beteg kalászok korábban törnek elõ a levélhüvelybõl mint az egészségesek. Ilyenkor a spóratömeget ezüstösen csillogó hártya borítja, ami az érés folyamán felszakad és ilyenkor a spórák szétszóródnak, mindössze a csupasz kalászorsó marad vissza. Az üszögspórák ekkor kerülnek az egészséges, virágzó kalászok bibéire és bejutnak az embriókba, ahol növekedésnek indulnak. Ez a folyamat a szem kifejlõdéséig tart. A kifejlett szemben a micélium nyugalomba marad, a megbetegített, megfertõzött szemen elváltozás nem látható, ami így a vetõmagtételbe kerül. Vetés után a szem csírázásával egyidõben fejlõdik a gomba és kalászolásra eljut a magkezdeménybe, amit elüszkösít.
Az árpa csíkos mozaikvírus hazánkban is elõforduló kórokozó. A tünetek klorotikus foltokkal jelentkeznek, amelyek néha szürkén elszínezõdnek. A megbetegített növény vontatottan fejlõdik, ami kalászrövidüléssel és sterilitással jár együtt. A kórokozó átvihetõ mechanikai uton, de terjed maggal és pollennel is.
Az árpa vírusos levélfoltossága hazánkban szintén elõforduló betegség. A fertõzött növények levelein világoszöld foltok látszanak, amelyek csíkokba rendezõdnek. Súlyos fertõzés esetén a levelek elszáradnak. Átvihetõ mechanikai úton és a rágó szájszervû rovarokkal különösen a vetésfehérítõkkel.
Az árpa sárgatörpülés vírusa széles körben elterjedt, ami igen jelentõs termésvesztés okozója lehet. Ez a kórokozó korai fertõzés esetén 50 % fölötti veszteséget okoz. Felismerését megkönnyíti a levelek aranysárga elszínezõdése, ami esetenként még vörös színû változattal is jelentkezik. A fertõzött növények növekedésben visszamaradnak. Ez abból is adódik, hogy a gyökérzet hiányosan fejlõdik. A beteg növények kalásza fejletlen és nem ritka a kalász sterilitás sem. A kórokozó mechnaikailag és az árpán élõ levéltetvekkel terjed.
A lisztharmat a leggyakoribb árpabetegségek közé tartozik és ezáltal jelentõs termésveszteséget okoz. A tünetek a leveleken, a levélhüvelyeken és a kalászokon is megtalálhatók. A fertõzött növényeken lisztharmatos penészbevonat látható, amelyben láncszerûen képzõdnek a konídiumok, késõbb pedig a kisméretû fekete színû klesztotéciumok. A gomba terjedését elõsegíti a sûrû állomány, a fogékony fajta, a nitrogén tõladagolás, a levegõ relatív páratartalom (80-90 %) és a mérsékelten meleg idõjárás.
Az árpa fedettüszög kalászolás idején szembetûnõ. A beteg kalászok késõbb jelennek meg, mint az egészségesek, ellentétben a porüszögökkel. A kalászokat és a szemeket ezüstös hártya fedi, amit a kombájn verõlécei szakítanak szét, a szétporló üszögspórák az egészséges szemek felületén tapadnak meg, vagy a talajba jutnak. A gombafertõzés mértékére növelõ hatással van a csapadékos idõjárás, a talajnedvesség és a kedvezõ hõmérséklet (14-25°C).
Az árpa valódi porüszög tünetei a növényállományban kalászolást megelõzõen láthatóak. A fertõzött kalászok korábban jelennek meg mint az egészségesek, ennek következtében az érett üszögspórákat a szél juttatja a virágzásban lévõ egészségesekre. A szétporlott üszögspórák helyét néhány nap múlva már csak a kalászorsó jelzi. Az üszöggomba bibefertõzõ, így tehát a fertõzött micélium a magban helyezkedik el, ami vetés után együtt fejlõdik a csíranövénnyel, majd végül a kalászba hatol.
Az árpa törpe- vagy levélrozsda esetenként súlyos gazdasági károkat okoz. A korai fertõzés nagymértékben csökkenti az ezerszemtömeget Az uredotelepek a levéllemezeken találhatók meg apró narancssárga, barna színû pörsenések formájában. A betegség ráterjed a levél hüvelyre és a kalászra is. Köztes gazda az enyõs sárma, aminek a gyakorlatban kiseebb jelentõsége van. A gomba képes áttelelni a gazdanövényen is. A fertõzés mértékét és a terjedést kedvezõen befolyásolja a csapadékos és viszonylag hûvös (15-22 °C) idõjárás.
