MENÜ

Zártan tartott csirkék parazitózisai

Oldalszám: 131
Dr. Merényi László 2014.05.15.

Azt gondolná az átlagember, hogy az intenzív baromfitartás elterjedésével a madaraknak a különféle kórokozókkal, parazitákkal való találkozásra alig van esélyük, így ezzel a káros tényezõvel nem nagyon kell számolni. A gyakorlati élet ezt az elképzelést gyakran megcáfolja részben úgy, hogy megváltozik az egyes kórokozók jelentõsége vagy olyan paraziták, kártevõk jelennek meg az állományokban és a tartásukra szolgáló épületekben, amelyek eddig nem okoztak gondot.

A csirkék zártan tartása kétféle – alapvetõen eltérõ – módon történik, éspedig mélyalmon („padlón”) vagy ketrecben. A különbség azért lényeges, mert az eltérõ tartásmódokban más-más parazitákkal és kártevõkkel kell számolni, de azonos problémák is vannak.

A mélyalmon tartott brojler- vagy pecsenyecsirkéknél a zárt tartás következtében olyan belsõ élõsködõk, amelyek közvetett fejlõdésûek (mételyek, galandférgek, egyes fonálférgek), tehát fejlõdésük valamilyen köztes gazda (csiga, giliszta, ízeltlábú stb.) jelenlétét igényli, gyakorlatilag kizárt. A rövid (kb. 6 hetes) tenyészidõ pedig néhány más, hosszabb fejlõdési idejû parazita (Ascaridia, Heterakis stb.) megtelepedését zárja ki. A gyakori turnusváltás és a két állomány közötti idõben elvégzett alomkihordás, takarítás és fertõtlenítés is a csekély fertõzõdési lehetõséget támogatja.

A „nagyüzemi” baromfitelepeken tartott csirkéknél a belsõ és külsõ paraziták egyaránt elõfordulnak. Ezek közül a legjelentõsebb belsõ élõsködõk a különbözõ kokcidium fajok (Eimeria spp.) és az orsóféreg (Ascaridia galli), a külsõk közül pedig a madártetûatka (Dermanyssus gallinae). Ezen kívül számolnunk kell az állatok szoros környezetében élõ olyan kártevõkkel, mint az alombogár (Alphitobius diaperinus) és a különféle légyfajok (Muscidae), amelyek közvetve, más kórokozók átvitelével veszélyeztetik az állományok egészségét.

A baromfi-kokcidiózis kártételével és a védekezés lehetõségével korábban részletesen foglalkoztunk (Agro Napló 2002/9. szám: 118–121.).

Az orsóférgesség a brojlerállományokban nem tud kialakulni, mivel a féreg fejlõdési ideje a peteürítésig hosszabb (6–7 hét), mint a csirkék élethossza. Ezért a figyelmet – ebbõl a szempontból – a tenyész- és árutojást termelõ tojóállományokra kell fordítani. Kétfázisú nevelés esetén a fertõzési láncot az elõnevelt állománynak a termelõistállóba telepítésekor elvégzett gyógyszeres kezelésével meg tudjuk szakítani. A gyógykezelést az áttelepítés elõtt célszerû elvégezni, mert így a termelõistállóba már nem kerülhet a fertõzést fenntartó, a környezet káros hatásainak nagyon ellenálló, vastag burokkal rendelkezõ pete. Orsóférgesség esetén (de más féregnél is) a mélyalmos tartásnál az újrafertõzõdés veszélye az egész termelési idõszakban fennáll.

