A jövõ évi aszály elleni védekezést már az idén el kell kezdeni

Rendkívüli, évszázados rekordokat döntögetõ, kevés csapadékot hozó õsz és tél van mögöttünk. Az elmúlt hónapokban a gazdálkodók aggodalommal tekintettek végig táblájukon, helyenként már januárban kivirágzott a repce, fejlõdésnek indult a búza. Az igazi megpróbáltatás azonban csak ezután következik, éppen ezért még fontosabb, hogy szakszerû agrotechnikát folytassunk. Cikkünkben az idõjárási szélsõségek, azon belül is elsõsorban az aszály elleni védekezés agrotechnikai módszereit részletezzük.

A talajmûvelés célja a termesztendõ kultúrnövény számára kedvezõ talajállapot kialakítása a lehetõ legkevesebb menetszámmal. Az elmúlt években a hazánk idõjárásában bekövetkezõ kedvezõtlen változások (csapadékbõség, tartós vízhiány, szárazság) következtében felértékelõdött a talajmûvelés szerepe a talajban lévõ nedvesség megõrzésében, pontosabban a veszteség minimálisra csökkentésében. Az elmúlt néhány év is azt mutatja, hogy nem mondhat le a gazdálkodó az agrotechnika nyújtotta lehetõségekrõl, annál is inkább, mivel hasonló szélsõségek megjelenésére a jövõben is számítani kell. Az éghajlatkutatók körében is vitatott, hogy a klíma átalakulásának vagyunk-e tanúi, vagy pedig egy átmeneti idõszak részesei vagyunk. Az azonban tény, hogy kontinentális éghajlati viszonyaink között egyre nagyobb valószínûséggel kell számítani túlzott csapadékbõségre (belvíz) és tartós aszály megjelenésére egyaránt.

Az aszálynak három típusa van, amelyek hatásaiban némileg eltérõek. Légköri aszály esetén a talajban van elegendõ növény számára hasznosítható nedvesség, azonban a gyökéren keresztüli vízfelvétel nem tud lépést tartani a forró levegõ miatt intenzíven párologtató levélfelület vízleadásával. Nyári napokon gyakran elõforduló jelenség, a kultúrnövény aszálytûrése révén többnyire károsodásmentesen képes átvészelni ezt az idõszakot. A fiziológiai aszály a gyökérzóna és az ún. transzspirációs (párologtató) zóna közötti nagy hõmérséklet különbség miatt, a gyökér vízfelvételi zavara következtében lép fel. Az aszály legkárosabb formája a talajaszály, amikor a talaj nedvességtartalma a holtvíz szintjéig süllyed, vagyis nem lesz elegendõ víz a növény ellátására. Ha ez az állapot nem szûnik meg rövid idõn belül (pl. öntözéssel, csapadékkal) a növény elhal.

A tartós szárazság elleni védekezésnek számos módszere van. Az öntözés elsõsorban intenzív kultúrában lehet gazdaságos. Magyarországon jelenleg a teljes szántóterület 3–4%-a öntözhetõ, ami várhatóan a közeljövõben sem fog jelentõsen módosulni. Az öntözõberendezések létesítésének és fenntartásának költsége a legtöbb szántóföldi növény termesztésénél nem teszi lehetõvé a gazdaságos üzemeltetést. Aktuális gond továbbá, hogy akkor lenne a legnagyobb szükség öntözõvízre, amikor a felszíni vagy felszín alatti vízkészletek is megcsappannak a kedvezõtlen idõjárási viszonyok miatt. Országos méretekben tehát az öntözés hosszú távon nem jelenthet megoldást az aszály elleni védelemben, hanem elõtérbe kell helyezni az agrotechnika és a biológiai alapok nyújtotta lehetõségeket.

A helyes fajta megválasztása az idõjárás szélsõségei elleni megelõzõ védekezés egyik leghatékonyabb és legolcsóbb formája. A hazai nemesítõi munka egyik fontos feladata aszálytûrõ fajták elõállítása. Az OMMI fajtakísérletek eredményei jó támpontot adnak az adott térségben és talajtípuson alkalmazható legkiválóbb fajtákról. A kedvezõ tápanyag-ellátottságú talajban fejlõdõ növény sokkal inkább ellenáll az idõjárás szélsõségeinek. Kutatási és gyakorlati eredmények egyaránt azt mutatják, hogy a kedvezõ és kedvezõtlen ellátottságú talajokon megjelenõ terméskülönbségek aszályos évjáratokban sokkal nagyobbak, mint átlagos, kedvezõ csapadék-ellátottságú években. Nagyon fontos lenne tehát, hogy ahol szükséges javítsuk a talajok tápelemtartalmát. A rendszerváltás elõtti folyamatos mûtrágyakijuttatásnak köszönhetõen káliummal és foszforral többnyire közepesen, illetve jól ellátottak a talajok, azonban a nitrogéntartalmú mûtrágyák rendszeres kijuttatása elengedhetetlen a biztos termés eléréséhez.

