MENÜ

A szabadföldi paradicsom támrendszeres termesztése

Oldalszám: 70-72
dr. Terbe István 2014.06.10.

Az elmúlt két esztendõben – az azt megelõzõ évekhez képest – az ipari paradicsomtermesztés jelentõsen bõvült, míg a hajtatott és a támrendszeres szabadföldi termesztés, amely a friss fogyasztás döntõ többségét adta, lényegesen nem változott.






A termelés struktúrája átalakulóban van, a termesztés egyre több nagygazdaságban koncentrálódik, ahol a technológiai színvonal és a minõség örvendetesen javul, a termésátlagok növekednek.



Étkezésiparadicsom-termesztés megközelítõleg 1200–1500 hektáron folyik, ebbõl a támrendszeres szabadföldi termesztés megközelítõleg 250–350 ha. Éves átlagban 1100–1200 tonna paradicsomot állítunk elõ friss fogyasztási célra. A kedvezõ folyamatot jelentõsen megtörheti a 2004 évben kialakult rendkívül alacsony felvásárlási ár, amit máris jól jelez az, hogy az idén a paradicsomról sokan a paprika hajtatására térnek át.



Azt a minõséget, amit ma a piac elvár az étkezési paradicsomtól, azt szabadföldön csak támrendszer mellett, öntözött és tápoldatozott körülmények között, bizonyos mértékû klímaszabályozás mellett (pl. árnyékolással) lehet megnevelni, nem is beszélve a fajtákkal, a csomagolással vagy a növényvédelemmel szemben támasztott igen magas igényekrõl.



Vissza a régi, karós paradicsomneveléshez? – fogalmazódik meg az idõsebb termesztõkben a kérdés. Nem. A támrendszeres termesztés minden tekintetben egy korszerû, intenzív termesztési mód, ahol a nagy termés és a jó minõség érdekében – a mûszaki lehetõségeket megragadva – minden környezeti tényezõt úgy irányítanak, hogy az a növény számára ideális legyen.

A termõterület kijelölésekor már a szélsõségesen kötött vagy nagyon rossz minõségû futóhomok területek kiesnek, bár szép számmal van rá példa, hogy két-három év alatt nagy adagú istállótrágyázással a rossznak mondható talajokat (pl. homok) is sikerült olyan mértékben feljavítani, hogy azokon is elérhetõ a 10–12 kg-os terméseredmény. Lehetõleg gyorsan melegedõ legyen az ilyen célra kiválasztott kert vagy kertrész, árnyéktól mentes, szélnek kevésbé kitett, sík terület. Mélyrétegû, szikesedésre nem hajlamos, 1–5%-os mésztartalmú talajt válasszunk. Annak ellenére, hogy a tápanyag-ellátottsága az a talajtulajdonság, ami a legkönnyebben változtatható vagy javítható, helytelenül mégis gyakran ennek függvényében döntenek a talajok kiválasztásánál.



Arra is ügyeljünk, hogy elegendõ mennyiségû és jó minõségû öntözõvizünk legyen, gondoljunk arra, hogy egyetlen paradicsomnövény a nyári melegben, egyetlen nap alatt 2 liter vizet is képes elpárologtatni, mem is beszélve a párolgási és a talajban történõ veszteségekrõl. Ha csepegtetõ öntözést alkalmazunk, akkor a víz EC-je nem haladhatja meg az 1,5 mS/cm-t, a víz mangán- és vastartalma az 1 mg/liter-t, ugyanis ha ennek a két elemnek az értéke magas, akkor az a kicsapódásával öntözõrendszer eldugulását okozhatja. Természetesen a vízben egyéb szennyezés sem lehet, pl. homok.

