A gyomnövények terjedése és a klímaváltozás hatása

Ezt itt és most részletesen  megismételni szükségtelen. A témát nem nagy érdeklõdés kísérné. Miért került akkor mégis ez a dolgozat az Agro Napló hasábjaira?

A magvak és termések terjedésének  módjai valóban alapvetõ fontosságúak a gyomok térfoglalását illetõen. Egyes gyomfajok azonban az azonos botanikai, biológiai terjedési módjuk ellenére is nagyon különbözõ gyorsasággal képesek a területhódításra. Más gyomok meg mindinkább visszahúzódnak,  térfoglalásuk, illetve borításuk csökken. A gyomirtással foglalkozó szakembereket az elsõ csoport tagjai érdeklik, hisz ezek okoznak kultúrnövényeinknél kártételükkel terméscsökkenést, védekezni kell ellenük.

Miért szaporodott el szántóföldjeinken olyan nagy mértékben a szõrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fehér libatop (Chenopodium album), a selyemmályva (Abutilon theophrasti), a parlagfû (Ambrosia artemisiifolia), a gyermekláncfû (Taraxacum officinale) stb.? Az egyformán áttelelõ egyéves, azonos toktermésû és egyformán herbicidérzékeny konkoly és pipacs közül miért lett védett gyomnövény a konkoly (Agrostemma githago) és miért olyan tömeges a  pipacs (Papaver rhoeas)? Miért lett özönnövény a magas aranyvesszõ (Solidago gigantea) és legfõbb allergénünk a parlagfû? Hova lett a búzavirág, az egynyári tisztesfû és a lángszínû hérics? Mindezek megértéséhez azért röviden tekintsük át a gyomok fontosabb szaporodásbiológiai jellemzõit.

A magprodukció

A gyomnövények gyors elterjedésének oka fajaik nagy – helyesebben óriási –  maghozama. A magtermõ képesség fajonként eltérõ. Egy-egy példány maghozamát viszont környezeti feltételei határozzák meg. A fehér libatop például kapás kultúrákban tövenként húszezer magot is teremhet, míg gabonavetésekben a sûrû állománytól elsatnyulva csak 50–200 darabot. Ez majdnem minden gyomnövényfajra jellemzõ. A gyomnövények elleni védekezésnek éppen ezért egyik sarkalatos pontja, hogy a gyom a kultúrnövény állományában ne tudjon kiteljesedni, sok magot hozni. Ezért szükséges a termesztett  növény állományát (sor- és tõtávolság, gyors  fejlõdésû fajták,  megfelelõ tápanyag-ellátottság stb.) a gyom rovására „igazítani”. Egyébként minden növényfajra, de különösen a gyomokra jellemzõ tulajdonság, hogy ha visszaszorulva kevesebb magot is terem, a kevés mag (termés) tökéletes fejlettségû (ezermagsúly) lesz. Ezzel is fennmaradását segíti, hisz a csírázáshoz, egyedfejlõdéshez szükséges raktározott tápanyaga a fajra jellemzõ változatlan mennyiségû. Megfelelõ környezetbe kerülve egyedei a  talajok gyommagkészletét ismét gyarapíthatják. Ez a növények (gyomok) reproduktív stratégiája.

Egy-egy gyomnövény magvai, termései ha mind az  anyanövény közelébe hullanának, a belõlük fejlõdött növények fejlõdésükben egymást akadályoznák. Ezért  szükséges, hogy a termett nagy mennyiségû mag az a anyanövénytõl minél távolabb kerüljön és szétszóródjék. Az elterjesztést szolgálják a növények legváltozatosabb  mechanikai berendezései. Az elterjedéshez segítségül jön a szél, víz, állatok és – akarva nem akarva – az ember is.

A szél a különbözõ módon felnyíló termésekbõl  kirázza a magokat és kisebb-nagyobb távolságra szállítja. A könnyebbek kerülnek a legmesszebbre. A  szádorgó- (Orobanche) fajok szinte alig látható apró magvait a szél kilométerekre szállítja. A  pipacs ennél nagyobb magvai is megtehetnek több kilométeres utat. A  repítõkészülékkel ellátott magvak jutnak a legnagyobb távolságra. Ilyenek a fészekvirágzatúak családjába tartozó bóbitás termések (gyermekláncfû, mezei aszat, csorbókafajok, betyárkóró stb.). A szintén bóbitás, veszélyes selyemkóró (Asclepias syriaca) is igen nagy távolságra jut el. Egyes gyomok elszáradt kóróit a szél messzire görgeti és útközben szórja szét terméseit (homoki ballagófû – Salsola kali).

