Állattartó telepek padozataival szemben támasztott követelmények

Magyarországon az állattartás a társadalmi, politikai, gazdasági változások nyomán a ´90-es évek közepére válságba került. A további romlás megakadályozása összetett feladat. Ennek egyik alapvetõ eleme az állatvédelmi elõírások betartása és betartatása, amely az ágazat exportképességének alapfeltétele. Még nem lehet látni, hogy mely „szervek” fogják a körülményeket ellenõrizni, és ezek milyen hatalmat kapnak, de valószínûsíthetõ, hogy néhány éven belül jelentõs befolyásoló tényezõvé válnak a gazdálkodásban.



A gazdálkodás eredményességében meghatározó az állattartó telep tartástechnológiájának korszerûsége. Már középtávon számítani kell arra, hogy a nagy élõmunka igényû technológiák versenyhátrányba kerülnek. Új beruházáskor, illetve a telepek korszerûsítésekor tehát oda kell figyelni, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a magas beruházási költségû automatizált technológiák és az alacsony gépesítési szintû rendszerek között.



A korszerû telepek istállóinak épületgépészeti rendszerei (szellõztetés, klimatizáció, takarmánykiosztás, trágyaeltávolítás, fertõtlenítés stb.) módot adnak arra, hogy az élõmunkát csökkentsük. A korszerû építési elvek betartásával, például a megfelelõ szigetelések (padozat, fal, mennyezet) beépítésével, jól elhelyezett, és távvezérelt nyílászárókkal stb., az energiaköltségek is ésszerû határon belül tarthatóak.



Ugyanakkor az állatok természetes igényei éppen az ilyen iparszerû technológiákkal ellentétesek. Jó példa erre a telepek és az épületek padozata kialakításának és az ezzel szorosan összefüggõ trágyakezelési rendszerének kérdése.



A mai gyakorlatban a tömör padozatos rendszer és a rácspadló rendszer, valamint a kettõ között álló félrácsos rendszer.



Padozatos tartás



Az állat elsõdleges tartózkodóhelye az istállópadló, ami lehet almozott és alommentes. Az alommentes istállópadló a „szükséges rossz”, hiszen az állatok többsége a puha pihenõhelyet kedveli. Különösen érzékenyek a padló minõségére az intenzív termelésre kitenyésztett fajták. Az állatélettani tulajdonságainak is jól megfelelnek a természetes alapanyagból készített padlók: döngölt agyagpadló, keményfa padló. Szintén hagyományos aljzatok közé sorolhatjuk a téglapadlókat is.



A döngölt agyagpadló kb. 25 cm vastagon készített aljzat, amit általában mélyalmos tehénistállókban, juhhodályokban, lóistálló boxokban alkalmaznak.



Mélyalmos rendszernél agyagpadló esetén a vizelet elvezetésérõl gondoskodni nem kell, a vizelet jelentõs részét az alom veszi fel a többi rész elszivárog. Itt kezdõdnek a környezetvédõk kételyei e rendszerrel kapcsolatban, hiszen az elszivárgó folyadékfázis szennyezi a környezetet. Ennek kiküszöbölésére egy vízzáró réteg (agyag vagy beton) és fölötte a csurgalék összegyûjtésére alkalmas szállítóréteg (pl. kavicságy), vagy alagcsövezés ajánlható. Ennek kivitelezése viszont már az iparszerû rendszerek költségeihez fogható. Természetesen a felsõ agyagpadló karbantartásáról fokozottan gondoskodni kell szemrevételezéssel, javítással, elfertõzõdés esetén talajcserével. A mélyalom kitermelésekor pedig az agyagréteg felsõ 10-15 cm-ét is érdemes eltávolítani, és újra kialakítani. Ehhez az építõiparban alkalmazott tömörítõ- és döngölõeszközök a legalkalmasabbak.



A keményfa padlók Magyarországon általában az olcsóbb akácfából készülnek. Készülhetnek hagyományos deszkákból, míg pallókból általában a pihenõtérben (sertések) megfelelõek. Ahol az állat intenzívebben mozog, ott inkább kemény fakocka alkalmazása javasolt, például lovak pihenõterében. A deszkapadlók az intenzív terhelést a közlekedõ jellegû részeken kevésbé bírják, síkosságuk nehezíti az állatok mozgását.



A téglapadlók élére állított téglából, homokra ágyazva jó teherbírásúak, közepes kopásállóságúak és viszonylag meleg aljzatot biztosítnak az állat számára. Nem szerencsés, bár sok helyen látható, lóistálókban ahol a patkó acélja hamar kikezdi, és disznóólakban ahol a disznók kitúrhatják a megmozdult téglát, és utána az egész padozat gyorsan sorra kerül.



A hagyományos jellegû padlók mellett leggyakrabban használt aljzat az egyszerû beton padló teljes felületen almozva (pl. csirkeól) vagy mérsékelten almozva, ill. almozatlanul. A beton elõnye a jó kopásállóság, hátránya, hogy az állat számára, annak anatómiai adottságaitól függõen, túl rideg- kemény, valamint alom nélkül hideg felületet ad. Így táptalaja a különféle csülökbetegségeknek, lábszerkezet-károsodásoknak.