A növényzetet egy támrendszer tartja függõleges irányban, amelyet olyan stabilra kell méretezni, hogy a növény súlya mellett – ami folyóméterenként elérheti a harminc-negyven kilót is – a szélnek is ellen tudjon állni. A karók a föld felett legalább 1,8–2 méter magasak legyenek, és ahhoz, hogy elég stabilan álljanak, legalább további 60–70 cm-re le kell ásni õket a talajba. Erre a célra a legjobbak a 2,4–2,7 méter hosszú, 10–12 cm vastagságú akáckarók, amelyek a rendszeres öntözés hatására sem korhadnak el. Sortávolságnak 1,2–1,8 métert hagyjunk, a karókat, hogy elég biztosan tartsák a 0,3–0,5-ös dróthuzalt, 3–4 méterenként ássuk le egymástól. A sorok végén lévõ oszlopokat oldalról is támasszuk meg, ellenkezõ esetben a növény súlya behúzza õket.



A talaj-elõkészítési munkákat már az õsz folyamán célszerû megkezdeni, hogy az így leforgatott növényi részek és istállótrágya az ültetés idejére kellõ mértékben elbomoljon. Annak érdekében, hogy minél jobb legyen a talaj szerkezete, 10–20 kg/m2 mennyiségû istállótrágyát is használjunk. Egyre nagyon ügyeljünk! Az éretlen szerves trágya – különösen, ha tavasszal adjuk – súlyos gyökérperzselést okozhat, ezért tanácsos a friss trágyát egy évig kazalban érlelni addig, amíg a bomlás következtében a szúrós ammóniaszagát el nem veszti.



Arra vonatkozóan, hogy mennyi mûtrágyát használjunk, a talaj tápanyag-ellátottságának ismerete nélkül nem lehet pontos tanácsot adni, a talajvizsgálat nélkülözhetetlen. Alaptrágyának egy közepes tápanyag-ellátottságú talajon 2-3 dkg/m2 nitrogénmûtrágyát adjunk – meszes talajon jobb a 34%-os ammóniumnitrát, mészben szegényebb helyen, ahol a talaj kémhatása savanyú, elõnyösebb a 27–28%-os mészammonsalétrom használata, amit nálunk Pétisó néven ismernek. Foszforból akár 3-5 dkg/m2-re is szükség lehet, ezt alaptrágyának szuperfoszfát formájában adjuk. Kálium elsõsorban a minõséget befolyásolja: termés színe, íze, keménysége, betegség ellenálló képessége stb. Lehetõség szerint ne a klorid típusú mûtrágyákat, hanem a lényegesen jobb minõséget adó szulfát és nitrát káliumot használjuk ilyen célra. Alaptrágyának mehet a rosszabbul oldódó, de olcsóbb káliumszulfát, vagy ahogy sokan ismerik kénsavas káli, míg a fejtrágyának a tápoldatozás miatt a vízben tökéletesen oldódó káliumnitrátot adjuk. Kereskedelemben kapható az alaptrágyának kiváló Patentkáli, amely szulfát káli mellett a paradicsom számára nagyon fontos magnéziumot is tartalmazza olyan arányban, ahogy azt megközelítõleg a növény igényli. Káliumból alaptrágyának négyzetméterenként 4-6 dkg mennyiséggel számolhatunk. Alaptrágyaként nitrogénbõl (N) többet, mint  8–10 g/m2-t, azaz 80–100 kg/ha-t, káliumból (K2O) 30 g/m2-t, azaz 300 kg/ha-t, ne adjunk, szükség esetén az indító trágya adagját, vagy a fejtrágyát növeljük.



Fajtaválasztás tekintetében könnyû és ugyanakkor nagyon nehéz dolguk is van. Az ilyen célra alkalmas közel harminc fajtából nehéz kiválasztani a legjobbakat, arról nem is beszélve, hogy a termõhelyi sajátságok mellett számos egyéb tényezõ dönti el azt, hogy melyik a legalkalmasabb. A támrendszeres termesztés során a következõ fontosabb követelményeket támasztjuk a fajtákkal szemben:



• nagy termõképesség,

• kemény bogyó,

• sima bogyófelület,

• nagy, egészséges csészelevél,

• 120-130 g körüli bogyótömeg,

• betegség-ellenállóság,

• koraiság,

• ne repedjen,

• könnyen lehessen szedni,

• ne legyen hajlamos a zöldtalpasságra,

• jól és biztosan kössön,

• ne neveljen túl nagy lombozatot,

• sötét vörös színe és fényes felülete legyen,

• íze kellemes legyen.



