A napraforgó kártevői és betegségei

A kárt okozó rovarok közül a talajlakó lárváknak (drótférgek, pajorok), a kukorica barkónak (szikleveles állapotban), a levéltetveknek, a poloskáknak, a napraforgómolynak lehet eseti jelentősége.

A károsító fajokra és a napraforgó fenológiai állapotára figyelemmel táblázatokba foglaltuk azokat az ismereteket, amelyek tájékoztató és figyelem felkeltő jelentőséggel bírnak az eredményes termelői tevékenység folytatásához. A károsítók és/vagy a tünetek felismerését elősegítő ábrákat is bemutatunk.

A napraforgómoly (Homoeosoma nebulellum)

A napraforgómoly Eurázsia napraforgó-termő területein elterjedt faj. Kártételi jelentőségéről ismert Perzsiából, Ukrajnából és Romániából. Hazánkban a napraforgó területeken mindenütt megtalálható. Első jelentős kártételére l947-ben, majd 1958-ban figyeltek fel, amikor a tányérokban 30 ill. 5-16 hernyó károsított. A károsított tányérok száma elérte a 48%-ot. A jelenlegi intenzív napraforgó termesztés mellett viszonylag kevés híradással lehet találkozni a napraforgómollyal kapcsolatos kártételekről. Érdemes lenne vizsgálatokat folytatni az elterjedésére és a kártételi nagyságrendek alakulására. Feltehetően nagyobb jelentősége van, mint amit általában tulajdonítunk neki.

A károsított növények köre

A nemzetközi és hazai tapasztalatokra hagyatkozva, valamint az irodalmi forrásmunkák beszámolóira tekintettel, bizonyított, hogy a faj több tápnövényű (oligofág). Az ismert tápnövények közé a fészkesvirágzatúak családjába tartozó különbözõ fajok sorolhatók. Tekintettel arra, hogy évente két esetleg három nemzedék is kialakulhat, ezért a károsító faj egyedeinek fejlődése gyakorlatilag a rajzás idejével egybe eső fészkesvirágú növények virágzásával van összefüggésben. Közéjük tartozik a bókoló bogáncs (Carduus nutans), mezei acat (Cirsium arvense), szamárbogáncs (Onopordon acanthium), máriatövis (Silybium marianum), sáfrányos és vadszekcile (Chrysanthemum vulgare), kerti õszirózsa (Callistephus chinensis) és a termesztett napraforgó (Helianthus annuus).

A kártétel felismerése és a kárkép

A tojásokból kikelt fiatal hernyók először a virágokat, a magkezdeményeket rágják. A második vedlést követően táplálékuk a mag lesz, amelyhez a kaszatfal átrágásával jutnak hozzá. A kártétel felismerését megkönnyíti, hogy a hernyók a kártétel helyén szövedéket szőnek, ami sokszor az egész tányérra kiterjed. Benne rágcsálék és ürülékszemcsék helyezkednek el, amelyek hozzájárulnak a levegõben lévõ páratartalom megkötéséhez. Ez különösen akkor jut szerephez, amikor nedves időjárás az uralkodó. Ilyenkor közvetlen kárként kell számolni a tányérok és a bennük lévő magvak penészes rothadásával.

A fejlődésmenet éves alakulása

Hazai viszonyaink között két, esetleg három nemzedék kifejlődésére van lehetőség. Kifejlett hernyók telelnek a talajban az általuk szõtt gubóban. Tavasszal a hernyó a talajfelszín közelébe jut, ahol újabb gubót készít és abba bebábozódik. A bábokból kirajzó lepkékkel május vége és július eleje között találkozhatunk, amelyek ebben az időszakban raknak tojást a ruderális területeken, árokpartokon, töltésoldalakon növő fészkesvirágzatú gyomnövényekre. A nőívarú egyedek által lerakott tojások száma 200-300 között változik. A tojásokból kikelt hernyók június-júliusban fogyasztják a gyomnövények virágszerveit és 3 vedlés után kifejlett hernyók bábozódnak a károsítás helyén, vagy a talajban. A belőlük kirajzó, második nemzedéket alkotó lepkék július közepétől augusztus végéig repülnek. A tojásrakás ebben az esetben szinte kizárólag a virágzó napraforgón érvényesül. A tojások elhelyezése a virágokban lévő portokok belső oldalán valósul meg egyesével, ritka esetben tojások találhatók a porzószálakon és a sziromlevelek belső oldalán. Fontos tudni azt, hogy a lepkék elnyílt, azaz megtermékenyített virágokra már nem raknak tojást. A kikelt lárvák július végétõl a napraforgó tányér virágzatában a fejlődésben lévő zsenge magvakkal táplálkoznak.

