Búzanemesítés a gyakorlat szolgálatában

A nagyobb uradalmakban a kor lehetõségeihez képest jól képzett gazdatisztek irányították a termelést, és saját üzemük számára igyekeztek jobb vetõmagot elõállítani. A szántóföldeken a tájfajta populációkból a kedvezõbb tulajdonságokkal rendelkezõ egyedeket válogatták ki, és azok utódait szaporították. Rájöttek, hogy a különbözõ növénycsoportok teljesítménye eltérõ, és az eltérés évrõl évre következetesen megismétlõdik, tehát a megfelelõ „fajta” termesztésével többletráfordítás nélkül magasabb termésátlag, vagy más gazdasági elõny érhetõ el. A saját gazdaság mellett nemsokára vetõmaggal kezdték ellátni a környezõ gazdákat is – kialakult a máig tartó munkamegosztás vetõmag elõállítók és árutermelõk között.



Nagyon hamar kiderült, hogy a keresztezések elvégzése, az utódpopulációk kezelése, a szelekció, kipróbálás, és a nemesítés különbözõ fogásai más ismereteket és más felszerelést igényelnek, mint egy adott növény termesztése. Fokozódott a specializáció, kialakultak a kizárólag nemesítéssel foglalkozó vállalatok vagy intézetek. Bármennyit is fejlõdött a tudomány és technika, bárhogyan is változott a kutatási infrastruktúra, a nemesítés célja és a gyakorlathoz való viszonya nem sokat módosult napjainkban sem. A fajtaelõállító nemesítés önérdeke, hogy olyan fajtákat állítson elõ, ami megfelel a termelési igényeknek, máskülönben elveszti létalapját és elesik minden támogatástól, ami nélkülözhetetlen a kutatáshoz. A nemesítési programokról a végsõ ítéletet a termelõk mondják ki akkor, amikor eldöntik, melyik fajta vetõmagját vásárolják meg. A termelõnek tisztában kell lennie azzal, hogy reálisan mi várható el a növénytõl és a fajtától. Annak is tudatában kell lennie, hogy a fajtaválasztással eldönti, melyik nemesítõ jövõbeli munkájára milyen mértékben számít. Ha egy nemesítõ csoport fajtáit nem keresik, akkor a csoport megszûnik, és nem éleszthetõ újra. Így folyik a koncentráció és globalizáció, amit tényleges teljesítmények, erõviszonyok és szubjektív tényezõk együttesen gyorsítanak.



Leegyszerûsítve a növénynemesítés lényege, hogy eltérõ tulajdonságú szülõket összekeresztezve olyan utódokat hozunk létre, amelyekben a szülõi tulajdonságok keverednek, és ezek között kell megtalálni azokat az egyedeket, amelyek a legkedvezõbb tulajdonságokkal rendelkeznek. A nemesítés eredményességét korlátozza, ha a szülõkben (vagy a növényfajban) nincs meg a kívánt tulajdonság, vagy ha a kiválogatás (szelekció) módszerei tökéletlenek. Nem ismerünk például teljesen fuzárium ellenálló búzát, ezért ilyen fajtát irreális a nemesítõkön számon kérni, ugyanakkor jó rezisztencia forrásokkal rendelkezünk a levélrozsdával vagy szárrozsdával szemben és e betegségek tesztelésének módszerei is jól kidolgozottak.