A rinhospóriumos levélfoltosság egyes árpatermesztõ országokban 35-40 %-os termésveszteséget is okozhat. A tünetek leggyakrabban a levéllemezeken jelentkeznek sötét kékesszürke vizenyõs formában. A tenyészidõ elõrehaladásával a foltok világosszürkére, sárgásbarnára színezõdnek, közepük pedig kiszárad, ezért a szegély sötétbarna esetleg antociános lesz. A foltok alakja oválisan megnyúlt, esetleg trapéz alakú. Súlyos fertõzés esetén a pelyvalevelek is foltosodnak. A betegség járványszerû terjedés esetén levélpusztulást okoz, amitõl a növények leforrázott jellegûek lesznek.
A rozs barnarozsdája rendszeresen elõfordul a termesztõ területeken. A kórokozó fellépését elõsegíti a fokozott nitrogén ellátás és a korai vetés. A tünetek hasonlítanak a búza levélrozsdánál tárgyaltakhoz, azonban sötétebb színûek, általában csokoládébarna uredotelepek láthatók. Az 1-2 mm átmérõjû telepek néha már õsszel is jelentkeznek. A rozs érésének közeledtével teleutó telepek találhatók a levélfonákon, levélhüvelyen, amelyek fekete sorokba rendezõdnek.
Az anyarozs mérgezõ alkaloida tartalma miatt élelmezésre és takarmányozásra nem használható. Ismert a gyógyászati hasznosíthatósága, mert alkaloidájából vérzéscsillapító és méhösszehúzó hatású készítményt állítanak elõ. A rozs érésének idõszakában a szemek helyén 1-3 cm hosszú, varjúköröm alakú lilásfekete színû szklerócium fejlõdik.
A hópenész kiváltója a Fusarium nivale. A kórokozó szaporodásának kedvez a hûvösebb klima, különösen jelentõs lehet a kártétele akkor, amikor a tél vastag hótakaróval fedi a vetéseket. A fertõzött állokmányokban kedvezõ bokrosodás ellenére sem fejlõdik kellõ számú kalász. A károsodott növény kalászában szorult, töppedt szemek képzõdnek. A megbetegedés már csíra korban is bekövetkezhet, ami gyengíti a csírázási erélyt. A csíranövények levelei dugóhúzó szerûen csavarodnak, a gomba vattaszerû, szennyes-fehér színû micélium szövedéket képez. Ez a micélium szövedék vastag hótakaró alatt tovább terjed. A megbetegített növények turgort vesztenek és fonnyadt állapotban a talaj felületére fekszenek. A korai fertõzés következménye a gyökérrothadás. A növények kalászolása idején is bekövetkezhet a fertõzés, amikor a virágrészek károsodnak és ilyenkor a kalász rózsaszínû lesz a penészkiverõdéstõl.
Károsító állatok
A fekete fûtripsz lárvái és imágói a kalászban lévõ pelyvaleveleket és a viaszérésben lévõ szemeket szúrják meg, majd azt követõen szívják fel az oldatba hozott táplálékot. Ennek következménye a szemek minõségi károsodása.
Az osztrák-, a mórpoloska és a csõrös, valamint a csíkos szipolypoloska együttesen egy populációban fordul elõ és szúró-szívó szájszervük segítségével táplálkoznak a növények levelein, a vezérhajtásokon, a hasban lévõ kalászokon és a kalászban lévõ szemeken. A szúrás helyén barna elhalt tûszúrásnyi pont látszik, amelyet léziószerûen vesz körbe sárguló, fehéredõ, majd barnuló folt. A poloskák a szúrást követõen fehérjebontó enzimeket fecskendeznek be a nyállal együtt és ezt követõen szívják fel a táplálékot. A nyálmaradékok toxikus hatásának következménye a foltosodás. Súlyos kártétel következménye lehet a kalászolás elmaradása. Abban az esetben, ha a poloska a hasban lévõ kalászt szúrja meg, annak következménye a szúrás feletti kalászrész elhalása lesz. Az ilyen jellegû károsodás következménye a zászlós kalász. A tejes érésben lévõ szemekkel táplálkozó poloskák tevékenységének eredménye az aszott szemek képzõdése. A viaszérésben károsított szemeken kör alakú fakó folt látszik, ami jelzi a liszt minõségének romlását.
