MENÜ

A tápoldatos zöldségtermesztés fontosabb szabályai

Oldalszám: 64
2014.05.16.

A zöldségtermesztés a belsõ és exportpiacait csak úgy képes a jövõben megtartani, ha a termelési költségek leszorítása mellett, a termesztéstechnológia fejlesztésével a termésbiztonságot és a termésátlagokat, jelentõsen tudja javítani, aminek egyik feltétele a tápanyag- és talajigényére épülõ tápanyag-utánpótlás új alapokra történõ helyezése és korszerûsítése.

A 80-es évek végétõl a legjobb zöldségtermesztõ üzemek, majd a 90-es évek elejétõl az élenjáró, szabadföldi termesztéssel foglalkozó gazdaságok fokozatosan áttértek a hagyományos, szántóföldi növénytáplálásról a tápoldatos termesztésre.



A tápoldatos termesztés nem csupán a szilárd mûtrágyák feloldása, és folyékony formában történõ kijuttatása, az eredményes és hatékony tápoldatozásnak több technológiai, mûszaki, elméleti és ökológiai feltétele van. Az alábbiakban ezekbõl szeretnénk a legfontosabbakat kiemelni. A hagyományos és tápoldatos tápanyag-utánpótlás közötti fontosabb különbségeket az 1. táblázatban foglaljuk össze.






A tápoldatozási technológia elterjedése is hozzájárult a napjainkban felerõsödött üzemkoncentrációhoz, mivel a kisebb gazdaságok számára az egységnyi területre esõ, fajlagos beruházás a központi mûszaki egységek miatt (tápoldat-bekeverõk, tartályok, savszivattyúk, mûszerek, mikroprocesszorok és számítógépek) jelentõs mértékben megnövekedett.



A tápoldatos termesztés legfontosabb feltétele a jó minõségû öntözõvíz, amibõl eddigi vizsgálataink szerint nálunk meglehetõsen kevés van, a kertészeti üzemekben jelenleg használt öntözõvizeknek közel 25%-a, a szikesítõ hatása miatt alkalmatlan tápoldat készítésre. A termesztési gyakorlatban az olyan vizeket, amelyek EC értéke meghaladja az 1,5 mS/cm-t már tápoldat-készítésre nem javasolnak. (Optimális érték a 0,5–1,5 mS/cm.)



A tápoldatozásra csak vízben tökéletesen, maradék nélkül oldódó, ún. tápoldatozó mûtrágyák jöhetnek számításba. Ezekbõl a kereskedelemben meglehetõsen jó a választék, nemcsak márkákban széles a kínálat, de összetétel vonatkozásában is minden igény kielégíthetõ, ugyanis egy-egy mûtrágyacsalád 5–15 különbözõ N-P-K összetételû készítményt jelent, sok esetben mikro- és mezo-tápelemekkel is kiegészítve.



A tápoldatozás az ún. törzsoldat készítésével kezdõdik. A törzsoldat egy tömény mûtrágya oldat, amit felhígítva juttatunk ki a növények alá.

 

Készítésével kapcsolatban az alábbi fontos szabályokat érdemes megjegyezni:

 

 

    • Törzsoldatot is csak jó minõségû, lágy, alacsony sótartalmú vízbõl szabad készíteni.

 

    • Célszerû a törzsoldat töménységét úgy beállítani, hogy felhasználáskor 100 ×-ra kelljen hígítani. Ezzel jelentõsen megkönnyítjük a tápoldat-töménységének és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a kiszámítását.

 

    • A tápsókból és mûtrágyákból – a kicsapódás elkerülése érdekében – külön-külön oldatot készítsünk a következõ csoportosítás szerint:

       „A”  Ca/NO3/2; salétromsav;  KNO3;  NH4NO3; vas

       „B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek

       „C” savtartály a pH beállításhoz

 

    • 20–30 tömeg %-nál több a legjobban oldódó mûtrágyákból sem oldható fel! Ezt a bekeverõ tartályok méretezésénél kell figyelembe venni.

 

    • Csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy, ugyanis egyes komponensek idõvel kicsapódhatnak.

 

    • A törzsoldathoz növényvédõ szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!

 

  • A törzsoldatot zárt, fénytõl védett helyen tartsuk.