A jelenleg nem a teljesség igényével, a legkedveltebb fajták közül csak néhányat említünk meg: Platus F1; Thomas F1; Delfine F1; Monika F1; Petula; Franciose F1; DanielaF1; Durinta F1; Marilyn F1; Regulus F1; Fanny F1.



Az utóbbi idõben a nemesítõk és a jobb termesztõk is egy újabb tulajdonság tekintetében is különbséget tesznek a fajták között, ez a generatív ill. a vegetatív növekedési jelleg.



Aki hajtatott már paradicsomot, és próbálta környezeti igényét a növény számára maximálisan biztosítani, szerette volna a lombozat és a bogyó arányt egyensúlyban tartani, az tudja, hogy ilyen tekintetben jelentõs különbség van a fajták között. Az ún. generatív fajták hajlamosak erõsen lekötni magukat, már gyenge növekedés esetén is sok fürtöt, nagyszámú bogyót fejlesztenek, míg a vegetatív növekedésûekre a gyengébb fürtképzés mellett az erõs szár, a nagy lombtömeg jellemzõ. Helytelen lenne olyan minõsítést tenni, amely szerint az egyik vagy másik csoportot neveznénk jobbnak, csupán arról lehet szó, hogy adott körülmények között melyik fajtát célszerû választani, vagy az alkalmazott termesztési technológiát – a fajtától függõen – mennyiben változtassuk, módosítsuk. Az ún. vegetatív fajták erõs lombozatot fejlesztenek, kevésbé kedvezõ környezeti körülmények hatására is intenzíven növekszenek. Öntözésükkel fokozott mértékben kell vigyázni, mert hajlamosak a túlzott lombnövesztésre, virágukat, súlyosabb esetben apró bogyóikat is ledobálják, ha sok vizet vagy mûtrágyát kapnak. Ezeket a fajtákat erõsebben lehet metszeni, kacsozni, és kedvezõtlenebb körülmények között is biztonságosan növekszenek, jól teremnek. Az ún. generatív fajták „erõsen lekötik magukat”, gyenge vegetatív növekedés mellett is sok fürtöt és sok bogyót nevelnek. A támrendszeres termesztésre javasolt fajták között sok van ilyen, ezek levelezésével lassabban kell haladni, és a kacsok eltávolításával is vigyázni kell, ugyanis elõfordulhat, hogy egy-egy oldalhajtást is meg kell annak érdekében hagyni, hogy a kívánt bogyóméretet elérjék. Az ilyen fajtát többet kell öntözni és 20–30%-kal többet lehet fejtrágyázni. Az elmondottakból következõen érthetõ, hogy azonos kezelés mellett (öntözés, tápanyagellátás, kacsolás, szellõztetés stb.) a fajták eltérõ módon viselkednek, a termésmennyiség és a minõség tekintetében jelentõs különbséget mutatnak.

Támrendszeres termesztéshez a paradicsomot minden esetben palántázzuk. Lehetõség szerint tápkockás palántát válasszunk, amelyben erõs, fejlett, nagy gyökértömeg van, és amelybõl gyorsan kitör a gyökérzet. Nem az a fontos, hogy milyen hosszú a palánta szára, mekkora a lombja, hanem az, hogy milyen fejlett és egészséges a gyökere. Általában bimbós állapotnál fejlettebb növényt nem tanácsos kiültetni, a májusi talajmenti fagyok miatt tanácsos a Fagyosszenteket megvárni, és csak ezt követõen ültetni. Négyzetméterenként 3,5 növénnyel számoljunk.