A férgesség többféle módon okoz kárt az állatnak és jelentõs veszteséget a termelõnek. A vékonybélben élõsködõ féreg a bél nyálkahártyájának károsodását idézi elõ. A fertõzött csirkék bágyadtak, étvágytalanok, soványodnak, gyakran van hasmenésük, nem fejlõdnek, a takarmányt hiányosan értékesítik, vérszegények, senyvesek, és súlyos fertõzöttség esetén el is pusztulhatnak. Nagyszámú féreg jelenlétekor a bél elzáródhat, megrepedhet. A kifejlett férgek által termelt kémiai anyagok a bélbõl felszívódva a csirkék bénulását okozhatják. Termelõ állományoknál a tojás mennyisége és mérete csökken. Az A-vitamin hiánya következtében a tojások sárgája fakó lesz és a tenyésztojások keltethetõsége csökken, a csibék pigmentáltsága hiányos. Természetesen, mint másodlagos, de igen fontos negatív hatása a fertõzöttségnek az, hogy az állatok ellenálló képessége az egyéb (vírusos, baktériumos) betegségekkel szemben gyengül és az alkalmazott vakcinákra adott immunválasz is redukálódik.

A bemutatott tünetekre alapozott diagnózis nem lehet pontos, mert ilyen tüneteket más parazitás vagy nem parazitás betegség is elõidézhet. A tünetek csak felhívják a figyelmet arra, hogy az állomány beteg és törekedni kell szakszerûen az ok pontos felderítésére. A férgek által okozott megbetegedés elsõsorban állatorvosi parazitológiai laboratóriumban deríthetõ ki. A vizsgálatra az állomány nagyságával arányos mennyiségû bélsarat kell a laboratóriumba eljuttatni. A minták mennyiségét, összegyûjtésének módját, csomagolását stb. illetõ kérdéseinkkel parazitológus szakemberhez kell fordulni, aki az elvégzett vizsgálat eredményének kiértékelése után tanácsot tud adni a fertõzés megszüntetésének módjára és az alkalmazható gyógyszerre vonatkozóan. A gyógyszeres védekezést ki kell egészíteni az újrafertõzõdés kiküszöbölé-sére irányuló rendszabályok kidolgozásával és betartásával, valamint a higiéniai viszonyok javításával.

A féregfertõzõdés megelõzése végett mélyalmos tartásnál rendszeresen frissítsük az almot, új állományt mindig új alommal fogadjunk; féregmentes állományt sohase telepítsünk szennyezett alomra; tartsuk szárazon az almot fõleg az itatók környékén; ne etessük az állatokat padlóról vagy alomról; dolgozzunk higiénikusan (az eszközöket, felszereléseket, csomagolóanyagokat tartsuk tisztán, használjunk mûanyag lábzsákot és cseréljük az egyik istállóból a másikba történõ átmenetelnél, a bejáratoknál legyen mûködõképes lábfertõtlenítõ); tartsuk távol a legyeket és bogarakat; megbetegedés esetén okszerû terápiát folytassunk; valamint zárjuk ki a galambokkal, verebekkel és vad madarakkal való érintkezés lehetõségét, mert ezek behurcolhatják az állományba a kórokozókat.

Úgy a mélyalmon mind a ketrecben zártan tartott baromfinak Európában, így Magyarországon is a madártetûatka (Dermanyssus gallinae) a leggyakrabban elõforduló külsõ élõsködõje. A madártetûatka csak táplálkozás (=vérszívás) céljából keresi föl – többnyire éjszaka – a csir-kéket, ezért az állomány napközbeni átvizsgálásakor nem vesszük észre a parazitát. Számuk a betelepítés után 2–3 hónap múlva olyan méretet érhet el, hogy már nappal is észrevehetõ csoportokat alkotva nem csak a berendezési tárgyak (tojófészkek, ketrecek) rejtett réseiben és repedésiben, hanem a ketrecek rácsán, a tojófészkek oldalán is megtalálhatóak. A nõstények által lerakott petékbõl 2–3 nap múlva kelnek ki a hat lábbal rendelkezõ lárvák, amelyek még nem táplálkoznak. Vedlés után 8 lábú ún. nimfává alakulnak át és vért szívnak a csirkébõl. Még két vedlés és közbeni vérszívás után válnak kifejlett hímekké és nõstényekké. A pete lerakásától a kifejlett állapot eléréséig 7–14 nap telik el a környezet hõmérsékletétõl és páratartalmától függõen. Rendkívül ellenállóak, táplálkozás nélkül több, mint fél évig is életben maradnak. Kártételük a vérszívásban és a madarak nyugtalanításában nyilvánul meg, aminek az eredménye a vérszegénység és a tojástermelés csökkenése. A mélyalmos, tojófészkes istállókban megszaporodik az „elhagyott” tojás az alomban. Ezeket a tojásgyûjtés során nem veszik észre a gondozók. Az elhagyott tojás ingerhatása következtében felerõsödik a kotlási hajlam. Az ilyen tojásokat a csirkék feltörik. A parazita a vérszívás során baktériumos és vírusos betegségeket olthat át egyik madárról a másikra.

