MENÜ

A lábvégbetegségek hatása a tehenek tejtermelésére

Oldalszám: 103
2014.08.26.

A tejtermelés és a végtag felépítése között negatív kapcsolat van. A termelés növekedésével enyhén növekszik a sántasági esetek előfordulása, tehát a növekvő termelés mellett gyengül a láb és lábvégek szerkezete, ellenálló képessége. Ez azt jelenti, hogy a nagy termelésű tehenek között gyakoribb a mozgászavar és egyben azt is tapasztaljuk, hogy azok a tehenek, melyek kevesebb tejet adnak, nem is sántítanak annyit. Erre a kapcsolatra Lyons és mtsai. (1991) 0,48, Groen és mtsai. (1994) 0,26 erősségű összefüggést találtak. Különösen érvényes ez a laminitisz esetszám növekedésére. A lábvégek kívánatos értékmérõ tulajdonságai a tehenek elsõ laktációjában általában kis mértékû, negatív genetikai kapcsolatban vannak a tejtermeléssel (Foster és mtsai., 1989, Short és mtsa., 1992; Groen és mtsai., 1994). A magas tejtermelésre szelektált tehéncsaládok sántaságának kezelési költsége 20%-kal is megnövekedhet (Jones és mtsai., 1994). A nagy tejtermelés és a lábvégbetegségek miatti selejtezés között 0,20-0,27 erősségű genetikai kapcsolatot találtak Uribe és mtsai., (1995).

Igazoltnak vehető, hogy a különböző végtagbetegségek között - melyek a tehenek sántaságát okozzák - mintegy 80% fölötti arányt képviselnek a különböző lábvégbetegségek, ezek között is elsősorban a laminitis és ennek következtében a talpszaruban, illetve a fehér vonalban keletkező elváltozások, a talpfekély, továbbá a phlegmonés gyulladások, pl. necrobacillosis, illetve a digitalis bőrgyulladás, valamint az ujjak közötti szövetsarjadzás. Esetenként az ujjak közötti bőrgyulladás előrehaladottabb kórformái is időszakos vagy állandó sántasághoz vezetnek és olykor jelentős sarokszaru-kopással és a köröm normális szögének lényeges csökkenésével járhatnak.

A lábvégek különböző elváltozásai rontják a tehenek egészségét, jólléti állapotát és termelését is. A végtagok egészségromlását általában 5-ös skálán értékeljük, melynek két végpontja az egészséges és a sánta állapot. Az egészséges állat nem mutat mozgászavart, jóllehet elvileg lehetséges, hogy szubklinikai rendellenességek már kialakultak végtagjaiban, különösen a lábvégeken. A sántaság klinikai megjelenése az enyhétől a súlyosig terjedhet, és nem olyan könnyű megállapítani a teheneknél az enyhe mozgászavart egy láb esetében, mint ahogy gondoljuk. Általános tendencia, hogy a tenyésztők rendszerint kevesebb sánta állatot tartanak nyilván állományukban, mint amennyit pontos felméréssel ellenőrizni lehetne. A teheneink egészségét és viselkedésükön mérhető jóllétét az olyan szubklinikai stádiumú lábvégbetegségek befolyásolhatják, melyek alig járnak észlelhető mozgászavarral, hiszen a tehén szabad mozgáskor vagy hajtáskor szabályosan mozog, és csak az alaposabb ellenőrzés derítheti ki, hogy hajtáskor könnyebben lemarad a többiektől vagy kissé többet fekszik, kevesebbet tartózkodik az etetőnél. Ezeket a lappangó hatású lábvégbetegségeket a tehénállományban megállapítani is nehéz, és eddig nem sikerült kimutatnunk a termelésre gyakorolt hatásukat sem. Feltételezhető azonban, hogy éppen rendellenesebb viselkedési és takarmányfogyasztási jellemzőik alapján általában rontják a tehenek tejtermelését. Azokban az esetekben azonban, melyeknél enyhébb vagy súlyosabb mozgászavar észlelhetõ legalább egy végtagon, már igazolható a tejcsökkenés a tehén korábbi termelését és laktációs görbéjét figyelembe véve. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a nagy tejtermelés is befolyásolja a sántaság kialakulását, tehát a nagy termelésű tehenek között gyakrabban tapasztaljuk a különböző súlyosságú mozgászavarokat, mint a kevesebb tejet adók között. Nagy átlagban az is igazolható, hogy a „mindig” enyhén sánta tehenek 4-5 kg-mal több tejet adnak naponta, mint a „soha sem” sánták. A tejveszteség az ellést követően, a laktáció elején általában kissé nagyobb, különösen a 60. napot követő csúcstermelés időszakában, egészen a 180.-200. napig, majd gyakran visszatér a normálisan csökkenő szintre, annak ellenére, hogy a tehén enyhén sántít.

