Parlag-ugar-zöld ugar-tarló

A parlag nem mûvelt, nem hasznosított, a növénytermesztésbõl egy vegetációs periódust meghaladó ideig kivont terület.



Az õsi földmûvelési rendszerekben (erdõ- és legelõváltós gazdálkodás) a felégetett erdõk, feltört gyepek helyén addig folytattak szántóföldi növénytermesztést, amíg a hozamok minimumra csökkentek. Amikor ez bekövetkezett otthagyták a területet és újabb fás, gyepes részeket vettek használatba. A hozamcsökkenés legfõbb oka a talaj tápanyag szolgáltató képességének kimerülése volt, mivel a trágyázást nem ismerték.



Sajnálatos, hogy a XX. század végén, a XXI. század elején az egykor szebb napokat látott magyar növénytermesztésben is megjelent a parlag nem is elhanyagolható részesedéssel a szántóterületbõl. Csakhogy manapság ismerethiányról nem beszélhetünk, sokkal inkább a mezõgazdaságot sújtó forráshiány kényszeríti a gazdálkodókat a szántóterület egyrészének parlagon hagyására. Pedig a parlag, különösen a mûvelt területek közé ékelõdve rendkívül káros. Egyrészt termelõ kapacitás csökkenést képez, másrészt akut fertõzési gócokat jelent. A parlag túlélõ területe a kórokozóknak, kártevõknek, gyomoknak. A mai parlagterületek felszámolására a jog fenyegetésén kívül sokkal inkább átgondoltabb támogatási módokra, hatékony mûvelési ág változtatásokra (erdõsítés, melioratív gyepesítés, mezõgazdasági víztározók) lenne mielõbb szükség.



Az ugar a növénytermesztésbõl idõszakosan kivont, de mûvelt, vagy mûvelt és kizárólag a talajtermékenységet szolgáló növényállománnyal hasznosított termõhely.



Az ugaros földmûvelési rendszer eredeti formájában a parlagos rendszert váltotta fel és a VII. századtól mindaddig tartott (kb. a XV. század végéig), amíg az istállótrágyázás el nem terjedt. Az ugaros földmûvelési rendszer idején a birtokviszonyok már megszilárdultak (minden talpalatnyi föld gazdára talált), szabadon mûvelésbe vonható újabb területek nem voltak, viszont a népesség növekedésével az élelmiszer növények iránti igény fokozódott. Ezt az igényt a talajerõ visszapótlás nélkül nem lehetett kielégíteni. Az ugaros rendszer ezen a problémán úgy segített, hogy a mûvelésbe vont területet két részre osztották, az egyik felén 1-2 évig fõként gabonaféléket termesztettek, a másik felét „ugaroltatták”. Ami annyit jelentett, hogy ahányszor a terület kizöldült feketére mûvelték (innét származik a „fekete ugar” elnevezés). Az ugarolt terület termõképessége 1-2 év alatt némiképp helyreállt és akkor felcserélték a két területrészt. Azonban az így megtermelt javak is kevésnek bizonyultak. Ekkor már a területnek csak 1/3-át pihentették és a 2/3-án folytattak növénytermesztést. Nem nehéz belátni, hogy ilymódon a föld kizsarolása fokozódott, egy rossz gazdálkodási rendszert, egy még rosszabb váltotta fel. Természetesen felmerül a kérdés és a klasszikus szakíróink (Cserháti, Grábner) is sokat foglalkoztak azzal, hogy az ugaron, amikor 1-2 év után ismét termesztésbe vonták, miért nõttek a hozamok? Összefoglalva ennek okai:

• a talajszerkezet némileg javult,
• a talaj természetes tápanyagtõkéjébõl a felvehetõ hányad több lett,
• a „feketén” tartás jelentõsen gyérítette a gyomokat.

Mindazon által a fekete ugar csak 1-2 évig jelent elõnyt, mert:

• csökken a talaj tápanyagtõkéje,
• nincs hozam, de a „feketén” tartás költségei terhelik a gazdálkodót,
• a nitrogén kimosódás veszélye fenyeget, különösen a lazább talajokon.

Az ugaros földmûvelési rendszertõl (aminek változatait „két- és háromnyomásos” gazdálkodás elnevezéssel is illetnek) kissé bõvebben azért írtam, mert érdekes módon a gazdálkodás fejlõdésének egy magasabb spirálján a XX. század 80-as éveiben Európa fejlett mezõgazdaságú országaiban ismét megjelent az ún.: „zöld ugar” formájában és az EU tagországokban ma is és várhatóan még hosszú ideig jelen lesz. Mi is tulajdonképpen a zöld ugar, miért jelent meg a gazdálkodásban?



