Kalendárium (A húsmarha elhelyezése)

Magyarország, éghajlati adottságainál fogva sem alkalmas erre, hiszen a legeltetési szezon nálunk Szent Györgytõl (április 24.) Szent Mihályig (szeptember 29.) terjed (részl. lásd: takarmányozási technológia). Bár ezt valamelyest - fõleg az õszi hónapokban - meg lehet (és meg is kell) nyújtani, november végére azonban általában mindenhol "beteleltetik" az állományt, azaz a téli tartáshelyükre kerülnek az állatok.

Ebben az idõszakban tehát, az állomány a téli szálláson van. A téli szállás kialakítását meghatározzák a költségek (infrastruktúra), az elérhetõség (közmûvek, szilárd burkolatú út, stb.), illetve az ellés lefolyása. Ez utóbbi szempont figyelembevételére az egyes tartástechnológiai megoldásoknál mindenhol utalást teszünk.

* * *

Külföldön bevált módszer, de hazánkban is történtek próbálkozások a húshasznú anyatehenek télen-nyáron való legelõn tartására. Ebben az esetben télen a legelõ csak tartózkodási helyet, nem pedig takarmányforrást jelent az állat számára. Ha biztosítani tudjuk a folyamatos takarmány és ivóvízellátást, úgy ez az elhelyezési mód az egyik legolcsóbb megoldás az infrastruktúra szempontjából. Az etetõhelyeket azonban a legzordabb idõben is meg kell közelíteni, ami köves út nélkül aligha lehetséges. A takarmány etetése mobil jászolból történik, de az ún. betonozott etetõtér is szóba jöhet. Bármely megoldást is választjuk, az etetõk környékét jobb, ha lebetonozzuk az elmocsarasodás veszélye miatt. Az állatsûrûség helyes megválasztásával (3-5 tehén/ha) pedig a taposási kárt mérsékelhetjük. Az állategészségügyi kezelések elvégzése, az állatok csoportosítása, illetve esetleges pótlólagos takarmányozása szempontjából célszerû egy kezelõhelység kialakítása, ahol meg tudjuk mindezeket oldani. Erre a célra egy karámrendszert, vagy legelõközpontot (részl. lásd: tavaszi évszak) építünk, amelyben kezelõfolyosó, esetenként egyszerû állások találhatóak. Fontos, hogy télen is jól megközelíthetõ legyen, mert az esetlegesen elõforduló nehéz elléseknél is itt avatkozunk be. Ezen kívül szélvédõ karámokat kell a legelõterületen elhelyezni, amelyek szélvédett oldalára rendszeresen almozunk (részl. lásd: nyári évszak). A borjak itt találnak minimális védelmet az idõjárás szélsõségei ellen. Mivel világszerte a kistestû, anyai vonalakat tartják ilyen módon, ellési komplikációval ezeknél a fajtáknál gyakorlatilag alig találkozunk.

Telelõkert esetén a legelõ egy magasabb pontján, de mindekképpen egy lefolyásos területen akkora területet kerítünk be, hogy az itt tartott tehénlétszám a szaporulatával kényelmesen elférjen (kb.: 50m2/tehén). A tartásból fakadó költségek (általában fix itató- és etetõhelyek, illetve stabil karám kiépítése, pihenõdombok létesítése) ugyan valamivel nagyobbak, mintha legelõn tartanánk a teheneket - a takarmánykiosztás ugyanakkor egyszerûbb, s fõleg biztonságosabb. A veszteségek, így szinte minden területen - pl.: elhullás, ellések, takarmányozás - kisebbek. Jobban "kézben van az állat" és a telep õrzése is megoldható. A takarmány kiosztása az esetek többségében egy ún. külsõ etetõútról történik, amely az egyik kerítés helyére beépített jászol mentén húzódik. Az ellések általában azokon a pihenõdombokon történnek, ahová rendszeresen almozunk, de egy egyszerû, színszerû épületet is építhetünk a borjak védelmére. Általában egy elkülönítõ - (almozott karám) - is tartozik ezekhez a kertekhez, ahol az esetleges állategészségügyi (ellési) beavatkozásokat el lehet végezni. Éjjeliõr alkalmazásával már a közepesen ellõ fajtáknál - pl. magyartarka - is szóba jöhet ez az elhelyezési mód.