A törpe gabonakabóca imágója és lárvája ugyancsak szúró-szívó szájszervvel táplálkozik, aminek látható következménye a szúrás helyét körülvevõ fehér, majd sárguló, késõbb pedig vörösödõ foltosodás. A szúrás gyakoriságától függõen a sárgulás a teljes levéllemezre és csíranövényre is kiterjedhet. A kártétel súlyosságától függõen a kalász hasban maradhat.
A gabonán táplálkozó levéltetvek több fajával kell számolni. Közöttük fordul elõ a gabona-, a zab-, a zöldgabona- és a sárgászöld rózsalevéltetû, amelyek mindegyike tömegszaporodásra hajlamos kedvezõ ökológiai körülmények között. Táplálkozásuk hatására a leveleken kisebb torzulás figyelhetõ meg, valamint sárga színváltozat és a kifakulás. A levéltetû kolóniák kialakulása esetén a táplálkozás okozta mechanikai sérülés és a táplálék elvonás miatt a levelek elpusztulnak. A kolóniákban elõforduló levéltetvek a növény növekedéséhez és a termésképzõdéshez szükséges tápanyagokat vonják el, ezért a termés mennyiségi és minõségi károsodást szenved.
A levéltetvek estében jellemzõ közvetlen kártételek mellett a közvetett kártételekkel is kell számolni, ami a betegségek között leírt vírusok terjesztésével van összefüggésben.
A gabonafutrinka lárvái és imágói egyaránt károsítanak a gabonaféléken. A lárvák már augusztus végén, szeptemberben jelentkeznek a füves területeken (pl. árokpart) valamint az árvakeléseken. Ezek a lárvák késõbb az õszi vetéseket károsítják, ami jelentkezhet foltszerûen vagy frontális támadás formájában. A lárvák élõhelye az általuk elkészített talajcsövekben van, ahova a fiatal növények leveleit behúzzák és azokat csócsárolják. A fiatal növények így teljesen megsemmisülnek, amit kisebb gubancszerû elhalt csomó jelez, ami a visszamaradt levélerekbõl képzõdik. A lárvák a kártételt télen vastag hótakaró alatt is folytatják. Ilyen esetben tavasszal hóolvadás után néha nagy, esetleg több hektár növény- mentes területtel találkozunk. Az imágók kártétele kalászolás idõszakában érvényesül. Fénykerülõ állat lévén az esti-éjszakai órákban tartózkodik a kalászon és ilyenkor a szemek megrágásával veszi magához az érési táplálkozáshoz szükséges tápanyagokat, aminek következtében a magtermést csökkenti. Az imágók nap közben talajrögök alatt tartózkodnak.
A cserebogár és a szipolyfajok pajor típusú lárvái a talajban élnek és a növények gyökereivel táplálkoznak, aminek következtében a fiatal növények elpusztulnak. A cserebogár imágói nem károsítják a gabonaféléket, a szipolyok viszont igen. Napsütéses déli órákban aktívan táplálkoznak a kalászokban lévõ szemekkel. Kártételüket az is fokozza, hogy kapaszkodás közben az érett kalászokból kirugdalják a szemeket.
A pattanóbogarak drótféreg, a gyászbogarak, a szemétbogarak áldrótféreg típusú lárvái a talajban lévõ növényi gyökerekkel és elvetett magvakkal táplálkoznak. Táplálkozásuk ebben a kezdeti fejlõdési állapotban növénypusztulást, tõszám csökkenést eredményez.
A vetésfehérítõ bogarak az utóbbi 2 évtizedben nagy egyedszámban táplálkoznak a gabonafélék levelein. Kártételük tapasztalható ezen kívül még a füveken és a kukoricán. Az imágók a levélerek között hossz-irányban átrágják a levéllemezt, a lárvák pedig hámozva táplálkoznak. A lárva kártétel következtében kifehérednek a levelek ezáltal megszûnik az asszimilációs tevékenység és így a növény nem tudja azokat a szerves vegyületeket elõállítani, amelyek transzlokációjának eredményeként telitõdnek a gabonaszemek. A kártétel mértéke egyes területeken vagy táblafoltokon a teljes növényállomány kifehéredését eredményezi, ami együtt jár a termés elmaradásával.
