MENÜ

Sertések fertõzõ eredetû szaporodási zavarai

Oldalszám:
2013.02.19.
A tenyészkocák és a kocasüldõk szaporodási zavarai a nagylétszámú sertéstelepeken jelentõs mértékben veszélyeztethetik azok gazdaságos üzemeltetését. A termékenyítési mutatók sokszor számottevõ romlása, a gyakrabban elõforduló vetélések, halvaszületések, az életképes, élves született malacok számának csökkenése a telepek gazdaságossági mutatóit kedvezõtlenül befolyásolják.
Az említett szaporodási zavarok elõidézésében számos fertõzõ kórok, valamint nem fertõzõ okok szerepelhetnek.

A fertõzõ eredetû szaporodási zavarok oktanában - hazai viszonyok között jelenleg a parvovírusok, a leptospirosis, valamint egyes állományokban a PRRS vírus fordul elõ gyakrabban.

Sertések leptospirosisa I. Járványtan és klinikai tünetek

A leptospirosis az intenzív sertéstartással rendelkezõ országokban, így Magyarországon is a tenyészállományokban szaporodási veszteségeket okoz. Az endémiás fertõzés esetén jelentõs mértékû klinikai megbetegedés nem mutatkozik, azonban fogékony állományokban vagy az immunitás csökkenése esetén tetemes veszteségek (vetélések, halvaszületések, csökkent életképességû malacok fialása) jelentkezhetnek.

Hazai viszonyok között korábban elsõsorban a nagyüzemi állományokban, termelõszövetkezeti és állami gazdasági telepeken fordult elõ, a koncentráltan nagylétszámban tartott sertések telepen belüli rendszeres falkásítása, illetve a fogékony kocasüldõk rendszeres beállítása következtében. Az 1970-es évek végéig az intézeti adatok szerint állami gazdaságokban 65-72 %-os, a tsz-állományokban 44-46 %-os fertõzöttség mutatkozott, ugyanakkor a háztáji gazdaságokban alacsony 4-5 %-os fertõzöttség fordult elõ. Ez utóbbiak fõként a fertõzött telepekrõl történt kihelyezésekkel voltak összefüggésbe hozhatók.

A korábban kiterjedten alkalmazott technológiaszerû vakcinázás, továbbá az egyéb okokból végzett gyakori preventív és terápiás antibiotikum kezelések, valamint a rendszeres rágcsálóirtás következtében 1985 és 1996 között a heveny fertõzések elõfordulása jelentõsen csökkent. 1997. óta a magzatkárosodással járó heveny fertõzések gyakorisága nagymértékû emelkedést mutatott. Az elõbbiek, az ország sertés létszámának csökkenésével, a megnyugodott járványtani állapottal, majd a korábbi vakcinázások (az Aujeszky-féle betegség országos mentesítési programjával párhuzamosan felvetõdött leptospira mentesítés) megszüntetésével, a környezeti kockázati tényezõk hatásának jelentõs mértékû fokozódásával (idõszakonkénti súlyos árvíz és belvíz helyzettel), továbbá a járványvédelem lazulásával és a rágcsálóirtás gondjaival hozható összefüggésbe.

Sertésekben magzatkárosodást a legtöbb esetben és járványszerû elõfordulással a Leptospira pomona és a L. tarassovi (L. hyos) okoz. Ritkábban azonban más szerotípusok (L. icterohaemorrhagiae, L. canicola, L. grippotyphosa és a L. bratislava) is elõfordulhatnak. Járványtani és klinikai szempontból lényeges a leptospira szerotípusok esetében a természetes gazdafajok pontos ismerete. Valamennyi szerotípusnak van egy vagy több természetes gazdája, amelyhez a kórokozó adaptálódott, és ezekben a vérfertõzés lezajlása után a leptospirák bizonyos szervekben (így fõleg a vesében) hosszú idõre megtelepednek, és idõszakonként a vizelettel ürülnek. A saját fenntartó gazdákban általában nem okoznak klinikai megbetegedést, legtöbbször tünetmentes fertõzés alakul ki, azonban vemhes állatokban magzatkárosodást okozhatnak. A természetes gazdákból (az ún. rezervoár gazdákból) más fogékony állatokban történ fertõzõdés klinikai megbetegedést, vemhes állatokban vetélést okozhat.. Ennek megfelelõen akár rezervoár, akár fogékony fajba kerülõ leptospira vetélést idézhet elõ. A rezervoár gazdák között gyakorta a rágcsálók szerepelnek.