A fertõzött telepen dolgozó embereket is megtámadja vérszívás céljából a madártetûatka, ezért nem csak a gazdasági és állategészségügyi jelentõsége, hanem mint zoonózist okozó tényezõ is indokolja az ellene való védekezés szükségességét. Tartósan nem tud megtelepedni az emberen, de mászkálásával és szúrásával nyugtalanságot, bõrkiütést és bõrgyulladást okozhat, belélegezve asztmás tünetek alakulhatnak ki.

A madártetûatka elleni védekezést nehezíti, hogy az állattartásban használható rovarirtó szerekkel szemben többnyire ellenállóvá váltak ezek az atkák, illetve nem rendelkezünk olyan védekezési technikával, amely tökéletes eredményre vezetne. A gyakorlati tapasztalatok sze-rint a védekezés sarkalatos pontja a megelõzés. A még nem fertõzõdött telepen csak garantáltan atkamentes helyrõl származó eszközöket, berendezési tárgyakat (pl.: ketrec, tojófészek stb.) használjunk és csak mentes teleprõl származó csirkét telepítsünk be. Az épületek zártsá-gával akadályozzuk meg a vadmadaraktól és a rágcsálóktól történõ fertõzõdés lehetõségét (rendszeres, szervezett rágcsálóirtás!). Egyszer-használatos tojástálcákra gyûjtsük a tojást (tálca a tojásgyûjtõbõl ne kerüljön vissza a telepre!). Ha már bekerült az atka, akkor összetett módszerrel csökkentsük azok számát az elviselhetõség szintjére. Az állománycsere elõtt az alapos mechanikus tisztítással gyéríthetjük jelentõsen a populációt. A bõvizes mosás után akaricid szerrel is mossuk le a berendezési tárgyakat és az épület belsõ részét, beleértve a mennyezetet is. A munkaruhák mosásánál is használjunk megfelelõ akaricidet. Mivel egy telepen belül mindig lesz olyan (fertõzött) épület, amelyben csirke van, ezért a gondozók lehetõleg ne járjanak át egyik épületbõl a másikba. Ha ez a megoldás nem lehetséges, akkor legalább a felsõ ruházatot cserélni kell átjárás során. Csapdázással folyamatosan figyelemmel kell kísérni az atkapopuláció alakulását.

Az alombogár (penészevõ gabonabogár) nem tartozik az õshonos hazai faunához. Eredetileg a szubtrópuson élt, és ott a különféle madárfajok fészkeinek lakója volt. Afrikából az 1950-es évek során növényi eredetû takarmányokkal és alomanyaggal került Európába. Ma már szinte valamennyi kontinensen megtalálható. Magyarországon elõször 1973-ban jelezték tömeges elõfordulását baromfitelepeken.

A kártevõ mindenütt elõfordul, ahol a táplálkozása lehetséges. A baromfitartó épületekben gyakori, de sertéstelepen és bárányhizlaldában is elõfordul. Megtalálható mindkét tartási rendszerben, de a baromfival csak a mélyalmos technológiánál érintkezik. Éjszakai életmódot folytat, ennek ellenére nappal is aktív de csak az alom mélyebb rétegeiben. Leginkább a 24–38 °C-t kedveli. A megfigyelések szerint a 35 °C és a 80–95%-os relatív páratartalom a legoptimálisabb a bogarak fejlõdése szempontjából. A baromfi által az etetõbõl az alomra kiszórt takarmányból él. Amikor az egyedek száma olyan mértékre emelkedik, hogy a kiszórt takarmány számukra már nem elegendõ, akkor a baromfietetõket is felkeresik. Olyan épületben, ahol nappal csak néhány egyeddel lehet találkozni, éjszaka tömegesen lepik el a bogarak az etetõhelyeket.

