A szarvasmarha-tartás technológiai követelményei az Európai Unióban- „ANIMAL WELFARE” avagy az állati jólét biztosítása -

Az általános alapelvekrõl szóló EGK 1978./923 számú határozat az elsõ mérföldkõ az állatok védelme érdekében. Ennek értelmében az állatot a fajnak megfelelõen kell tartani és minden szükségtelen fájdalmat, szenvedést, vagy kínzást kerülni kell. Ezen felül biztosítani kell a fajspecifikus mozgásszabadságot és optimalizálni kell a tartási helyen a fizikai körülményeket.



Ezt megelõzõen is történtek intézkedések az állatok védelmében; az élõállat-szállítás (transzport), a vágóhídi körülmények javítása, illetõleg a kísérleti állatokkal való bánásmód területén. Mivel az elsõ két esemény érinti a szarvasmarhát is, ezért rövid áttekintést nyújtok az ezekben lefektetett irányelvekrõl.



Az állati jólét és a szállítás kapcsolatát az 1977./489 számú törvény szabályozza az 1968. évi nemzetközi egyezményre hivatkozva. Az 1991./628 számú határozat módosító intézkedéseket tartalmaz, míg az 1995./29 számú direktíva alapvetõ változtatásokat hoz az útiterv, a szállítási sûrûség, valamint a szállítási idõ vonatkozásában.



Ezek szerint az Unióban:

• csak regisztrált (ENAR) és az illetékes hatóság (Mo.-n hatósági állatorvos) engedélyével rendelkezõ állat szállítható;
• a maximális szállítási idõt 8 órában állapítják meg (ez alól kivételt csak az indokolt útiterv; az ún. „felsõ” kategóriába sorolt jármû; illetõleg a lehajtással együtt járó pihenõ megvalósítása jelent);
• a fajtának megfelelõ állatsûrûség betartása.

2001. augusztus 1.-tõl az állat korábbi megbetegedéseit tartalmazó kísérõlap mellé az állat szállításra alkalmas állapotáról is igazolást kell adnia a származási hely szerint illetékes állatorvosnak.



A vágóhídi körülményekkel az 1993./119 számú törvény foglalkozik az Unióban, amely az 1974./577 számú direktívákon alapul. A gazdasági állatfajok leölése - állati termék-elõállítás céljából - az egyik legbrutálisabb beavatkozás a domesztikált fajok irányában. Mivel bizonyos esetekben ez nem kellõen etikus módszerekkel történt, az Európai Tanács javaslata a fájdalom és szenvedés minimális szintre történõ csökkentése a kábítás, illetve a leölés alkalmazása során. Mindehhez a vágóhidaknak a legkorszerûbb technikát kell alkalmazniuk a korábbi gyakorlati tapasztalatok felhasználásával. A vágóhidak akkreditációja során, a minõségbiztosítási ellenõrzéseknek - HACCP - ki kell terjedniük a kábítás hatékonyságának ellenõrzése mellett, az elvéreztetés módjára és hatékonyságra. Szarvasmarha részére a vágás elõtt 2,5 m²/ állat pihenõhelyet és tiszta, friss ivóvizet kell biztosítani, valamint az állatokat ivar szerint el kell különíteni. Az állatok hajtása során az elektromos ösztöke használatát a minimális szintre kell csökkenteni. A kábítás hatékonyságát, az ún. szemgolyóreflex-szel (corneareflex) kell ellenõrizni.



A fenti direktívákhoz kapcsolódóan megemlítem, hogy két fontos beavatkozás sarokpontjaira is születtek javaslatok a törvényhozásban. A kasztrálás (tinó-elõállítás céljából) engedélyezett, de a technológiai választást követõen (6 hónapos kor) minél elõbb végre kell hajtani. A borjak szarvtalanítását 2-4 hetes korban elektromos égetõpálcával javasolt elvégezni.

Az iparszerû állattartási technológiák elterjedésével az etológusok, környezetvédõk egyre többször emelték fel a szavukat a mûvi környezet, illetve a - sokszor - kíméletlen bánásmód ellen és az állati környezetre, magatartásformákra irányuló kísérletek száma is megszaporodott.