Még nagyobb állatkoncentráció érhetõ el az ún. almozott karám kialakításával. Egy kifejlett szarvasmarha számára a rendelkezésre álló terület 10 m2, növendékmarha estén pedig 6-8 m2. A karám tisztán tartását csak rendszeres almozással tudjuk biztosítani. Éppen ezért csak ott célszerû kialakítani, ahol a szalma nagy mennyiségben, olcsón beszerezhetõ. Az üszõkön és az elõrehaladottan vemhes teheneken kívül minden korcsoport számára megfelelõ tartási mód. Az állatok etetése a telelõkertnél felvázolt megoldással történik. Bár a beruházás-igénye ennek az elhelyezési módnak a legkisebb, elletni ilyen körülmények között nem szabad.

Az ellések biztonságos lefolyása szempontjából a legüdvözítõbb megoldás, ha rendelkezünk téli szálláshellyel / teleppel, ahol az állatokat állandó felügyelet mellett tartjuk. Istálló építése az ellésre váró korcsoport, esetleg a növendéküszõk számára ajánlatos, de marhahizlalás esetén a hízó korcsoportot is ilyen módon helyezik el. Az állatokat kötetlen, mélyalmos formában tartjuk. A legmagasabb fokú gépesítettség itt érhetõ el - takarmánykiosztás, trágyaeltávolítás - azonban az istállók építésébõl fakadó költségek is itt a legnagyobbak. Maguk az épületek olcsó szerfás megoldásúak, egyik oldalukról általában nyitottak. Ha az épülethez nem tartozik kifutó, akkor a meg nem épült oldal falában elhelyezett jászlakból etetünk. Célszerû azonban a kifutó létesítése, amely méretezésénél dupla akkora területet (20m2) tervezünk egy kifejlett szarvasmarhára, mint a fedett pihenõtér nagysága. Tanácsos továbbá a kifutót szilárd burkolattal ellátni, ahonnan a trágya napi gyakorisággal letolható. Ebben az esetben a kifutó lehet akár kisebb is, mint a hasznos pihenõtér alapterülete, amivel némi költségmegtakarítás érhetõ el. Ha kifutó is csatlakozik az épülethez, akkor annak az istállóval szemközti oldalán kialakított jászlakból oldjuk meg a takarmányellátást. A széna etetésére szolgáló szénarácsokat viszont célszerû az épületben elhelyezni, ahol a borjak is könnyen hozzáférhetnek ahhoz. A fagymentes - temperált, vagy hõszigetelt - önitatókat akár az istállóba, akár pedig a kifutóba is beépíthetjük. Ha istállózott tartásról van szó, szinte kizárólag helyben elletünk. Etológiai vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy a tehén akkor is az istállóban elli meg a borját, ha ahhoz kifutó kapcsolódik. Az épületen belül célszerû egy mobil négyszögletû karám felállítása, amely a két szemközti oldaláról nyitható. Nehéz ellés esetén ide hajtjuk be az állatot, amelyet az ajtók egyidejû zárásával szorítunk meg.

2., TAVASZ (március - május)

Az évnek ebben a szakaszában történik a legelõre való kihajtás, ami tartástechnológia-váltással jár együtt. Ennek idõpontját befolyásolja a legeltethetõség (vegetáció), illetve az ellések lefolyása. Maga a kihajtás sem mindig egyszerû feladat, hiszen olykor a téli telep és a legelõ távol helyezkedik el egymástól. Közút, vasút keresztezése estén a kihajtást meg kell szervezni. Ebben a fejezetben a legelõn történõ tartásról, illetve a legelõ berendezéseirõl lesz szó.

* * *

A legelõre való kihajtás hazánkban általában áprilisban történik. A kihajtás elõtt a legelõt fogadásra kész állapotba kell hozni. A munkálatok jelentõs részét a határoló-elemek karbantartása jelenti, de ekkor végezzük a kutak fertõtlenítését, valamint az esetleges gyep felülvetéseket. Az egy tagban lévõ, rendszeresen legeltetett területet célszerû fix kerítéssel körbevenni. Kötelezõ ezek építése abban az esetben, ha valamilyen közmû - út, vasút, villanytelep, stb. - található a legelõ közelében. Az egymástól 3-4 méter távolságra levert faoszlopokra akár léceket akár szögesdrótot, akár pedig korszerû dróthálót (vadkerítés) is erõsíthetünk. Az ilyen és ehhez hasonló - általában 2 méter magas - kerítések nem csak a gulya kitörését, de más állatok behatolását is megakadályozzák. Ennek állategészségügyi szempontból (zoonózisok) van jelentõsége. Lényegesen alacsonyabb - kb. 1 méter - az új-zélandi típusú kerítés, amely 4-5 soros változatban kerül kivitelezésre. Az oszlopok ebben az estben 5-6 méterenként vannak leverve, amelyek közé szigetelõkre rögzített huzal van kifeszítve. A hálózati váltó, vagy egyenáramot transzformátor és valamilyen megszakító segítségével bizonyos idõközönként megszakítva, több ezer volt feszültségû impulzusokat kapunk, viszonylag alacsony áramerõsség mellett. A kerítés általában megakadályozza a gulya kitörését, azonban a behatolás ellen csak apróvadak ellen véd. Legelõszakaszok kialakítására, illetve azokon a helyeken, ahol a gulya esetleges kitörésével nem okoz kárt semmiben, elegendõ az ún. villanypásztor használata. Nagy elõnye ennek a határoló szerkezetnek a könnyû telepíthetõség, valamint az olcsóság. Mûanyag tartóoszlopokra fémszálas szövetbõl készült vezetéket feszítünk ki és valamilyen mobil tápegységrõl - akkumulátor, esetleg szárazelem -, hasonló paraméterekkel rendelkezõ elektromos árammal látjuk el, mint azt az új-zélandi típusnál láttuk.