A kiültetést követõen alaposan öntözzük be a palántákat – függetlenül a talaj nedvességtartalmától –, ugyanis ilyenkor az öntözés célja nem a vízutánpótlás, hanem a gyökerek beiszapolása. Célszerû egy kevés foszfordús tápoldatot is használni ilyenkor, ami a begyökeresedésre van kedvezõ hatással (pl. Tomasol, sárga Kristalon, Ferticare S stb.).



A támrendszeres paradicsomtermesztés eredményességét alapvetõen meghatározza, hogy a fitotechnikai munkákat, a kacsozást és a levelezést mennyire szakszerûen végezzük, ugyanis ezek az ápolási munkák  nemcsak a termés mennyiségére vannak kihatással, befolyásolják a bogyó minõségét, koraiságát és az egész növény egészségi állapotát is. Az ültetés után azonnal kötözzük fel a növényeket, ügyelve arra, hogy ne legyen túl szoros a száron a kötés. A kacsozást, azaz oldalhajtások eltávolítását, a paradicsom esetében folyamatosan végezzük. Célja az ideális termõfelület kialakítása, a vegetatív és generatív egyensúly megteremtése, a levegõsebb és jobban kezelhetõ növényállomány nevelése, a termésminõség javítása (átlagos terméstömeg növelése) és a gyorsabb kezdeti fejlõdés elõsegítése. Az oldalhajtások eltávolítását célszerû a délelõtti órákban végezni, amikor a hajtások könnyebben pattannak, könnyebben törnek, napközben a sérült felület gyorsabban beszárad. A kacsokat kézzel távolítsuk el, kést a fertõzések terjesztése miatt ne használjunk, hasonló célból a kitördelt kacsokat edénybe gyûjtsük össze, és hordjuk ki a hajtatóházból. Legjobb a kis, 3–6 cm-es hajtások eltávolítása, a nagyobb oldalhajtások kacsozásával jelentõs energiaveszteséget szenved a növény, és nagyobb sebfelület is képzõdik. A kacsozás egy menetben végezhetõ a hajtásigazítással (felvezetéssel) és a levelezéssel, amit általában heti egy alkalommal kell végezni, de erõsebb növekedéshabitus esetében szükség lehet gyakoribb kacsozásra is.

A kacsozáshoz hasonlóan a levelezést is folyamatosan végezzük, sok esetben egy menetben az oldalhajtások eltávolításával. A levelek eltávolításának kezdete, gyakorisága és mértéke a növekedés ütemétõl, a fajtától és az alkalmazott termesztéstechnológiától függ. A fertõzõ betegségek terjesztése miatt általában kézzel történik, segédeszközöket (pl. kés, olló, metszõolló) itt sem tanácsos használni. Kivitelezésével kapcsolatosan van néhány fontos szabály, ezek a következõk:



• Lehetõleg a reggeli órákban végezzük, amikor a növényben nagyobb a turgornyomás, ilyenkor könnyebben lepattan a levélnyél a szárról.

• Esti órákban a lassú beszáradás, és ebbõl adódóan a fokozott fertõzésveszély miatt nem tanácsos levelezni.

• Levelezést követõen nem szabad közvetlen öntözni.

• Levelezés alkalmával ügyelni kell, hogy a levelet törjük, és ne tépjük, mert a szár megsértésével nyílt sebet okozunk, amelyen a kórokozók könnyen megtelepszenek.

• Növényhigiéniai okok miatt a leszedett levelet takarítsuk össze.

• Egy-egy alkalommal túl sok levelet (max. 2-3 db-ot), a kedvezõtlen stresszhatások miatt nem szabad leszedni.

• Maradjon mindig elegendõ lombfelület – legalább tíz kifejlett, funkcióképes, egészséges levél – az asszimilációhoz.

• Levelezést követõen célszerû permetezni.



