Kettõshasznosítású szarvasmarhafajták I.

A magyartarka a hegyitarka fajtacsoportba tartozik, hazánkba a XIX. század végén bajor telepesekkel került (szimentáli), majd a helyi magyar szürkével (Agro Napló, 2002. október) történõ átkeresztezés eredményeként alakult ki a hazai változat. Korábban szinte kizárólag a kettõshasznú állományok voltak meghatározóak, a hetvenes évektõl azonban megjelent a magyartarka egyhasznú hústípusú változata is. A közel 20 000 regisztrált tehén mellett további 50 000 egyedben (kisebb-nagyobb mértékben) megtalálható a magyartarka gén, amellyel a fajta – létszámát tekintve – a második helyet foglalja el a hazai ranglistán.

Jelen közlemény a hegyitarka fajtacsoport fõbb reprezentánsaival foglalkozik.

Szimentáli

A szimentáli fajta – egyben a fajtakör névadója – a svájci Simme-folyó völgyébõl származik. Törzskönyvezése 1806-ban, Bernben kezdõdött. A XIX. század végére Európa-szerte elterjedt, a XX. század elsõ évtizedeiben pedig a tengerentúlon is megkezdõdött a tenyésztése. A tenyészcél azonban más volt Európában, s megint más Amerikában.

A tradicionális európai irány mindkét haszonvételt szem elõtt tartotta, a mindenkori piaci viszonyoknak megfelelõ súllyal. A fajta nemesítésében meghatározó szerepet játszó alpesi országok kiemelten kezelték a tejtermelõ-képesség javítását és az elmúlt 30–35 évben jelentõs genetikai elõrehaladást értek el ezen a téren. Nagy segítséget jelentett ebben a holstein-fríz fajta vörös színváltozatának (red-holstein) európai megjelenése (1960), amelyet cseppvér-keresztezés formájában vittek be az állományba (Svájc, Franciaország). Az anyaországban (Svájc) sok farmer kezdte el állományát a holstein-frízzel keresztezni, amely hatására az állomány nagymértékben átalakult (köztes genotípusok). Ma a 14–74%-ban holstein-fríz gént tartalmazó állományt (kb. 300 000 tehén) svájci tarkaként, külön törzskönyvezik. Az eredeti – egyre fogyó – tisztavérû típus (1. ábra) elnevezésére megmaradt a „simmental” elnevezés, ide az – Európa-szerte egységesen elfogadott – 87,5% génhányadot elérõ állatokat törzskönyvezik. A tenyésztõi célkitûzések között szereplõ rövid két ellés közti idõ (365 nap), a hosszú hasznos élettartam (min. 6 laktáció) és a kis szomatikus sejtszám (100 000 alatt) elõnyt élvez a termelési mutatókkal szemben. A jelenlegi termelésellenõrzött állomány 16 000 laktáció átlagában 5651 kg tejet termelt 3,83% zsír-, illetve 3,33% fehérjetartalommal.

Az európai irányvonallal szemben az USA-ban a múlt század ’50-es éveitõl kezdve egyértelmûen a húsirányú nemesítés vált meghatározóvá. A fajta hústermelésére egyébként is jellemzõ kiváló tulajdonságok – nagy növekedési erély, jó húsformák és vágóérték, szilárd szervezet, jó legelõkészség – mellett a genetikailag szarvatlan vonalak egyre nagyobb aránya és a relatíve könnyû ellés is sajátja a hústípusú változatnak (2. ábra).

Elterjedtségére jellemzõ, hogy a mérsékelt éghajlatú országok mellett a szavannákon, illetve a félsivatagos jellegû régiókban is megtalálható, akár tisztavérben, akár pedig keresztezésekben (Dél-Afrika; Namíbia; Guatemala stb.). Jó hõtûrõ-képességét világszerte bizonyította, a rovarokkal szemben mutatott meglepõen nagy toleranciáját pedig a zebu fajjal eredményesen javították. Az inszoláció (napsugárzás káros hatása) ellen pedig a fedett vörös, ókulás változat terjedt el. A húshasznú változat Európába is visszaszivárgott, a legkiválóbb amerikai bikák spermáját néhány ország felhasználja a nem fejt populációk termékenyítésére.