Az állatok szerepe is igen nagy a gyommagvak elterjesztésében. Sok gyommag az állatok bélcsatornáján emésztetlenül, sértetlenül halad át (disznóparéj-, libatop-, arankafajok). Ezek az istállótrágyába jutva terjednek. Az alom szalmába került gyommagvak is a trágyán keresztül fertõzik szántóföldjeinket.

A horgas tüskékkel és szigonyos szõrökkel rendelkezõ termések az állatok szõrébe kerülve jutnak el jelentõs távolságra (tüskés ördögbocskor, ragadós galaj,  subás farkasfog, átoktüske, ragadós muhar stb.). A vízi gyomok magvait a vízi madarak, a fagyöngy terméseit a léprigó terjeszti.

A víz  szintén felelõs a vízi gyomok (sásfélék) terjesztéséért, de a csapadékvíz is sok szárazföldi gyommagot terjeszt, illetve juttat el a folyók által lerakott iszapba.

Az önterjesztõ berendezéssel ellátott növényeket dinamochor növényeknek nevezzük. Magterjesztésük szinte látványos. A mezei árvácska, egynyári szélfû, kutyatejfajok, a lednek- és bükkönyfajok stb. éréskor összeszáradó termésfala felpattanva, felpattanás után összecsavarodva szórják ki magvaikat legtöbbször néhány méteres távolságra.

Vegetatív szaporodás

A legnehezebben kiirtható gyomok nemcsak magvakkal, hanem vegetatív úton is képesek szaporodni. Ez a szaporodásmód történhet szárak legyökerezésével (hamvas szeder, tyukhúr), sarjgumókkal (salátaboglárka), sarjhagymákkal (bajuszos- és kígyóhagyma, gumós perje), indákkal (kúszó boglárka, indás pimpó, tarackos tippan), tarackokkal (tarackbúza, nád, csillagpázsit, mezei zsurló, fenyércirok, lómenta, vidra keserûfû) és tarackszerû gyökerekkel (apró szulák, mezei aszat, útszéli zsázsa, hamvas szeder).

Az élõsködõ növények közül a  szárélõsködõ aranka- (Cuscuta) fajok vegetatív részekkel való terjedése is gyakori. Kloroplasztisz nélküli hajtásrészeiket elsõsorban a legelõ állatok és a mezõgazdasági gépek terjesztik.

A különbözõ módon elterjedt gyommagvak a termõtalajban nem csíráznak ki egyszerre. Kultúrnövényeink vetõmagjával szemben támasztott fõ követelmény az, hogy azok vetés után gyorsan és egyenletesen csírázzanak. Minél régebben kultúrába vett valamely kultúrnövényünk, ezt a tulajdonságát annál nagyobb mértékben sikerült állandósítani (búza, kukorica, napraforgó stb.). Gyomnövényként nem is jöhetnek számításba, legfeljebb árvakeléseik gyomosítanak. A rövidebb ideje kultúrába fogott növények magvaiból (pl. somkóró, szarvaskerep, komlós lucerna, madárcsucsor) a talajban sok nem csírázó mag  maradhat vissza. Késõbb, más kultúrákban mint gyomok vannak jelen (pl. lucernában a somkóró). Ezeknek a növényeknek a termesztésbe vétele ugyanis minél késõbb történt meg, annál közelebb állnak a „vadon termõ” alakokhoz.

