A húsmarhatartással kapcsolatos állategészségügyi kérdések - az évszakok függvényében

A kora tavaszi idõszak a húsmarhák ellésének fõ idõszaka. Az egy szezonban történõ elletésnél a tehenek nyáron, a legelõn ellenek. Két szezonban történõ elletésnél télen a tehenek zárt helyen vannak (fészerben) és itt ellenek, nyáron pedig a legelõn.



A húsmarhatartásban viszonylag ritkább az ellési komplikáció, a magzatburok-visszatartás, vagy az involúciós zavar. A korai (ellést követõ 30. nap közüli) újravemhesülés arra utal, hogy a genitáliák regenerálódása gyors, és hamar megindul a petefészek ciklikus mûködése. A borjú szopása elõnyösen hat a méhre (ritkán elõfordulhat túlzott mértékû visszaalakulás, ami csökkenti a fogamzás esélyeit). Ha a méh visszaalakulása nem fejezõdött be az ellést követõ 40-50 napon belül, ajánlatos az egyedet kiselejtezni.

A húsmarhatartásban a legnagyobb veszteséget a fiatal borjak megbetegedései okozzák. A károk nem csupán a magas elhullási arányból, hanem a növekedésben való visszamaradásból, tenyésztésre való alkalmatlanságból is adódnak. Borjúkorban a legtöbb problémát, 10 napos életkor alatt pedig szinte kizárólag az emésztõszervek megbetegedése jelenti.



A napos kori borjúhasmenés kialakulásában fertõzõ és nem fertõzõ kórokok vesznek részt. A nem fertõzõ eredetû hasmenés hátterében leggyakrabban a nem megfelelõ higiéniás körülmények, takarmányozási-, itatástechnológiai hibák állnak.



A fertõzõ kórokok között lehetnek vírusok (Rota-, Corona-, Togavírus), baktériumok (E.coli, Salmonella), paraziták (Cryptosporidiumok). A vírusos eredetû megbetegedések gyakran hajlamosítanak másodlagos baktériumos fertõzõdésre, így a hasmenések hátterében gyakran a vírusok és a baktériumok együttesen találhatók meg.



A védekezésben illetve a megelõzésben nagyon fontos a borjú megfelelõ ellenállóképességének kialakítása, szinten tartása. Ennek elsõ, alapvetõ tényezõje a megfelelõ mennyiségû és összetételû föcstej (kolosztrum) megszületés után mielõbbi elfogyasztása. A borjak ugyanis az anyától a magzati élet során nem kapnak passzív védelmet. Így megszületésük után a kolosztrummal veszik fel azokat az ellenanyagokat, amelyek az anya szervezetében termelõdtek azokkal a kórokozókkal szemben, amelyekkel az anyaállat élete során találkozott (kolosztrális immunitás). Az élet elsõ napjai (kb. a 3-5. nap körül indul mag a borjú saját ellenanyag termelése (aktív immunitás) kritikusak, ezért nagyon fontos a higiénikus környezet és a jó tartási körülmények.



A borjak E.coli okozta hasmenése általában a 2.-5.nap korban lép fel, oka gyakran a kevés föcstej, vagy annak késõi elfogyasztása, és a környezetbõl (pl. fertõzött anya vagy borjú bélsarából) kórokozó E.coli törzs felvétele. A kórokozókkal szemben hatékony specifikus védekezési módok is vannak. Tekintve, hogy a borjakat azok a kórokozók veszélyeztetik, amelyek ott élnek az anyaállományban, az anyák vakcinázásával (az ellést megelõzõ 6. és 2. hétben) a borjak védelme passzív úton megoldható. Az anyában a vakcinázás után keletkezõ védõanyagok (ellenanyagok, immunglobulinok) ugyanis a föcstejjel kiválasztódnak és a borjú elfogyasztja azokat.



Mivel a vírusokkal (Rota-, Coronavírus) történõ fertõzõdés csak késõbb, az 5-15. nap között valószínû, az anyaállat vakcinázása nem nyújt elegendõ védelmet az újszülött számára (mivel addigra lecsökken a tej ellenanyagszintje és annak felszívódása).



II. Állat-egészségügy tavasszal



A tavaszi idõszak egyik fontos teendõje a termékenyítések ill. fedeztetések megszervezése. A húsmarhatartásban a természetes pároztatás, a mesterséges termékenyítés, valamint ezek kombinált megoldása egyaránt elterjedt. Természetes termékenyítés esetén a pároztatási idõszakot megelõzõen el kell végezni a bikák spermavizsgálatát.