 

Míg a növény egy bizonyos határon belül szelektálja a számára fontos tápelemeket és kevésbé jelentõs kémiai anyagokat, védekezik az alacsony és a magas hõmérséklet és páratartalom ellen, átmeneti tápanyaghiány esetén átépíti szervezetében a tápanyagokat, addig a tápoldat magas töménységével szemben „védtelen”, a magas sóérték a gyökérrendszeren keresztül  közvetlen károsítja, ezen keresztül az egész asszimilációt alapvetõen befolyásolja. Ezért a tápoldatkészítés során különösen nagy figyelmet kell fordítani a tápoldat töménységére. Az egyes növényfajok, de néhány zöldségféle esetében a fajták között is jelentõs különbség van a só-, azaz a tápoldat töménysége iránti érzékenység tekintetében (2. táblázat). A növény sótûrõ-képessége azaz a sóérzékenysége a fejlõdése folyamán is változik. Tapasztalatok alapján a zöldségnövények a csírázás, a gyökeresedés, egyes fajok esetében a virágzás vagy a terméskötés idején, a palántakorban fokozott mértékben érzékenyek a közeg EC értékére, ennek megfelelõen kell a mûtrágyaadagokat, illetve a tápoldat töménységét szabályozni.

 






A zöldségtermesztésben a nagyszámú növényfajból és a változatos termesztéstechnológiákból adódóan a trágyázás idõpontja és a trágyamennyiség megosztása nagyon eltérõ lehet. A faj és fajta vonatkozásában a trágyamegosztásnál a fajlagos tápanyagigény és a gyökeresedés mélysége mellett a tenyészidõ hossza játszik fontos szerepet. A fajlagos tápanyagigényt, vagyis az egységnyi termés elõállításához szükséges tápelem-mennyiséget a zöldségfaj örökletes tulajdonságai (zöldségfélék esetében alig kimutatható mértékben a fajta is) határozzák meg. Ilyen vonatkozásban az eltérés a fajok között igen jelentõs (3. táblázat), ami kisebb mértékben a növényi részek elemösszetételébõl, sokkal inkább a morfológiai különbségekbõl és a faj biomassza termelésébõl adódik.

 


 

Minél nagyobb egy zöldség fajlagos tápanyagigénye, minél nagyobb a várható termés nagyságából adódó trágyaadag, annál valószínûbb, hogy a kijuttatandó mûtrágyát meg kell osztani, több részletben kell kiadni. Ez különösen indokolt a sóérzékenyebb fajok esetében, ahol az egyszerre, tápoldat formájában kiadható tápanyagmennyiség, illetve tápoldat-töménység lényegesen kisebb, mint a sóra kevésbé érzékenyeknél.



A magasabb víz- és tápanyagmegkötõ-képességgel rendelkezõ talajokon (pl. vályogtalajok, humusztalajok) mindig kisebb a perzselés veszélye, szemben a homokkal, ahol a tápanyag-kimosódás is nagyobb. Ebbõl adódóan az alacsony humusztartalmú homokon több (gyakoribb), de a 4. táblázatban 20–30%-kal kisebb adagok formájában kell a tápanyagot kijuttatni, mint a humuszban gazdagabb vályog vagy egészen kötött réti talajok esetében.

 






Talán a növény tápanyagigénye és a mûtrágya minõsége mellett az alkalmazott termesztéstechnológia az a tényezõ, amely leginkább meghatározza a tápanyagok elosztását és idõzítését. Gondoljunk arra, hogy néhány növény szuperintenzív termesztésénél már tiszta vízzel történõ öntözést nem, csak egészen híg tápoldatozást javasolnak a technológiák. Ez heti, de csepegtetõ öntözés esetén akár két-három napi tápoldatozást jelent. A helyrevetett növények gyökérzete, a fejlett fõgyökér miatt, lényegesen mélyebben helyezkedik el, mint a tûzdelt vagy palántázott növényeké (paprika, paradicsom). A gyakori, kisadagú öntözéssel is – ami nem minden esetben cél (pl. homoktalajok) – feljebb „csalogatjuk” a gyökereket, ezzel jelentõsen befolyásoljuk a tápanyagfelvevõ zóna elhelyezkedését. A mélyebb gyökérzet ritkább, de a 4. táblázatban feltüntetett értékeknél akár 20–30%-kal nagyobb, míg a sekély elhelyezkedés valamivel gyakoribb és kisebb adagú fejtrágyázást (tápoldatozást) igényel.



