Tavaszi vetésû növények mûvelettakarékos vetõágy-elõkészítése és vetése

Az õszi munkák befejezése után a tárolóhelyen (udvar, pajta, gépkert stb.) elhelyezett munkagépek számba- és szemrevételezése már megtörtént. Sõt valószínûleg az összes tavaszi, aktuális és szükséges munkát is ismerjük.



Ezek:



az õszi búza fejtrágyázása:

• mûtrágyaszállítás,
• mûtrágyaszórás,
• hengerezés,
• vegyszeres gyomirtás,
• vízszállítás + oldatkészítés,
• vegyszeres permetezés.

kukoricánál, cukorrépánál, zöldségféléknél stb.:

• tavaszi mûtrágyázás (szállítás + szórás),
• magágy-elõkészítés (ezt megelõzi az õsszel elmaradt, megkésett talajmûvelés, sok helyütt még szántás is!),
• vegyszeres gyomirtás, majd ezt követheti a vetés.

A felsorolt munkához a megfelelõ gépek is rendelkezésünkre kell, hogy álljanak, különben újraindul – vagy folytatódik – a késedelem, márpedig minden elvesztett nap a tavaszi vetések optimális idõben történõ elvégzését akadályozza.



Sok évtizede vita tárgyát képezi a tavaszi talajmûvelésre alkalmas gépek, eszközök felsorolása. A témát érintõen a legfontosabb kérdések:

• a tárcsázás – a tárcsás mûvelés hatása a talajok állapotára,
• a talajfelszín elmunkálásának új eszközei (forgóborona, ásóborona stb.),
• kombinált talajmûvelõ vetõgépek mûszaki, technológiai tapasztalatai.

Általános az a vélemény, hogy a tárcsás boronák használatát a tavaszi talajelõkészítési munkák során lehetõség szerint kerülni kell, mert túlzott lazító hatásuk miatt a talaj gyors kiszáradását okozzák. Rosszul végzett õszi szántás és elmunkálás után, ha a talaj felszínén vagy felszínközeli rétegekben nagy mennyiségû szármaradvány található, a tárcsás boronák használata mégis elkerülhetetlen. Így a középnehéz tárcsás boronák 13–16 cm munkamélységben a kukorica számára a tavaszi talajelõkészítés, vegyszerbemunkálás, magágykészítés eszközei lehetnek.



A tavaszi talajelõkészítéshez korábban 3–4 menetet is kellett végezni (simítozás, fogasolás, kultivátorozás, esetleg tárcsázás). Ma a tavaszi vetések – különösen aprómagvak, cukorrépa stb. – talaj-elõkészítésre elsõsorban a kombinált eszközök alkalmasak. Ezekkel a gépekkel a talaj lazítása, porhanyítása, tömörítése, vagyis jó magágykészítése egy menetben elvégezhetõ.



A magágykészítési mûveletek célja a vetõmag igényét optimálisan kielégítõ vetõágy kialakítása. A mûveletek és eszközök helyes megválasztása azonban csak az agrotechnikai igények ismeretében lehetséges.



A magágykészítõ eszközökkel szemben támasztott igényeket a következõk szerint foglalhatjuk össze:

• a talajt a vetési mélységnek megfelelõen (annál néhány cm-rel mélyebben) lazítsák és porhanyítsák,
• a talaj felszínét egyengessék,
• alkalmazkodjanak a talajfelszín egyenetlenségeihez,
• egyenletes mélységû aprómorzsás réteggel borított, tömör alapú magágyat hozzanak létre,
• irtsák a kelõfélben lévõ és még meg nem erõsödött gyomnövényeket,
• végezzenek megfelelõ keverõ munkát az indító mûtrágyák, gyom- és rovarirtó szerek talajba dolgozásánál,
• a különbözõ növények eltérõ igényének kielégítését a munkavégzõ elemek, egységek cseréjével, valamint állítási lehetõségekkel tegyék lehetõvé.

Azok a passzív talajmûvelõ alapeszközök, amelyek egymás utáni többmenetes, vagy gépkombinációban történõ egymenetes alkalmazásával a vetõágy jó minõségben elkészíthetõ:

• fogasboronák,
• kultivátorok, rugósszárú boronák,
• ásó- és forgóboronák, valamint különféle tárcsák,
• simítók, egyengetõk, hengerek, hengerboronák stb.

Az eddigiekben megismert talajmûvelõ gép alaptípusok ésszerû kombinációjával új gépek „állíthatók elõ” (1. ábra). A kombinált gépek alkalmazása általában a következõ elõnyökkel jár:

• csökken a vetõágy-elõkészítés össz energiaigénye, mivel a talajt csak egyszer kell megbolygatni, és kevesebb az elõkészítõ mûveleti menetek száma,
• a menetek számának csökkenésével csökken a taposási kár,
• gépkombináció alkalmazásával nõ a vetõágy-elõkészítés területteljesítménye,
• az elõkészítõ mûveletek alatt a talajnak nincs ideje kiszáradni, a mag nedves magágyba kerül, a jó kelés és beállottság hozamnövekedéssel jár.