Hazai viszonyok között a sertés leptospirosis elõidézésében is az elõbbi két szerotípusnak, a L. pomonának, és a L. tarassovinak van alapvetõ jelentõsége. Az eddig mentes állományok L. pomona fertõzõdését a sertésen kívül gyakorta más állatfajok (legtöbbször rágcsálók, ritkábban ló, kutya, szarvasmarha, juh) is közvetíthetik. L. tarassovi esetben a fertõzõdés kizárólag hordozó és ürítõ sertések útján történhet. Az elõbbieknek megfelelõen az állományok fertõzõdése leptospira hordozó és ürítõ sertésekkel (karantén jelentõsége!), ritkábban ragályfogó tárgyakkal, valamint az utóbbi évek tapasztalatai alapján a jelentõsen megszaporodott rágcsáló populáció (vándorpatkány, mezei egér) közvetítésével történik. A szabadon élõ rágcsálók egyes területeken a Leptospira pomona természetes gócai, és ezek fenntartói a környezet esetleges ismételt fertõzõdésének.

A leptospirosis állományon belüli terjedését a tartási viszonyok jelentõsen befolyásolhatják. A járványvédelmi rendszabályok be nem tartása (tenyészállatok rendszeres keverése (kocaszállások folyamatos üzemeltetése, a különbözõ vemhességi korú tenyészállatok és visszabúgó kocák együtt tartása, a zsúfoltság, a termékenyítési nyilvántartások hiányosságai) valamint a kedvezõtlen higiénés állapot kedvez a leptospirák terjedésének. A trágya, trágyalé felhalmozódása (padozati hibák következtében a vizelet pangása), a hiányos takarítás, nem kellõ hatékonyságú fertõtlenítés, kifutós tartás (a sáros, pocsolyás környezet) kedvez a leptospirák hetekig, hónapokig fertõzõképes állapotban való fennmaradásának.

Bár a leptospirák ellenállóképessége csekély, a szokásos fertõtlenítõszerek percek alatt elpusztítják, azonban enyhén lúgos, nedves közegben (hígtrágyában) sokáig fertõzõképesek. Ily módon a fertõzést gyakorta az ivóvíz közvetíti, különösen, ha abba vizelet, hígtrágya, vagy szennyvíz jutott. Jelentõs szerepe lehet a leptospira terjesztésében a hígtrágyának, valamint az ezzel, vagy csatornavízzel öntözött legelõknek. Lényeges az adott területen élõ rágcsálópopuláció sûrûsége és fertõzöttségének mértéke.

A fogékony sertésekben a szájon át (esetleg a nedves, fellazult bõrön keresztül) fertõzõdést követõen kb. 7-10 napig tartó leptospiraemia (vérfertõzés) alakul ki, majd a leptospirák (1. kép) megtelepednek a keringõ ellenanyagoktól védett szervekben, így fõleg a vese kanyarulatos csatornácskáiban. A vemhes kocákban a leptospira transplacentárisan a magzatokba is átjuthat.

A klinikai tüneteket a szerotípus, a fertõzöttség mértéke, valamint a sertések életkora, illetve vemhességi állapota határozza meg. A nem vemhes egyedekben a fertõzés legtöbbször tünetmentesen zajlik le, esetenként falkaszinten alig észlelhetõ átmeneti lázas hõmérsékletemelkedés, étvágytalanság mutatkozhat. A vemhes kocákban és kocasüldõkben a transplacentárisan fertõzött magzatok fejlõdésük különbözõ stádiumában pusztulnak el, így a vetélések legtöbbször a vemhesség végsõ szakaszában, sokszor a várható fialása elõtti napokban következnek be. Ennek megfelelõen alakul ki az ún. „magzatsor” (2. kép), amikor a korábban elhalt, mumifikálódott magzatok mellett halvaszületés, kifejlett, gyenge életképességû malacok születése figyelhetõ meg. Ez utóbbiak jelentõs része alig szopik, bágyadt, esetenként hasmenéses, és a fialás utáni napokban elhullik. L. pomona fertõzés esetében a gyors terjedés miatt viszonylag rövid idõn belül a fertõzött kocák 40-60 %-a is elvetélhet, csoporton belül 1-2 hét alatt nagyszámú vetélés alakulhat ki. L. hyos, tarassovi fertõzés során lassúbb terjedés tapasztalható, a vetélések száma lényegesen kevesebb, azonban azok hónapokig is elhúzódhatnak. A leptospira okozta vetélésnél magzatburokgyulladás, méh elváltozás nem alakul ki, így a vetélt kocák ciklusban ivarzanak és termékenyülnek. A magzatkárosodás elsõsorban az egyes szerotípusok (így a L. pomona) extracelluláris lipáztermelésével hozható összefüggésbe.

