Savanyítók és ízanyagok a sertéstakarmányozásban

Ezek a mikroorganizmusok egyrészt hasznosak a meg nem emésztett táplálóanyagok fermentációja során általuk képzett, és a sertés számára is felhasználható vegyületek képzése révén, másrészt viszont potenciálisan patogének is lehetnek.

A bélflóra összetételének befolyásolására kézenfekvõ módszer a béltartalom kémhatásának befolyásolása savanyítók alkalmazásával. Hasonlóképpen komoly probléma a sertések idõszakosan csökkent takarmány-, illetve vízfelvétele, amelynek javítására viszont kiválóan alkalmasak a különbözõ ízanyagok.

A savanyítók hatásai

A baktériumok életfolyamatai, ebbe beleértve szaporodásukat is függ a közeg pH értékétõl is (1. táblázat). Az egyes baktérium fajok számára optimális pH érték viszont függ egyrészt a takarmány puffer, vagy más kifejezéssel savkötõ kapacitásától (2. táblázat), valamint a béltartalomban lévõ savas karakterû vegyületek mennyiségétõl is. A savkötõ kapacitás az adott ta-karmány pH értékének savas irányba (pH: 3–5) történõ csökkentéséhez szükséges 0,1 M sósav mennyisége. A takarmány puffer kapacitása, különösen a gabona alapú sertéstakarmányok esetében lényegesen nem befolyásolható, savak alkalmazása viszont kézenfekvõ lehetõség a béltartalom kémhatásának savi irányba való eltolására, ezek alkalmazása során azonban tekin-tetbe kell venni a takarmányok mellett az ivóvíz puffer kapacitását is. A víz puffer kapacitása elsõsorban annak ún. változó keménységétõl, azaz karbonát tartalmától függ (3. táblázat), amely lényegesen szintén nem befolyásolható.

A savanyítók alkalmazásának elsõdleges célja tehát a bélflóra eubiotikus állapotának fenntartása. Ez a hatás azt jelenti, hogy a bélcsatornában olyan baktériumok éljenek és szaporodjanak, amelyek a legoptimálisabb mértékben elégítik ki az egészséges sertés igényeit. Eubiotikus állapotban a fõ flóra alkotja a teljes mikrobatömeg 90%-át. A fõflórát Bifidobacterium, Lactobacillus, Fusobacterium és Bacteroides nemzetségbe tartozó fajok alkotják. Ehhez társul a teljes mikroorganizmus populáció 1–10%-át alkotó kísérõflóra, amelyet Enterococcus fajok és az E. coli alkotják. A potenciálisan patogén maradványflóra mennyisége célszerûen ne haladja meg a 0,01% értéket. Ebbe a csoportba tartoznak a Salmonella, Campylobacter, Staphylococcus és Clostridium fajok. Az arányok bármely ok miatt való eltolódása esetén, vagyis ha a kísérõ- és maradványflóra részaránya megnõ diszbiózisról beszélünk. A savanyítók alkalmazásának jelentõségét továbbá az adja, hogy bizonyos bakteriosztatikus, illetve baktericid hatással is rendelkeznek. Ennek kémiai háttere az, hogy a béltartalom pH értékén a szerves savak kisebb-nagyobb mértékben disszociálatlan formában vannak jelen (4. táblázat). A disszociálatlan rövid szénláncú savak viszont könnyen átjutnak a baktériumok membránján, a sejt belsejében viszont gyorsan és hatékonyan disszociálódnak, ami jelentõs hidrogén ion terhelésnek teszi ki a baktériumokat. A feleslegben lévõ hidrogén eltávolítása viszont energiaigényes folyamat, amelynek hatására csökken a baktériumok szaporodása (bakteriosztatikus hatás), sõt súlyos energiahiány esetén el is pusztulhatnak (baktericid hatás).

Korábban már említésre került a savanyítók, takarmányok puffer kapacitását csökkentõ hatása, ezzel segítve az enzimek, fõképp a savas közeget igénylõ fehérjebontó hatású pepszin mûködését. A savanyítók savas karaktere folytán az ott lévõ kemoreceptorok ingerlésén keresztül a vékonybélben fokozzák az emésztõenzim termelést, ezzel javítva a táplálóanyagok emészthetõségét, végeredményben javítva a takarmányok táplálóanyagainak értékesülését. A savanyítók azon hatásuk révén, hogy segítenek fenntartani a bélflóra eubiotikus állapotát, egyúttal csökkentik a vastagbélben egyes toxikus aminosav metabolitok mennyiségét, amelyek a meg nem emésztett fehérjék bakteriális bontása során keletkeznek. Az aminosavak bontása két módon mehet végbe, egyrészt dezaminációval, amikor az amino csoport felszabadul, amely a bélcsatornában ammóniává redukálódik, növelve ezzel a bélsár ammóniatartalmát és az istálló légterének ammónia terhelését. A másik út az oxidatív dekarboxilezés, amikor ún. biogén aminok, illetve ezekbõl poliaminok keletkeznek. Ezek egy része a sertés számára toxikus, mivel bélgyulladást és súlyosabb esetekben hasmenést, illetve felszívódva toxikózist okoz. A savanyítókkal kapcsolatosan arról is szólnak, hogy azok lévén szerves savak energiatartalommal is rendelkeznek. Ennek mértéke azonban az állatok energiaellátása szempontjából elhanyagolható, mivel annak mennyisége mindössze 20–40 kJ/ kg táp.

