A kukoricaszilázs készítése - állattartó szemmel

A takarmányadagok készítése, optimalizálása során alapvetõen a szilázzsal ki nem elégített szükségletekre, a megfelelõ minõség hiányából eredõ problémákra keresünk alternatívát. Ez a hiány határozza meg a felhasznált abrak mennyiségét, arányát, a vásárolt takarmányféleségek, takarmány-kiegészítõk mennyiségét. A növekvõ abrak hányad költségnövelõ és az állati szervezetre destabilizáló hatású, a vásárolt takarmányok (tömegtakarmány, abrak) fokozott pénzmozgást stimulálnak, a takarmány elõállítási költsége helyett a piaci értéket emelik be a gazdálkodásba.

A minõség viszonylagos, a felhasználó által támasztott elvárásoknak megfelelõ terméket nevezzük minõséginek. Esetünkben ezek az elvárások a szilázst fogyasztó tehenek igényeivel esnek egybe, amit, az ökonómiai tényezõket is figyelembe véve az állattenyésztõ és takarmányozási szakemberek fogalmaznak meg. Ezek alapján a minõségi szilázs biztosítja a bendõ optimális mûködését, a bendõmikrobák fermentációs tevékenységéhez megfelelõ mennyiségû és minõségû táplálóanyagokat szolgáltat, jó értékesülésével csökkenti a tej elõállítási költségeit. Számszerûsítve az ideális szilázs 33-38% szárazanyagtartalmú (A kissé magasabb jobban kezelhetõ, mint az alacsonyabb!), 4,0 pH-jú vagy ez alatti,  6,5 MJ vagy efeletti laktációs nettó energiájú, 62-66%-os. nyersrost emészthetõségû.

Az elõállított szilázs minõsége egy éves idõszakra alapvetõen meghatározza a termelt tej minõségét és mennyiségét, a takarmányozás költségét.

A szilázs minõsége komplex folyamatsor eredménye, melynek kezdõ pontja a vezetõi elhatározás. A gazdasági döntéssel a gazdálkodó felvállalja, hogy tejtermeléssel szeretne nyereséghez jutni. Mivel a genom kihasználásához leghatékonyabb környezeti tényezõ a takarmány, ebben a döntési pillanatban fel kell vállalnia a jó minõségû tömegtakarmány elõállítását is. Például nem elégedhet meg a silányabb takarmánykukoricák silóvá minõsítésével, vagy a hibrid elõállítás melléktermékének, az apasoroknak a besilózásával.

A folyamatsor meghatározó lépése a fajtaválasztás.

A silókukorica fajták jellemzõi:

- dús levélzetû, magas növény Þ nagy zöldtömeg- és szárazanyag- hozam

- jó szemtermõ képességû, a szilázs alapanyag 40-50%-a szem Þ nagy energiatartalom

- zöldszáron érõ, vegetatív típusú, betakarítás viaszéréskor, 30-35%-os szárazanyag-tartalom mellett Þ optimális táplálóanyag-tartalom

- növényi betegségekkel szemben ellenálló (pl. fuzarium, üszög),   rezisztens Þ minimális mikotoxin hatás

- magas tõszámmal, sûrû vetéssel termeszthetõ, korán vethetõ és korán kelõ, jó hõhasznosító Þ versenyképes a többi szántóföldi kultúrával

- jó szárazságtûrõ, de gyenge vízleadó képességû, ezért betakarítása hosszabb idõre kihúzható Þ biztonságos takarmány-elõállítás, egységes kazal minõség

- ízletes, nagy táplálóanyag-tartalmú, jó emészthetõségû Þ hozamnövelõ, gazdaságos

A megfelelõ fajtákból fajtasort (FAO szám szerinti) kell kialakítani, ami a szükséges tömeg betakarítása alatt folyamatosan az optimális silózási minõséget biztosítja. Például a 800-as létszámú tehenészeteknek 5 fajtából javasolják a sor összeállítását. A silókukoricának nemesített fajtákat elõnyben kell részesíteni, mert ezeknél a nagyobb energiatartalomra, a jobb emészthetõségre, a sûrûbb vetés okozta problémák ellensúlyozására törekedtek.

Az silókukorica termesztés alapjait a csalamádé elõállítás adta, de napjainkra a szemes kukorica elõállításhoz közelít. Az agrotechnikai jellemzõi alapján a növényünk a szemes kukoricánál igényesebb, a sûrûbb vetés, tõszám és a nagy hozam (nagy zöldtömeg és magas érettségû szem) miatt jó tápanyagellátást igényel. Azonban gyakran nem a legjobb (kevés tápanyag, táblánként több talajtípus) táblákra kerülnek, és a vetésforgó hiányában az ebbõl eredõ termésbiztonságot veszélyeztetõ tényezõknek is jobban ki vannak téve. A vetési idõket célszerû 20-25 napos szakaszra széthúzni. Megfelelõ technológiák esetében 15-46 t/ha hozam érhetõ el.

