A napraforgó termesztés 2006. évi kilátásai

A ’90-es évek elején a hazai növényolajipar külföldi multinacionális cég kezébe került, de ez a hazai felvásárlási kapacitást jelentõsen nem csökkentette, sõt a napraforgóolaj kedvezõ világpiaci helyzete miatt hazánkban is tovább növekedett ebben az idõszakban a növény termõterülete. Az 1990-es évek közepén a vetésterület megközelítette, majd 2000-ben meg is haladta az 500 000 hektárt. A 2000. évtõl kezdõdõen a világpiaci viszonyok erõteljesen befolyásolták a hazai napraforgó termesztést, jelen idõszakban 450 000–500 000 hektár körül állandósult a napraforgóval bevetett terület. A napraforgó termõterületének ilyen korlátok közötti ésszerû növelése mellett szólt az is, hogy az 1998-as év gabonaértékesítési nehézségei erõteljesen megkérdõjelezték hazánk növénytermesztési struktúráját, melyet a gabonatúlsúly jellemez. A napjainkban fennálló piaci körülmények azonban indokolják a gabonafélék vetésterületének csökkentését, a termelési struktúra megváltoztatását. A fennálló problémák oldásában elsõdleges szerepet kaphatnak azok a növények, melyek kereslete megfelelõ hazánkban és külföldön egyaránt. Ezen indokok alapján kerülnek elõtérbe a hüvelyes és olajnövények, melyek közül kiemelkedik a napraforgó. Azt azonban messzemenõen figyelembe kell venni, hogy a hazai napraforgó vetésterület felsõ korlátja a vetésváltási okok miatt 500 000–600 000 ha, az ezt meghaladó vetés óriási növénykórtani problémákat okozhat.

Hazánk a napraforgó termesztés mutatói alapján az utóbbi években mind Európában, mind a világon elõkelõ helyet foglal el. A 2004. évi eredmények alapján a fontosabb napraforgó termesztõ országok közül a 2. helyet foglaltuk el a termésátlagok tekintetében Franciaország mögött, 2005-ben is hasonlóan kedvezõ eredmények születtek hazánkban. Ez is figyelemre méltó, mert hazánkban a napraforgó termesztése – a növény kiváló adaptációs képességeibõl adódóan – elsõsorban a gyengébb adottságú területeken történik. Az elõállított napraforgó mennyisége alapján az Amerikai Egyesült Államok és India társaságában a 6–8. helyen állunk a világban, ami alapján hazánk potenciális exportõrként jelenik meg a világpiacon. A napraforgó vetésszerkezetben betöltött szerepe alapján hazánk az élen található Románia és Ukrajna mellett 10%-ot meghaladó értékkel, ami a növény kiemelt szerepét mutatja az említett országokban. Az említett kedvezõ mutatók csak abban az esetben érvényesülnek, ha a megtermett nagy mennyiségû napraforgó világpiaci értékesíthetõsége jó, azonban ez az utóbbi években gondot okozott. Ennek oka elsõsorban abban keresendõ, hogy a világpiacon átrendezõdés következett be, a korábban sokáig egyeduralkodó Argentína szerepét átvette Oroszország és Ukrajna, melyek földrajzi elhelyezkedésükbõl adódóan hazánknak konkurensei az európai piacokon. Az említett országok mellett Románia is nagy mennyiségû napraforgót állít elõ, azonban a tengeri szállítási lehetõség miatt elõnyt élvez az exportpiacokon (1. táblázat).

A napraforgó termesztés jelenlegi helyzetében legnagyobb problémát a megtermelt mennyiség felvásárlásának, valamint exportálásának változó körülményei jelentik, melyek a termesztés eredményességének kiszámíthatatlanságát tovább növelik. Az Európai Unió belsõ piacait a világpiaci hatások a vártnál jobban befolyásolják, így elõnybe kerülnek azok az országok, melyek szállítási feltételei kedvezõbbek, rendelkeznek tengeri kikötõkkel. Hazánknak ilyen hátrányokkal kell versenyképesen jelen lennie a világpiacon, de ezt a helyzetet enyhíti a megfelelõ hazai feldolgozó kapacitás. Így a napraforgó termesztés helyzete jelenleg Magyarországon biztos alapokon nyugszik, de a termelõknek fel kell készülni a világpiaci árak változásához történõ alkalmazkodáshoz.