A nõstények a közel egy éves életük során kb. 2000 petét raknak, amelybõl a környezet hõmérsékletétõl függõen 3–10 nap múlva kelnek ki a lárvák. Bizonyos körülmények között a bábozódni készülõ lárvák gyakran rágják be magukat az épület szigetelésébe. A bábállapot 7–12 napig tart. A mélyalmos rendszerû épületekben a rovarok nagy mennyiségben találhatók az etetõk és itatók környékén.

Az alombogár sokféle kórokozónak (vírusok, baktériumok, gombák, paraziták) lehet a hordozója, amelyek közül több veszélyeztetheti a termelést. Egyes vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az élõ vagy elhullott alombogár egyaránt szerepet játszik a szalmonella baktériumok hordozásában és terjesztésében.  Több tojótelepen végzett vizsgálatok pedig arról számolnak be, hogy a szalmonella fertõzöttséget a rendszeres és program szerinti fertõtlenítések ellenére addig nem sikerült felszámolni, amíg az alombogár inváziót meg nem szüntették.

Jelenlegi ismereteink szerint az alombogár elleni védekezésben a legeredményesebb eljárás az alábbi lépések pontos végrehajtásával érhetõ el:

  • az almot a takarítással egyidõben el kell távolítani az épületbõl sõt annak közelébõl is,
  • az alom kihordása után, minden egyéb beavatkozást megelõzõen, a legrövidebb idõn belül el kell végezni a vegyszeres irtást,
  • az épület körül rovarölõ méregmezõt kell permetezni a menekülõ rovarok elölésére,
  • az irtás hatására az épületen belül elpusztult rovarokat össze kell söpörni és el kell égetni.

A jelentõsebb ízeltlábú paraziták és kártevõk ellen az összehangolt védekezés (idegen kifejezéssel élve Integrated Pest Management, röviden: IPM) vezet eredményre. A külsõ élõsködõk elleni védekezést úgy kell kialakítani, hogy gazdaságos, emellett hatékony legyen és a mindennapi csirketartási technológiába bele lehessen illeszteni. A programtól elvárt alapvetõ követelmény, hogy kizárólag a kártevõre irányuljon, az inszekticidek felhasználása elsõsorban spray formájában történjék és a kártevõ populáció alakulásának figyelemmel kísérése folyamatos legyen. Például, ha egy istállóba a madártetûatka megtelepedett, akkor a tojóállomány betelepítésekor a létszámuk olyan csekély, hogy észrevehetetlenek és nem is számolnak a jelenlétével. Az idõ elõre haladtával, a kedvezõ szaporodási körülmények (meleg, magas páratartalom) miatt számuk éppen a termelési idõszak elején robbanásszerûen emelkedik, de ekkor már kémiai szerekkel nem avatkozhatunk be ellenük. Az alombogár is – rejtett életmódja miatt – már csak akkor vehetõ észre, ha száma extrém méreteket ér el az alomban. Rendszeres csapdázással azonban figyelemmel kísérhetõ a számuk alakulása és a szervizperiódusban az ellenük való célzott beavatkozás megtervezhetõ.

A másik fontos tényezõ a kártevõknek telepen belül egyik épületbõl a másikba, illetve egyik teleprõl a másikra történõ áthurcolása. Ha a rendszeres ellenõrzés miatt ismerjük egy épület fertõzöttségének tényét, akkor arra kell törekednünk, hogy ezt a fertõzöttséget ne hordjuk szét a telepen, mert egy épület rovartalanítása kisebb költséget jelent, mint egy egész telep kezelése.