A természetes vegetációban található növények fajainak, illetve a gyomnövényeknek az a tulajdonsága, hogy nem csíráznak ki mind egyszerre, a leghatásosabb biztosítéka fajuk fennmaradásának. A hosszabb idõszakra elosztott csírázás oka az, hogy az életképes, de nem csírázó (nyugvó) magvak csírázásgátlását a csírázást  befolyásoló tényezõk  különbözõ ütemben oldják fel. Így az idõben elhúzódó csírázással biztosított, hogy a növényfajok magvai közül mindig lesznek olyanok, amelyek kicsírázva, a kedvezõtlen vegetációs periódusok  (hõség, fagy, szárazság) káros hatása alól mentesülve fejlõdjenek ki és ismételten magot érleljenek. Szembetûnõ módon tanúsítják ezt a szántóföldi gyomok. SCHERMANN (1930) szerint: „Kipusztíthatjuk onnan a gyomokat mind egy szálig, a következõ esztendõben újból ott lesznek, mert a talajban maradt elfekvõ magvak gondoskodnak utódaikról”. Miért nem csíráznak ki a gyommagvak mind egyszerre?

A gyommagvak csíranyugalma

A csíranyugalomnak számtalan befolyásoló tényezõje van. Ezek két nagy csoportra oszthatók:

1.) Ha a csírázási feltételek (víz, hõmérséklet, levegõ, fény vagy sötétség, egyéb tényezõk) teljes vagy részleges hiánya okozza a  nyugalmi állapotot, akkor  külsõ feltételektõl  függõ kényszernyugalomról  beszélünk. A kedvezõtlen külsõ körülmények ha megszûnnek, a csírázás megindul.

2.) Gyomnövényeink magvainak legnagyobb része azonban akkor sem csírázik, ha egyébként a  külsõ környezetben a csírázási feltételek biztosítottak. Ezek a magvak tehát nem a külsõ feltételek elégtelensége miatt kényszerültek nyugalomba, hanem csírázásgátlásukat maguknak a magvaknak  (terméseknek) az anatómiai és fiziológiai sajátosságai okozzák. Ez a valódi magnyugalom.

A külsõ feltételek közül a víz hiánya alapvetõ, mert jelenléte nélkül a magvak nem csíráznak. Az életmûködések megindulásához a plazma hidratált, duzzadt állapota szükséges. A légszáraz magvak életképességüket hosszú ideig megtartják (l. magbank). Levegõ (oxigén) hiánya a túl tömörödött talajban, vagy a talaj mélyebb rétegeiben gyakori. A talajban lévõ sok víz (belvíz) is csökkenti az oxigén hozzáférhetõségét. A magvak gátlóanyagainak oxidálásához is levegõ szükséges. Egyes gyomfajok magvai  csírázásukkor a talaj szén-dioxid-tartalmára is eltérõen reagálnak. A vadrepce (Sinapis arvensis) magvai például 7 cm-nél mélyebbrõl már nem csíráznak. A héla zab (Avena fatua) viszont a 15 cm-es mélységben lévõ nagyobb szén-dioxid-tartalmat is elviseli. Az optimális  csírázási hõmérséklet fajok szerint változó. A gabonafélék és gyomnövényeinek csírázási minimuma –5 és 0 °C között van, az optimum 20–25 °C . A  kukoricánál ez 8–10 °C, illetve 32–35 °C. UJVÁROSI (1973) az egyéves növényeket (terofitonok) tulajdonképpen  csírázási hõigényeik alapján osztotta fel a T1  (10–12 °C) , T2 (4–6 °C), T3 (5–10 °C, de csak tavasszal csíráznak) és T4 (18–22 °C) életformacsoportokra. Természetesen az egyéb életformába (hemikriptofitonok, geofitonok) tartozó gyomfajok magvai is eltérõ hõmérsékletet igényelnek csírázásukhoz. A legtöbb gyommag csírázásánál a fény nem játszik fontos szerepet. Némely növény magja azonban csak a fény (disznóparéj, pásztortáska) vagy csak a sötétség (bársonyos árvacsalán, mézontó  fû) bizonyos idejû hatására indul csírázásnak. A  kosborfélék magvai csak akkor csíráznak, ha szinbionta  gombák is jelen vannak. A szádorgók (Orobanche-fajok) magvai, ha nem érintkeznek gazdanövényeik gyökereivel, akkor csírázásképtelenek.

Valódi nyugalom vagy dormancia egyik csoportja az, amikor a maghéj vagy terméshéj sajátos felépítése okozza a  csírázásgátlást. Mivel ezek a mag (termés) külsõ részei,  oxigén típusú csírázásgátlásnak is nevezzük. Egyik esete az, amikor a maghéj (ill. termésfal) nemcsak a víz át nem eresztése miatt jelenthet akadályt, hanem mechanikailag is gátolja az embrió növekedését (pl. a Rosaceae család egyes nemzetségeinek belsõ terméshéja,  endokarpiuma).

