A szabadtartásos baromfihús,és tojástermelés élelmiszerbiztonsági problémái

Ott, ahol a havi átlagkereset a sokszorosa a hazai átlagnak nem nehéz nyereségesen, jelentõs haszonnal piacra vinni az ilyen, márkázott és esetenként magas feldolgozottsági fokú, akár luxuscikknek is tekinthetõ termékeket. Az Egyesült Királyságban például a szabadtartásos és organikus termelésbõl származó tojásfogyasztás 2002–2005 között nagyon jelentõs mértékben, 24%-kal nõtt. Hazánkban viszont a fizetõképes vásárlói réteg még általában nem dönt egészségtudatos módon, akik viszont így gondolkodnak, azok többnyire nem engedhetik meg maguknak az ilyen termékek megvásárlását. Az intenzív termelésbõl származó baromfitermékekhez viszonyított lényegesen magasabb ár abból ered, hogy az organikus termékelõállítás költségeit jelenleg elsõsorban az organikus termelésbõl származó takarmány ára szabja meg, amelynek napjainkban a teljes takarmánybázis 80%-át kell kitennie. Ez a tény egyrészt keresleti piacot, ezzel magasabb árat idéz elõ, de hosszú távon egyúttal korlátozza is a termelés folyamatos és jelentõs mértékû növelését, mivel például a kukoricatermesztés teljes volumenének csak mindössze 2,5%-a származik organikus termesztésbõl az Európai Unió országaiban. Egyes elõrejelzések szerint úgy az organikus termesztésbõl származó takarmánynövények, mind az ezek felhasználásával elõállított baromfitermékek ára jelentõsebben 2012 után fog növekedni, amikor az EU szabályozás szerint az organikus termesztésbõl származó takarmány hányadot kötelezõen 100%-ra kell növelni, azaz ezt követõen az organikus baromfitartók csak organikus termelésbõl származó takarmányalapanyagot használhatnak fel. Emellett egyre szigorodnak az Európai Unió elõírásai (mostanában jelent meg a 780/2006/EK rendelet) az organikus termelésbõl származó állati eredetû élelmiszerek és élelmiszeripari termékek elõállítása során felhasználható adalékanyagokkal kapcsolatosan is, amely ismét költségnövelõ tényezõ lehet. Nem elhanyagolható költségnövelõ tényezõ az sem, hogy az organikus termelésbõl származó baromfitest vágási paraméterei a jelenlegi minõsítési szabványok szerint értékelve kedvezõtlenek. Ugyanakkor viszont a bõrszíne sárgább, és a feldolgozás során a sütési veszteség kisebb. A termékek fogyasztói megítélését nagymértékben befolyásolja az is, hogy az organikus termelésbõl származó baromfihús porhanyóssága is jobb, mint az intenzív termelésben nevelt állatoké. A tojás esetében megállapították továbbá, hogy a szabadtartásos termelés során a tojások minõségét a tartásmód jelentõsebben befolyásolja, mint a takarmányozás. Erõsebb lesz a tojáshéj és élénkebb lesz a tojássárgája színe. Ez utóbbinak az lehet az oka, hogy a szabad tartásmódban a madarak egyéb, jelentõs mennyiségben a szín kialakításáért felelõs karotinoidokat is tartalmazó, takarmányokat, így például gyomnövényeket, vagy akár rovarokat is fogyasztanak.

A magasabb ár és a kitüntetett fogyasztói bizalom az ilyen termékek iránt azonban a termelõk részérõl is fokozott figyelmet kíván. A figyelemnek a szabadtartásos baromfitermék-elõállítás tartási és takarmányozási követelményeinek specifikus követelményei mellett ki kell terjednie a termékek minõségére, ebbe beleértve azok élelmiszerbiztonsági követelményeknek való teljes körû megfelelésére is. Általánosságban elmondható, hogy a szabadtartásos termelés a fogyasztó szempontjából biztonságosnak tekinthetõ, de vannak olyan speciális veszélyforrások amelyekre szükséges felhívni az állattartók, termelõk figyelmét.