Egy fajta elõállítása a keresztezéstõl a fajtabejelentésig átlagosan tíz évig tart. Ha a fajtával szembeni igények nem világosak, ha nem látszik elõre, hogy a közeljövõben milyen fajtára lesz szükség, a kutatásokat párhuzamosan több irányba kell elindítani. Tapasztalataink alapján biztosra vehetõ, hogy a termésbiztonság megtartása vagy fokozása érdekében még több figyelmet kell fordítani a kedvezõtlen idõjárási hatások ellensúlyozására. Hazánkban a búzatermesztést a vízhiány és a magas hõmérséklet korlátozza, fõként a szemtelítõdés idején. A meleg és aszályos idõjáráshoz való jobb alkalmazkodás várhatóan a jövõben felértékelõdik. Az évjáratonkénti nagy termésingadozás jelentõsen rontja a búzatermesztés gazdaságosságát, márpedig a nemzetközi piaci verseny körülményei között  a versenyhátrány piaci pozíciók elvesztésével járhat, ezért a kutatás egyik prioritása a növények alkalmazkodó-képességének javítása.  Módszertanilag talán ezek a legnehezebben vizsgálható növényi tulajdonságok, mert a szárazságtûrésnél például nem mindegy, hogy a vízhiány milyen fejlettségi állapotban éri a növényt, a szárazság milyen hõmérséklettel párosul, és még számos kölcsönhatás befolyásolhatja a veszteség mértékét. A tudomány mai állása szerint e fontos tulajdonságot legbiztosabban több évben beállított sok–sok szántóföldi kísérlet alapján becsülhetjük meg.



Szisztematikus szelekciót igényel a megfelelõ télállóságú vagy a nyári csapadékos idõjárást is elviselõ fajták nemesítése, mégis viszonylag könnyebb a nemesítõk helyzete, mert e tulajdonságok esetében objektív, jól definiált követelményekkel szembesülnek és hatékony nemesítési módszerek állnak rendelkezésükre.



A fajtaváltást leggyakrabban a kórokozók új rasszainak megjelenése kényszeríti ki. Hiába állítunk elõ rezisztens fajtákat, átlagosan 5-6 év alatt kialakul a gombabetegségek olyan új változata, amely képes a korábban ellenálló fajtát is megfertõzni. Emlékezhetünk az Auróra és a Kavkáz fajták sorsára, amelyeken a lisztharmat hatalmasodott el, vagy a közelmúltban a levélrozsda fertõzés növekedésére a fajták egész során. Folyamatos tehát a versenyfutás a rezisztencia nemesítés és a gombabetegségek között, és ez az oka, hogy Magyarországon egy átlagos jó fajta élettartama 7–10 év közé tehetõ. A szántóföldi növényfajták termesztését Európa szerte az állami elismeréskor 10 évre engedélyezik, ami arra utal, hogy a gyakorlatban a fajták többsége más országokban is ennél hamarabb kikerül a termesztésbõl. Abban az esetben, ha a fajta iránt ennél hosszabb ideig van kereslet, az állami elismerés tartama természetesen meghosszabbítható.



A kutatási módszertan teljes arzenáljára szükség van a rezisztencia nemesítés során. A nagyobb nemesítõ intézetek – így Martonvásár is – speciális provokációs tenyészkerteket tartanak fenn, amelyekben mesterséges fertõzés mellett tesztelik a fajtagyûjtemények és a fejlett törzsek rezisztenciáját a legfontosabb gombabetegségekkel szemben. A fajtagyûjteményekben választhatók ki azok a genetikai anyagok, amelyek még hatékony rezisztencia géneket hordoznak, és ezért célszerû felhasználásuk a keresztezésekben. A fajták rezisztenciájának genetikai hátterét molekuláris marker technikákkal, vagy a legmodernebb molekuláris citogenetikai módszerekkel lehet megismerni. A különbözõ rozs transzlokációkat és más vad fajok kromoszóma szegmenseit nagy biztonsággal lehet azonosítani in situ hibridizációval, míg a legfontosabb rezisztencia gének kimutatására napjainkban leginkább a mikroszatellit marker technikát használjuk. Nem vagyunk messze attól, hogy a fajták rezisztenciáját DNS szinten ismerjük, és a fajtaismertetõ prospektusban pontosan fel tudjuk sorolni, melyik fajta milyen rezisztencia géneket hordoz. A többlet ismeret nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy objektívebben tudjuk értékelni fajtáink betegség ellenállóságát.