A fejtrágyázást az öntözéssel egyszerre végezzük tápoldatozás formájában. Számítás alapjának általában azt vehetjük, hogy 5–7 nap alatt kb. 1 dkg/m2 mennyiségû mûtrágyát igényelnek a növények a komplex öntözõ mûtrágyákból. Ilyennek számít pl. a Genezis; Ferticare; a Poly-feed; a Kristalon; az Agrosol’O és az Universol. Ezekbõl 0,2–0,3 %-os töménységû oldatot készítsünk, amely még annak veszélye nélkül kiadható, hogy a növények gyökerei megperzselõdnének.



A tápoldat elkészítésekor a következõ fontos szabályokra kell ügyelni:



• A tápoldatozás során a mûtrágyákat és a tápsókat elõbb tömény oldat formájában feloldjuk, amit szaknyelven törzsoldatnak nevezünk. (A törzsoldat megkönnyíti a mûtrágyák oldását, bekeverését, és lehetõvé tesz egy pontosabb, automatikák által is szabályozható, az öntözõvízzel egy menetben történõ tápanyag-kijuttatást.)

• Törzsoldatot csak jó minõségû, lágy, alacsony sótartalmú, nem túl hideg és nem túl meleg vízbõl (opt. 14–20 °C) szabad készíteni.

• Praktikussági okokból célszerû a törzsoldatot úgy összeállítani, hogy felhasználáskor 100%-osra kelljen hígítani. Ez jelentõs mértékben megkönnyíti a töménység és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a számolását ill. átszámítását.

• Amennyiben több tápsóból és mûtrágyából állítjuk össze a tápoldatot, úgy a következõ csoportosítás szerint az egyes mûtrágyákból ill. tápsókból külön-külön törzsoldatot készítsünk, a kicsapódás elkerülése érdekében:

„A”  Ca/NO3/2; salétromsav;  KNO3;  NH4NO3; vas

„B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek

„C” savtartály a pH beállításhoz

• Amennyiben csak két tartály áll a rendelkezésünkre, úgy a kalcium- és a szulfáttartalmú mûtrágyákat oldjuk külön.

• 20–30 tömeg %-nál több a legjobb mûtrágyákból sem oldható fel! Ezt a töménységszámításnál, a bekeverõ tartályok méretezésénél jó tudni.

• Csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy. Túl sokáig ne hagyjuk állni, mert egyes komponensek kicsapódhatnak.

• A törzsoldathoz növényvédõ szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!

• A törzsoldatot zárt, fénytõl védett helyen tartsuk.



Alapszabályként fogadjuk el, hogy az indító- és fejtrágya formájában egyszerre (egy alkalommal) kiadott nitrogén mennyisége nem lehet több 5 g/m2, azaz 50 kg/ha nitrogénnél (N), a káliumé pedig 15 g/m2 azaz 150 kg/ha káliumnál (K2O). Amennyiben a talaj tápanyagtartalma több tápanyag kijuttatását indokolná, akkor ne a mûtrágyaadagokat, hanem a fejtrágyázások számát növeljük.



Tápanyagban gazdag talajon a fejtrágyázást elegendõ az elsõ terméskötések megjelenésekor elkezdeni, míg sovány talajon indíthatunk rögtön a kiültetés után. Homokon gyakrabban, de kisebb adagokat használjunk, míg kötöttebb talajon lehet valamivel ritkábban, de nagyobb adagokkal öntözni ill. tápoldatozni. A növény korától (fenológiai fázisától) függõen a táblázat szerint célszerû a tápoldat töménységét és összetételét, mindenekelõtt a N : K arányt változtatni:








A termések érése a virágzást követõ 45–50. napon várható, ami szerencsés esetben már július elején–közepén bekövetkezik. A paradicsomot heti két alkalommal szedjük. Míg más európai országokban valamivel korábban, halvány piros színnel takarítják be, addig nálunk a fogyasztók a teljesen bepirosodott, sötét vörös paradicsomot kedvelik. A kereskedõk kocsánnyal szedve, méret szerint osztályozva, két sorba rakva igénylik. A legkisebb mértékben is repedt, zöldtalpas vagy hibás paradicsom már a hazai piacokon sem értékesíthetõ. Várható termés 10–15 kg/m2.