Sertések leptospirosisa II. Kórjelzés, a védekezés lehetõségei

A vetélt magzatok kórbonctani vizsgálata során a szembetûnõ „magzatsor” mellett a bõralatti kötõszövet véres-kocsonyás beszûrõdése, a parenchymás szervek bõvérûsége (esetenként vérfestékes beivódása, ellágyulása), emellett L. pomona fertõzésnél a szövetek sárgás elszínezõdése (1. kép), valamint a testüregekben lakkszerû, vörhenyes haemolyticus izzadmány felhalmozódása figyelhetõ meg.

Minthogy a kocák vetélése számos más fertõzõ és nem fertõzõ ok következtében is kialakulhat, és kórbonctani elváltozások (fõleg a „magzatsor”) is legfeljebb a leptospira gyanúját vethetik fel. A leptospira okozta vetélés kizárólag a leptospirák vetélt magzatokból való kimutatásával, illetve a fertõzés következtében kialakult magas titerû ellenanyagok detektálásával lehetséges. A leptospirák kitenyésztése vizeletbõl, testfolyadékokból, magzati szervekbõl meglehetõsen nehéz, a kísérleti állatfertõzés szükségessége miatt rendkívül idõigényes. A leptospirák kimutatása a legmegbízhatóbban a vesék (esetleg a máj) ezüstimpregnációs szövettani vizsgálatával lehetséges (2. kép), így ezt az eljárást kórjelzõ értékûnek tekintjük. Célszerû azonban egy-egy vetélés kapcsán több magzat veséinek ilyen irányú vizsgálata, mivel a leptospirák esetenként nem minden magzat veséiben mutathatók ki.

A leptospirák kimutatásának újabb módszerei (immunhisztokémiai tesztek, PCR, DNS hibridizáció) jelenleg a rutin diagnosztikában nem használatosak.

Az elõbbiek mellett a leptospira okozta vetélések kórjelzésében világszerte, így nálunk is széles körben használt módszer az ellenanyagok szerológiai módszerekkel történõ kimutatása. A jelenleg alkalmazott standard szerológiai eljárás a mikroagglutinációs próba során kapott 1:100 magasabb titer érték heveny fertõzésre (vagy savópár vizsgálatnál a jellegzetes emelkedõ titer) a magzatkárosodás leptospira oktanára enged következtetni. A vetélt kocákban már nem sokkal a vetélés idõpontját követõen magas (több ezres) titerek alakulnak ki. A szerológiai vizsgálat eredménye meghatározó a leptospira szerotípusának megállapítására is. Az intézetek jelenleg közel 20 szerotípus irányában képesek vizsgálatokat végezni, és ily módon az export-import vizsgálatok igényeinek is megfelelnek.

Összefoglalva a sertésállományokban történt vetélések leptospira eredetének tisztázása céljából a járványtani körülmények, a klinikai tünetek és kórtani elváltozások értékelése mellett elengedhetetlenül szükséges a vetélt kocák és kocasüldõk vérmintáinak szerológiai vizsgálata, valamint a magzatok veséibõl történt leptospira kimutatás.

Az esetleges leptospira fertõzés korai felismerése céljából a Szabályzatban elõírt szerológiai vizsgálatok mellett célszerû a visszaivarzók idõszakonkénti vagy rendszeres szerológiai ellenõrzése is. Amennyiben a vérvizsgálatok során akár néhány szeropozitív állat is mutatkozik, javasolt a kiterjedt, lehetõleg az egész állományt reprezentáló szerológiai vizsgálat elvégzése.

A beteg és/vagy leptospirával fertõzött sertések különféle, fõleg a vesén keresztül, nagy koncentrációban kiválasztódó antibiotikumokkal (így streptomycinnel, tetracyclinekkel, ampicillinnel, lincomycinnel stb.) eredményesen gyógykezelhetõk.

Vemhes állatok fertõzõdésekor az antibiotikumos terápia alkalmazásával a vetélés már nem elõzhetõ meg, azonban a gyógykezelés az ilyen állatok leptospira ürítését, így a kórokozó terjedését jelentõsen csökkentheti. Az elõbbieknek megfelelõen a leptospira okozta vetélések esetében a vetélt kocákat és falkatársaikat gyorsan felszívódó antibiotikum készítményekkel intramuscularisan célszerû gyógykezelni.

