A broilerhizlalás hatékonyságnövelésének eszközei takarmányozással

A takarmány alapanyagainak összeválogatásakor szem elõtt kell tartani azt a tényt, hogy a takarmányozás színvonala jelentõsen befolyásolja a termelés gazdaságosságát, hiszen a baromfiágazat összes költségének 60-65 %-át takarmányköltségek teszik ki. A broilercsirke elõállítás hatékonyságát és gazdaságosságát az etetett takarmányok energia, fehérje és aminosav tartalma, valamint ezek egymáshoz viszonyított aránya határozza meg. A nem megfelelõ energia- és fehérjeellátás hatására csökken a testtömeg-gyarapodás, romlik a takarmányértékesítés, a vágási súly eléréséhez növelni kell a nevelésben eltöltött napok számát, tehát a termelés gazdaságossága csökken. A baromfitakarmányok összeállításakor ezért alapvetõ követelmény, hogy az állat korának megfelelõ táplálóanyag-tartalmú takarmánnyal etessük a madarakat. A hiányos tápanyagszintû tápok esetében általában igaz, hogy az olcsóbb lesz a drágább, hiszen a madarak több takarmányt fogyasztanak, és a fehérjebeépítéssel szemben a zsírlerakódás fokozódik, tehát romlik a termék minõsége.



A termelés jövedelmezõségét a takarmányozás színvonalán kívül a tartási körülmények is befolyásolják. Fontos, hogy olyan környezetet biztosítsunk az állatok számára, amely az igényeikhez legjobban alkalmazkodik, és amely a genetikai potenciál legmagasabb kihasználását teszi lehetõvé. Hatékony termelés csak az állatok megfelelõ elhelyezésével, a hõmérséklet, a szellõztetés és a megvilágítás összehangolt szabályozásával érhetõ el.



Az élõ szervezet valamennyi életfolyamata energia felhasználással jár. Az állati szervezet a létfenntartáshoz és a termeléshez szükséges energiát a takarmányból fedezi. A felvett takarmányenergia részben az állati szervezet hõháztartásának fenntartására, az állati termékek elõállítására és reprodukcióra használódik fel, másik része pedig kihasználatlanul távozik a szervezetbõl. Az állati szervezetbe beépített, a termékképzéshez felhasznált, valamint a szervezetbõl hõveszteség formájában, illetve vizelettel és bélsárral távozó energia összege megegyezik az elfogyasztott takarmány energiatartalmával. A takarmányok alkotórészei közül az elsõdleges energiahordozók a szénhidrátok és a zsírok, de az állati szervezet képes a fehérjébõl is energiát elõállítani. A zsírok, szénhidrátok bruttó energiája az állatban elméletileg teljes mértékben hasznosul, míg a fehérjének egy része lebomlik és anyagcsere bomlástermékként kiürül.

A fiatal csirkéknek igen nagy a növekedési ütemük: két hét alatt tízszeresére növelik kelési testtömegüket. A késõbbiekben a kor elõrehaladtával csökken a fejlõdés üteme, de a hizlalás utolsó heteiben is 20-30 % -kal növelik a testtömegüket. Ehhez a növekedéshez kezdetben sok fehérjét és kevés zsírt építenek be a szervezetükbe: 3-4 hetes korig a fehérjebeépülés 3-4-szerese a zsírénak, majd a hízlalás végén fordítottá válik ez az arány. Takarmányozási oldalról ezt a fejlõdési ütemet növekvõ energiaszinttel, valamint csökkenõ fehérjeszinttel kell kielégíteni. Az életkor elõrehaladtával és a testsúly növekedésével a takarmányértékesítés folyamatosan romlik, azonban a takarmány energiatartalma is befolyásolja azt, sõt a baromfi takarmányfelvétele és értékesítése leginkább a tápok energiatartalmától függ. Alacsony energiatartalmú takarmányból többet, magas energiatartalmúból kevesebbet fogyasztanak és azt jobban is értékesítik. A broilercsirkék takarmányfelvételüket képesek bizonyos mértékig növelni akkor, ha takarmányuk energiatartalmát csökkentjük. A túl alacsony energiatartalmú tápból azonban a csibe fizikailag képtelen annyit felvenni, hogy energiaigényét kielégítse. Ezen felül, ha a takarmány energiatartalma kisebb az igényeltnél, csak kevesebb, a rendelkezésre álló energiával arányos mennyiségû fehérje épül be. A hiányos fehérjebeépülés következtében lassul a testtömeggyarapodás és romlik a fajlagos takarmányfelhasználás. A fehérje többi része csak mint energiaforrás hasznosul. Magasabb energiaszintû tápsorokkal etetett állományok, mind az indító, mind a hizlaló fázisban jóval magasabb súlygyarapodást érnek el, mint az alacsonyabb energiaszintû tápokkal. Forgács (1996) által végzett kísérlet alapján 0,1 MJ energianövelés 0,03 kg/kg javulást eredményezett a fajlagos takarmány-felhasználásban. Túlzottan nagy energiatartalmú takarmányból azonban már olyan kis mennyiség is elegendõ az energiaigény fedezésére, hogy abból a növekedés szempontjából alapvetõ fontosságú fehérjét nem tudják kellõ mennyiségben felvenni. Tehát látható, hogy a túl magas és a túl alacsony energiaszint egyaránt negatívan befolyásolja a termelés gazdaságosságát.