Hollandiában foglalkoztak elõször az állati jólét kérdésével és ennek angol megfelelõje az „Animal Welfare” kifejezés is ebbõl az országból származik. Kísérletesen bizonyították, hogy a kolosztrális/tejitatási fázisban lévõ borjaknál az egyedüllét (egyedi bokszos elhelyezés), illetve a vödörbõl történõ (nyílt víztükrös) itatás abnormális szokások kialakulásához vezetett. A természetszerû állapothoz történõ visszatérést dajkatehén beállításával próbálták meg biztosítani. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a Hollandiában jellemzõ üzemméretet jelentõ családi farmergazdaságok esetében technológiailag talán országos szinten is kivitelezhetõ a fenti megoldás; azonban a nagyüzemi, szakosított telepeken az irányított (általában tejpótló koncentrátumokkal) történõ nevelés aligha kiváltható egyéb (természetszerûbb) módszerekkel.



Ugyanez a konklúzió vonható le, azoknak a megfigyeléseknek a gyakorlati alkalmazhatóságára, amelyeket Németországban - ugyancsak kisüzemi körülmények (tejelõ farmergazdaságok) között - végeztek. Az etológiai vizsgálatok alapján kimutatták, hogy az állatokat védeni kell az egészségkárosító rizikófaktoroktól, természetes eredetû takarmányokkal kell etetni õket, amelyek mindenkor megfelelnek az aktuális takarmányozási elõírásoknak. A tartási körülményeknek alkalmazkodniuk kell az állat természetes szokásaihoz, stressz-mentesnek kell lenniük, lehetõvé kell tenniük a hosszú használatban tartás és az egyenletes termelés feltételeit. A takarmányozási követelményeknek találkozniuk kell a megfelelõ tartási megoldásokkal, amelyek állandó egészséges kondíciót biztosítanak az állat részére. A farmernek teljesen az etológiai követelmények szerint kell tartania állatait, azaz a speciális építészeti megoldásoknak összhangban kell lenniük az állat igényeivel. Ma ez még kissé utópisztikusnak tûnik, ha a hazai telepek átlagos mûszaki színvonalára gondolunk.



Jóval nagyobb gyakorlati jelentõsége lehet az ún. stressz-faktorokra irányuló kísérletek eredményeinek, illetve azok - az állati jólét érdekében történõ - felhasználásának. Ezen kísérletek közös jellemzõje, hogy vagy a szérum adrenalin-szintjét (védekezési fázis), vagy pedig a kortizol-szintjét (adaptációs fázis) mérik. A legtöbb ilyen vizsgálat a legfiatalabb korcsoportra, a borjakra irányult, de hasznosítható eredményeket kaptak a kutatók a különbözõ hasznosítási típusok kifejlett egyedeinek vonatkozásában. Az egyes hasznosítási típusok közötti eltéréseket az ellenálló-képesség viszonylatában, már a borjú korcsoportnál megfigyelték. Francia kutatók szerint a Holstein-fríz fajtájú borjak mortalitása még természetszerû környezet (szalmával történõ almozás) is nagyobb, mint más fajtájú borjaké. A kettõshasznosítású és a keresztezett borjak jobban adaptálódnak a mesterséges körülményekhez.



Olasz tudósok azonos korú borjakat egyedileg, illetve csoportosan elhelyezve megállapították, hogy az utóbbi elhelyezési mód mellett átlagosan 2 kg nagyobb volt az állatok súlya a technológiai választáskor. Mindkét csoport azonosan volt takarmányozva. Holland szakemberek a fenti kísérlet eredményéhez csatlakozva megjegyzik, hogy a szociális kapcsolatteremtés miatt a csoportos elhelyezés már a tejtáplálás idõszakában is célravezetõbb. Azt is sikerült továbbá kísérletesen bizonyítani, hogy az emésztõrendszernek megfelelõ kiegészítõk (pl.: indítótáp, jó minõségû borjúszéna) kisebb stresszt jelentenek a borjú számára. Angol kutatók szerint az érintéses (taktikus) inger (pl.: simogatás, ujjszopás) legalább olyan fontos a borjú szempontjából, mint a megfelelõ takarmányellátás. Megfigyeléseik szerint az egyedi bánásmódban részesített borjaknál, késõbb magasabb a stressz-küszöb az emberi beavatkozások, kezelések hatására.