A betonpadló felületi kivitelezésére (levében simított padló, cementsimítás) nagy gondot kell fordítani, hiszen az állati vizelet, de különösen a fejésnél keletkezett tejsav a rosszul kezelt felületen beszivárogva a betonpadló morzsolódását, tönkremenetelét eredményezheti. Ugyancsak gondot jelenthetnek, bár ma már egyre inkább háttérbe szorulnak a környezetbarát termékek mellett, az agresszív tisztító- és fertõtlenítõszerek. Ezért különösen a fejõházakban szükséges saválló burkolat készítése vagy betonfelület készítése esetén ajánlatos szulfátálló cement használata. Azt viszont mindenképpen szem elõtt kell tartani, hogy a fejõházakban a fokozott higiéniai igények miatt szinte állandóan nedves a környezet, és ez fokozottabb igénybevételt jelent az épületszerkezetekre.



Itt kell megjegyezni, hogy egyre inkább érdemes szétnézni a tisztító- és fertõtlenítõszer piacon. Sorra jelennek meg a korszerû, koncentrált szerek, amelyek ráadásul biológiailag lebomlanak. Ezek alkalmazásával megszûnik a hígfázis és a tisztítóvíz külön kezelésének elvben kötelezõ, de ritkán betartott, külön kezelendõsége miatti lelki válság (és a bírságra betervezett keret - egy része - is kikerülhet a költségvetésbõl).



Mindenfajta tömör padló, így a betonpadló készítésénél is gondolni kell a megfelelõ lejtések (1,5-3,0%-os lejtés) képzésére, folyókák, összefolyók beépítésére. Alom használata esetén kettõs szûrõvel ellátott trágyalé-összefolyót kell alkalmazni, amely idõszakonként könnyen tisztítható.



A betonfelület ridegségét, negatív hõszigetelési tulajdonságát különbözõ anyagú szigetelõrétegek használatával csökkenthetjük. Az régebben ez az alsó hordozórétegre terített 5-8 cm vastagságú salakréteg volt, ma már elõtérbe kerültek a lépésálló szigetelõhabok és a szálas szigetelõpaplanok. A szigetelõréteget érdemes átnedvesedés ellen fóliával burkolni.



Alommentes tömör padló használata esetén talán az egyik legmegbízhatóbb padlóburkolat a betonaljzatra terített aszfalt. Az aszfalt rugalmasságot biztosít, viszonylag meleg, mivel hézagmentes jól tisztítható, fertõtleníthetõ, tartós burkolt. Jól kivitelezve kevés karbantartást igényel. Az aszfalt hátránya, hogy kivitelezése speciális gépeket, és szakértelmet igényel, valamint, hogy hõre, akár a fekvõ állat testhõjére is, deformálódik, megnehezítve a tisztítást és a trágyaeltávolítást.



Igényesebb alommentes padlófelületet biztosítanak a különbözõ gyártmányú mûanyag, mûgyanta és gumifelületek.



Ezeket a padlóanyagokat csak jó minõségû, speciálisan egy-egy állat igényére kifejlesztett anyagból, gondos kivitelezéssel érdemes készíteni. Ezek a 2-5 cm-es rétegvastagságban felhordott anyagok nagyon elõnyös tulajdonságokkal rendelkeznek (rossz hõvezetés, kopásálló, saválló, tömör, hézagmentes bevonat képezhetõ belõle), de hátrányuk az áruk és a kivitelezés komplikáltsága.



Az almozás problémái



Az alomanyag lehet szalma, forgács, fûrészpor, kukoricaszár. Hazánkban általában a szalma a legelterjedtebb alomanyag, a csirkehizlalásnál pedig a faforgácsot és a fûrészport alkalmazzák. A kukoricaszár teljesen háttérbe szorult (kisgazdaságok), mivel betakarításának gépesítése nem megoldott. Vizsgáljuk tehát a gabonaszalmát.



A szalma elõállítása (bálázása, beszállítása, tárolása) technikailag megoldott, jól gépesített, de ennek ellenére jelentõs munkaerõt köt le éppen az aratás idõ alatt.



A telepi kezelés, az egészséges állapotban való megõrzés, odafigyelést igényel.



A felhasználáskor a kiosztás szintén gépesíthetõ (teleszkópos rakodók, bálabontók, kiosztók), de ez nagy odafigyelést és jelentõs gépberuházást feltételez. (Csak azokat a mindenbe beleakadó, eltéphetetlen és elpusztíthatatlan bálamadzagokat tudnám már feledni).



A keletkezõ almos szervestrágya kezelése már komolyabb probléma, de ez nem ennek a cikknek a témaköre. A padozat megválasztásánál viszont figyelembe kell venni, hogy a kitrágyázás jelentõs élõmunka igényû feladat, a tárolás EU-s követelményei is olyan jelentõs beruházást igényelnek, mint a hígtrágyakezelés technológiája.