A mesterséges termékenyítés a húsmarhatartásban is elterjedõben van, a teljesítményi mutatók (növekedési erély, testösszetétel, takarmányhasznosítás) javítása céljából. Mélyhûtött ondó alkalmazása a leggyakoribb, amelyet felolvasztás után azonnal fel kell használni.



A húsmarhatartásban is szükséges a rendszeres szaporodásbiológiai kontroll. Ez a termékenyítési szezon elõtti, valamint az ellést követõ 40. nap körüli szûrõvizsgálatot jelenti.



A hüvelyelváltozások (repedés, deformáció, gyulladás, hurut) fedeztetési, majd fogamzási akadályt jelentenek. Fertõzõ eredetû hüvelyelváltozás esetén természetes pároztatás során fennáll a fertõzés továbbadásának lehetõsége is.



A húsmarhatartásban a fiziológiás vagy a patológiás anösztrusz (az ivarzás elmaradása) okozza a legtöbb szaporodásbiológiai problémát. Megelõzésére már az ivarérés kezdetén, az üszõfelnevelés során törekedni kell. Javítani kell a tartási és takarmányozási viszonyokat, ezt követõen (vagy ezzel együtt) kerülhet sor preventív vagy terápiás hormonkezelésekre.



Ennek az idõszaknak a fõ állat-egészségügyi kérdései a legeltetés megkezdésével, a legelõre való kihajtással állnak összefüggésben.



Húshasznú tehénállomány csoportosan, legnagyobbrészt legelõn tartása csak idült fertõzõ betegségektõl mentes állománnyal valósítható meg. Élettani és állategészségügyi szempontból is a legeltetés a legkedvezõbbnek tekinthetõ tartási mód, amely nemcsak az állatok takarmányszükségletét fedezi, hanem ennek kapcsán az állat szervezetét és egészségi állapotát kedvezõen befolyásoló környezeti hatások is érik. A legelõn való tartózkodás során az állatok azonban különbözõ élõsködõkkel (parazitákkal) is találkoznak. A parazitás betegségek közül a máj, az emésztõcsõ és a légutak parazitózisai a leggyakoribbak. Jelentõs súlyveszteség, többnyire idült szervi tünetek hívják fel rájuk a figyelmet, különösen akkor, ha az idõjárás is kedvezett a paraziták elszaporodásához (nedves, meleg idõ). Emésztõszervi megbetegedést és ezért hasmenést elõidézõ élõsködõk (kriptosporidiózis, kokcidiózis) általában a gyengébb ellenállóképességû, néhány hetes, hónapos borjakat betegítik meg. Ugyancsak fiatal, vagy növendék állatban okoz hasmenést és vérfogyottságot az orsóféreg, amelynek veszélyét az fokozza, hogy a borjak már a méhen belüli életben fertõzõdnek anyjuktól. A beteg állatot parazitaellenes szerrel kezelni kell.



Jelentõs veszteséget okozhatnak azok az élõsködõk is, amelyek az állat testének felületén telepednek meg (külsõ élõsködõk, pl. rühatkák).

A parazitózisok kártételének csökkentésében a megelõzés az elsõdleges. Legelõre hajtás elõtt az állatokat parazitáktól mentesíteni kell. Súlyos fokú fertõzöttség esetén a parazitaellenes szerekkel történõ kezelést ajánlatos kétszer, az õszi (esetleg kora téli) hónapokban és közvetlenül a legelõre való hajtás elõtt elvégezni. Egy-egy állomány, vagy legelõ fertõzöttségének mértékét rendszeres laboratóriumi vizsgálatokkal ellenõrizhetjük. A parazitózisok ellen ma hatékony szerek és különbözõ beadási formák állnak rendelékezésre. Mindig az adott technológia szabja meg a helyi gyógyszeres prevenciót módját.



A parazitás betegségek megelõzésének másik tényezõje a legelõ megfelelõ használata, a legeltetés higiéniája. A legelõ fertõzöttsége arányos az ott tartózkodó fertõzött állatok számával és a fertõzöttség fokával. A meteorológiai tényezõk közül elsõsorban a nedvesség és a hõmérséklet határozza meg a fertõzöttség intenzitását, de befolyásolja a fû magassága is. A hosszú fûszálak között ugyanis a relatív páratartalom elérheti a 95 %-ot is, ami kedvez a lárvák fejlõdésének. Súlyos fertõzöttség azokon a területeken alakul ki, amelyet az álatok sûrûn felkeresnek (itató-, pihentetõ hely). Kerülni kell a dagonyák kialakulását. Nem megfelelõ higiénia körülmények, hiányos vízellátás esetén az összecsorgó húgy- és bélsár levet tartalmazó víz ivása a legfõbb forrása a közvetlen fejlõdésû paraziták okozta betegségek halmozott elõfordulásának, különösen, ha nem szakaszos a legeltetés.