A növénytermesztés eredményességét alapvetõen az ökológiai, biológiai és agrotechnikai tényezõk határozzák meg. Az ökológiai tényezõk adottságként jelentkeznek, melyhez a sikeres adaptáció a rentábilis termelés kulcsa lehet. Az utóbbi években a klimatikus tényezõk a szélsõségektõl sem voltak mentesek, ami az alkalmazkodás fontosságát helyezi elõtérbe. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a termésingadozás mértéke jelentõsen nõtt az utóbbi idõszakban. Az 1980-as években a relatív termésingadozás mértéke 15,4% volt hazánkban, melynek mértéke a 90-es évekre több, mint háromszorosára növekedett. Ez természetesen a termesztéstechnológiai elemek kényszerû redukciójának a következménye, de az idõjárási szélsõségek gyakoribbá válása is okozta ezt a kedvezõtlen változást (2. ábra).

A csapadék éves mennyiségének szélsõségei mellett egyre nagyobb lett annak a tenyészidõszakon belüli hektikus eloszlása. Gyakoribbá váltak a száraz tavaszok, ugyanakkor a tenyészidõszakban lehullott csapadék mennyisége évente nagy különbséget mutat. Az aszályos évjáratok gyakorisága az elõzõ évtizedekhez képest duplájára nõtt, ez azonban a napraforgó számára inkább kedvezõ, mintsem kedvezõtlen, mert a csapadékos évjáratokban a kórokozók károsítása fokozottan jelentkezik. Talajaink minõsége európai viszonylatban is jónak mondhatók, azonban a talajok kultúrállapota – számos esetben a termesztéstechnológia, illetve a talajmûvelés kényszerû redukciója révén – kedvezõtlen. A napraforgót hazánkban elsõsorban a gyengébb vízellátottságú és számos esetben kedvezõtlenebb tápanyagszolgáltató-képességû talajokon termesztjük, amit az is jól mutat, hogy a napraforgótermõ területek átlagos aranykorona értéke alig haladja meg a 20-at. A hagyományos szakmai felfogásban extenzív, alacsony ráfordítási szinten is rentábilisan termeszthetõ növényként kezelték a napraforgót jó alkalmazkodóképessége miatt. Ez a szemlélet akkor változott meg, amikor az intenzívebb technológiával termesztett napraforgó terméseredményei és jövedelmezõsége lehetõvé tette, hogy sikeres árunövénnyé váljon.

A termesztéstechnológia biológiai tényezõit a fajta, illetve hibrid jelenti. A jelenlegi rendkívül széles hazai hibridválaszték mind termésmennyiségben, mind termésminõségben világszínvonalú. A hazánkban állami elismeréssel rendelkezõ hibridek és fajták száma jelenleg eléri a 140-et, ami sokféle választási alternatívát kínál. Ugyanakkor a hibridek termésbiztonsága már nem ilyen egyöntetû, ami elsõsorban az abiotikus (idõjárás, talajtulajdonságok), biotikus (károsító szervezetek), illetve az agrotechnikai stresszfaktorokkal szembeni tûrõképességet jelzi. Az agrotechnikai tényezõk közül nagy hangsúlyt kell fektetni a kritikus elemekre, melyeknél optimális ráfordítási szintet kell biztosítani, míg a többi elemnél egy minimumszint biztosítása elengedhetetlen, mely lehetõvé teszi a kritikus elemek hatékony, pozitív érvényesülését. A kritikus termesztéstechnológiai elemek a napraforgó termesztésben a hibridmegválasztás, a vetéstechnológia, illetve a növényvédelem.