Ha a magnyugalmat kizárólag a maghéj  víz-átnemeresztése (impermeabilitása) okozza ,  keményhéjúságról beszélünk. Az elnevezés abból ered, hogy a csíráztatóba helyezett, vagy a nedves talajban lévõ magvak az egyébként optimális csírázási feltételek mellett nem csíráznak, meg sem duzzadnak, mintha csakugyan olyan „kemény” héjuk volna, hogy azon a víz nem tud áthatolni. A nem vízáteresztõ magvakra használatos még a „kemény mag”, illetve a „keménymagvúság” kifejezés is, ami arra utal, hogy ezek a magvak nem is duzzadnak meg (puha magvak), hanem kemények maradnak. Ilyen keményhéjú, ill. keménymagvú gyomok:  somkóró-fajok, tövises iglice, lucernafajok, tarlóhere, apró szulák, sövényszulák, arankafajok, varjúmák, selyemmályva stb. A keményhéjú gyommagvak impermeabilitása szántóföldben talajtényezõk (homokszemcsék okozta  szkarifikáció, fagyhatás, talajmûvelés stb.) hatására fokozatosan megszûnik és az ilyen magvak vízfelvétel után csírázásnak indulnak.

A fiziológiai magnyugalom oka lehet az  embrió éretlensége (pl. salátaboglárka, mocsári gólyahír). A embrió fejlõdéséhez általában az alacsony hõmérséklet (5 °C) a kedvezõ. Igen gyakori jelenség, hogy a magvak egyes részei (embrió, terméshéj, maghéj) csírázásgátló anyagokat tartalmaznak, vagy egyéb endogén  anyagcsereakadályok (fényigény, hûtés iránti igény) okozzák a csírázás gátlását. Összetett nyugalom esetén a morfológiai és fiziológiai tényezõk együttesen okozzák a dormanciát.

Indukált vagy másodlagos magnyugalom általában akkor jön létre, ha a gyommagvak egy bizonyos ideig  kedvezõtlen környezeti feltételek közé kerülnek. A szerbtövis (Xanthium) termések például 27 °C felett az oxigénellátás egyidejû csökkenésével nyugalomba kerülnek. A túlszárítás vagy  túlszáradás  is másodlagos nyugalmat indukálhat (pl. Brassicaceae-keresztesek családja).

Bármilyen tényezõ is okozza a gyommagvak (termések) nyugalmi állapotát, ez a biztosíték arra, hogy az elszórt, elsodródott magvak területfoglalásukkal  biztosítsák tartós megtelepedésüket. Ez az idõben elhúzódó csírázás egyúttal növeli a talajok életképes gyommagtartalékát (magbank).  A gyomnövények maghozamából és ezek magnyugalmából adódik, hogy a talajokban szükségszerûen akkumulálódnak és egy bizonyos tartalék alakul ki az életképesekbõl, amelyek kedvezõ feltételek között kicsírázhatnak. Ezt az egységnyi területre számított gyommennyiséget nevezzük potenciális gyomosodásnak.

A potenciális gyomosodás KROPÁÈ (1966) szerint Csehszlovákiában 100 és 800 millió között ingadozik hektáronként. Hazai talajainkban BENCZE (1954) négy kultúra talajának 0–10 cm-es rétegében 1 négyzetméteren 32 681 db, a 10–20 cm-es  rétegben 30 353 db, összesen 63 034 db gyommagot talált. Ez egy  hektárra vetítve a talaj 0–20 cm-es rétegében 630 millió 340 ezer darabot jelent.