A fentiek mellett nem elhanyagolható a savanyítók azon hatása sem, hogy kedvezõ kémha-tást teremtenek a pro-

biotikum készítményeket alkotó élõ csírák szaporodásához. Ezek ugyanis általában olyan mikroorganizmusokat – pl. tejsavtermelõ baktériumok – tartalmaznak, amelyek szaporodása csak savanyú közegben optimális.



A takarmányok savanyításra alkalmas savak

A savanyítókat alkotó savaknak célszerûen testazonosnak kell lenniük, azaz olyan savakat kell elõnyben részesíteni, amelyek a bélcsatornában is termelõdnek a bakteriális fermentáció során a táplálóanyagokból. Ezek közül a legfontosabbak a tejsav, az ecetsav, a propionsav, a vajsav és a hangyasav. Ezek antibakteriális, illetve kémhatást csökkentõ hatása ugyan eltérõ, emiatt nem egyes savak, hanem azok keverékeinek használata javasolható.

Az alkalmazandó forma tekintetében a gyakorlati takarmányozásban két irányzat terjedt el. Az egyik szerint mindenképpen szabad savakat kell alkalmazni, míg a másik irányzat azokat a savkészítményeket részesíti elõnyben, amelyek hatásukat csak a vékonybélben fejtik ki (enterosolvens készítmények). A szabad savak hátrányaként említik, hogy ezek hatására jelentõsen nõ a nyáltermelés, amely lúgos kémhatásánál fogva, fõképp a még csak mérsékelt gyomornedv-termeléssel rendelkezõ fiatal állatoknál semlegesíti a gyomorban a sósav hatását ezzel csökkentve a fehérjeemésztés hatékonyságát. A gyomorba jutó nagy mennyiségû szabad sav hatására egyúttal csökken a gyomor savtermelése is, mivel az itt található kemoreceptorok a kritikus kémhatás elérése után a további savtermelést leállítják. További kedvezõtlen hatásként említik azt is, hogy a szabad savak már a takarmányban, illetve a bélcsatorna kezdeti szakaszában reakcióba léphetnek egyes vitaminokkal és ásványi anyagokkal csökkentve egyrészt ezek felszívódását, illetve biológiai hatékonyságát.



Az ivóvíz savanyítása

Az alkalmazott formával függ össze az ivóvíz savanyításának kérdése is, mivel ebben az esetben feltétlenül szabad savat kell alkalmazni. A kívánatos pH érték 3,8–5,0 között van, ennek beállítása csak az itatásra alkalmas víz elõzetes pH értékének meghatározásával, illetve az alkalmazandó savanyító pontos mennyiségének meghatározásával lehetséges.

Az ivóvíz savanyításának elsõdleges elõnye, hogy ízhatásánál fogva növeli a vízfelvételt, amely különösen az ozmotikus hasmenéses állapot fennállása esetén rendkívül fontos, mivel csökkenti a kiszáradásból eredõ kieséseket. Elõnye emellett, hogy már az ivóvízben is savas pH értéket teremt, amelynek hatására csökken az ivóvízzel történõ fertõzések mértéke. Hazai vizeink esetében elsõsorban E. coli és Salmonella fertõzéssel kell számolni.



Savanyítók hatása a sertések termelésére

Malacoknál a legfontosabb kedvezõ hatás az elhullás, elsõdlegesen a gyomor- és bélfertõzések által elõidézett mértékének csökkenése. A kedvezõbb egészségi állapot miatt a napi testsúlygyarapodás mértéke nõ, emiatt pedig javul a takarmányértékesítés is (5. táblázat). Hízósertéseknél is számolni lehet az elhullás mértékének csökkenésével, a napi testsúlygyarapodás növekedésével és végeredményben a hizlalási idõ csökkenésével. Kocáknál a savanyítók kedvezõ hatása fõképp az ellés körüli idõszakban számottevõ. Ennek hátterében az áll, hogy a savanyítók alkalmazása esetén csökken a bélsárpangásból eredõ problémák száma, így például mérséklõdik az MMA szindróma elõfordulásának valószínûsége is. A koca bélsarának csökkent baktériumszáma hatására csökken a korai malacelhullás és végül, de messze nem utolsó sorban csökken az újravemhesülésig eltelt idõ hossza is.