A baktériumok okozta megbetegedések közül a sercegõ üszök, a rosszindulatú vizenyõ, a tetanusz, a lépfene bizonyos területeken gyakran elõfordul, ilyenkor az állatokat legelõre hajtás elõtt védõoltásban kell részesíteni.



A legelõre való kihajtás elõtt 3-4 héttel ajánlatos elvégezni a csülökápolást, a csülökirha-gyulladás megelõzése érdekében.



Az anyagforgalmi betegségek közül a legeltetéssel megkezdésével leggyakrabban a magnézium-hiány miatt fellépõ ún. fûtetánia alakulhat ki, amely azonban megelõzhetõ Mg-tartalmú mûtrágya alkalmazásával, vagy jó minõségû széna, esetleg pillangós etetésével.



A legelõn a tömeges gyógykezelésre külön egység kialakítása szükséges, amelyben ún. oltó- (kezelõ-) folyosó helyezhetõ el. Ez lehetõvé teszi az állatok egyedi kezelését (pl. vérvétel, csülökápolás, kezelés, szarvtalanítás, mesterséges termékenyítés).



III. Állat-egészségügy nyáron



Nyáron a legelõn élõ teheneket és borjakat a legyek nyugtalanítják a legjobban, amelyek különbözõ kórokozókat is terjeszthetnek, pl. a kötõhártya gyulladás kórokozóját. A legyekkel szemben légyirtó szereket tartalmazó porzózsákok kihelyezésével védekezhetünk. Ezeket célszerû az itatóhely környékén úgy elhelyezni, hogy az állatok kénytelenek legyenek áthaladni alattuk. Hatékonynak ígérkezik a hormontartalmú nyalósó alkalmazása is, amely hatóanyaga a bélsárral ürül, így magakadályozza a legyek kifejlõdését. Gépi permetezés és fürösztés ugyancsak hatásos módszer lehet.



Nedves nyarak után, a kora õszi hónapokban jelentkezhet tüdõférgesség és gyomor- és bélférgesség, ami ellen szakaszos legeltetéssel és gyakran idõközi kezelésekkel lehet hatékonyan védekezni.



Olyan területeken, ahol jelentõs a kullancs elterjedése (pl. Somogy megye) számolhatunk a vérsejtélõsködõ Babesiák okozta vérfestékvizelésre, amelynek tünetei a magas láz és a vörhenyes, barnás színû vizelet.



A májmételykór mocsaras, állóvizes területeken jelent veszélyt ott, ahol a közti gazdája elõfordul. Augusztus-november között heveny, majd november után idült megbetegedést okoz. Idült formájában már bélsárvizsgálattal megállapítható a fertõzõdés, mert az állatok petéket ürítenek a bélsárral.



A parazitás fertõzöttség kialakulásában nagy szerepe lehet az állatok hiányos táplálóanyag ellátásának is. A hátterében a legelõ növényzetének mennyiségi és minõségi szempontból sem megfelelõ összetétele állhat. Nagyon fontos a megfelelõ mennyiségû és minõségû ivóvíz biztosítása. Célszerû az állatok itatására szolgáló kutak (csatornák) vizét is idõszakosan ellenõriztetni (leptospirosis, salmonellosis).



A nem megfelelõ táplálóanyag ellátás nemcsak a legkülönbözõbb fertõzõ betegségekre hajlamosít, de súlyos szaporodásbiológiai problémákhoz is vezethet, ami a tartás gazdaságosságát veszélyezteti. Az ellés utáni ivarzás elmaradása, a termékenyülési zavar stb. hátterében az energia-, fehérje-, vagy mikrotápanyagok (ásványia anyagok, vitaminok) hiánya állhat.



A baktériumok okozta megbetegedések közül a szalmonellózis és a leptospirózis terjesztésében szerepet játszhat a mocsaras legelõ. A hígtrágyával öntözött legelõn megvan a brucella fertõzés lehetõsége, mivel a kórokozó akár 1 hónapig is megõrizheti életképességét.



A vírusos betegségek közül a veszettség a legsúlyosabb, elhulláshoz vezetõ betegség. Fertõzött állatok (róka, kutya) marásával jut be a vírus a szarvasmarha szervezetébe, majd 3 hét - 4 hónap lappangási idõ után az állat idegrendszeri tüneteket (kezdetben fokozott ingerlékenység, izgalmi tünetek, dühöngés, majd bénulás és az emiatt bekövetkezõ fulladás) követõen elhullik. A veszélyeztetett állományt megelõzõ vakcinázásban részesíthetjük, a megmart állatot el kell különíteni, és megfigyelés alatt kell tartani.