Az első kártételek az először fejlődésnek indult magvakon, a tányér peremén találhatók meg. Ezeknek a beérését követõen a tányér középsõ részére húzódnak és ott táplálkoznak. A kártétel gyakorlatilag követi a tányérban lévõ magvak peremtõl középpontig érvényesülõ folyamatos érését. Egy tányérban több hernyó is kifejlõdhet, amelyek számától függõen alakul a kártétel nagyságrendje. Olyan eset is elõfordul, hogy a hernyók átmásznak másik tányérba vagy pókhálószerû szálon leereszkednek és úgy keresnek fel újabb tányérokat. Erre egyedszámtól függõen lehet számítani a táplálék fogyásával arányosan.

A harmadik nemzedék rajzására akkor kerülhet sor, amikor a korán lerakott tojásokból a lepkék kifejlõdve szeptember elejétõl ismételten rajoznak. Az idõben késõbb fejlõdõ hernyók már nem bábozódnak be, hanem áttelelnek. A harmadik nemzedék kifejlõdése egyrészt megtörténhet a hosszú tenyészidejû, késõn érõ napraforgófajtákon, vagy a zöldtrágyának vetett, de virágzás után leszántott napraforgó állományban, valamint ebben az idõszakban virágzó fészkesvirágzatú gyomnövényeken.

Elõrejelzés, védekezés

Az imágók rajzása az esti, alkonyati, éjszakai órákban jellemzõ. Ebbõl a sajátosságból adódik, hogy a rajzás menete és a rajzásban résztvevõ egyedszám alakulása jól nyomon követhetõ fénycsapdával. Az intenzív napraforgó termesztés felveti a napraforgómoly elõrejelzésének modern megoldási igényét, ami a szexferomon csapdák alkalmazását jelenti.

A kártételek megakadályozását célzó védekezések között meg kell említeni a fészkesvirágzatú gyomnövények rendszeres irtását. Gondoskodni kell arról, hogy a korábbi évek napraforgótermõ területein az egyre veszélyesebb méreteket öltõ árvakelést megszüntessük. Lehetõleg olyan napraforgó fajtákat termesszünk, amelyeknél nemesítési eredményként a kaszafejlõdés során fitomelán réteg képzõdik, ami meggátolja a hernyókat annak átrágásában.

A rajzás intenzitásától függõen szükséges védekezések optimális idõpontja virágzás idejére esik. Ebbõl adódik az, hogy ilyen esetben méhkímélõ technológiát kell alkalmazni. A védekezési eljárások megválasztásánál figyelemmel lehetünk arra is, hogy a lerakott tojások és a belõlük éppen kikelõ L₁-es lárvák ellen eredménnyel alkalmazhatók a kitinszintézis gátló készítmények.

A napraforgó szár- és tányérrothadása

A betegséget a fehérpenészes (Sclerotinia slcerotiorum), valamint a szürkepenészes rothadást (Botrytis cinerea) okozó gombák idézik elõ. A termésveszteség az ökológiai feltételektõl, a fertõzés mértékétõl és a termesztett hibridtõl függõen elérheti a 80-100%-ot is.

A betegség tünetei

A kórokozók a növényt bármely fejlõdési állapotában megtámadhatják. A fiatal növények száralapi részén nagy kiterjedésû, vizenyõs, barna színû foltok képzõdnek. A szövetek elrothadnak, a növény elpusztul. Nedves idõben az elhalt szöveteken a S. sclerotiorum fehér pelyhes micéliuma, vagy a B. cinerae szürke, porzó penészbevonata jelenik meg. A virágzás elõtt is fertõzõdhet a növények szára. Ilyenkor a szállító nyalábok károsodnak, a növény lankad, hervad, majd elpusztul. A bélszövetet a gombák részben, vagy egészben felélik. A szár belsejében fehér, vagy szürke micéliumszövedék alakul ki. Ebben található a gombák fekete, kemény állományú micéliumtömörülései, kitartóképletei, az un. szkleróciumok. A fertõzés kialakulhat a leveleken is. Ezek száradnak, a gombák a fõér edénynyalábjain keresztül belenõnek a szárba. Ez a növény lankadását eredményezi, de ritkán okozza teljes pusztulását.

A tányérfertõzés a virágzás idején, vagy azt követõen jön létre a tányér fonáki oldalán a szövetek vizenyõsek, majd barnák lesznek. A szövetek elpusztulnak, rajtuk a szárhoz hasonlóan fehér vagy szürke penész jelenik meg. A tányérok saját súlyuk alatt leszakadnak. A S. sclerotiorum a kaszatokat körül növi, így rostélyra emlékeztetõ, lyukas szkleróciumok alakulnak ki. A B. cinerea fertõzése nyomán a tányérban és a tányéron szürke penészbevonat és apró fekete szkleróciumok képzõdnek. A beteg tányéron fénytelen, apró, léha kaszatok fejlõdnek, melyek többnyire fertõzöttek.