Amennyiben legelõink a téli teleptõl távol helyezkednek el, rendkívül fontos valamilyen karámrendszer kiépítése. Abban az esetben, ha ez fix megoldású és az egyes szakaszokhoz képest centrálisan helyezkedik el, legelõközpontnak is hívják. Ilyen beruházást azonban csak nagyobb (legeltetett) állatlétszámra tervezhetünk. Általában fából építik és a csoportosítások elõsegítése érdekében rekeszekre osztják. Az állategészségügyi kezelések elvégzésére nyakszorítóval ellátott kezelõfolyosót is tartalmaz. Az esetleges mesterséges termékenyítések megkönnyítése céljából termékenyítõ helyiség, valamint az állatszállítások gyors lebonyolítása végett rámpa is csatlakozhat hozzá. Az állatok kiegészítõ takarmányozása a fogadó helyiségben megoldható. Mobil karámokat a legelõ bármely pontján építhetünk erre a célra szolgáló panelekbõl, amelyet akár egy dolgozó is könnyedén össze tud szerelni. Jelentõsebb munkaerõ-szükségletet csak a panelek nagyobb távolságra történõ szállítása jelent, amely gép nélkül aligha megoldható. Az esetleges termékenyítések, illetve az állategészségügyi kezelések mobil kezelõfolyosó segítségével legelõn is végrehajthatók. Nehezen ellõ fajtáknál azonban célszerû a még le nem ellett tehenek, de fõleg a vemhes üszõk téli telepen történõ tartása és csak borjazást követõ kihajtása.

Az ásványi anyag pótlását - nyalósó, vagy premix formájában -, illetve az ivóvíz-szükséglet biztosítását minden szakaszról meg kell oldanunk. Mindkettõre alkalmas a különbözõ vályúk használata, amelyek a leggyakrabban fémbõl készülnek. Az esetleges pótlólagos takarmányokat is ezekbõl etetjük fel. Akár kútból, akár pedig élõvízbõl (részl. lásd: õszi évszak) nyerjük a vizet, szivattyú segítségével emeljük azt a vályúba. Alapvetõen fúrt, valamint ásott kút létezik. Ez utóbbi esetében a fertõtlenítés - pl. klórmésszel - szintén a tavasz (kihajtás elõtt) feladata. Alternatív legelõkön szóba jöhet a lajtoskocsi használata, amelybõl gravitációs úton jut a víz a vályúba. A vezetékes rendszer kiépítése csak a hálózathoz közeli szakaszokon gazdaságos, ebben az esetben labdás önitatók beszerelése javasolt.

A porzókapuk, illetve a vakaródzó-láncok kihelyezése az állatok bõrparaziták elleni védelmét, valamint jó közérzetét biztosítják.

Az állandó felügyelet a vegetációs periódusban is rendkívül fontos a húsmarhatartásban. A gondozó részére egy vontatható lakókocsi megfelel a célnak.

3., NYÁR (június - augusztus)

A tehenek a borjaikkal az évnek ebben a szakaszában a legelõn tartózkodnak. A hazai éghajlati adottságok mellett gyepeink többsége július, augusztusra kisül. Másodvetések - pl. szudáni cirokfû - zölden, vagy tartósított formában történõ etetése jelenthet ilyenkor megoldást (részl. lásd: takarmányozási technológia). Azonban a kiegészítõ takarmányok etetése, vagy az esetleges teljes takarmányváltás sem jár együtt a tartási körülmények megváltozásával. Ebben a fejezetben további - különösen ebben az évszakban fontos - legelõ-berendezésekrõl esik szó.