A fontosabb gépkombinációk a teljesség igénye nélkül:

• szántóföldi kultivátorok + hengerborona (általában ezt nevezik kombinátornak) + vetõgép,
• tárcsás borona + talajsimító,
• ásóborona + hengerborona,
• kultivátor + 2 tárcsasor + henger + vetõgép,
• forgóborona + simító + hengerborona + vetõgép (esetenként elöl egy tárcsasor),
• nehéz kultivátor elõtt egy vagy utána kettõ tárcsasor + henger vagy hengerborona + vetõgép (a tárcsasorok helyettesíthetõk ásóborona tagokkal is),
• középmélylazító 2 tárcsasor stb.

A kombinátor függesztett vagy vontatott kivitelben készül, és számos konstrukciós változata van. A kombinátor alkalmazásával teljesíthetõk a jó magággyal szemben támasztott követelmények:

• a talaj megfelelõ hajszálcsövessége,
• egyenletes mélységben lazított felszínréteg létrehozása,
• tömör, jó vízvezetõ magágyalap elkészítése,
• a magágyalapot befedõ morzsalékos réteg létrehozása.

Az elsõ két követelményt a fogas lazítók (kultivátor, borona), az utóbbiakat a mögöttük haladó hengerborona biztosítja.



Nagyon fontos, hogy a lazítás mélysége egyenletes legyen. Egyenlõtlen mélységben lazított talajon a vetõgépek nem tartják pontosan a munkamélységet. A mélyebben lazított részeken megszakad a kapilláris összeköttetés a nedvesebb alsó rétegekkel, ami ezeken a szakaszokon hátráltatja a növények fejlõdését.

Hosszú évek óta alig találkozunk a gépkiállításokon olyan gyártóval, aki a korábban külön gyártott talajmûvelõ gépeit és vetõgépeit ne összekapcsoltan mutatná be (2. ábra). A hihetetlenül gazdag ajánlatból persze nehéz választani – sajnos sok esetben az ár és nem az adott gépkombinációval elérhetõ gazdasági eredmények a meghatározóak a vásárláskor. Egy azonban biztos: ha a pneumatikus vetõgépek esetében elfogadjuk, hogy 10 km/óra haladási sebesség mellett is pontosan dolgoznak, akkor nem szabad ahhoz a korábbi véleményhez ragaszkodni, hogy a talaj-elõkészítõ és vetõgép területteljesítménye eltér egymástól.

A hullámos vagy sima síktárcsával szerelt talaj-elõkészítõ és vetõaggregátorok nehéz talajviszonyok, sok tarlómaradvány esetén is jól dolgoznak. Ezek a gépek már egy kicsit a direktvetéshez közelítenek, de a talajmûvelõ egységek munkája nem korlátozódik csak a vetõcsoroszlyák szélességi méretére.



Régi törekvés, hogy a talajmûvelõ gépek passzív munkavégzõ szerszámait a traktor teljesítményleadó tengelyérõl (TLT) hajtott aktív szerszámokkal cseréljék fel. (Ki ne hallott volna például a Szabó-féle görgõsekérõl? Megérne egy kis visszaemlékezést az 1960-as évek elejérõl; vagy a Kõszegi-féle talajmaró az 1910-es évekbõl.) Az ilyen aktív hajtott szerszámokkal felszerelt talajmûvelõ gépek közül a legismertebbek a lengõboronák, a forgóboronák és a talajmarók (3. ábra).

A hajtott talajmûvelõ eszközök elõnyei a következõk:

• kiváló porhanyító munka egy menetben, ezáltal a szántást követõ egyszeri vagy többszöri kiegészítõ talajmunka elmaradhat,
• a traktornak kisebb vonóerõt kell kifejtenie, csökken a talajszerkezet károsodása,
• a hajtott talajmûvelõ eszközök keverõ hatása sokkal jobb, mint a passzívaké, ez az elõnyük különösen jelentõs a növényi maradványok és a mûtrágya-vegyszer bekeverésekor.

Az elõnyök mellett a hajtott talajmûvelõ eszközök alkalmazásakor hátrányokkal is számolni kell:

• teljesítményigényük nagyobb,
• területteljesítményük kisebb,
• nagyobb a beszerzési áruk, ugyanakkor bonyolultabb szerkezetük következtében több a hibalehetõségük és rövidebb az élettartamuk.

A felsorolt elõnyök és hátrányok mérlegelése alapján a hajtott mûvelõ-eszközök a következõ munkákra alkalmazhatók:

• szántáselmunkálásra,
• magágykészítésre (és gépkapcsolásban egy menetben vetésre),
• gyepek és évelõ pillangósok feltörésére,
• tarlóban történõ egy menetben vetésre,
• szántás nélküli talajmûvelésre.