Az ízanyagok hatásai

Az ízanyagok alkalmazásának elsõdleges célja a sertéstakarmányozásban minden korcsoport esetében a takarmányfelvétel mennyiségének növelése. Választott malacok esetében a takarmány ízletessége – ebben az esetben a koca tejének ízéhez vagy illatához való hasonlósága – abból a szempontból különösen jelentõs, hogy a csökkent takarmányfelvétel hatására a vékonybélben a bélbolyhok elhalása (atrófiája) következik be, amely enyhébb-súlyosabb emésztési és felszívódási zavarokhoz vezet. A takarmányfelvétel csökkenése szintén komoly problémákat okozhat az ellést követõen, fõképp túlsúlyos kocáknál. Ebben az esetben csökkent mértékû tejtermeléssel, valamint a zsírdepók fokozott mobilizációjából eredõ májkárosodással lehet számolni. A takarmányfelvételt növelõ kedvezõ és jelentõs mértékû hatás a sertések esetében édes, savanyú vagy sós ízû takarmányokkal, illetve ízanyagokkal érhetõ el. A sertés szag- és ízérzékelése lényegesen érzékenyebb, mint az emberé, ezen belül a fiatal állatok különösen érzékenyek a takarmányok ízére, illetve szagára/illatára. Az ízanyagok tehát a fentiek szerint nem arra szolgálnak – amelyre a gyakorlatban számos esetben lehet példát találni –, hogy azokkal a romlott, dohos takarmányok kellemetlen ízét, illetve szagát elnyomják.



Ízanyagok a sertéstakarmányozásban

A termelés szempontjából jelentõs, hogy a savanyítók kedvezõ ízhatásuk révén növelik a takarmányfelvételt, így javítják a termelési eredményeket. Ez a hatás fõképp a választás körüli idõszakban lehet jelentõs, amikor a malacokat át kell állítani a tejtáplálásról a szilárd takarmány fogyasztására. A koca tejéhez hasonló ízû savak ezt az átállást megkönnyíthetik. Az egyéb ízanyagok közül leginkább elterjedt az édesítõszerek alkalmazása. Ezek lehetnek természetes eredetûek, mint például a répacukor, szõlõcukor, tejcukor vagy melasz, vagy szintetikus készítmények, mint például az aszpartám, a nátrium-szacharin, a ciklamát vagy a neo-heszperidin-dihidrokalkon. Ezek az édesítõ anyagok a takarmányba adagolva a legtöbb megfigyelés szerint önmagukban általában nem növelik meg szignifikáns mértékben a takarmányfelvételt, az ivóvízben adagolva viszont jelentõsen növelik a vízfelvételt, ami különösen választott malacok esetében lehet kedvezõ hatású (6. táblázat). Ezek alkalmazása során azonban arra is tekintettel kell lenni, hogy a túlzottan nagy mennyiségû ivóvíz-felvétel viszont csökkenti a takarmányfelvételt, ami a termelési eredmények csökkenését idézheti elõ. Az egyéb természetes eredetû ízanyagok között feltétlenül említést kell tenni a glutamátról, amely a takarmány ízét a sertés, különösen a fiatal malacok számára rendkívül kedvezõvé teszi, így jelentõs módon növeli a takarmányfelvételt. A takarmányfelvétel jelentõsen növelhetõ viszont akkor, ha az ízanyagokat valamely aroma anyaggal kombinálva alkalmazzák (7. táblázat). A sertéstakarmányozásban a természetes eredetû aroma anyagok, így például a paprika (kapszaicin), a kurkuma (kurkumin), bors (piperin), kakukkfû (timol) és a vanília (vanillin) mellett elterjedten alkalmazzák az etil-vanillint, vagy más aroma anyagokat is.

Összegzésképpen elmondható, hogy a savanyítók valós és hatékony alternatívái lehetnek a hozamfokozó antibiotikumoknak a sertések takarmányozásában, de csak akkor ha azokat megfelelõ módszerrel, mennyiségben és formában alkalmazzák, míg a savanyítók mellett az íz- és aroma anyagokkal jelentõsen fokozható az állatok takarmányfelvétele, sõt a táplálóanyagok emészthetõsége is.