A gyommagvak életképessége a talajban

Az óriási életképes  gyommagtartalék évekre, évtizedekre biztosítja a fajok megjelenését még akkor is, ha jelentõs hányaduk pusztul el a változó ökológiai körülmények és a különbözõ agrotechnikai  behatások következtében. A talajokban lévõ  gyommagvak életképességének hossza fajonként igen változó.  Nagy részük 5–20 évig, míg egy bizonyos hányaduk 20, sõt 50 év múlva is életképes. Számtalan vizsgálati eredménybõl megállapítható, hogy a fajok kisebb része veszti el életképességét 3–5 év alatt. Egyes fajok magvai viszont a talajban életképességüket 50–100 évig is megtarthatják. Átlagosan tehát a talajokban lévõ gyommagvak 20–30 évig õrizhetik meg életképességüket, természetesen csak az összes bizonyos százalékában. Ebbõl következik, hogy ha a talajok gyommagtartaléka 20–30 évig nem pótlódna, akkor a legtöbb gyomfaj az adott szántóföldrõl eltûnne és csak a túlélõk maradnának meg, de ezek is csak  bizonyos évekig. Ezzel szemben köztudott, hogy a talajok gyommagkészlete évrõl évre pótlódik, tehát nincs remény arra, hogy a gyomnövényzet egy adott  szántóterületrõl, vagy bármilyen más mûvelésû  területrõl eltûnne. Változások azonban mégis bekövetkezhetnek. Ennek oka az ún. intenzív növénytermesztés.

Az intenzív növénytermesztés hatása

Az intenzív növénytermesztés (kiváló fajták, vetõmag, géprendszerek, herbicidhasználat, trágyázás stb.) hatására  bizonyos gyomfajok térfoglalása csökken vagy el is tûnik, míg más, versenyképesebb vagy herbicidrezisztens gyomok felszaporodnak. A gyommagtartalékok mennyiségi visszapótlását illetõen tehát a fajok között eltérések lesznek. Így a gyomflóra összetételében is lassú változások következnek be. Ennek következménye, hogy ma már mintegy 30–40 gyomfaj alig található meg szántóföldjeinken (védett gyomok), míg más fajok nagyon elszaporodtak, ill. szaporodóban vannak (pl. az özönnövények).

Az életképes gyommagtartalék kimerülésére jó példa egyik gazdaságunk „mintaértékû” monokultúrás kukoricatermesztése. Mintegy 30 éves monokultúrás kukoricatermesztés következtében csak az ún. kukorica-gyomirtószereknek ellenálló gyomfajok maradtak meg, más fajok gyommagtartalékai kimerültek. Ezeket a fajokat ugyanis a monokultúra „hatása” évrõl évre elpusztította. A gyomflóraváltozást az igazolta, hogy 30 év után a kukorica helyére vetett õszi búzában csak a tipikus kapás-gyomok jelentek meg, a gabonagyomok viszont eltûntek. A vetésváltás hatására természetesen a gabonagyomok újból felszaporodhatnak. Ez azonban csak akkor és olyan gyorsan következhet be, ha az illetõ termesztési tájon bõséges a búzagyomok fajszáma, ahonnét magvaik terjedése következtében  az eredeti gyomflóra tud  regenerálódni. Ha az eltûnt fajok másutt is hiányoznak, vagy csak kis egyedszámban vannak jelen és ezek  csírázásbiológiai jellemzõi sem kedvezõek a faj fennmaradása  szempontjából, akkor végleges kiszorulásuk következhet be.

Miért tûnt el a konkoly?

Hova lett búzavetéseink klasszikus gyomnövénye, a konkoly  (Agrostemma githago) és miért olyan sok ma is a pipacs (Papaver rhoeas)? Az elõ-

zõekben elmondottak is-meretében ez megmagyarázható. Nézzük a két gyom fontosabb biológiai jellemzõit az 1. táblázaton.

A konkolymagvaknak nincs nyugalmi állapota. A gabonatermesztés (búza) kezdete óta annyira alkalmazkodott a kultúrnövény egyedfejlõdéséhez, hogy késõbb egyedei már más kultúrákban, vagy a természetes flóra fajai között  nem is tudtak kifejlõdni. Magvai méretüket tekintve is hasonlítottak a búza szemterméséhez. A vetõmagban így szinte állandó  „útitárs” volt. Nem volt a fajnak szüksége arra, hogy a talajokban elfekvõ magvaival állandósítsa jelenlétét, hisz a kultúrnövénnyel együtt került elvetésre. Kisebb maghozama is biztosította évrõl évre a búza állományában való megjelenését. Ott fejlõdtek ki nagyobb maghozamú példányai, ahol a ritkább állományú búza nagyobb életteret biztosított számára. Ez leginkább a kézi búzavetés miatt következett be. Az egyre nagyobb színvonalú búzatermesztés következtében a konkoly életfeltételei szûkültek.