A vetési bagolypille lárvája a mocskospajor különösen az õsszel kelõ vetésekben okozhat mérhetõ károkat. A második nemzedék lárvái nappal a talajrögök alatt, valamint a felsõ poros rétegben tartózkodnak és csak borult idõben vagy az esti-alkonyati órákban jönnek felszínre, amikor a fiatal növények leveleit foltosan vagy teljes egészében tarrá rágják. Gradáció rendszertelenül, de mégis bekövetkezik hazánkban esetenként 3-5 vagy 8 évenként. A fénycsapdákkal elõre lehet jelezni a lepkerajzást, aminek alapján ellenõrizhetõ a lárva egyedszám alakulását. Az elsõ kártételek jelentkezésével egyidõben célszerû a védekezés végrehajtása a nagyobb mértékû tõszámcsökkenés megakadályozása érdekében.
A fritlégy lárvái õsszel és tavasszal károsítják a vezérhajtást. A tenyészõcsúcs körül a szár belsejében táplálkoznak. A károsodott vezérhajtás levelei sárgulnak és azt meghúzva a sérülés helyén elszakad. A nyári nemzedék lárvái a gabonaszemekben fejlõdnek ki és azokat kiüregesítik. Egy lárva egy szemet fogyaszt el fejlõdése során.
A csíkoshátú búzalégy lárvájának õszi és tavaszi kártétele következtében a gyökérnyaki részen hagymaszerû duzzanat alakul ki, a levelek sárgulnak, majd elszáradnak. A károsodott növény vagy elpusztul, vagy a kalász hasban marad. A nyári nemzedék lárvái a kalász és a felsõ nódusz közötti szárrészben táplálkoznak, aminek következménye kalászpusztulás. A kalász pusztulását egyetlen nyû-típusú lárva okozza.
Az ugarlégy fejlõdése eltér a többi gabonalégyhez viszonyítva, mert tojás alakban telel a talajban és ezért a lárvák tavasszal a bokrosodás idõszakában jelentkeznek. A károsítás a vezérhajtásokat és a fejlettebb oldalhajtásokat érinti. Egy lárva 5-6 vezér és oldalhajtást tesz tönkre.
A közönséges szalmadarázs lárvája a gabonafélék szárában él, annak belsejét kalásztól lefelé haladva a talajszintig végigrágja. A nóduszok átrágása miatt a szél kidönti a gabonát, ami a fertõzés mértékétõl függõen kuszált állapotot tükröz.
Az ürge lokális területeken gócszerû elõfordulással jelentkezik, ahol tövig rághatja a fiatal növényeket. Érés idejént a gabonaszemeket téli tárolásra vackába begyûjti.
A hörcsög foltokban rágja a gabonát. Szárba szökés után szétrágja a kalászokat. A növény szárát letapossa és téli készletet gyûjt.
A mezeipocok a talajfelszín alatt készíti vackát és a hozzá csatlakozó járatokat. Felszaporodásának folyamatában csoportosan él és gócokat alkot. Az õszi-tavaszi gabonát gradáció esetén lerágja. Érési idõszakban is a magvakkal táplálkozik.
A gímszarvas, a dámvad és az európai vaddisznó az erdõ közelben lévõ gabonaterületeken kártevõként jelentkezik, elsõsorban a kalászérés folyamatában. Ebben az idõszakban rudkik és kondák jelenthetnek meg a területeken, ami együtt jár taposási és termésfogyasztási kártétellel. A gímszarvas és a dámvad kalásszal együtt elfogyasztja a benne lévõ magvakat. Az európai vaddisznó pedig jellegzetesen „bagózva” táplálkozik.
Az európai vaddisznó az õsszel kelõ vetéseket túrásával is károsíthatja, amikor a talajban élõ drótféreg és a pajor típusú lárvákat keresi ill. fogyasztja.
Gyomnövények
A gabonafélék gyomnövényei között megtalálhatók a keskeny és széles levelû kétszikûek, az 1 éves egyszikûek, az évelõ két és egyszikû gyomnövények, amelyek helyi adottságtól függõen különbözõ mértékû borítással jelentkezhetnek. A gyomosodás megakadályozásának egyik szempontja a jól alkalmazott agrotechnika. A feketén tartott jól beérett talaj a folyamatos mûvelés közben elpusztított csíranövények miatt csökkentett gyommag-készlettel rendelkezik.