Ugyancsak Angliában foglalkoztak a tõgygyulladás terápiája, illetve az állati jólét kapcsolatával. A vizsgálatok alapján sikerült kimutatni, hogy a klinikai esetek csökkenthetõk a fájdalom-érzet, illetve a diszkomfort-érzet mérséklésével.



Spanyol kutatók szerint a kíméletes bánásmód az állat levágása elõtt is fontos. A hasított féltestek (karkasszok) - különösen a hosszú hátizom - pH-ja, illetve az elvéreztetés sikere nagymértékben függ a vágás elõtti bánásmódtól.



A húsmarhánál ugyan természetszerûbb a tartás a fejt állományokhoz képest, de német etológusok megfigyelték, hogy a teheneknek néha szükségük van arra, hogy a borjaktól elkülönülten helyezkedjenek el a legelõ perifériális részén. Mindez a legelõn való telepítési sûrûség optimális arányát feltételezi. Húshasznú anyatehenek komfortérzetének biztosításához a külsõ és belsõ élõsködõk elleni védelem is hozzátartozik.

Az 1978. december 20.-án megjelent általános alapelvekrõl szóló törvényt követõen erõteljes környezet-, illetõleg állatvédelmi nyomásra, alig nyolc évvel késõbb már konkrétumok is születtek. Az „Animal Welfare” kifejezés a ketreces tojótyúkok tartásának problematikáján keresztül került elõször napirendre, amellyel a törvényhozók elõször 1986-ban foglalkoztak.



A ketreces tojótyúkok tartásának - az állatok védelme érdekében tett - megszorításait (1988.) a borjak egyedi tartására, illetõleg a sertések (szabad)tartására vonatkozó 1991. évi specifikus irányelvek lefektetése jelentette.



Az 1991./629 számú rendelet szerint tilos a borjút 8 hetes kora után egyedi ketrecben tartani (az 1998. év elõtt épült állattartó épületek egészen 2007. december 31.-ig mentesülnek a fenti szabály alól). További kivételt képeznek az állategészségügyi megfontolásokból történõ elkülönítések. Az egyedi bokszoknak nem lehet tömör az oldalfala. Csoportos tartás esetén a minimális területigényt az 1. táblázat tartalmazza.

Ezen felül:

• a borjakat tilos állandóan sötétben tartani;
• egy órán túlmenõen nem szabad lekötni õket;
• az istálló padozatának simának és csúszásmentesnek kell lennie;
• minden borjúnak születés után (max. 2 órán belül) föcstejhez (kolosztumhoz) kell jutnia;
• minden borjút legalább napi két alkalommal meg kell etetni (itatni);
• a borjak takarmányának elegendõ vasat (plazma 4,5 mmol/liter), illetve elegendõ szálastakarmányt (bendõemésztés kialakulásához) kell tartalmaznia;
• minden két hétnél idõsebb borjúnak tiszta és friss ivóvizet kell biztosítani (a vízminõségi elõírások ez esetben megegyeznek a humán célú felhasználások elõírásaival);
• semmilyen olyan eszközt nem szabad használni, ami a borjút a táplálkozásban, illetve a vízfogyasztásban akadályozza (pl.: szájkosár).

Mindez azt jelenti, hogy 2004. május 1. után új istállót csak a fenti követelményeknek megfelelõ mûszaki felszereltséggel lehet építeni. Az ún. fehérhúsú borjúhizlalás (anémiás állapot fenntartása) feltételei ütköznek az Unió elõírásaival, ezért az ilyen célú borjú elõállítás hazánkban is megszûnik. A nemzetközi élõállat-kereskedelem és az ezzel együtt járó járványveszély keleti határainkon is mérséklõdik, hiszen határátlépés csak szigorúan ellenõrzött és az ilyen célú forgalomnak megfelelõ, kijelölt határátkelõhelyeken történhet.