IV. Állat-egészségügy õsszel



A borjak elválasztása általában a legeltetési idény végével esik egybe. Az elválasztás ekkor már megtörténhet átmenet nélkül is, mivel a borjak szilárd takarmány-fogyasztása ekkorra már megfelelõ.



Borjúkorban (valamint növendék és fiatal felnõttkorban) a legtöbb gondot állat-egészségügyi szempontból a légzõ- és emésztõszervi betegségek okozzák, amelyek nagy része vírusos fertõzésre vezethetõ vissza. Ezekhez baktériumos szövõdmény is társulhat. Vannak, amelyekkel szemben a borjú enyhébb klinikai tünetekkel, vagy tünetmentesen áthangolódik (azaz védetté válik), vannak azonban, amelyek súlyos tüneteket (nehézlégzés, köhögés) okoznak. A tüneteket gyakran hajlamosító tényezõk súlyosbítják, így gyakran robbanásszerûen, tömegesen jelentkeznek állatmozgatást követõen.



Az IBR leggyakrabban felsõ légúti tüneteket okoz a 3-24 hónapos állatokban, a betegség lefolyása általában jóindulatú, bár a vírusnak vannak erõs virulenciájú változatai, amelyek 10-30 %-os elhullást is okozhatnak. A betegség ellen vakcinázással lehet védekezni, hosszú távon a betegségtõl való mentesítés jelent megoldást.



A szarvasmarhák vírusos hasmenése (VD) talán a legnagyobb jelentõségû hazánkban a vírusos megbetegedések között. A vírus már méhen belüli életben károsíthatja a magzatot, majd az állat egész életében látványos emésztõszervi tünetek (hasmenés) mellett légzõszervi és idegrendszeri tüneteket okoz. A fertõzötten született borjú egész életében üríti a kórokozót, és váladékokkal (bélsár, nyál) folyamatosan fertõzve a környezetet. A betegség elleni védekezésben a legfontosabb a vírus behurcolásának megakadályozása, mentes állományok kialakítása, a mentesség megõrzése. A mentesség kialakításának feltétele a fertõzött állatok laboratóriumi vizsgálatokkal történõ kiszûrése és eltávolítása. Ha a mentességet nem lehet kialakítani, akkor az állományt vakcinázni kell.



Ebben az idõszakban a vemhes tehenek az idõjárástól függõen tovább még a legelõn tarthatók és csak a fagyok beálltával szükséges a téli szálláshelyre történõ áttelepítés. A vemhes állatok megbetegedései közül nagy jelentõségûek azok, amelyek a magzatot károsítják, és vetéléshez vezetnek. A vetélések mintegy 25-40 %-a fertõzõ okokra (baktériumok, gombák, vírusok) vezethetõ vissza. Ezeknek egy része nem idéz elõ feltétlenül vetélést, viszont felelõs lehet borjúban vagy felnõtt állatban más kórképek kialakításáért.



Korábban a legjelentõsebb vetélést elõidézõ baktériumos betegség a brucellózis volt. Hazánk ma mentes a betegségtõl, e mentesség a feltétele a hazai és a nemzetközi állatforgalmazásnak. A mentességet rendszeres laboratóriumi vizsgálattal ellenõrzik.



A baktériumos betegségek közül jelentõs a leptospirózis, amelynek kórokozója nagyon elterjedt a környezetben. A betegséget a klinikai tünetek alapján nehéz felismerni, így ha nem végeznek laboratóriumi vizsgálatot, a betegség megállapítása gyakran elmarad. A néhány napig tartó lázas állapotot a tehenek tejcsökkenése (esetleg elapasztása) jelzi, majd bekövetkezik a vetélés. Állományszinten ez nem egyszerre, hanem elszórtan lép fel. A védekezés legfontosabb eleme a legelõ fertõzöttségének csökkentése, a kórokozó túlélési feltételeinek csökkentése, így pl. a száraz padozat, enyhén savas pH, fertõtlenítõszerek, a rágcsálók (a betegség terjesztõi) irtása. Specifikus védekezési lehetõség a vakcinázás, a gyógykezelésben pedig antibiotikumok alkalmazása.



Ha a laboratóriumi bélsárvizsgálatok súlyos fokú parazitás fertõzöttséget jeleztek, ajánlatos a parazitaellenes szerekkel történõ kezelést ilyenkor is elvégezni, majd közvetlenül a legelõre való hajtás elõtt megismételni.



Dr. Kovács Melinda

Kaposvári Egyetem Állattudományi Kar