A preemergens (október eleje) és az õszi u.n. korai (november vége) postemergens gyomirtás jó hatást biztosító gyomirtó szerek alkalmazásával egyaránt mérsékli a magról kelõ egy és kétszikû gyomnövényeket. Tavasszal (április) postemergens gyomirtás gyökéren keresztül is ható herbicidekkel (tekintettel az idõjárási körülményekre) elvégezhetõ. A levélherbicidek esetén azonban meg kell várni a gyomok kelését, különösen az árvakelésû napraforgóét. A levélberhicidek kijuttatásakor – a hatékonyság érdekében – nagy cseppméretet kell biztosítani, hogy minél inkább leperegjen a gabona viaszos levelérõl, ugyanakkor több maradjon a kétszikû gyomnövények levelein.
A gabonafélék integrált védelme
Betakarítás
Az õszi kalászosok betakarítási munkálatai az országon belül jelentõs idõpont-eltolódással következnek be. Az ország déli és dél-keleti tájegységein ez az idõpont akár 2 héttel is korábban bekövetkezhet, mint a nyugati, vagy északi tájakon. A betakarítás ideje évjáratonként is változhat. Jó példa erre az idei szezon, amikor az õsziek betakarítása már jóval Péter-Pál napja elõtt megkezdõdött, Magyaróváron például június 24-én. Az õszi vetésû kalászos fajok érési ideje között is jelentõs idõeltolódás van, mely a fajták között is kimutatható. Ez nagyon fontos fajtabélyeg, s ez a fajták rendszerezésének alapja. Legkorábban a korai érésû õszi árpa fajták érnek, melyet a középérésû árpa fajták, s a korai éréscsoportú õszi búza fajták érése követ. A középérésû búzák érési ideje rendszerint megegyezik a triticale, a durum búza és a rozs fajták érésével. Az õszi kalászosok közül legkésõbben a középkései búza fajták, majd végül a tönköly érik. A tenyészidõ hossza rendszerint pozitív összefüggésben van a fajták hozamával, de mint a bevezetõben is volt róla szó ez évjáratonként eltérõ eredményekhez vezethet. A szemek 14-15%-os nedvességtartalom mellett egy menetben betakaríthatók. A betakarítás eszköze a kombájn. Az aratás napi munkáinak szervezését a szemek nedvességtartalma határozza meg, ami napszakonként is nagymértékben változhat. A betakarítás ideje alatti szemnedvességmérésnek a tárolótér kialakításában és a termény késõbbi kezelésében van nagy szerepe. Csak nagyon ritkán, s akkor is fõleg a vetõmagtermesztésnél lehet szükség mesterséges szárításra. A szem szárítás alatti hõmérséklete befolyásolja annak minõségét, valamint a csírázóképességét. 16%-os nedvességtartalom esetén a 65 oC-ot, 18%-nál az 59 oC-ot, 20%-nál az 53 oC-ot, 22%-nál a 47 oC-ot és 24%-nál a 40 oC-ot nem szabad a szem maghõmérsékletének túllépnie. A betakarítást követõen a termesztéstechnológiai folyamatok véget érnek, azonban a tárolás folyamatos ellenõrzést követel. Helytelen tárolás esetén ugyanis romlik a szem beltartalmi értéke, megnövekedhet a garmadában lévõ szemek fuzáriumos fertõzöttsége. Tartós tárolásra csak 12-13%-os nedvességtartalmú gabona alkalmas. E kedvezõ érték eléréséhez a garmadában tárolt terményt szellõztetni szükséges. A garmada magasságát alapvetõen a szem víztartalma, a szennyezõ anyagok mennyisége, valamint a szemek pelyvával való zártsága határozza meg. Erõs szennyezettség esetén célszerû a tartós tárolásra kerülõ anyagot elõtisztítani.
Mosonmagyaróvár, 2002 július
Dr. Kajdi Ferenc
Dr. Kuroli Géza
Bőven van csapadék
Az elmúlt egy hét során több hullámban újabb nagy mennyiségű csapadék, részben hó esett hazánkban. Sokfelé van jelentős hótakaró, közben az Alföldön egyre nő a belvízzel elöntött területek nagysága. A folytatás is hoz csapadékot, vasárnap északon havat is, de keddig nagyobb mennyiség már nem valószínű. A jövő héten a délnyugati országrészben jelentősen megenyhül az idő. forrás: omsz.hu
OMSZ: 2023. december 7. 12:30
Olvasta már?
Szilveszterkor leállnak a Nébih szakrendszerei
2023. Copyright Zsigmond Kft[email protected]