Zöld ugarnak nevezzük azt a termõhelyet, amelyen egy, vagy több növényfajból álló kultúrát legalább egy tenyészidõre kizárólag a talajtermékenység fenntartására, esetleg javítására létesítünk, a képzõdõ hozamot maradék nélkül visszajuttatjuk a talajba.



Az EU tagállamaiban a szántóterület 10-15 %-án található zöld ugar az agrárpiaci szabályozástól függõ mértékben. Ezeken a területeken tilos a mûtrágya, a növényvédõszer felhasználás. Célja a talajtermékenység fenntartása, a kemikáliák környezetkárosító hatásának mérséklése, a túltermelésbõl adódó problémák mérséklése. Az így ugarolt területrõl nincs árbevételük a gazdálkodóknak, csak költségeik vannak, ezért a termelésbõl így kivont terület után támogatásban részesülnek. Az egyéves zöld ugar létesítésére tõlünk nyugatra elõszeretettel vetnek facéliát, olajretket. Mindkettõ nematicid hatású és jó méhlegelõ is egyúttal. Az egy évnél hosszabb idejû zöld ugaron a növénytársításoké (fû + pillangós) a fõszerep.



Nálunk, amennyiben sikerül az elõzõekben említett mûvelési ág változásokat végrehajtani, egyenlõre nem kell tartanunk a túltermeléstõl, még is jó okunk van foglalkozni a zöld ugar és módosított változatainak kérdésével. Egyrészt nagyon sok zöld ugarra való faj vetõmag termesztésére vállalkozhatunk, másrészt talajaink állapota teszi indokolttá. Legtöbb talajtípusunk, különösen a IV.-V.-VI. termõhelyi kategóriákba soroltak szerkezete leromlott, szervesanyag-tartalmuk alacsony, katasztrófálisan kevés a szervestrágyánk, stb.



A zöld ugar sok tekintetben hasonlóságot mutat a zöldtrágyázással. Mindkét célra azok a fajok elõnyösek nálunk, amelyek:

• mérséklet vízigényûek,
• rövid tenyészidejûek (másodvetésre is alkalmasak),
• jó talajtakarók és dús gyökérzetet fejlesztenek,
• biomassza tömegük C:N aránya szûkebb, mint 40:1-hez,
• a kórokozók kártevõk nem szeretik, nem köztesgazdák,
• vetõmagjuk elfogadható áron folyamatosan kapható.

A hasonlóságok mellett azonban különbségek is vannak, amelyek függnek:

• termesztett fajoktól (társításoktól),
• elérni kívánt céltól,
• a növényállomány használatától.

Zöldtrágyázásra azokat a fajokat (társításokat) részesítjük elõnybe, amelyek nagy tömeget adnak és képesek szimbiózis révén a légköri N megkötésére. A zöldtrágyázástól megkívánjuk, hogy a talaj tápanyagszolgáltató képességét nagyobb mértékben növelje, mint a zöld ugar. Ezzel el is érkeztünk a zöldtrágyázás hazai gyakorlatának neuralgikus pontjához. Amennyiben a zöldtrágya növények alá nem adunk legalább 100-150 kg/ha mûtrágyát faji sajátosságoknak megfelelõ arányban, akkor:

• kicsi lesz a biomassza tömeg,
• az utónövény számára csak a felvehetõ tápanyag „átrendezõdését” oldottuk meg.

A következõkben felsorolunk néhány olyan fajt, amelyek zöld ugar és zöldtrágyázás céljára is megfelelõek, vetõmagtermesztésük hazánkban megoldható:



Pillangósok (egyévesek, vagy áttelelõek):

Bükkönyfajok (társításban),

Csillagfürt fajok (fõ- és másodvetésben),

Bíborhere.



Pillangósok (évelõk):

Fehérhere füves társításban,

Szarvaskerep füves társításban,

2 éves fehérvirágú somkóró.



Nem pillangós évelõk:

Olaszperje (társítva, pl. landsbergi keverék),

Évelõ rozs (társítva évelõ pillangóssal).

Egyéves nem pillangós fajok:

Fehérmustár (másodvetésben),

Olajretek (másodvetésben),

Tyfon, Perko, Buko (másodvetésben),

Tavaszi repce (fõvetésben),

Rozs,

Napraforgó (fõ- és másodvetésben),

Facélia (fõ- és másodvetésben).



A zöldtrágya növényeket virágzásuk elõtt kell leszántani, a magasra növõket célszerû elõzõleg szárzúzózni, vagy lekaszálni.



Mivel a zöldtárgya növények jó része egyúttal tömegtakarmány is, ráadásul közülük nem egy több növedéket is képez elõfordul, hogy részben takarmányként is értékesülnek. Ilyenkor az elvitt terméssel csökken a talaj termõképességére kifejtett jó hatásuk.