Mindezeken túl a takarmányok energiatartalma az egyik legfontosabb befolyásoló tényezõje a vágott csirkében található hasüregi és bõralatti zsír mennyiségének. A tápok nagy energia tartalmának elzsírosodást kiváltó hatása van, de ez az optimális energia-fehérje aránnyal, a fehérje megfelelõ mennyiségével és az egyes aminosavak optimális arányával mérsékelhetõ.



A baromfi takarmányozásában a zsírkiegészítésnek meleg környezeti hõmérsékleten különösen nagy jelentõsége van. Melegben az állatok étvágya csökken, s a szükséges mennyiségû tápanyaghoz csak koncentráltabb energiatartalmú takarmány elfogyasztásával jut az állat.

A broilercsirke nagy növekedési erélyébõl következõen nemcsak az energia-, hanem a fehérjeszükséglete is jelentõs. A fehérjeellátás mértéke, annak optimális, vagy elégtelen szintje kihat a növekedésre, a tollasodásra, a takarmányértékesítésre, a fehérjehasznosításra, az állatok viselkedésére és ellenállóképességére is.



A takarmányfehérjék elsõdleges feladata, hogy az állatok fehérje-, illetve aminosav-szükségletét kielégítsék. Az állati fehérjéket mindössze 20 aminosav építi fel. Az állatok csak aminosavakból tudnak fehérjét építeni, ezért a szervezet az aminosavakat elsõsorban a fehérjeszintézishez hasznosítja. A szükséges aminosavak egy részét képes szintetizálni (nem esszenciális aminosavak), de vannak olyanok is, amelyeket feltétlenül a takarmányban kell megkapnia, ezek a létfontosságú (esszenciális) aminosavak. A szükséges aminosavakat megfelelõ mennyiségben és kiegyensúlyozott összetételben, egyszerre kell nyújtani a takarmányban, mert a hiány és a felesleg is káros az állat számára. Mivel az aminosavak hasznosítását, a fehérje beépítést mindig a legkisebb mennyiségben jelenlévõ aminosav limitálja, ezért az aminosav arányra nagy figyelmet kell fordítani. Fehérjehiányos takarmányozás következtében az állatok visszamaradnak a fejlõdésben, és minél fiatalabb az állat a fehérjehiány annál nagyobb mértékben tudja gátolni a növekedést. Az állatok nem szívesen mozognak, könnyebben megbetegszenek, megváltozik a vérplazma fehérjéinek mennyisége és összetétele, étvágytalanság, hasmenés, tollképzõdési zavarok léphetnek fel. Ha a takarmány a szükségesnél több fehérjét tartalmaz, vagy ha az aminosav-összetétele kiegyensúlyozatlan, akkor az állat az aminosavakat energiaforrásként is képes hasznosítani. Azonos körülmények között a metionintartalom növelése a termelési mutatók emelkedését vonja maga után, de mivel az összefüggés nem lineáris, ezért a gazdaságosság gátat szab az ipari úton elõállított metionin felhasználásának. A fehérjeértékesülést az aminosavak módosulatai is befolyásolják (L, D). Az állatok általában (a metionint kivéve) csak az aminosavak L-optikai formáját tudják hasznosítani.



A fehérjeértékesülést befolyásoló tényezõ az esszenciális és nem esszenciális aminosavak aránya. Az esszenciális aminosavakat a madaraknak a takarmányban kell megkapniuk, míg a nem esszenciális aminosavakat az állati szervezet is elõ tudja állítani. Ha nem áll az állat rendelkezésére elegendõ nem esszenciális aminosav, akkor a hiánnyal megegyezõ arányban az esszenciális aminosavból is kevesebb épül be. Az NRC az optimális esszenciális és nem esszenciális aminosav arányt 1:1,3 és 1:1,35 között jelölte meg.





A fehérjék hasznosulását meghatározó tényezõ még a fehérje-energia arány. A fehérjebeépítés energiaigényes folyamat. A madarak csak akkor képesek hasznosítani a fehérjét, ha elegendõ energiához jutnak, hiszen 1 gramm fehérje beépítéséhez 7,8 kcal energia szükséges. Ha a takarmány energiatartalma kisebb a szükségesnél, akkor kevesebb, a rendelkezésre álló energiával arányos mennyiségû fehérje épül be. A fehérje ilyenkor energiaforrásként hasznosul. Abban az esetben, ha a takarmány energiatartalma meghaladja a szükségletet fokozódik az állat elzsírosodása. A másik oldalról megközelítve, a lizintartalom csökkenése, illetve a tápok energia:lizin arányának tágulása fokozza a hasüregi és a bõralatti zsírlerakódást, ebbõl következik, hogy a broilertápok zsírdúsítása fokozza a lizinkiegészítés iránti igényt. Ha a takarmány a szükségesnél sokkal több fehérjét tartalmaz, akkor felborulhat az aminosav egyensúly, és aminosav toxicitás léphet fel. A fehérjeszint, valamint a metionin, és a lizin mennyiségének növelése a tápban egy bizonyos mértékig javítja a csirkék súlygyarapodását és takarmányértékesítését, de az optimális érték feletti adagolása már elõnytelen.