Megoldódott a búza vetõmagtételeinek gépi tisztítása (triõrözés), a korszerû vetõgépekkel történõ vetés  homogén állományfejlõdést biztosított. Így a konkoly-tövek kisebb tenyészterülete csak kevés konkolymag kifejlõdésének adott lehetõséget. Az intenzív fejlõdésû búzafajták között egyébként sem tudott a létfeltételekért versenyre kelni. Ráadásul  megmaradt példányait a herbicidek biztosan elpusztították. Ezért lett ma már hivatalosan is védett gyomnövényünk.  Érdekes, hogy a ritkán elõforduló konkolyt ma már még szakembereink közül is csak kevesen ismerik fel és így ritkán kap megkülönböztetett „státust” a gyomirtást illetõen. Sokan nem tudják azt sem, hogy a bibliai konkoly nem az Agrostemma githago, hanem a konkolyperje (Lolium temulentum) volt.

A pipacs óriási maghozamú gyomnövény. Nagy tõleveleivel képes elnyomni a bokrosodó búzatöveket. Talajba jutott magvai hosszú évekig életképesek maradnak, rezerválódnak. Igaz, hogy ez is herbicidérzékeny, de amikor a vegyszeres  kezelés elmarad, elfekvõ magvai csírázása nyomán szinte lángtengerré alakítják búzatábláinkat. Bármilyen más gyomfaj terjedésének vagy visszaszorulásának okára is a fenti példa alapján kaphatunk választ. Nem szóltunk azonban még egy napjainkban aktuális témáról, a globális  klímaváltozásnak a gyomok terjedését befolyásoló hatásáról.

A klímaváltozás hatása a hazai gyomnövényzetre

A klímaváltozás mezõgazdaságot befolyásoló hatását a szakirodalom alapján elemezve a legtöbben azt prognosztizálják, hogy a legnagyobb változások a gyomnövényzetet illetõen várhatók. Leggyakoribb az az elképzelés, hogy a globális felmelegedés hatására  hazánkban a melegebb igényû gyomfajok szaporodnak el, illetve az ilyen igényû fajokkal (mediterrán elemek) fog gyarapodni a hazai gyomflóra.

A gyombiológiai kutatásokban élenjáró hazai agráregyetemek (Mosonmagyaróvár, Budapest) és két németországi kutatóintézet (ZALF, Müncheberg; FAL, GFF, Braunschweig) szakemberei –  korábbi vizsgálataikra támaszkodva – határozták el, hogy a klímaváltozás gyomnövényzetre gyakorolt hatását  közös kutatómunka keretében vizsgálják. Ahhoz, hogy a várható hatásokat prognosztizálni lehessen, szélességi fokonként eltérõ, ún. horizontális felvételezések szükségessége rajzolódott ki. Ennek egyik mintaterülete a Szigetköz, amely a magyarországi gyomnövényzet összetételét regisztrálja, ill. reprezentálja. Az európai vizsgálati helyeket közel azonos típusú, 1,5 °C-os évi átlaghõmérséklet-különbségû helyeken jelöltük ki (2. táblázat).

Minden felvételezési ponton gabonafélék vetéseiben (õszi búza és õszi árpa, ritkán tavaszi árpa) és elsõ éves parlagon felvételeztünk, amit mindig négy fõ végzett. Mindenütt külön értékeltük az intenzív és extenzív mûvelésû kultúrák gyomviszonyait.

Felvételezett adataink alapján megállapítottuk, hogy a melegebb igényû gyomfajok felszaporodása csak részben következhet be. A változásokat  ugyanis nemcsak az átlaghõmérséklet emelkedése fogja meghatározni. A gyomflóraváltozást három alapvetõ tényezõ fogja befolyásolni: 1.) Milyen jellegû a hazánkat érintõ klímaváltozás? 2.) A nagyobb meleg igényû gyomfajoknak milyen egyéb szaporodásbiológiai jellemzõi vannak? 3.) Milyen a növénytermesztés színvonala?