A nagyszámú, eltérõ alkalmazkodóképességû hibrid termesztése, illetve a napraforgó termesztés hatékonyságának növelése indokolttá teszi a hibridspecifikus termesztéstechnológiák kidolgozását. Az elmúlt évtizedben a hibridszortiment óriási mértékben bõvült, ebbõl adódóan a hibridválaszték jelentõs heterogenitással bír a termesztési tulajdonságokat illetõen.

A hibridek megválasztásának alapvetõ szempontja legyen a termõhely és a termesztési körülmények. Kedvezõ termõhelyi és technológiai feltételek esetén célszerû olyan hibridet választani, melyek kedvezõ körülmények között nagy termésre képesek, de a technológiai fegyelem betartása ebben az esetben elengedhetetlen. Kedvezõtlenebb adottságok között ezzel ellentétben célszerû egy jó alkalmazkodóképességû, hozambiztos hibridet választani, mely a technológiai és ökológiai körülmények esetleges negatív irányú változásaira kisebb mértékû terméscsökkenéssel reagál.

Az 1990-es évek gazdasági struktúraváltozása jelentõsen sújtotta a mezõgazdasági termelést hazánkban. Ez sajnálatos módon a termesztéstechnológia elemeinek redukciójához vezetett, melynek akkor még elõre nem látható hatásai az elmúlt években jelentkeztek. Ennek egyik jellemzõ ágazata volt a napraforgó termesztés, ugyanis a termésátlagok fokozatosan visszaestek, a mélypont 1997-ben következett be. Az említett évben táblaszinten sem voltak ritkák a 0,5 t/ha-os átlagtermések. A termesztési ráfordítások csökkenése óriási károkat idézett elõ e növény termesztésében. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a nem megfelelõ termesztéstechnológia negatív kihatásai kedveztek a napraforgót károsító szervezetek elhatalmasodásának. Hazánkban az elmúlt évtizedben a biológiai alapok bõvülése, fejlõdése világszínvonalú volt, azonban a fajták patogén szervezetekkel szembeni ellenálló képessége, illetve toleranciája némileg ellentmondásosan alakult. A szár- és tányérbetegségek elleni rezisztencia, illetve tolerancia a hibridmegválasztás egyik alapvetõ feltételévé vált napjainkban.

A napraforgó betegségei a termésbiztonság legmeghatározóbb tényezõi egyes évjáratokban. Évente kisebb-nagyobb károkat okozva megjelenik az állományokban az alternáriás levél- és szárfoltosság, illetve egyre súlyosabb károkat okoz az utóbbi években a hamuszürke szárkorhadás is, mely elsõsorban aszályos években lép fel. A szürkepenészes szár- és tányérrothadás csapadékos években jelentkezik elsõsorban. A szárfoltosságok közül a fekete vagy fómás szárfoltosság az utóbbi években állandóan fellép az állományokban és változó mértékben károsít. A fehérpenészes szár- és tányérrothadás hazánkban közönséges kórokozó, termesztett kétszikû növényeink többségén elõfordul és károsít. A napraforgónál kiemelt jelentõségû ez a betegség, mivel a legnagyobb károkat ebben a kultúrában okozhatja. Jelentõségét tovább növeli, hogy az ellene való védekezés nem egyszerû, leginkább a megfelelõ vetésváltással történõ megelõzés vezethet eredményre. A 2005-ös év jól bizonyította ezen kórokozó veszélyességét, az augusztusi idõszakban látványos károkat okozott a napraforgó állományokban. Így az idei évben is – a nagy mennyiségben visszamaradt fertõzési forrásnak köszönhetõen – fel kell készülni a tányérbetegségek elleni védelemre, melyet a légi kijuttatás mellett hidas traktorral is jó minõségben lehet kivitelezni.