Ökológia és járványtan

A gombák a fertõzött növényi maradványokban, vagy fertõzött kaszatokban telelnek át micélium, vagy szklerócium formájában. A fertõzött kaszatok vagy csíraképtelenek, vagy ha kicsíráznak a csíranövény elpusztul. A S. sclerotiorum a fertõzött növény gyökerébõl az egészségesbe hatol. A B. cinerea a fertõzött részeken gyorsan és nagy tömegben termel fertõzõképes konídiumokat, melye a szél segítségével kerülnek az egészséges gazdanövényekre. A szkleróciumok több évig életképesek maradnak a talajban.

A gombák sokgazdás paraziták számos termesztett és vad növényt képesek megbetegíteni. A betegség kialakulásához a hûvös, csapadékos idõjárás kedvezõ. A túlzott nitrogén trágyázás, a túl sûrû állomány, a mély vetést követõ vontatott kelés szintén hajlamosító tényezõ. A B. cinerea spóráinak csírázását a tányér fonákán összegyûlt pollen vizes oldata serkenti, növelve ezzel a fertõzés veszélyét.

A védekezés lehetõségei

A napraforgó hibridek fogékonysága eltérõ, de a rezisztencia nem nyújt teljes védelmet a betegség kórokozóival szemben. Az agrotechnikai tényezõk közül fontos a megfelelõ tõszám megválasztása, a harmonikus tápanyagellátás, a jól kialakított vetõágyba idõben, megfelelõ mélységben elvégzett vetés. Jól csírázó, egészséges, csávázott vetõmagot használjunk. Jó eredményt érhetünk el - amíg az állomány magassága engedi - a földi géppel végzett fungicides kezelésekkel, illetve ha szükséges a légi úton végzett permetezésekkel is. A korai deszikkálás a fertõzések terjedését és a veszteség mértékét csökkenti.

Diaportés szárfoltosság és korhadás

A betegség a világ számos országában ismert. Hazai elõfordulásáról 1981-ben számoltak be. Ma az ország valamennyi napraforgótermesztõ körzetében ismert. Kórokozója a Diaporthe helianthi nevû gomba. A betegség járványos években súlyos termésveszteséget okoz.

A betegség tünetei

A tünetek a vegetációs idõszak közepétõl a növény bármely földfeletti részén kialakulhatnak. Legjellegzetesebbek a szár alsó harmadában látható szimptómák. A foltok nagyméretûek, világos, késõbb sötétebb barnák, szélük elmosódott. Általában a szár és a levélalap találkozásánál alakulnak ki. Méretük elérheti a 20 cm-t, erõs fertõzésnél körülölelik a szárat. A fertõzött bélszövet sárgás színû, benne szabálytalan üregek vannak. A beteg növények hervadnak, majd elszáradnak. A fertõzött leveleken nagykiterjedésû, egyöntetû barna, száraz foltok alakulnak ki. A tányérok fonákán hasonló tüneteket tapasztalhatunk.

A tüneti értékelés nem minden esetben nyújt egyértelmû eligazodást. A kórokozó pontos azonosításához mikroszkópos vizsgálatokra van szükség.

A kórokozó biológiája, járványtana

A gomba a fertõzött szármaradványokban telel át ivaros termõtestekkel. Az elsõdleges fertõzéseket az ezekben képzõdõ aszkospórák okozzák. A beteg növényi részeken zárt, gömbölyded, ivartalan termõtestek, az un. piknidiumok fejlõdnek. A bennük képzõdõ konídiumok váltják ki a tenyészidõszak további részében kialakuló megbetegedéseket.

A spórák csírázásának hõoptimuma 24-25 ^oC. A fertõzés 10 ^oC alatt és 33 ^oC felett leáll. A betegség járványszerû fellépéséhez meleg, csapadékos idõjárás szükséges. A talaj felszínén maradt fertõzött szármaradványok és a helytelen vetésváltás fokozza a járványveszélyt.

A védekezés lehetõségei

Csávázott vetõmagot vessünk. Ellenálló hibridek termesztésével a termésveszteség jelentõsen csökkenthetõ. Az agrotechnikai elemek közül fontos az 5-6 éves vetésváltás betartása, a fertõzött növénymaradványok mély alászántása, valamint az optimális tápanyag- és vízellátás biztosítása.

Erõs fertõzésveszély esetén szükség van a kémiai védekezésre is. Az elsõ kezeléseket 6-8 levélpáros állapotban végezzük, a másodikat a virágzás kezdetére idõzítsük.

Dr. Németh Lajos

Dr. Kuroli Géza

A napraforgó védelme