A takarmányok összetételét egyrészt a törvényi szabályozás, másrészt közvetett úton a feldolgozókon keresztül a felvásárlók is befolyásolják, ami általában még keményebb megszigorítást jelent. Többek között ez az oka annak, hogy egyre többen kényszerülnek halliszt nélküli, azaz vegetáriánus, illetve antibiotikum típusú hozamfokozók nélküli takarmányok etetésére. Vegetáriánus tápok etetése során a legszembetûnõbb probléma az alom minõségének gyorsabb romlása. Ennek kiküszöbölésére két megoldás adódik, mégpedig a szellõztetés és a fûtés intenzitásának fokozása, illetve a gyakoribb felülalmozás, hiszen a kiváltó okot, a madarak hígabb bélsarát, orvosolni egyelõre nem lehet. A hígabb bélsár annak köszönhetõ, hogy a vegetáriánus tápokban az extrahált szójadara és a full-fat szója aránya magasabb a hallisztes tápokhoz képest, ezért ezen tápok káliumtartalom több, ami miatt a madarak vízfogyasztása megemelkedik. Bár mindkét módszer (szellõztetés+fûtés, felülalmozás) plussz költségeket jelent a hízlalás során, ez mégis jóval kevesebb, mint a rossz alom következtében jelentkezõ problémák (magas ammónia koncentráció, különbözõ állategészségügyi és lábproblémák, vágóhídi leminõsítés, stb.) okozta kiesés. A vegetáriánus tápsorral elért eredmények valamivel elmaradhatnak az állati fehérjék felhasználásával készült tápsorokkal elérhetõ hízlalási mutatóktól, de a tartástechnológiában leírtak pontos betartása esetén ez a különbség nem jelentõs.

A beltartalmi tényezõkön túl a termelés gazdaságosságát a tápok fizikai állapota is befolyásolja. Napjainkban az intenzív broilerhízlalás elképzelhetetlen granulált takarmány nélkül. A granulált tápok elõnye a dercés takarmányokkal szemben, hogy a gõzölés hatására lejátszódó zselatinizáció javítja a keményítõ emészthetõségét. A nagyobb tömörség miatt nõ a takarmányfelvétel, kisebb belõle a szórási veszteség. Javul a takarmány mikrobiológiai állapota, csökken az összcsíraszám. Mindezek az elõnyök 10-15 %-kal nagyobb testtömeg-gyarapodást és 5-10 %-kal kedvezõbb takarmányhasznosítást eredményez.

A 60-as évek óta a takarmányok szinte elválaszthatatlan részét képezték az antibiotikum típusú hozamfokozók. Felhasználásuk célja a nagyobb napi súlygyarapodás, jobb takarmányértékesítés, kisebb elhullás, egyenletesebb állomány és mindezeken keresztül a nagyobb nyereség elérése volt. A cél évek, évtizedek óta változatlan, azonban a felhasználható készítmények száma fokozatosan csökkent. A folyamatosan szigorodó szabályozás eredményeként ma hazánkban csak a flavofoszfolipol (Flavomycin) és az avilamycin (Maxus) használata engedélyezett. Bár törvényileg ezek a hozamfokozók 2006-ig még az EU-ban is a takarmány részét képezhetnék, a vágóhidak csak azokat az állatokat veszik át, amelyek életük során nem kaptak antibiotikum hatású hozamfokozót tartalmazó takarmányt. A termelõk természetesen nem kívánnak rosszabb eredményekkel gazdálkodni, így a korábbi eredmények fenntartása érdekében az antibiotikumok helyett újabb alternatívák jelentek meg a piacon (prebiotikumok, probiotikumok, szerves savak, enzimek, eszenciális olajok, immunstimulálók, növényi kivonatok). Ezekkel a készítményekkel szembeni elsõdleges követelmény, hogy hasonló termelési eredményeket lehessen velük elérni, mint az antibiotikumokkal és ezzel együtt állatra, emberre és környezetre ne legyenek veszélyesek; mindezeken túl azonban a legfontosabb, hogy költséghatékonyak legyenek. Pillanatnyilag ez utóbbi tûnik a legnehezebb feladatnak, hiszen a legtöbb készítmény azonos hozam mellett tápszinten drágább, vagy nem tud olyan hozamot produkálni, mint az antibiotikumok,

Látható tehát, hogy a takarmányozáson belül sok tényezõ befolyásolhatja a termelés gazdaságosságát. A termelés során azonban szem elõtt kell tartani, hogy a megfelelõ takarmány etetése nem nyújt elegendõ biztosítékot a sikeres hizlaláshoz, a nyereség realizálásához elengedhetetlen az elõírt tartástechnológia és a higiéniás rendszabályok betartása.





Balogh Anita Patrícia- Tóth Szabolcs