Igen rövid idõ alatt a napraforgó egyik legjelentõsebb kórokozó szervezetévé vált a „klasszikus” kórokozók mellett a diaportés szárfoltosság és -korhadás. Az általa okozott szárfoltosság és korhadás nagymértékben jelentkezik a terméseredményekben, hiszen az asszimiláló-felület csökkentése, a szállítószövetek károsítása mellett a szilárdító szövetek pusztulása nyomán a szár eltörik, a tányér betakaríthatatlanná válik (1. kép). E kórokozó 1999 óta jelentõsebb károkat csak elszórtan okozott, azonban már 2005-ben is egyre nagyobb mértékben ütötte fel fejét. A kórokozó potenciális veszélyessége miatt fel kell készülni az ellene való védekezésre, melyben nagy szerephez jut az elõrejelzésre alapozott megelõzõ védekezés, amit szántóföldi géppel, a napraforgó jelentõs károsítása nélkül is el lehet végezni addig, amíg az erõgép a növényt nem töri.

A napraforgó jó tápanyagfeltáró képessége miatt a gyengébb minõségû talajokon is eredményesen termeszthetõ. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a növény nem igényes a tápanyag-visszapótlásra, sõt az újabb hibridek – melyek 4 tonna/ha feletti termésátlagokra is képesek – kifejezetten igényesek, elsõsorban a foszfor és a kálium vonatkozásában a nagy termés realizálódása miatt.

A napraforgó talajelõkészítésével kapcsolatban messzemenõen szem elõtt kell tartani a magágy minõségét. A növény kezdeti fejlõdése meghatározó a termés mennyisége szempontjából, ugyanakkor a talajon keresztül ható gyomirtó-szerek – presowing és preemergens alkalmazásmód esetén egyaránt – hatékonyságát szintén befolyásolja a magágy minõsége. A kedvezõtlen magágyban a kelés heterogén lesz, így a gyorsabban fejlõdõ növények elnyomják a késve fejlõdõ egyedeket (2. kép), melyeknél a szártörés mértéke megnõ, ami direkt termésveszteségként jelentkezik. Ez azonban nem csak a magágy minõségétõl, hanem a vetés kivitelezésétõl is nagymértékben függ, ezért annak gépi hátterére is nagyobb figyelmet kell fordítani. Fontos a megfelelõ tõszám megválasztása, ugyanis a sûrû állományban a betegségek kártétele is megnõ, erõs szárfoltosság fertõzés (diaporte, fóma) esetén a szártörés mértéke szintén ugrásszerûen megnõ.

Kardinális kérdés a napraforgó termesztésében a hatékony gyomirtás. Ennek fõ problémáját a késõn kelõ, melegigényes gyomnövények (szerbtövis, vadkender, csattanó maszlag, selyemmályva) jelentik. Ellenük a preemergens készítmények – fõként, ha a hatáshoz szükséges bemosó csapadék mennyisége is kevés – sok esetben kevésbé hatékonyak. E probléma megoldásában juthatnak jelentõs szerephez azok a technológiák, melyeknél a hibrid toleráns az adott posztemergens gyomirtó szerre. Ezeknél a technológiáknál azonban nem szabad elfelejteni, hogy a posztemergens készítmények csak a megfelelõ toleranciával rendelkezõ hibrideknél használhatók, más esetben a napraforgó is kárt szenved.

Összességében 2006 év elején a magyarországi napraforgó termesztés mind a hibridellátottság (termés és olajtartalom vonatkozásában egyaránt), mind a technológiai változatok tekintetében jó helyzetben van. A végeredmény azonban a termesztéstechnológiai elemek megfelelõ harmonizációjának eredõje, így ezek külön-külön és kölcsönhatásban történõ ismerete a sikeres termesztés kulcsa. A felvásárlási rendszer várhatóan nem fog változni az idei évben. A világpiaci árakat nagymértékben meghatározza a fõ termesztõ országok (Oroszország, Ukrajna, Argentína) termelési színvonala. Azonban rendkívül fontos, hogy Magyarországon az elmúlt két csapadékos évjáratot figyelembe véve betegségekkel szemben jó rezisztenciával rendelkezõ hibrideket válasszunk, illetve hatékony növényvédelmet alkalmazzunk. Mindent összevetve az okszerû vetésváltás biztosítása érdekében a korábbi évek félmillió ha körüli vetésterületét nem növelhetjük tovább.