Az ellést követő első hónapok energiahiánya és korábban kialakult táplálóanyag-forgalmi zavarok illetve túlzott kondícióvesztés hatására, egyes végtagbetegségek gyakorisága az ellést követő 2.-3. hónapban megnövekszik, melyek nagyobb arányban vezetnek olyan klinikai sántasághoz, ami tejveszteséggel is jár.

A sántaság miatti tejcsökkenés a nagyobb tejű teheneket tehát jobban érinti, mint a gyengébben termelőket, és a veszteség a laktáció első felében nagyobb, mint a másodikban. Könnyebb tehát a teljes laktációra számított veszteségrõl beszélni, ami átlagosan 5-15% közötti, de ezt a szintet is meghaladhatja és elérheti a 35%-ot is. Az enyhén vagy közepes mértékben sánta teheneinknél átlagosan napi 8-10%-os tejveszteséget becsülhetünk, ami állományszinten a többi veszteségforrás között már egy jelentős tételt jelent. A laktációk előrehaladásával és a sántaság súlyosságával az érintett teheneknél a tejveszteség növekszik.

A tehenek tejtermelése és mozgásképessége között kimutatható ellentétes hatás arra figyelmeztet, hogy ha egyoldalú módon az egy tehénre jutó tejtermelésre (beltartalomra) szelektálunk, akkor a nagy termelésû állományban enyhén növekszik a sántasági esetek elõfordulása, pontosabban a sántasághoz vezetõ hajlam gyakorisága, ami általában magasabb kezelési költségekkel és nagyobb selejtezéssel járhat. Ezért a tejtermelés gazdaságossága érdekében - miután nem mondhatunk le a magas termelésrõl - a lábszerkezetre is szelektálnunk kell. Ez mindenekelõtt a lábszerkezetben és termelésben egyaránt javító hatású bikák használatát jelenti. Elõnyös volna továbbá a gyenge lábszerkezetû üszõket korán kiselejtezni, mert többnyire ezekbõl lesznek a sánta tehenek.

A nagy termelésû tehenek mozgásképességének fenntartása miatt a mozgásra utaló tenyészérték növekvõ szerepet tölt be a szelekciós indexekben is. A klinikai sántaság kellõ figyelemmel jól megállapítható, a szubklinikai sántaság becsülhetõ, pl. a tehenek napi mozgásmennyiségével (idõráfordítás, lépésszám). Tapasztalataim szerint a tehénállományok jelentõs részében meglehetõsen magas a deformált körmû egyedek száma. Ez a rendellenesség a mozgásképességet csökkenti. Ezért az ilyen, idült laminitis tüneteit mutató tehenet idõben selejtezni kellene. A 8-9 kg-ot meghaladó laktációs termelést mutató teheneink tehát érzékenyebbek az olyan lábvégbetegségek kialakulására, melyek különbözõ mértékû és idõtartamú sántasághoz vezetnek, aminek bizonyos tejveszteség a következménye. Ennek az állapotnak a megelõzése fontosabb és gazdaságosabb, mint a már kialakult sántaság kezelése. A megelõzés nélkülözhetetlen eleme a naponta elvégzett állományszemle, melynek során a termelõ és nem termelõ állatok esetleges sántasága kiszûrhetõ. Ezeknek az állatoknak még aznap vizsgálatra és kezelésre kell kerülniük.

Dr. Györkös István