Klimatológusaink szerint valóban regisztrálható egy kisebb méretû átlaghõmérséklet-emelkedés, de ez a melegebb nyári hetek, hónapok és a szinte változatlan téli  átlaghõmérséklet adataiból tevõdik össze. Egyértelmû, hogy az utóbbi 50, ill. 100 évben nõtt a szélsõséges idõjárású évek száma. Egyre több  a szélsõségesen száraz, meleg nyár.

Ez azt jelenti, hogy ezekben az években a nagyobb hõigényû, szárazságtûrõbb fajok borítása emelkedhet a termesztett növényállományok hozamát csökkentve. Ezek a fajok nagyobb része a pázsitfû-félék (Poaceae), a fészkes-virágzatúak (Asteraceae), a disznóparéjfélék (Amar-anthaceae) és a libatopfélék (Chenopodiaceae) családjába tartozik. Felvételezéseink szerint Európában – és hazánkban is – száraz éghajlati viszonyok között a tarackbúza (Agropyron repens), a parlagfû (Ambrosia artemisiifolia), a nagy széltippan (Apera spica-venti), a mezei aszat (Cirsium arvense) és az apró szulák (Convolvulus arvensis) mutattak nagyobb elõfordulású gyakoriságot. Egyértelmû, hogy ezekben az években nõhet a C4-es  fotoszintézis típusú gyomfajok borítása, kártétele.

Az áttelelõ egyéves fajok (T1- és T2-es életformacsoport) borítása az átlaghõmérséklet emelkedésével növekedni fog. Új áttelelõ mediterrán fajok megtelepedését viszont a hazai erõsebb téli fagyok  akadályozhatják. A melegebb mediterráneumban a gyomok legnagyobb része áttelelõ egyéves. A téli enyhe  hónapok számtalan gyomnövényfaj fejlõdésének kedveznek. A nagy nyári hõség, ill. szárazság miatt itt nyári gyomok (T4-es fajok) nem találhatók. Ebben az évben nincs is vegetáló kultúrnövény, kivéve az öntözött területeket vagy az olajfaültetvényeket. Példaként említem, hogy új mediterrán származású jövevényünk, a fehér kányazsázsa (Diplotaxis erucoides) kivétel. Ez a 20–25 éve  hazánkba került áttelelõ növényfaj azért tud egyre nagyobb területeken megtelepedni, mert – a többi mediterrán származású gabonagyomunkhoz (árvacsalánfajok, konkoly, mezei árvácska, pipacs) hasonlóan – a nagy téli hideget is elviseli. (Egyébként kiváló mézelõ, kora tavaszi és késõ õszi méhlegelõ jó kiegészítõje lehet.) Természetesen más alkalmazkodó fajok betelepedése, illetve elterjedése is elképzelhetõ.

A melegebb klímát kedvelõ fajok Közép-Európában elsõként az erõsen zavart termõhelyi viszonyok (szeméttelepek) között fognak megjelenni. Kultúrnövényeink vetéseiben csak olyan mértékben fognak teret hódítani, ill. károsítani, amennyire ezt a növénytermesztés színvonala lehetõvé teszi. A gyomnövényzet mennyiségi változásait (gyomborítás) a kultúrnövények versenyképessége (kompeticiója) is befolyásolja. A 2. táblázat adatai igazolják, hogy például az intenzív mûvelésû gabonavetésekben Európa minden felvételezési körzetében lényegesen kevesebb a gyomosító fajok száma és ezek borítása, illetve gyakoriságuk is kisebb, mint az extenzív mûvelésû területeken. A gyomnövények a növénytermesztés kezdetével egy idõben, a termesztett növények  életfeltételeihez alkalmazkodva jelentek meg. A modern növénytermesztés ezeket a fajokat „gyomszabályozással” vissza is tudja szorítani.

A parlagfû (Ambrosia artemisiifolia) a felmelegedés miatt lett tömeges (özönnövény) hazánkban?

Ez a rendkívül kellemetlen, allergiát okozó gyomnövény Észak-Amerikából került Európába különbözõ mezõgazdaságitermény-szállítmányokkal. Magyarországon már 1888-ban megjelent, de igazán csak 1920 után kezdett a Dunántúlon elszaporodni. Rohamos  invázióját a második világháború utáni idõszakokból írják le, amikor a mezõgazdasági termékek szállításának útvonalai mentén terjedt el. Ma már hazánk valamennyi fontosabb termesztett növénykultúrájában elõfordul, de a legtöbb gondot a kapáskultúrákban (napraforgó) okozza.