* * *

Nyáron, a nagy melegben az állatok árnyékos helyen történõ delelésérõl gondoskodni kell. Szakaszos legeltetés esetén a fás-ligetes szakaszokat részesítjük elõnybe. Ha természetes árnyék nem biztosított, akkor ún. szélvédõ palánk építésével biztosítjuk a szél, illetve a sugárzó hõ elleni védelmet. A palánk kb. három méter magas, s az egyes deszkák között 5 cm-es réseket hagyunk az üzembiztonság szempontjából (viharok). A palánk szélvédett oldalára almozhatunk is, ebben az esetben az ellések - pótciklus alkalmazása esetén (részl. lásd: tenyésztés-technológia) - itt zajlanak. Az itatókat az árnyékos hely közelébe kell helyezni, hogy az állatoknak ne kelljen nagy távolságot megtenni a nagy hõségben.

Ahogy távolodunk a (tavaszi) ellés idõpontjától, úgy csökken az anyatehenek tejtermelése. Sok helyen ezt borjúóvoda létesítésével próbálják meg kompenzálni, ahol a nagy növekedési eréllyel rendelkezõ borjak kiegészítõ táplálékhoz - abrak, széna - jutnak. A borjúóvoda egy olyan, általában mobil panelekkel elhatárolt rész, ahová a borjak ún. búvólyukakon keresztül jutnak. Ezeken a kis méretû nyílásokon a tehenek nem férnek be. A borjúóvodában egy 30 cm magasságú jászol és szénaetetõ rács található. Egy tagban is készíthetik, ebben az esetben tetõt heggesztenek rá a sugárzó hõ elleni védelem szempontjából. A szerkezet géppel bármelyik szakaszra szabadon telepíthetõ.

4., ÕSZ (szeptember - november)

Akárcsak tavasszal, ebben az évszakban is egy tartástechnológia-váltás történik, amely a nyári legelõrõl a téli szállásra történõ behajtást jelenti. A behajtás idõpontját szintén a legeltethetõség (vegetáció) befolyásolja, amely hazánkban többnyire szeptember utolsó napjait jelenti. Mivel ez az idõpont az esetek többségében egybe esik a borjak választásával (részl. lásd: tenyésztés-technológia), ebben a fejezetben csak a tehenek további elhelyezési módozataival foglalkozunk.

* * *

A tehenek a választást követõ pár napig még a szeptemberben újrasarjadó gyepen maradhatnak. Az gyep növekedését ekkor már nem a csapadék, hanem a hõmérséklet befolyásolja, ezért az õszi sarjú egyre kevesebb táplálóanyagot nyújt az állatoknak. Bár egy termékenyítési ciklus (részl. lásd: tenyésztés-technológia) alkalmazása esetén a tehenek energiaszükséglete õsszel, a választás után a legkisebb, elõbb-utóbb kénytelenek vagyunk takarmányt váltani. Szerencsés esetben ez nem jár a tartástechnológia megváltozásával, hiszen ún. alternatív legelõkkel meghosszabbíthatjuk a legeltetési szezont.

Alternatív legelõrõl leggyakrabban kukoricatarló esetén beszélhetünk, de lehet ez répatarló, valamilyen õszi keverék, vagy "bundában" hagyott legelõ is (részl. lásd: takarmányozási technológia). Az alternatív legelõk kialakításához csakis mobil berendezéseket használhatunk. Két lényeges szempontot kell figyelembe venni: a legelõ körbekerítését, valamint az állatok folyamatos ivóvízellátását. A határoló-elemek közül a villanypásztor használata a legcélravezetõbb, míg a vizet általában lajtoskocsival hordjuk ki a területre (részl. lásd: tavaszi évszak). Bár a lajttal történõ vízellátás a mai üzemanyagárak mellett igen drága módszer, de mindezt bõségesen kompenzálja az a költségmegtakarítás, amelyet a legeltetéssel érünk el. Természetesen, ahol az élõvízbõl történõ itatás megoldott, ott még gazdaságosabb az alternatív legelõk használata. Arra azonban ügyelni kell, hogy a felszíni vizek az állam tulajdonát képezik, így az Országos Vízügyi Hivatal (OVH) bármikor ellenõrizheti tisztaságukat. A tarlólegeltetésnek az õszi mélyszántás vet véget, ezért a gulyát novemberben általában mindenhol beteleltetik. A beteleltetett gulyát célszerû kondíció szerint csoportosítani, majd átállni a téli takarmányozásra.

Végezetül, szintén az õsz feladatai közé tartozik a tisztító kaszálások elvégzése. Tisztító kaszálást már a vegetációs periódusban is végezhetünk, de õsszel, az állatok lehajtása után a fennmaradt gyomokat távolítsuk el gyepterületeinkrõl.