Hegyi tarka

A hegyi tarka fajtakör hazai reprezentánsa a magyartarka. A fajta elsõ egyedei a XVIII. század végén német telepesekkel kerültek az országba. Különösen Tolna és Vas megyék területén kezdtek megjelenni a szimentáli vérségû tehenek az ekkor még domináns magyar szürke mellett. Döntõ fordulatot a XIX. század második felében tapasztalható gazdasági fellendülés jelentett, amelyet a fogyasztói szokások gyökeres megváltozása követett (tej és tejtermékek iránt mutatkozó fokozódó kereslet). Az intenzív növekedés következtében a magyartarka állomány a két világháború között csaknem elérte a 2 millió egyedet, amely az akkori létszám 85%-át tette ki. A második világháború az ország szarvasmarha-állományának döntõ hányadát elpusztította, sok tenyészet, pedig már elõtte a határ túloldalára került. A háború után, az akkori földmûvelésügyi miniszter rendelete szerint a magyartarkát kettõshasznosítású (tej-hús típusként) fajtaként kellett továbbtenyészteni és szimentáli bikákat csak korlátozott számban lehet a nemesítés során felhasználni. A kombinált (kettõshasznosítású) állományok legnagyobb elõnye a specializáltakkal szemben, hogy elfogadható szintû tejtermelés mellett kiváló hústermelõ-képességgel rendelkeznek (3. ábra).

Mielõtt a komolyabb nemesítõ munka megindulhatott volna, egy újabb kormányprogram (1972) hatásaként (specializáció) a magyartarka létszáma drasztikusan lecsökkent. Napjainkban alig 70 000 a magyartarka vérségû (50% feletti génhányad) tehenek száma.

A fajta alapszínezete a világossárgától a sötétsárgán és a vörösön keresztül a sötétvörösig terjed. Az alapszínnel be nem fedett testrészek fehérek. A színes foltok elhelyezkedése szabálytalan, tehát színes folt bárhol elõfordulhat (szabálytalan tarka). A fekete vagy szürke szín kizáró ok. A test alsó vonala rendszerint fehér. Fehér továbbá a szügy, a has alsó része, a farok alsó harmada a farokbojttal együtt és a lábvégek. A fej a fülek kivételével szintén fehér, amelyen megengedett a szemfolt (vagy ókula), továbbá a nyakról átterjedõ színes mezõk. A fül általában színes. A szutyak sárga vagy hússzínû, amelyen a májfolt vagy márványozottság megengedett. A fajta szarvalt, amely csoportos tartás esetén hátrányt jelent.

A termelésellenõrzött kettõshasznosítású állomány laktációs termelése 12 000 tehén átlagában meghaladja az 5000 kg-ot. A tejösszetétel alapján a magyartarka fogyasztói tejet termel (lásd táblázat). Hústermelõ-képessége kiváló. A borjak nagy növekedési erélyük – 1300–1500 gramm/nap napi tömeggyarapodás – mellett jó kihozatallal vágódnak (60–62%). A hús faggyúval történõ átszõttsége (márványozottsága) is megfelel a korszerû fogyasztói igényeknek. Az üszõket 15–18 hónaposan veszik tenyésztésbe. Az elsõ ellés idõpontja átlagosan 29 hónap, a két ellés közötti idõ 408 nap, az átlagos laktációszám pedig már nem éri el a hármat. Az utóbbi két tulajdonság javításra szorul. Az ellés lefolyása közepesnek mondható, az üszõknél esetenként nehéz. Napjainkban a tenyésztõk a gépi fejhetõség résztulajdonságain próbálnak javítani (4. ábra).

Magyarországon a fajtát kettõs- és húshasznosításban tenyésztik. A Magyartarka Tenyésztõk Egyesülete koordinálásába tartozó 744 tenyészetben a regisztrált tehénlétszám 19 205, amelybõl 507 tenyészetben 12 056 fejt (kettõshasznosítású) tehén, 237 tenyészetben 7149 nem fejt (húshasznú) tehén található. A tenyésztésszervezés szempontjából rendkívül kedvezõtlen ez az alacsony, ún. aktív populáció – amely nagymértékû import sperma- és embriófelhasználást tesz szükségessé. Korábban a hazai tenyésztõk szívesen használtak montbeliarde spermát termékenyítésre, de ma már inkább az osztrák tarkához, illetve a bajor tarkához nyúlnak.

Osztrák tarka

Az osztrák tarka tenyésztése Ausztriában, mintegy 100 éves tenyésztõi múltra tekint vissza (5. ábra). Világszerte ismert változata a hegyi tarka fajtakörnek. A tenyésztõi célkitûzések között a kettõshasznosításban fontos értékmérõk mellett a szilárd szervezetet mindig is kiemelt tulajdonságként kezelték. Éppen ezért az összevont tenyészérték-indexben a tejtermelés 39%, a hústermelés 17%, a fitnesz tulajdonságok, pedig 44% részaránnyal szerepelnek. A fitnesz tulajdonságok ez esetben a hosszú hasznos élettartamot, a jó termékenységet, az alacsony szomatikus sejtszámot, a borjak vitalitását, a holtellések arányának mérséklését, illetve a jó perzisztenciát jelentik. Az egészséges tõgy (alacsony szomatikus sejtszám) alapkövetelmény. Jellemzõ rá a jó termékenység, viszonylag rövid két ellés közti idõ. Mindezt nagymértékben elõsegítik az alpesi tartási körülmények és a természetszerû takarmányozás. Az osztrák tarka klimatikus adaptációs képessége is jónak mondható, ami a tenyészállatexport szempontjából jelentõs. Az osztrákok a nagy tejtermelés mellett, kiemelik a fajta tejének jó beltartalmi mutatóit (lásd táblázat). A bikák igen kedvezõ vágási kihozatala (60% felett) mellett a selejttehenek is nagy értéket képviselnek. Az 1 720 000 állat az összes létszám 80%-a, amelybõl kb. 800 000 a tehenek létszáma. Ebbõl az aktív populáció meghaladja a 200 000 egyedet.