Az aszály elleni megelõzõ védekezési módszerek közül a legtöbb lehetõség az okszerû talajmûvelésben rejlik. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a talajmûvelés csak abban az esetben lehet víztakarékos, nedvességveszteséget csökkentõ, eredménye a növényi produktumban közvetlenül megjelenõ, ha folyamatosan, hosszú évek kitartó, tudatos munkájára épül. Jelen cikkben ezeket a legfontosabb technológiai elemeket mutatjuk be.






Talajlazítással az aszályhatás mérsékelhetõbb






Elmunkálatlan szántás 2007 tavaszán



Fizikai talajállapot és aszály

A talaj kedvezõ fizikai állapota (szerkezetes, tömör zárórétegtõl mentes) a kedvezõtlen idõjárási jelenségek mérséklésében alapvetõ fontosságú. Hazai talajainkban még ma is gyakori probléma a tömör réteg kialakulása a nagy menetszám, a rendszeres azonos mélységû szántás és tárcsás mûvelés következtében. Tömör záróréteg jelenléte nem csak belvíz kialakulását segíti elõ, de az aszályhatást is fokozza. A talaj vízáteresztõ képességét ugyanis ebben az esetben a felszín és a tömör réteg közötti szelvény vastagsága határozza meg. Minél vékonyabb ez a réteg, annál nagyobb az esélye aszályhatás kialakulásának. A fel- és altalaj közötti zavartalan kapcsolat hiányában a nedvesség nem tud a mélyebb rétegekben elraktározódni, hanem visszakerül a légtérbe a párolgás révén.

A tömör záróréteg megszüntetésének és megelõzésének számos módszere közül legfontosabbak a vetésforgó alkalmazása, talajlazító növények (pl. mustár, olajretek) termesztése, a mûvelés mélységének váltakoztatása és az idõnkénti talajlazítás. A lazítás mélységét a tömör réteg elhelyezkedése határozza meg. Mindig ügyelni kell arra, hogy a mûvelet után a fel- és altalaj között kedvezõ kapcsolat alakuljon ki. Ezért elengedhetetlen a lazítás mélységének megválasztása elõtt a tömör záróréteg elhelyezkedésének feltárása. Mûszeres vizsgálattal (penetrométerrel) lehetõség van arra, hogy akár 70–80 cm mélységig bemérjük a talajellenállást, amibõl következtetni lehet a tömör réteg jelenlétére, és az esetleges lazító mûvelet szükségességének elbírálására. Talajtípustól, nedvességtartalomtól függõen akkor beszélhetünk károsan tömör rétegrõl, ha a penetrométerrel mért talajellenállás meghaladja a 3–3,5 MPa értéket. Mûszeres vizsgálat hiányában jó megoldás lehet a talajállapot megítélésére az ún. ásópróba is. Ezzel a módszerrel két ásó segítségével tégla formát hasítunk ki a talajból, amely közvetlenül alkalmas nem csak a fizikai, hanem a biológiai talajállapot elbírálására 30–40 cm mélységig. A tömör réteg, amely többnyire e tartományon belül helyezkedik el, lemezes szerkezetû, általában kagylósan törõ, hasábos szerkezetû, és a biológiai tevékenység jeleit elvétve mutatja (földigiliszta járatok nem találhatók benne).

A talajlazítás helyes mélységének megválasztásához a hazai mezõgazdasági gyakorlatban kevéssé alkalmazott mind a mûszeres vizsgálat, mind az ásópróba. Javasolt azonban az elvégzésük, mert a leghatékonyabb és leginkább költségkímélõ eljárás csak a talajállapot pontos ismeretében választható meg. Eredményes lazítás csak száraz talajon végezhetõ, ezért erre a munkamûveletre a nyári hónapok a legmegfelelõbbek.






Õsszel elmunkált szántás                          Talajállapot minõsítés penetrométerrel

2007 tavaszán



Tarlóhántás és aszály

A tarlóhántás a nyári betakarítású növények tarlóján végzett sekély, legfeljebb 10–15 cm mély talajmunkát jelenti. Az aszály káros hatásainak mérsékléséhez elengedhetetlen a végrehajtása, azonban ez csak abban az esetben érvényes, ha a szabályait betartják. A nyár elején, nyár közepén lekerülõ növények betakarítása nagyrészt az aszályra hajló, csapadékhiányos idõszakra esik, ezért az õszi alapmûvelés elvégzéséig a fedetlenül maradt talaj kiszáradásának megakadályozása fontos feladat.