A bonyolultan öröklõdõ tulajdonságokra való nemesítés folyamán továbbra is a mérési és megfigyelési adatok tömegére, a mérések pontosságának fokozására van szükség. A termõképesség mellett ilyen tulajdonság a minõség és annak paraméterei is. A minõség javításában a tudományos háttér bõvülése mellett a mérõmûszerek fejlõdését szükséges kiemelni. Automata készülékekkel kis mennyiségû magból számos olyan vizsgálat végezhetõ, amely ha nem is olyan pontos, mint a hagyományos minõségvizsgáló módszerek, mégis alkalmas arra, hogy a fiatal nemesítési anyag gyors szûrését korai nemzedékben el lehessen kezdeni. A NIR/NIT technika nemesítési törzsek ezreinek vizsgálatát teszi lehetõvé, így amíg korábban csak a létrehozott búzatörzsek minõségének utólagos ellenõrzésére volt mód, ma már igazi szekció is végezhetõ a legkülönbözõbb minõségi paraméterekre.



Technikai fejlõdés tette lehetõvé, hogy rutinszerûen tudunk szemkeménységet szelektálni. A szemkeménység az üvegességnél stabilabb és megbízhatóbb tulajdonság, amely a környezettõl függõen csak alig változik. A kemény szem nagyobb lisztkihozatallal és magasabb liszt-vízfelvétellel párosul, így komoly gazdasági jelentõséggel bír. A nemesítés korai szakaszában elvégezzük a szemkeménység vizsgálatot, és a tenyészanyagot a továbbiakban ennek megfelelõen kezeljük. Speciális felhasználási (édesipar) vagy értékesítési (intervenció) céltól eltekintve kizárólag keményszemû búzafajták termesztését javasoljuk.



A legismertebb és Magyarországon leggyakrabban használt minõségi paraméter a nedves sikértartalom, ami önmagában azonban nem alkalmas a sütõipari minõség megállapításra. A jó takarmánybúza fajták magas fehérjetartalommal – így sikértartalommal is – rendelkeznek, azonban sikérminõségük rossz. Jó sütõipari minõség akkor alakul ki, ha a sikértartalmon belül megfelelõ a rövid szálú fehérjékbõl álló gliadinok és a hosszú fehérjeláncú gluteninek aránya, és azok alegységei is kedvezõek.  Ezek jelentõs részben meghatározzák a fajták potenciális minõségét, de nem teljesen, mert a szem más összetevõi is befolyásolják azt.



A fehérjetartalom és sikértartalom nagyadagú N mûtrágyázással fokozható. Száraz klímán, mint a hazai, ahol a gazdaságos nitrogén mûtrágya dózisok alacsonyabbak, mint Nyugat-Európában, a kívánatos sikértartalmat célszerûbb genetikailag magasabb fehérjetartalmú fajták termesztésével biztosítani, mint többlet mûtrágyával. Ilyen fajták egész sora született az elmúlt évtizedben, és több közülük már napjainkban is széleskörûen elterjedt.



A jelentõs területen termesztett fajták szinte mindegyike képes átlagos körülmények között a magyar kenyértípushoz megfelelõ minõségû termést adni. A fajtakülönbség akkor válik érdekessé, amikor a termõhely-hatás vagy az évhatás kedvezõtlen, vagy magasabbak a minõségi elvárások. A sikér minõségét hagyományosan tésztakészítéssel, és a tészta farinográfos vizsgálatával jellemezzük. A farinográfos görbébõl több információ olvasható le, mint csupán a megszokott farinográfos értékszám, ezért célszerû lenne a fajták jellemzésekor nagyobb hangsúlyt fektetni a liszt vízfelvevõ képességére, a tészta-kialakulási idõre és a görbe stabilitás értékére is.