Bajor tarka

A bajor tarka (6. ábra) elsõsorban Németország alpesi régióiban (Bajorország; Baden-Württenberg) terjedt el. Az ország szarvasmarha populációjának 27%-a szimentáli vérségû, amely közel 4,5 millió szarvasmarhát jelent (ebbõl 3,8 millió Bajorországban). A fenti állományból durva becslések szerint kb. kétmillió a tehén, amelybõl a törzskönyvezett létszám évek óta 650 000 körül alakul. A tehenek kimagaslóan jó tejtermelése mellett, a németek kiemelik a bajor tarka bikák javító hatását a hústermelésre nézve (lásd táblázat). A vágási kihozatal a hízóbikáknál nemritkán eléri a 65%-ot. A fentiekbõl következõen létezik egy húshasznú változat is, amely mintegy 200 000 tehenet jelent Németországban. A bajor tarkát éppen ezért elõszeretettel használják a különbözõ országok árutermelõ keresztezéseikben, vagy szintetikus fajták létrehozásakor (pl.: MARC II. hibrid; Simbrah = szimentáli × zebu; Simbrasil = szimentáli × Nellore). A korszerû, laboratóriumokkal felszerelt Termékenyítõ Állomásokról a világ minden részébe exportálnak jó minõségû bajor tarka spermát.

Hegyi tarka

A hegyi tarka fajtakör Franciaországban két képviselõvel is bír, a franciák ugyanis az eredeti hegyi tarkát és az abból kialakított montbeliarde fajtát (7. kép) már szétválasztják. Az eredeti hegyi tarkának – a franciák egyszerûen csak francia szimentálinak hívják – csekély jelentõsége van (35 000 tehén) Franciaországban. A montbeliarde az ország – egyelõre még be nem vallottan – egyik tejelõ fajtája. A franciák ugyan tagadják, hogy a fajtában a holstein-fríz jelen lenne, azonban a termelésellenõrzött állomány 25%-a nem tisztavérû. Az eredeti állomány valamikor a XVIII. század derekán szivárgott át Svájcból, elterjedési területe éppen ezért Kelet-Franciaország (Alpok) és a Jura hegység. A XX. században erõteljes szelekció indult meg a tejtermelés irányába. Erre utal az a tény is, hogy a küllemi bírálat során a tõgy résztulajdonságai mellett a tõgybimbó elkülönítetten szerepel. A funkcionális tulajdonságok közül, pedig a fejési sebesség is bekerült a szelekciós indexbe. Az elmúlt 25 évben az állomány 2,5-szeresére nõtt, ezzel a létszámmal a montbeliard a legdinamikusabban fejlõdõ francia fajta. A 2000. évben a tehénlétszám 358 000 egyedet jelentett, amelybõl 153 000 a termelésellenõrzött populáció. A viszonylag híg tej mellett, a fehérje összetétel – K-kazein „B” alléljának 50% feletti elõfordulási gyakorisága – a sajtgyártás szempontjából kedvezõnek mondható. A fajta kétségkívül legértékesebb tulajdonsága a nagy tejmennyiség (lásd táblázat). Egy „Rezeda” nevezetû tehén 15 laktáció alatt 150 755 kg tejet termelt. A fajta komoly tenyésztésszervezési háttérrel rendelkezik. Mindehhez az aktív populáció (termelésellenõrzött létszám) jó alapot ad, a folyamatos genetikai elõrehaladást, pedig a célpárosításokból származó embriók nagymértékû használata biztosítja. A 350 potenciális tenyészbika-jelölt közül éves szinten 160 ivadékvizsgálattal is rendelkezik, amelyek közül a legjobb 20 bika köztenyésztésbe vehetõ.

A nemzetközi piac folyamatos változásaiból, illetve a Föld különbözõ régióinak különbözõ klimatikus adottságaiból kialakuló eltérõ tenyésztõi célkitûzések szép példáját láthattuk a hegyi tarka fajtacsoport mai színes palettáját, fajtabeli sokszínûségét megismerve. A közleményben bemutatott fajtákon túlmenõen jelentõsnek mondható a cseh tarka, a szlovák tarka, az olasz tarka (Pezzata Rossa Italiana), de jelentõs állományok vannak Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában, illetve Romániában is.