Már a variációk olyan mértékben gazdagítják a mezõgazdasági technikát, hogy gyõzze az ember az alkalmazás indokait az adott gépre megtalálni. Mindenesetre itt most egy olyan összeállítást mutatunk be, amelyik az erõgép motorteljesítményét kihasználva a gépkapcsolás jó példája. A mellsõ függesztõmûvön elhelyezett mag- vagy mûtrágyatartály az üzemeltetés során könnyen megközelíthetõ, így a feltöltés „százados” gondját is megoldja (4. ábra).

A vetõgépek munkaszélességének növelését a közúti közlekedés elõírásai is korlátozzák. Jó megoldás a hosszirányú vontatás (pl. IH 6200 típusú hazai vetõgép), amihez szállítókocsit is lehet alkalmazni. Pneumatikus vetõgépeknél az oldalsó szárnyak összezárásával a közúti szállítás ugyancsak egyszerûen megoldható, ugyanakkor a feltöltésük is könnyebb (lásd 2. ábra).



A központi magtartályos gabonavetõ gépeknél alkalmazott cellás kerék a magadagolás mértékének változtatását szinte határok nélkül teszi lehetõvé. Egyúttal a mikroadagolás megoldásával az adagolás pontosságát a vetõmag mérete (pl.: repce) sem befolyásolja (5. ábra). A központi cellás kerék a leforgatási próba elvégzését is leegyszerûsítik, így azt akár egymás után többször is, idõveszteség nélkül el lehet végezni.

Persze nem mindig volt ennyire kiemelt a vetõgép, és ezt a következõ idézet is igazolja: „A Vetõ-gépelyek nem érdemlik, hogy a Mivészek fejeket azon törjék. Ezek úgy felelnének meg a végnek, ha általok kisebb költséggel, rövidebb idõ alatt és kevesebb maggal lehetne egy hód földet bevetni, mint rendszerént szokás.” N. Nagyváthy János (Magyar Practicus Termesztõ, 1821)



Vetés megkezdése elõtt az eszközök karbantartása, beállítása nagyon fontos feladat. Így tudjuk csak kielégíteni azt a sok-sok követelményt, amelyet a vetõgépekkel szemben általánosan támasztunk:

• a vetõgép ne törje a szemeket, a szemtörés értéke nem lehet több, mint 1-2%,
• a kivetett magmennyiség tág határok között gyorsan változtatható legyen,
• a kiadagolás nem függhet a magládában lévõ mennyiségtõl.

Sorvetõ gépeknél vagy gabonavetõ gépeknél:

• a kivetett magmennyiség eltérése sík területen ± 3%, lejtõn
  
  ± 10% között változhat,
• az egyes csoroszlyák által kivetett magmennyiség a középértéktõl ± 5%-kal térhet el,
• a gép mélységtartása megfelelõ legyen, a mag 90%-át a beállított mélység ± 2 cm-re kell kivetnünk,
• a vetõszerkezet hajtása útarányos legyen, ami biztosítja, hogy az 1 folyóméter sorhosszra kiadagolt magmennyiség független legyen a haladási sebességtõl.

A szemenkénti vetõgépek feladata a cukorrépa, a kukorica, a napraforgó, a szója, vagy a különféle zöldségmagok pontos vetése. Ezek a magok gabonavetõ géppel nem vethetõk ki elég pontosan. A szemenkénti vetõszerkezeteknek eddig számos változata alakult ki.



Ezekrõl áttekintést adhat a következõ csoportosítás:



Mechanikus vetõszerkezetek:

• peremcellás,
• szalagos,
• merítõkanalas,
• szorítóujjas,
• egyéb.

Pneumatikus vetõszerkezetek:

• szívó rendszerû,
• nyomó rendszerû.

A szemenkénti vetõgépeknek az elõzõekben ismertetett általános követelményeken kívül még a következõ igényeket kell kielégíteniük:

• biztosítsák a kivethetõ magmennyiség tág határok közötti állítását. A beállított értéktõl az eltérés ne haladja meg a ± 1%-ot. A hektáronkénti tõszám 40 000–120 000 között állítható legyen;
• a vetõszerkezet celláinak több, mint 80%-a egy magot vessen, az üres cellák aránya 6% alatt maradjon;
• a vetési mélység fokozatmentesen vagy nagyszámú fokozatban 3–15 cm között állítható legyen;
• a kivetett magok 90%-a a beállított mélység ± 1 cm-re kerüljön;
• a kivetett magok 80%-a az elméleti tõtávolságtól max. 25%-kal térhet el
• az indító mûtrágya 2–5 cm-re a vetésmélység alá, és 5 cm-re a lehelyezett mag mellé kerüljön.