A hántott réteg talaját úgynevezett késleltetett vízleadás jellemzi. A tarlóhántás (sekély talajmunka) önmagában a párolgást növelõ, ezért a felületet hengerrel minden esetben le kell zárni, és ilyen módon kialakított kettõs szigetelõ réteggel (nem mûvelt talajréteg a lazító mûvelés alatt, illetve a felszíni tömörítés) a nedvességveszteség csökkenése érhetõ el. A sekélyen hántott tarló, amelyre a tarlómaradványok részleges bekeverése és felületen maradása egyaránt jellemzõ, átlagosan 8–36%-kal kevesebb nedvességet veszít, mint a rögös vagy nyitottan hagyott tarló. Emiatt a tarlóhántás a nedvességtakarékos termesztési technológiák egyik legfontosabb elemének tekinthetõ. Sajnos Magyarországon az utóbbi években a takarékoskodás kényszere sok gazdálkodót késztetett arra, hogy kihagyja mûvelési rendszerébõl a tarlóhántást, amely azonban az alapmûvelés energiaigényét növelheti meg azon túl, hogy a talajbeéredés folyamata nem indul meg. Abban az esetben lehet indokolt a tarlóhántás elhagyása, ha a nyári idõszakban elegendõ csapadék éri a talajt, illetve talajvédelmi célból például deflációra hajlamos homoktalajon.

A tarlóhántás elvégzésére a talaj kötöttségétõl függõen bármely sekélyen lazító és porhanyító eszköz (tárcsa, ásóborona, kultivátor, talajmaró) alkalmas. Az elmunkálást lehetõleg egy menetben végezzük a hántással, a kisebb taposás és a költségkímélés miatt. Erre a célra gyûrûs-, pálcás hengert, fogast stb. szerelnek a hántó eszközhöz. A hazai gyakorlat kedveli a tárcsát, azonban kíméletesebb a kultivátorral vagy ásóboronával végzett munka. Sajnos még ma is gyakori, hogy egyes területeken ekével végzik a tarlóhántást. Mivel azonban a növényi maradványokat teljesen aláforgatja, túlzott mértékben bolygat, kerüljük tarlómunka céljára történõ alkalmazását.

A tarlóhántás fentiekben leírt kedvezõ hatásai csak abban az esetben jutnak kifejezésre, ha néhány fontos szabályt betartunk.

• A tarlóhántást lehetõleg a betakarítást követõen azonnal végezzük el. A talaj ún. beárnyékolási érettsége (a felsõ talajréteg nyirkos állapotban van) lehetõvé teszi, hogy jó minõségû talajmunkát kapjunk.

• Száraz évjáratokban a hántás mellõzése, késõi vagy rossz minõségû elvégzése (túl mély, túl rögös) rontja az õszi vetésû növények alapozó mûvelésének esélyeit.

• Lejtõs területeken jobb, ha a talajt nem zárjuk le, a durva, érdes felszín alkalmasabb az eróziós és deflációs károk mérséklésére.

• Túlzottan nedves talajt ne hántsunk, mert ez további talajszerkezet romlást vetít elõre. Kivételt jelent a laza homoktalaj.



Fontos a fokozatos mélyítés elvének betartása. Az egymás után azonos mélységû talajmunka rontja a mûvelés minõségét, növeli a mûvelõtalp vastagságát.








Alapmûvelés és aszály

Az alapmûvelés a talajmûvelés rendszerében a legmélyebb talajmunkát jelenti, ezért különösen ügyelni kell arra, hogy a lehetõ legkevesebb nedvességveszteséggel járjon. A leggyakrabban ekével végzik. A szántást a szakirodalom és a köztudat általában a leginkább nedvességpazarló eljárásként tartja számon. Ez a megállapítás azokra az esetekre érvényes, amikor nem a megfelelõ idõben és módon végzik el. A szakszerû forgatásos mûvelés száraz idõszakban szintén lehet víztakarékos, ha a felszínét rögtön a mûvelet után lehetõleg azonos menetben elmunkálják. Az 1. ábra gödöllõi termõhelyen végzett nedvességtartalom vizsgálatok eredményeit mutatja csapadékos, átlagos és aszályos évjáratban. A talajmûvelés nedvességtartalomra gyakorolt hatása száraz idõszakban mutatkozik meg. Legkisebb vízvesztéssel a forgatásos és a lazítással kombinált szántás, illetve tárcsázás járt. A tárcsázás és a direktvetés után ugyanakkor aszályos évjáratban jelentõsen fokozódott a párologtatás. A direktvetésben a felszíni növényi maradványok sem tudták ellensúlyozni az aszályt. A direktvetés ilyen idõjárási körülmények között csak abban az esetben tudja mérsékelni a szárazság kedvezõtlen hatásait, ha a betakarítás után sekély tarlóhántást végeznek.