A zöld ugar és a zöldtrágyázás talajtermékenységre utónövényekre gyakorolt tartamhatása sok tényezõtõl függ (biomassza tömege és minõsége, a talaj típusa, az utónövény, stb.), de a trágyázó hatással kb. két végi számolhatunk.



A tarló milyenségétõl és kezelésétõl függõen szintén mutat hasonlóságokat a zöld ugarral és a zöldtrágyázással.



Tágabb értelemben tarlónak nevezzük a betakarítás után visszamaradó termõhelyet a különbözõ növényi maradványokkal együtt.



A tarló talajtermékenységben játszott szerepét, az utónövényre gyakorolt hatását több tényezõ befolyásolja:

• a betakarított növény faji sajátosságai,
• a visszahagyott növényi maradványok mennyisége, minõsége,
• a betakarítás ideje, módja /szalma, szár aprítás/,
• a tarló mûvelése,
• a talaj típusa.

Legértékesebbek a korán lekerülõ, gyomelnyomó, a talaj vízkészletét mérsékelten igénybe vevõ, a szûkebb C:N arányú (30:1-nél nem tágabb) szár- és gyökérmaradványt visszahagyó fajok és társításaik (borsó, lencse, lóbab, zöldtakarmány keverékek, bíborhere, bab, õszi káposztarepce, stb.). Jónak minõsítjük a nyár közepén feltört évelõ pillangósok és füves társításaik tarlóját, a szója, a csillagfürt, a burgonya után visszamaradó termõhelyet. Közepes értékû a kalászos gabonák tarlója. Kedvezõtlenek a késõn lekerülõ, tág C:N arányú maradványokat visszahagyó, a talaj vízkészletét erõsen kimerítõ kultúrák, mint pl. a cirokfélék, napraforgó, kukorica, stb. tarlója. A késõi lekerülés önmagában még nem jelent negatív értékelést, mert pl. a cukorrépa klasszikusan jó elõveteménye a tavaszi sörárpának.



A tarló értékét befolyásolja a visszamaradó szár- és gyökérmaradványok mennyisége és minõsége. A kalászosgabonák, a kukorica után sok, de tág C:N arányú maradvánnyal számolhatunk, ha a termõhelyen maradnak. 40-50 kg/ha N adagolással értékes szervesanyag forrásnak számítanak, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy szármaradványaikkal jelentõs mennyiségû káliumot hagynak vissza. Néhány példa erre vonatkozóan:

Növényi maradvány	Mennyiség	Visszamaradó
		N	P2O5	K2O
	t/ha	kg/ha
Kalászosok szalmája	3	11-13	2-3	24-27
Kukoricaszár	5	14-18	4-6	40-50
Leveles cukorrépafej	20	15-18	2-3	80-100

A betakarítás ideje és módja szintén hatással van a tarló értékére. A július végéig betakarított növények tarlóját azonnal sekélyen „hántani” kell, majd hengerrel lezárni (vízmegõrzés, vetõágy a gyomoknak és a „szemveszteségnek”). A gyors munkához nagy területteljesítményû középnehéz tárcsásborona + kapcsolt gyûrûshenger ajánlott, lazább talajokon az ásóborona + henger is megfelelõ. A tarlóhántás legfeljebb deflációnak kitett homok és kotu talajokon maradhat el. Amennyire sietni kell a tarlóhántással és lezárásával, annyira „ráérõsen” kezdjük a gyomoktól, árvakeléstõl kizöldült tarló mûveléséhez. A képzõdõ biomassza „ingyen zöldtrágya”. Ez alkalomból sem mulaszthatjuk el kihangsúlyozni a tarlóégetés (a szalmaégetést a jog is fenyegeti) káros voltát. Egyetlen vizsgálat sem igazolja a vélt növényvédelmi elõnyeit, viszont hátrányai a napnál világosabbak:

• szervesanyag pazarló,
• tûzveszélyes,
• légszennyezõ,
• káros a hasznos élõlényekre,
• kivitelezése költségigényes.

Õsszel hazánkban mintegy 1,5 millió hektáron számolhatunk a kukorica és a napraforgó tarlójával. Mindkét növényt többnyire magas tarló hagyásával takarítják be. Feltétlenül szükséges a 25 cm-nél magasabb szárrészek aprítása, zúzása. Ez a mûvelet nemcsak korhadásukat segíti, de javítja az alapmûvelés minõségét, tavasszal pedig jobb vetõágy készíthetõ, fokozottan érvényes mindez arra a nem is ritka esetre, amikor õszi búzát, rozsot, vagy tritikálét kényszerülünk utánuk vetni.







Dr. Késmárki István