A termesztõk körében is közismert, hogy a talajhoz jobban kötõdõ mûtrágyákat, ill. tápanyagokat (foszfor, kálium) elsõsorban alap-, míg a könnyebben kimosódókat fej-, ill. indítótrágya formájában célszerû kijuttatni. Ennek megfelelõen a zöldségfélék esetében a kijuttatásra kerülõ nitrogén, foszfor és kálium tápelemeket az 5. táblázatban feltüntetett módon javasoljuk megosztani.

 


 

Az õszi gabonáknál indokolt, ugyanakkor a zöldségfélék esetében helytelen gyakorlat, amit a környezetvédelem is jogosan kifogásol, az õszi alaptrágyázáshoz NPK-tartalmú összetett trágyák használata. Egy tavasszal sekélyen vetett hagyma vagy sárgarépa egy lazább, de még egy középkötött talajon sem sokat hasznosít az ilyen nitrogénbõl. Olyan esetben elfogadható az õszi nitrogénes alaptrágyázás, ha jelentõs mennyiségû szerves anyag került leszántásra, amelynek a bomlását elõ kell segíteni, de egyébként nem. Helytelen gyakorlat az is, hogy a hosszabb tenyészidejû, jelentõs mennyiségû káliumot igénylõ zöldségfajok esetében fejtrágya formájában nem adnak káliumot (pl. téli fejes káposzta, tárolási sárgarépa stb.).



A zöldségtermesztésben a fejtrágyázások idõpontját gyakran fenológiai fázisokhoz kötjük, és akkor adjuk a tápoldatot, amikor az egyes tápanyagok a legjobb hatékonysággal érvényesülnek. Ez fajonként jelentõsen, fajtatípusonként, illetve fajtánként kisebb mértékben eltérõ lehet. A paprika és a paradicsom esetében az elsõ terméskötéseket követõ napokban növekszik meg ugrásszerûen a tápanyagfelvétel, mindenek elõtt nitrogénbõl és káliumból. Ennél korábban adott nagyobb mennyiségû nitrogén könnyen virág- és terméselrúgáshoz vezethet. A görög- és sárgadinnyék esetében is a terméskötést követõen indul meg egy fokozott mértékû tápanyagfelvétel, de a nitrogén-tápoldatozást célszerû kicsivel korábban, már a virágzás kezdetén fokozatosan elkezdeni, hogy a növények a terméskötések idejére kondícióban is alkalmasak legyenek a termések megtartására. A káposztaféléknél a fejképzõdés kezdete jelent ugrásszerû tápanyagigény növekedést, ezért célszerû a tápoldatozást ekkorra idõzíteni. Ugyanakkor a túl késõn adott nitrogén-fejtrágya a tárolhatóságot nagymértékben rontja, ebbõl adódóan a betakarítás elõtt 3–4 héttel a tárolási káposzta- és gyökérzöldségféléket nem szoktuk már fejtrágyázni. A levélzöldségfélék esetében a késõn adott nitrogén nemcsak a fejesedést rontja – pl. a fejes saláta esetében laza fejek képzõdhetnek –, de a nemkívánatos nitráttartalmat is káros mértékben megemeli. A retek és a karalábé esetében, ha fajtához nem is, de legalább fajtatípushoz (gumóátmérõhöz) célszerû az utolsó tápoldatozás idejét kötni, mert a késõn adott, nagyobb mennyiségû nitrogén a gumók felrepedését válthatja ki. A korai burgonyánál a virágzás idején adott nitrogén tápoldatnak van igen kedvezõ hatása a gumóképzésre. A palánták esetében az elsõ lomblevelek megjelenéséhez kötjük a tápoldatozás kezdetét.



A szakszerû, a növényigény oldaláról alátámasztott és a technológiában integrált trágyamegosztással nemcsak a tápoldatozás hatékonysága javul, de az egyre szigorodó környezetvédelmi elõírásoknak is jobban eleget lehet tenni.