Az aszály szempontjából a szántás számos veszélyt is magában hordoz. Elsõsorban takarékossági szempontok miatt számos gazdálkodó hagyja el a nyári betakarítású növények tarlóján a hántást, és július végén, augusztusban 20–25 cm mélyen felszántja azt. A nyári szántás azonban rendkívül kockázatos, kiszárítja a talajt (nem indul meg a biológiai feltáródás, a szerves anyag lebomlásából keletkezõ szén-dioxid akadálytalanul távozhat a légkörbe), különösen abban az esetben, ha nem történik azonnali elmunkálás. E munkamûvelet jelentõségét hangsúlyozza az a vizsgálat, amelyet a Szent István Egyetemen végeztünk 2003-ban. Nyári hõségnapon különbözõ módon mûveltük a talajt, majd három nap múlva mértük a nedvességvesztés arányát a kiindulási állapothoz képest a felsõ bolygatott talajrétegben. Szántás után több, mint 40% volt a veszteség, azonban 20% alá csökkent, ha ugyanabban a menetben elmunkálást végeztünk. (Szerencsére a mûvelõeszköz-gyártó cégek kínálatában csaknem mindenhol megtalálható az egymenetes elmunkálás lehetõsége.) Ezzel megegyezõ arányban csökkent a nedvesség kultivátoros mûvelés után, míg a tárcsázás 25–30% nedvességveszteséggel járt. Az elmunkálás nélküli szántással megegyezett a direktvetés (bolygatatlan felszín a betakarítás után) vízvesztése, ami a betakarítás utáni sekély tarlóhántás jelentõségét igazolja.

A szántás egyenletes elmunkálása azonban nemcsak a nyári talajmunkák estén ajánlott, nem célszerû elhagyni az õszi forgatás esetén sem. A rendkívül enyhe idei tél miatt a kötöttebb talajokon a fagyhatásból adódó természetes porhanyítás elmaradt, a magágykészítés ezért csak nagyobb energiával és kevésbé jó minõségben végezhetõ el a tavaszi vetésû növények alá. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a száraz tél utáni tavaszi elmunkálás következtében a talaj legfelsõ rétegében egyenetlen nedvességviszonyok alakulhatnak ki, szárazabb és nedvesebb sávok váltják egymást, ami egyenetlen kelést és növekedést von maga után. Javasolt ezért lehetõség szerint az elmunkálás, magágykészítés és vetés között több napot várni a nedvességviszonyok egyenletesebbé válásáig.

A talajmûvelés valamennyi munkamûveletének a nedvességgazdálkodást szem elõtt kell tartania, mert hosszú távon sokkal hatékonyabban mérsékelhetõek az aszálykárok olyan termõhelyen, amelyen a megelõzõ években is a víztakarékosság figyelembevételével avatkoztak a talaj állapotába.



Szervesanyag-gazdálkodás

A szerves anyag (élõ és élettelen egyaránt) a talaj egyik legértékesebb alkotóeleme. Kedvezõen befolyásolja a mûvelhetõség talajnedvesség tartományát, vagyis a talajmûvelés kevésbé kitett az idõjárási körülményeknek. A talaj szerves anyag tartalma hordképesebbé teszi a talajt, a taposással szemben ellenállóbbá válik, megnöveli a lazítás tartamhatását. Tapasztalataink szerint szerves anyagban szegény talajon a lazítás hatása egy évre csökkenhet. A szerves anyagban gazdag talaj ellenállóbb lesz a szárazsággal szemben, több nedvesség hosszú távú raktározására képes.

Hazai termõhelyeink szerves anyag tartalma az elmúlt évtizedek intenzív mûvelésének következtében jelentõsen csökkent. Az egész országra kiterjedõ vizsgálati eredmények nem állnak rendelkezésre, azonban a térségszintû mérések 25–30%-os csökkenést mutatnak. Talajkímélõ mûvelési módszerekkel a szerves anyag veszteség megállítható, hosszú távon sikeresen növelhetõ. Kerülni kell a tarló- és szalmaégetést, a betakarítással egymenetes szalmaaprítással a növényi maradványok jól elõkészíthetõk a késõbbi talajmunkákhoz. A növényi részek bedolgozásához tárcsa helyett javasolt a csillagkerekes elmunkálóval felszerelt kultivátor, amely a talajt kíméletesebben mûveli, egyenletesebb szalmabedolgozást tesz lehetõvé. A mulcshagyó mûvelés és technológia (a talaj felszíne vetés után is részben növényi maradványokkal fedett) csökkenti a nedvességveszteséget, a termõhely kevésbé lesz kitéve az idõjárás viszontagságainak, egyúttal hozzájárul a stabilabb, tartósabb talajszerkezet kialakulásához, és végsõ soron a biztos termésmennyiséghez.