Gyors terjedésére jellemzõ, hogy országos  átlagborításával 1950-ben még csak  a 21. helyen állt, míg 1997-re már az elsõ helyre került. Az utolsó tíz évben továbbterjedése robbanásszerû volt. Mi ennek az oka?

Hõigénye valóban nagy, ami országos viszonylatban  befolyásolhatta terjedési sebességét. Nagy maghozamát a 26/32 °C alternáló hõmérséklet biztosítja, ami hazai viszonyok között gyakori. Mély gyökérzetével a  szélsõségesen száraz talajokban is kiválóan megél. A nagy nyári  szárazabb periódusokat is sikerrel átvészeli. Ha ismét rátekintünk az 1. táblázatra, akkor a gyomok terjedését elõsegítõ  biológiai tulajdonságok szinte mindegyikével rendelkezik. Terméshozama 3–4 ezer növényegyedenként. Az Egyesült Államokban is háromezer az átlagos termésszám. Terméseik a talajban sokáig életképesek ma-radnak. Kísérletekkel bizonyították, hogy a talajok mélyebb rétegeiben lévõk 30–40 év után is kicsíráznak. A talajfelszínre kerülõk (parlagokon) is csak 4–5 év után veszítik el csírázóképességüket. Így óriási magtartalékai képzõdnek a talajokban.

Termései természetes körülmények között legfeljebb a szél segítségével terjednek  néhány méteres távolságra. Legnagyobb jelentõsége az ember általi terjesztésnek van.  Leginkább fertõzött vetõmaggal,  mezõgazdasági gépekkel (kombájn)  és egyéb jármûvekkel hurcolódik szét.  A vele  táplálkozó madarak is terjesztik és kis termésfogaival az állatok szõrébe is tapadhat.

A parlagfû a bolygatott, nyílt élõhelyek növénye. Ahol üres talajfelszín képzõdik (parlagok, építkezések, földmunkák), azonnal elszaporodik. Állandóan ott van jelen, ahol a termõtalaj rendszeresen bolygatott, mûvelt. Nagy fényigénye miatt a magasabb növésû termesztett növények állományainak általában a szélén tömeges, mert zárt társulásokban az árnyékolás növekedését gátolja. Másutt összefüggõ  állományokat alkot. Nem mûvelt tarlóban is igen nagy térfoglalással lehet jelen.

Allelopátiás hatása is kiemelkedõ. Érdekes, hogy ahol elõször jelenik meg, rendkívül nagy versenyképességével (erõs kompetíciós erejû) a környezetében lévõ fajokat elnyomja.

A gyomirtószerekre ugyan érzékeny, de már kiszelektálódtak karbamid- és triazin-rezisztens típusai is. Mivel kelése folyamatos, a késõbbi, ún.  utánkelések a herbicidek hatásait kikerülik.

A fent elmondottakból látszik, hogy a parlagfû  rohamos terjedésének oka a viszonylag magasabb hazai klíma és a pipacshoz hasonló szaporodásbiológiai jellemzõi. Miért nincs akkor ugyanilyen tömeges állománya a melegebb klímájú mediterrán területeken (Olaszország, Spanyolország)? A válasz: intenzív növénytermesztés, stabil tulajdonviszonyok.  Itt kihangsúlyoznám az utóbbi jellemzõt, mert ennek köszönhetõ, hogy ezekben az országokban a legfertõzöttebb táblaszéleket kaszálással, gyomlálással állandóan tisztán tartják.

Meggyõzõdésem, hogy a parlagfû visszaszorításának másik legfontosabb akadályozó tényezõje az is, hogy sokan vannak nálunk olyanok, akik ezt a gyomfajt – sajnos – nem ismerik fel. Ez azért nagy hiba, mert a rendelkezésünkre  álló statisztikai adatok szerint országunkban mintegy egymillióra tehetõ a kisebb-nagyobb földtulajdonnal (telkek, kiskertek, kis- és nagygazdaságok) rendelkezõk száma.