Potenciális veszélyforrások az organikus baromfitartásból származó termékekben

A takarmánynövények, ezen belül különösen a gabonamagvak az egész világon potenciálisan szennyezettek a penészgombák másodlagos anyagcsere termékeivel, a mikotoxinokkal. Ezek az állati szervezetben nagyrészt ugyan lebomlanak, vagy átalakulnak, de egy részük megjelen-het az állati eredetû élelmiszerekben, így a húsban, de fõképp a tojásban. A penészgombák a takarmánynövényeket már a termõterületen is fertõzhetik, amelyek ellen csak az organikus gazdálkodásban meg nem engedett növényvédõ szerekkel lehet védekezni. Érdekes módon ugyanakkor számos vizsgálat bizonyította, hogy a hazánkban is legjelentõsebb kártételt okozó Fusarium penészek, illetve azok mikotoxinjai nem mutathatók ki nagyobb arányban és mértékben az organikus termesztésbõl származó takarmánygabonákban, mint az intenzív termesztésbõl származó tételekben. A szabad tartás során viszont a madarak gyakrabban érintkezhetnek penészgombákkal fertõzött növényekkel, illetve felvehetik azok mikotoxinjait is. Részletes elemzések hiányában azonban ennek mértékérõl és a fogyasztók számára potenciális veszélyeirõl csak elképzelések vannak.

Az egyéb biológiai szennyezõ anyagok, így például a bakteriális vagy vírusfertõzöttség (pl. Salmonella) aránya sem magasabb egyes felmérések szerint a szabadtartásos, mint az intenzív termelésbõl származó baromfitermékek esetében. Jelentõs lehet viszont a vadon élõ madarakkal, illetve azok ürülékével való érintkezés, amely legutóbb a baromfiinfluenza járvány esetén vált komoly problémává. Ennek oka az, hogy a tartástechnológiai szabályok szigorú betartása mellett ennek valószínûsége magasabb a szabadtartásos gazdálkodás esetében. Az élelmiszerfertõzések aránya rendkívül eltérõ Európa egyes országaiban, de az is megállapítást nyert, hogy azok nem kizárólag a termelés, hanem részben a feldolgozás során következtek be. Erre utal az a statisztikai adat, hogy az elmúlt években a korábbi jelentõsebb számú tojás eredetû fertõzés helyett, feltehetõen a tojások tárolására és forgalmazására vonatkozó egyre szigorodó rendszabályok miatt (pl. 853/2004/EK rendelet), a hús- és a húsipari termékek váltak az ilyen fertõzések fõ forrásává.

Kevesebb figyelmet fordítottak és fordítanak ugyanakkor a környezetbõl származó kémiai szennyezõ anyagokra, amely a szabadtartásos baromfi termék elõállítás során is megjelenhetnek az állati termékekben, függetlenül attól, hogy milyen kémiai anyagokat engedélyeznek a tartás és takarmányozás során felhasználni. A probléma mértéke nem pontosan ismert, mivel még napjainkban sem jelent meg átfogó tudományos felmérés a szabadtartásos baromfi termék elõállításból származó termékek környezeti kémiai szennyezõanyag tartalmáról, néhány szûk körben végzett felmérés kivételével.

A nehézfémszennyezés egész Európában jelentõs probléma, amely az élõvizekben éppúgy fellelhetõ, mint a talajokban és emiatt a növényzetben. A szabadtartásos baromfitermelés során az állatok gyakrabban juthatnak olyan növényekhez, amelyek nehézfém tartalma meghaladja a megengedett értéket. Ez azonban csak olyan, szerencsére nagyon ritka, területeken fordulhat elõ, ahol vagy a telep létesítése során nem fordítottak kellõ figyelmet a terület felmérésére ilyen szempontból, illetve az átállási idõszak alatt a terület szakszerû mentesítése nem, vagy nem megfelelõ alapossággal történt meg.