Néhány évi adatsor alapján kiválasztható a stabilan jó minõségû, és a megbízhatóan kiváló minõségû fajták csoportja. Ez utóbbi néhány fajta lehet az alapja az export célú javító minõségû búzatermesztésnek, mivel ezek többnyire kiváló alveográfos és extenzográfos minõséggel is rendelkeznek. Valamennyi minõségi paramétert figyelembe véve minõsége és minõség stabilitása alapján kimagaslik a fajták sorából az Mv Suba és az Mv Mazurka. Az Mv Suba fajtára vonatkozóan már nemcsak kiváló hazai konvencionális és biotermesztési adataink vannak, hanem a fajta külföldön, teljesen más feltételek között is meg tudta õrizni kimagasló minõségét. Amikor nincs szükség a genetikailag megalapozott magas sikértartalomra, a megbízható fajták egész sora választható. Több évben és több országban bizonyította termõképességét, tûrõképességét és minõségét az Mv Magvas, amely állami elismerést kapott hazánkon kívül Szlovákiában, Romániában és Horvátországban is. Extrém esésszám stabilitását 2005-ben is tapasztalhattuk. Közkedvelt a kiváló alkalmazkodóképességû és nagyon jó minõségû Mv Emese, a szárazságtûrõ Mv Mambó, a bõtermõ Mv Marsall, és évrõl évre újabb ígéretes fajták jelennek meg, amelyeket érdemes kipróbálni.

Hosszú távon is fel kell készülni arra, hogy egy-egy fajta csak korlátozott ideig maradhat termesztésben, ezért biztosítani kell a folyamatos és tudatos fajtaváltás minden feltételét. A növényfaj biológiai sajátosságai miatt minden jelentõs búzatermelõ országban a hazai búzanemesítés és az azt megalapozó kutatások fejlesztése a termeléshez hasonló stratégiai jelentõséggel bír. Az eltérõ termelõi és felhasználói igények kielégítése érdekében a vetésterület méretébõl adódóan egyidejûleg legalább egy tucat kipróbált, ismert, és megfelelõ minõségûnek és termésbiztonságúnak talált búzafajtára van szükség. A martonvásári nemesítésû búzafajták nagy vetésterületi arányából adódóan az intézetre komoly felelõsséget ró, hogy átlagosan évente legalább egy olyan fajtát kell elõállítania, amely széleskörûen képes elterjedni a köztermesztésben. Ennek biztosításához évente 2-3 új fajtának kell megszületnie, amelyek közül a gyakorlat végzi el a végsõ kiválasztást.



A búzanemesítés sikerének alapja a kellõen nagy nemesítési anyag, melybõl az elõnyös kombinációk megbízható szelekciós módszerekkel azonosíthatók. A martonvásári búzanemesítési program méretét jelzi, hogy évente több, mint 100 000 különféle populáció, törzs, fajta tesztelése folyik. Az intézeti „házi” génbankban mintegy 7000 kalászos gabona, fõként búzatétel található, melyek fenntartása, pótlása tervszerûen történik, leíró vizsgálatára pedig a lehetõségektõl függõen változó mértékben kerül sor. A nemesítést speciális modern szántóföldi kísérleti gépek, és jól felszerelt laboratóriumok segítik, melyek objektív adatok tömegével segítik a szelekciós döntéseket.



A sikeres fajta kompromisszumok eredményeként jön létre. A termés mennyiségének és a termés minõségének egymáshoz viszonyított elfogadható arányára van szükség, miközben a termés biztonságának meg kell egy kritikus szintet haladnia. A fajtaértékelés legnagyobb problémája, hogy a genotípus és a környezet közötti kölcsönhatás miatt csak igen sok kísérlet alapján és akkor is csak meghatározott statisztikai valószínûséggel lehet egy törzs vagy egy fajta értékérõl képet alkotni. A szükséges kísérletszám több éves és több termõhelyen beállított kísérlettel érhetõ el. Mielõtt egy búzatörzs vizsgálata megkezdõdne az állami fajtakísérletekben, 5–6 egymást követõ év saját martonvásári minõségvizsgálati adatai állnak rendelkezésre, és több évbõl rendelkezünk minõségmintával az ország más tájairól is. A törzsek termõképességét 3–4 évben beállított, összesen mintegy 17–25 kísérlet adatai alapján értékeljük, így elég jó biztonsággal becsülhetõ a törzsek valós értéke. A bejelentett, majd minõsített fajták közül a termesztõk számára azokat javasoljuk, amelyekrõl kedvezõ visszajelzések érkeznek a gyakorlati szakemberektõl és az ipari felhasználóktól.