Az 1998./58 számú törvény - „Európai Egyezmény a farmon tartott állatok védelmére” címmel - újabb megszorításokat tartalmaz az állati jólét megteremtése érdekében. A „Five Freedom” néven köztudatba bevonult határozat szerint az állattartónak a következõt kell biztosítania:

• szomjúság ás éhség elleni védelem;
• megfelelõen komfortos pihenõhely;
• mentesség a fájdalomtól, a sérülésektõl, valamint a fellépõ betegségek megelõzése, illetve kezelése;
• az állat - etológiai szempontból magyarázható - szükségleteinek, mozgásformáinak biztosítása (pl.: együtt tartás saját fajtársaival);
• mentesség a fájdalomtól, a stressztõl, indokolatlan beavatkozásoktól.

A gazdasági állatfajok mellett a törvény kiterjed az ún. hobbiállatok körére is.



Hazánkban az 1998./XXXVII. sz. törvény „Az állatok védelmérõl és kíméletérõl” címmel a jogharmonizáció érdekében kiegészítésre, illetve módosításra került és a géntechnikai, géntechnológiai szabályzókkal kiegészítve a 2002./LXVII. sz. törvényben látott napvilágot. A 2002. december 1.-én életbe lépett törvény 51. § gyakorlatilag megegyezik az elõzõekben felsorolt Uniós direktívákkal. Intézkedik továbbá az állatok elhullása, illetve eltûnése esetén kötelezõ teendõkrõl.



Elhullás esetén ki kell tölteni az ún. „SZ.- kísérõjegyet”, amelyet az ATEV a tetemmel együtt magához vesz. Egyedül az ATEV jogosult Magyarországon az állati eredetû hullák elszállítására és megsemmisítésére, amelyek veszélyes hulladéknak számítanak. (megjegyzés: a tej környezetvédelmi szempontból ugyancsak veszélyes hulladék). Az állatot az elszállításig hûtött helyen, az erre a célra kijelölt hullakamrában kell tárolni. Minden 24 hónapnál idõsebb szarvasmarha esetén, az öreglyukon keresztül agyvelõmintát kell venni az esetleges BSE fertõzöttség megállapítása céljából. Mindez az üzemi állatorvos feladata, akinek abban az esetben is meg kell vizsgálnia a fertõzés okát, ha valamilyen bejelentési kötelezettség alá esõ betegség következtében történõ elhullás gyanújáról van szó. Ebben az esetben értesíteni kell a hatósági állatorvost, vagy a Megyei Állategészségügyi Hivatalt; a fertõzés megállapítása céljából vett mintát pedig laboratóriumi analízisre kell küldeni. Az elhullott állat marhalevelén be kell jegyezni az elhullás tényét, majd azt az OMMI felé meg kell küldeni.



Az állat eltûnését 15 napon belül be kell jelenteni.



Visszatérve az Unió állatvédelmi törvényeihez, a 2006. évtõl újabb megszorítások várhatók, elsõsorban a borjúnevelés területén. Ezek szerint, a fenti idõponttól kezdõdõen az Unió tagországaiban:

• elektronikus jelfogót (transzponder) kell az állat testére erõsíteni;
• szabad mozgást kell lehetõvé tenni a borjaknak a karámon belül;
• faburkolatú, vagy rendszeresen almozott pihenõhelyet kell az állatok részére biztosítani;
• az itatást komputer-vezérlésû tejadagolóval kell megoldani;
• az egyedi súlymérés, takarmány-, illetve tejfogyasztás ellenõrzés, táplálkozási gyakoriság mérés számítógépes kontrolját meg kell valósítani.

Az állati jólét biztosítása nyilvánvalóan megnöveli az állattartás költségét, illetve kevésbé hatékony módszerek alkalmazását teszi lehetõvé. A világon svéd közgazdászok vizsgálták elõször a gazdaságosság és az állati jólét kapcsolatát. Javaslataik szerint, néhány másodlagos értékmérõ tulajdonság (szervezeti szilárdság, viselkedés, rossz szokások, „fittness” tulajdonságok) szelekciós szempontok között történõ figyelembe vétele feloldhatja a ma még feszülõ ökonómiai jellegû ellentéteket.

Szerzõ: Dr. Kovács Attila Zoltán



Cím: Kaposvári Egyetem, ÁTK



7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.



Elküldve: 2004. január 13.