A szerves kémiai szennyezõ vegyületek (pl. takarmány adalékanyagok, gyógyszerek) nagy része a szabadtartásos termelés során nem juthat be az állati szervezetbe az ivóvíz, az etetett takarmányok, vagy az alomanyagok szennyezõdése útján, mivel ezek használata általában tiltott. Az átszennyezõdés veszélye intenzív termelõ telepekrõl szintén nagyrészt kizárható, mivel a szabadtartásos rendszerben termelõ telepek ezektõl, a vonatkozó rendelkezésekben megszabott, izolációs távolsággal rendelkeznek. Más szennyezõ vegyületek (pl. tisztító-, vagy fertõtlenítõ szerek, gépek kenõanyagai) azonban a szabadtartásos telepeken is elõfordulnak és potenciális veszélyforrások lehetnek. Ebbõl a szempontból napjainkban a legtöbb figyelmet a dioxin szennyezésre, illetve annak az állati termékekben való megjelenésére fordítják a jól ismert, és sajnos azóta is többször megismétlõdött, takarmánybotrányok miatt. Egyes felmérések szerint a szabadtartásos termelésbõl származó baromfitermékek, különösen a tojás dioxin tartalma az Európai Unió számos országában meghaladja az intenzív termelésbõl származó termékekben mért értéket. Ez még akkor is figyelmet érdemel, ha annak mértéke általában alatta maradt a kritikusnak tekintett 3 × 10–12 g/g élelmiszerbiztonsági határértéknél. A dioxinszennyezés okait kutatva számos feltevés született annak eredetérõl. Leggyakrabban a talaj-szennyezést emelték ki, míg a takarmányok, illetve az alomanyagok útján való szennyezõdés csak néhány esetben nyert bizonyítást. Ennek ellenére a dioxin fõ forrásának a faipari termékeket, a szabadtartásos telepeken alomanyagként számosan alkalmaz faforgácsot – tartják, amelyek a faanyagok kezelésére használt vegyületek kémiai összetétele miatt esetenként jelentõs pentaklórfenol (PCP) tartalommal rendelkezhet, amely viszont a dioxin egyik fõ forrása. Ezeket a madarak nem pontosan ismert mennyiségben felvehetik a takarmányrészekkel együtt és azok megjelenhetnek a baromfitermékekben, a húsban és a tojásban is. A talajszennyezés fõképp olyan esetekben fordulhat elõ, ha a baromfitelep környékén szemétégetõmû található, amelynek füstgázaiban, a nem tökéletes égés következtében jelenhetnek meg dioxinok. Nem elhanyagolható azonban a telepeken, vagy azok környékén nem ipari célból végzett égetések során keletkezõ füstgázokban megjelenõ dioxinszennyezés sem, amely szintén szennyezheti a kifutók talaját. Végül, de nem utolsó sorban egyes talajjavításra, vagy alomanyagként alkalmazott agyagásványok is tartalmazhatnak poliklórozott-bifenileket, így dioxinokat is.

Ezek a szennyezések azonban számos felmérés eredményei alapján országonként, sõt azon belül az egyes telepekrõl származó mintákban is jelentõs mértékben eltérhetnek mennyiségi és minõségi szempontból egyaránt. Mennyiségi szempontból fontos utalni arra a jól ismert tény-re, hogy a dioxidok kiürülése a szervezetbõl rendkívül lassú folyamat. Így tehát a szennyezett alomanyag vagy takarmány eltávolítását követõen még hosszú heteken át – konkrét mérések adatai alapján a kiindulási mennyiségtõl függõen 30–56 napon át – kimutathatók ezek a vegyü-letek úgy a baromfi húsban, mint a tojásban.

A parazitaellenes szerek maradványanyagai szintén kimutathatók esetenként a szabadtartásos telepekrõl származó baromfitermékekben. A baromfiállományok, különösen a szabadtartásos rendszerekben, termelését kisebb-nagyobb mértékben csökkenthetik a paraziták, így például a tetvek, vagy atkák. Ezek ellen az istállók takarítását és fertõtlenítését követõen, fõképp az állatvédelmi szempontokat figyelembe véve, kémiai anyagokkal végzett parazitagyérítést. Ezek az anyagok, az istálló falán vagy tetõszerkezetének felületén, hosszú idõn át megmaradhatnak és a betelepítést követõen folyamatosan szennyezhetik úgy a takarmányt, mint az alomanyagot. Ennek révén viszont, még ha csak kis mennyiségben is de bekerülhetnek az állatok szervezetébe és ott felhalmozódva maradványanyagként (reziduum) jelentkezhetnek. Ez a probléma különösen az azonos istállóban hosszú idõn keresztül tartott állományokban, pl. tojótyúkok vagy pulykák, okozhatnak gondot.

Hasonló probléma a szabadtartásos baromfitartási rendszerekben a kokcidiosztatikumok alkalmazása. Ennek szükségszerûségét senki sem vitatja, de az alkalmazott szerek és azok lehetséges maradékanyagként való megjelenése a termékekben még napjainkban sem eldöntött kérdés. A tojás esetében a helyzet viszonylag egyszerû, mivel számos kísérleti eredmény szerint ezek jelenléte – a jelenleg alkalmazott analitikai módszerekkel – a tojásban a kokcidisztatikumot tartalmazó takarmány etetését követõen már 3–4 nap múlva nem mutatható ki. A hússal és különösen a májjal kapcsolatban azonban nagyon ellentmondó eredmények (4–14 nap) láttak napvilágot. Az eltérések hátterében számos feltevés szerint az áll, hogy a takarmányrészekkel az alomanyag is szennyezõdhet és ennek révén az állatok folyamatosan felvehetik a kokcidiosztatikumot még ilyen anyagokat egyébként nem tartalmazó takarmány etetését követõen is.

A szabadtartásos baromfitartás tehát optimálisnak tekinthetõ az állatok és a fogyasztó szempontjából is, de az bizonyos veszélyforrásokat is rejt magában.