A szilázskészítés feladata, hogy a betakarított silókukorica jól hasznosítható formában, sokat megõrizzen a táplálóanyag-tartalmából. Ennek során ügyelni kell a kritikus pontokra: a betakarítás idejének megválasztására, a növények aprítottsága, a megfelelõ légtelenítésre, tömörítésre, az adalékanyagok „józan” alkalmazására, a gyors kazalzárásra és a kazal szakszerû letakarására.

A betakarítás idõzítésénél cél a nagy hozam. A szár és a levél zölden való betakarításánál a nagy táplálóanyag-tartalom és a jó emészthetõség, a szemek esetében a nagyobb energiatartalmat biztosító érettség az iránymutató. A optimális vegetációs szakasz és táplálóanyag-tartalom a legjobb fajtáknál akár 10-14 napig is tartható, de az utóbbi években a hõségnapok hatására ez jóval lerövidült. Az elhúzódó betakarítás egyenetlenné teszi a szilázs kazlon belüli minõségét, ami alapvetõen a folyamatosan változó érettségi állapotnak, szárazanyag- és szemtartalomnak a hatásával magyarázható. A gyomos táblákról származó kukorica közé bekeveredõ gyom csökkenti a szilázs értékét, a kazal egyes részeiben kedvezõtlen irányba tereli az erjedés folyamatát, és potenciális ”biológiai bombát” képez. A gyom magvak jelentõs része megõrzi csírázó képességét az erjedési és emésztési folyamatok hatása után is; a késõbbiekben a jobb földek szerves trágyás tápanyag visszapótlása során azok gyomosítását is megoldjuk.

A kukoricát az érõ növény ellenállásától függetlenül azonos szecskahosszra (3-4 mm), szemaprítottságra kell vágni. Ez a szecskázó szerkezet folyamatos karbantartásával, állításokkal érhetõ el. A kukorica emészthetõségét nagymértékben javíthatjuk, ha az emészthetetlen rosttartalmú részekbõl, a magas lignintartalmú szárból minél nagyobb részt hagyunk a szántón. A takarmányozási ajánlásokban a szokásos 20 cm-es helyett ezért inkább a 40 cm-es tarlót javasolják.

A beérkezõ napi mennyiség akkor ideális, ha jól letaposható. A taposásra a legnagyobb súlyú traktorokat (pl. Rába-Steiger) használjuk elsõ-hátsó tolólappal, nehezékekkel (pl. gyûrûshenger). A napi beszállításokat követõen még legalább 2-4 órát tapostatjuk a szecskát.

A taposásos módszer alapján a 2 beton fallal rendelkezõ áthajtós siló a legkedvezõbb. Ott, ahol ennek kiépítésére nincs mód, vagy csak kevesebb mennyiséget készítenek a korszerû megoldásokból a fóliatömlõs (AG-BAG) ajánlható. Ebben az esetben az alapanyag a levegõtõl gyorsan elzáródik, hamarabb bekövetkezik a tejsavbaktériumok számára kedvezõ környezeti pH, nincs felületi és szélveszteség, kisebb a szárazanyag veszteség.

A silózáskor célszerû a segédanyagok (pl. tejsavbaktérium kultúrák) alkalmazása, mert meggyorsítják, és optimális irányba terelik a növény erjedését, illetve kitároláskor stabilabban tartott szilázs minõséget eredményeznek. Azonban fontos megjegyezni, a segédanyagok használatával nem fedhetõk el az alapanyag gyengeségei, az elõállítás mûveletének hiányosságai. Megfelelõ, a homogén eloszlást megközelítõ kijuttatás hiányában a tartósító használata nem javasolt.

A kazlat leállás nélkül, folyamatosan kell készíteni, a befejezéskor azonnal takarni kell. A növénytermesztésnek a búza aratásával azonos súllyal kell kezelni a szilázskészítést. A letakarásra vastag fekete fóliát kell alkalmazni, amit teljesen vagy részlegesen kis szalmabálákkal lehet lefogatni. Az egyéb letakarási módok nagyobb takarmányveszteséggel járnak (szalmás lefedés), vagy szennyezhetik a takarmányt (földes, gabonavetéses módszerek).

A szilázsban megõrzött növényi táplálóanyagokkal, a tárolás felügyeletével, a veszteség megelõzõ kitárolással, az optimalizált takarmányadagon és az állomány ismeretén alapuló takarmányozási technológiával a tenyésztõ gazdálkodik.