MENÜ

A takarmány tartósítási rendszer

Oldalszám: 60
Baross Rezsõ 2014.05.27.

Utóbbi idõben egyre gyakrabban kerül szóba a takarmányok és alapanyagaik szerves savas tartósítása, melynek során rendszeresen találkozunk a tartósítási rendszer fogalommal is.

Ez felveti annak igényét, hogy meghatározzuk ezt a fogalmat.

A takarmány tartósítási rendszernek kétféle értelmezése is lehetséges, amelyek nem zárják ki egymást. Az egyik értelme az, hogy a takarmányok alapanyagait, a tömegtakarmányokat, az elõkeverékeket, a kész takarmánykeverékeket, az állatok ivóvizét stb. megóvjuk egyrészt az értéküket csökkentõ, illetve veszélyes egészségkárosodásokat okozó mikroorganizmusok megtelepedésétõl és elszaporodásától, valamint hogy a növénytermesztésbõl kapott terményekben lezajló természetes folyamatok során bekövetkezõ biológiai értékcsökkenést is megakadályozzuk. Ebben az esetben a rendszer kifejezés azt takarja, hogy a gazdasági haszonállatok által elfogyasztott bármilyen etetett vagy itatott takarmány, víz stb. minõségének megóvását egy komplex feladatként, másként kifejezve: rendszerként kezeljük.

A másik értelmezés az, hogy egy rendszerszállító a takarmánytartósítás megvalósításához szükséges különbözõ technológiákat és anyagokat, a tervezést, kivitelezést, logisztikai munkát és az alkalmazáshoz szükséges szaktanácsadást egységes rendszerbe foglaljuk, és a felhasználó a kész rendszert vásárolja meg.

A takarmánytartósító szereket, az alkalmazásukhoz szükséges adagológépeket, illetve ezek részegységeit, továbbá a folyamat irányításához szükséges berendezéseket és szoftvereket különbözõ gyártók, szállítók állítják elõ. A rendszerszállító a felhasználói probléma, a konkrét feladat megoldásához a legalkalmasabb tartósítószert és a kijuttatásához legalkalmasabb technológiát és berendezéseket a felhasználó igényeinek legmegfelõbb módon és idõben juttatja el a felhasználóhoz, biztosítva a korrekt, egyszersmind érthetõ és világos tanácsadást, igény szerint vállalva a tartósítási szolgáltatást és az elvégzett munka folyamatos majd utólagos ellenõrzését, az esetleges hibák korai felismerését és kijavítását. Nyilvánvaló, hogy maga a mezõgazdasági felhasználó is be tudná szerezni a tartósítószert, meg tudná vásárolni külön-külön a szükséges szivattyúkat, villamos motorokat, elektronikai alkatrészeket, össze tudná állítani a neki megfelelõ tartósítási technológiát és a folyamatirányító szoftvereket is el tudná készíteni – de valószínûleg nem maradna ideje a többi munkájára, és az eredményért a teljes felelõsség csak õt terhelné, nem pedig a munkájáért garanciát vállaló, és a feladat lehetséges buktatóit jól ismerõ rendszerszállítót.

Sokféle rendszerszállító létezik. Az egyik véglet az, aki egy bizonyos vegyipari szállítótól megvásárolja annak készítményét, egy folyadékadagoló berendezéseket gyártó szállítótól beszerzi az adagológépet, és az egészet némi árréssel megdrágítva eladja a felhasználóknak. A másik véglet – és ez nevezhetõ valódi rendszerszállítónak – az, aki saját kutatással és fejlesztéssel rendelkezik, a vegyipari, gépipari, elektronikai stb. beszállítók fejlesztését figyelemmel kíséri, önálló rendszerfejlesztést végez, a rendelkezésre álló szakirodalomból szerzett ismereteit folyamatosan bõvíti saját kutatásainak eredményeivel, végül jelentõs többletértéket közvetít a felhasználó felé a rendszer értékesítésekor.
Gyakori gond, hogy a magát rendszerszállítónak nevezõ társaság tulajdonképpen egy bizonyos vegyipari vagy gépipari érdekeltség szakosodott értékesítési és marketing partnere. Az ilyen szállító számára nem a felhasználó problémájának lehetõ legegyszerûbb, legbiztosabb és leghatékonyabb megoldása a meghatározó, hanem az adott vegyipari, gépipari stb. partnerének értékesítési és tervteljesítési kényszere.

A (valódi) rendszerszállító jelentõs terhet vesz le a felhasználó válláról: ennek az értéktöbbletnek az ellenértékét persze megfizetteti a felhasználóval a rendszer értékesítésekor, illetve a vállalt szolgáltatás elvégzésekor. Ebbõl következik, hogy egy nagy felhasználó esetében, aki rendelkezik saját fejlesztõ gárdával, saját mûszaki szakemberekkel és egyéb szükséges feltételekkel, megoldható az, hogy maga a felhasználó közvetlenül a gyártóktól szerezze be a szükséges technikai eszközöket, maga dolgozza ki saját folyamatirányítási rendszerét és közvetlenül a vegyipartól vásárolja meg a tartósítószert. Ezzel jelentõs beszerzési költséget takarít meg, viszont másrészt fenntartja a szükséges szakmai apparátust annak minden bér- és egyéb költségével, és a döntéseinek felelõsségét sem osztja meg egy rendszerszállítóval. Nyilvánvaló, hogy aki ilyen szakapparátussal és eszközökkel nem rendelkezik, továbbá igényt tart a rendszerszállító felelõsségvállalására és folyamatos szakmai támogatására, annak viszont megéri megfizetni a rendszerszállító munkáját, az abból származó értéktöbblet árát. (Egyszerû hétköznapi hasonlattal: meddig éri meg, hogy magam javítsam az autómat, s mikor forduljak szakszervizhez? Nyilván bárki vásárolhat magának szerszámokat, gépeket, mûszereket stb., bárki alkalmazhat megfelelõ szakmunkásokat és mérnököket, s akkor nem lesz szüksége szakszervizre – bár ebben az esetben a felelõsséget is egyedül õ viseli az általa végzett munkáért. Egy nagy vállalatnak megérheti, hogy jármûjavító mûhelyt tartson fenn saját jármûvei számára, s akár a jármûgyártóval kötött szerzõdés alapján még a gyártói garanciákat sem veszti el.)

Az átlagos mezõgazdasági felhasználó számára az igazán jó megoldás az, ha olyan rendszerszállítót választ, aki valódi rendszerszállítói tevékenységet végez, és egyúttal a takarmányozás teljes rendszerében adódó feladatokra tud hatékony megoldásokat kínálni. Az ilyen rendszerszállító nem egy nélkülözhetõ láncszem a kereskedelmi láncban: a rendszerszállító jellemzõen közvetlenül a gyártóktól vásárolja a szükséges részegységeket, eszközöket és vegyszereket, s az ezekbõl összeállított rendszert közvetlenül értékesíti a végfelhasználóknak, míg ugyanezen felhasználók a rendszer elemeit szállító cégek szempontjából általában kis felhasználónak minõsülnek, akiket ezek a gyártók gyakran csak egy kereskedelmi láncon keresztül, közvetve tudnak kiszolgálni. A kész rendszer biztosan jobb, mint a felhasználó által elemenként összeszedegetett rögtönzés, de ugyanakkor meglehet, hogy még csak nem is drágább. A felhasználó feladata marad az igényeinek legmegfelelõbb, megbízható rendszerszállító kiválasztása.