Nagyobb számú vetélés, vagy a szerológiai vizsgálatokkal igazolt nagymértékû leptospira fertõzöttség esetén a vetélések miatti gazdasági veszteségek csökkentése érdekében gyakorta vakcinázás válik szükségessé. Minthogy hazai viszonyok között elsõsorban a L. pomona, ritkábban a L. tarassovi szerotípus fordul elõ, így a vakcinázás ezek ellen történhet. A vakcinázást a kocák és a kocasüldõk esetében búgatás, illetve tenyésztésbe vétel elõtt, majd a vemhesség 4-5. hetében kétszer, célszerû végezni. Vakcinázás esetén max. 3 hónapos védelem érhetõ el. Az áthangolódást jelzõ vérsavó titerértékek alacsonyak (1:160 alattiak), de gyakorta elõfordul, hogy a vakcinázás utáni 8-10. héten a vérmintákban detektálható ellenanyagok nincsenek. Ismételten fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az 1:100 és e feletti titerek kimutatása fertõzöttség gyanúját, így további szerológiai vizsgálatok szükségességét jelzi. Fertõzött állományokban a tenyészkanokat évente két alkalommal kell vakcinázni, tenyészsüldõk bevitele esetén a karanténban azokat 2-3 hetes idõközzel, kétszer vakcinázni kell.

Tapasztalataink szerint egyes állományok fertõzõdésekor, korai diagnózis (fõleg szerológiai pozitivitás) esetén a pozitív egyedek azonnali eltávolításával, a tenyészállatok antibiotikumos gyógykezelésével, majd ismételt, rövid idõn belül elvégzett állományszintû szerológiai ellenõrzéssel a mentes státus visszaállítható.

Számos hazai tapasztalat igazolja, hogy az állományok illetve a tenyészkocák havonta 7-10 napig történõ takarmányba kevert antibiotikummal (ampicillinnel, tetracyclinekkel, amoxicillinnel, lincomycinnel stb.) való kezelése és ennek 3-5 hónapon át való ismétlése a leptospira fertõzöttséget jelentõs mértékben csökkenti, illetve heveny, korán felismert fertõzöttség esetén mentesség kialakulásához vezet. E módszer hatékonyságát növelheti a szeropozitív egyedek eltávolítása, vagy antibiotikummal történõ i.m. gyógykezelése, továbbá a születõ malacok kétszeri hasonló terápiája. A gyógyszerek takarmányba történõ adagolása megfelelõen szigorú telepi ellenõrzést igényel (hatóanyag homogenitás, megfelelõ koncentráció).

Az egyéb módon végzett mentesítés alapfeltétele a tenyészállomány fertõzöttségének megnyugodott állapota (egy éve az állományban leptospira okozta vetélés nem fordult elõ). A korábban többször is vakcinázott kocák malacainak elkülönített felnevelésével mentes kocasüldõ állomány alakítható ki (a mentességet 6-7 hónapos életkorban, búgatás elõtt és fialás után ellenõrizni kell). Az eljárás felgyorsítható mentes állományból vásárolt, a karanténban szerológiailag egyedenként negatívnak minõsített tenyészsüldõk beállításával és az idõsebb kocáktól elkülönített helyen való fialtatásával.

A mentesítés elõrehaladását az általános járványvédelmi intézkedések betartása (többek között az egyszerre ki- és betelepítés, kiscsoportos kocatartás, a tenyész- és hízóállomány következetes elkülönítése), a mesterséges termékenyítés alkalmazása és a szaporodási adatnyilvántartás pontos vezetése nagyban elõsegítheti. Ugyanebbõl a szempontból nagyon lényeges a telepi higiéniás állapot javítása, a rendszeres, szigorított módon végzett fertõtlenítés, valamint a rendszeres, intenzív rágcsálóirtás és hatékonyságának folyamatos ellenõrzése. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján az addig mentes állományok fertõzõdése a legtöbb esetben az egyes területeken rendkívüli mértékben elterjedt rágcsálók közvetítésével történtek, ami hangsúlyozottan felhívja a figyelmet a hatékony rágcsálóirtás szükségességére.

A mentesítés módszerét a fertõzöttség mértékének felmérésével, a telepi technológia adottságainak és az anyagi lehetõségek figyelembe vételével a telep managementjének kell megválasztani. Végrehajtásának sikere a telepen dolgozó valamennyi szakember együttes munkájának függvénye.