Félrács és rácspadló

Az „iparszerû” állattartás vívmányai a könnyen tisztítható, higiénikusan tartható rácspadozatok, majd az állatok kényelme érdekében a két alapvetõ technika ötvözeteként megjelent félrács padozatok. Ezeknél az állatok tömör padozaton állnak, míg a mozgástér és a trágyázás rácsra történik, amely a rácspadlónak megfelelõen tisztítható.



A különbözõ hézagos rácspadlók, igényes aljzatszerkezetek speciális kiképzésûek. A rácselemek járófelületének szélessége, a köztük lévõ hézagok méretei függnek az állatok fajtájától, az állatok korától, tömegétõl. A rácspadló készülhet fémbõl, betonból, fából, mûanyagból. Az egységek lehetnek önhordóak, vagy keretbe illesztett kivitelûek. A rácsok keresztmetszete: trapéz, U vagy T-szelvény. (1. táblázat).

Az öntisztuló képesség az aktív felület, más szóval a rés - fedett rész arányának függvénye. Az aktív felületet a rácspadló anyaga eleve meghatározza. Öntöttvas esetén ez 50-55 %, mûanyag esetén 35-50 %, míg a (hizlaldában, kocaszálláson és kanszálláson használt) vasbeton rácselemeknél 20-30 %. Például a sertés hizlalás esetében az optimális férõhelyszükséglet 1,0-1,2 m², ebbõl 0,6-0,8 m² tömör padozat. Teljes rácspadozatú rekeszek alkalmazásakor is biztosítani kell a legalább 1 m²/egyed alapterületet. A bordázat szélessége 8 - 12 cm, a rácshézag 20 - 25 mm. Fontos, hogy a padozat hibátlan legyen. A tenyészkansüldõk nevelésekor egyedenként 1,5 -1,7 m² alapterületet kell biztosítani, ezen belül 0,4 -0,4 m² trágyázótérrel számolunk.



Bár a rácspadló nem természetes állapot az állatok számára, a gyártók technikai fejlesztésének köszönhetõen a mai korszerû rácspadlók mindenben megfelelnek az állategészségügyi igényeknek. Az állatok lábszerkezetére, felfekvõ felületeire gyakorolt káros hatások teljesen megszûntek.



A rácspadlós rendszer elõnye, a megfelelõ higiéniai állapot fenntartása, a levegõnél nehezebb gázok nem az állatok életterében gyûlnek össze, könnyen tisztítható, gyorsan szárad, és jól automatizálható.



A rendszer hátránya a beruházási költsége, ami a hagyományos rendszer sokszorosa lehet. A következõ, már-már történelmi idõkig visszanyúló probléma, a rácspadló alatt összegyûlõ hígtrágya kezelése. A hetvenes évek végén adoptált technológia rendszerekbõl ugyanis éppen ezt nem vette meg a disztribútor. Így a korszerû, óriási, a szocialista mezõgazdaság büszkeségét képezõ iparszerû állattenyésztõ telepek lassan bûzlõ szikkasztótavakkal vették magukat körül. Megkezdõdött a hígtrágyával való öntözés és más egyéb látszattevékenység a hígtrágya eltüntetésére, több - kevesebb sikerrel. Az idén életbe lépõ Európai Uniós szerzõdésben ugyan halasztást kaptunk 2005-ig, de akkor várhatóan komolyan fogják venni a trágyakezelés környezetre gyakorolt negatív hatásait. Itt szivárgásmentes, kettõsfalú tárolókról, szilárd és hígfázis szétválasztásáról, majd külön-külön kezelésérõl van szó. A hígfázist biológiai tisztítás után lehet a természetbe visszajutatni.



A félrácspadlós rendszereknél, mint már említettem az állatok tömör padozaton állnak, míg a mozgástér és a trágyázás rácsra történik, amely a rácspadlónak megfelelõen tisztítható. A pihenõrészre ugyanazok vonatkoznak, mint amit a tömör padozat esetében taglaltam. Tehát a kényelmes, természetes állás, jó hõtárolási képesség, tisztíthatóság és strapabíró kivitel. Viszont itt a tömör padlóra legritkább esetekben kerül alom, hiszen az a hígtrágya rendszer végét jelentené. A trágyatér rácsos kivitele ugyanis a rácspadló elõnyeit adja a rendszerhez. A vízöblítés kényelmét, gyorsaságát és higiénikusságát.

Mint látható a padozat megválasztás, annak kialakítása döntõen befolyásolja az állattartó telepek üzemeltetését, tehát igazán kardinális kérdés. Komoly mérlegelés után lehet csak eldönteni, hogy hosszú távon mi lesz olcsóbb, és ezzel a jövedelmezõséget mi támogatja jobban, az automatizálás egy magasabb induló költségvetésû beruházással (amit esetleg az állam jobban támogat), vagy az alacsonyabb beruházási-, de magasabb üzembetartási költségû hagyományos telep.