Kettõshasznosítású szarvasmarhafajták II.

Tesszük ezt azért, mert bár ennek a fajtakörnek Magyarországon mind a múltban, mind pedig napjainkban alárendelt jelentõsége volt, illetve van – de nemzetközi szinten figyelemre méltó elterjedtséggel bírnak az ide tartozó fajták, illetve a belõlük kitenyésztett változatok. Mivel a hazai szakirodalom meglehetõsen szûkös ebben a témakörben – így munkánkat egyfajta hiánypótlásnak is szánjuk.

Az európai lapály fajtakör Északnyugat-Európa mély fekvésû tengermellékein, tehát fõleg az Északi-tenger és Balti (Keleti) tenger partjain otthonos szarvasmarhafajták csoportja, amelyek kiváló tejelõképességükkel tûnnek ki. Köszönhetõ ez a csapadékos és kevéssé szélsõséges hõmérsékletû klímának (Golf-áramlat), amely dús füvû legelõk kialakulását tette lehetõvé. A termelõ tehenek szinte egész éven át legelõn tarthatók, amely ugyan valamelyest limitálja a megtermelt tej mennyiségét, de a takarmányozást mégis olcsóvá teszi. A természeti adottságoknak, illetve a következetes és kitartó nemesítõmunkának köszönhetõen e fajtacsoport tekintélyes tejtermelõ-képességgel rendelkezik amellett, hogy a klasszikus besorolás szerint továbbra is a kettõshasznosítású fajták között említjük meg õket. A fajtakör kiváló adottságait bizonyítja, hogy a feketetarka lapályból nemesítették ki Észak-Amerikában a holstein-fríz mindkét színváltozatát, de a svéd vörös(tarka) marha is egyhasznú tejtermelõnek számít már napjainkban.

Az Európában tenyésztett fajtacsoport alapvetõen két nagy populációból: a feketetarka és a vöröstarka állományokból tevõdik össze, amelyekhez csekély létszámú egyszínû vörös (dán vörös, angelni stb.) fajták csatlakoznak.

A lapály fajtakör tenyésztését a XIX. század elején nálunk is kipróbálták azok az uradalmak, ahol a tejértékesítési viszonyok kedvezõek voltak. Elsõsorban Hollandiából, illetve Németországból a feketetarka változat került be az akkori ország területére, de Alcsúton például híres angelni tenyészet mûködött. A korabeli feljegyzések megemlítik, hogy a lapály marhák bõven tejelõk voltak, éves viszonylatban akár 3000–4000 liter tejet is termeltek. Érdekes ugyanakkor, hogy már abban az idõben is leírták a fajtakör egyedeinek viszonylagosan „sovány” tejét a magyartarkához (Agro Napló, 2006. május) képest. Voltak olyan megfigyelések is, miszerint ezek az állományok nehezen viselték el a nyári, szélsõséges meleget és gyakoribb volt a TBC megbetegedés is köztük.

Jelen közlemény a kiinduló két színváltozatot, a feketetarka, illetve a vöröstarka lapályt, az egyszínû vörös marhák közül a dán vöröst és az angelnit, valamint a fajtacsoportból kialakult jelentõsebb fajtákat – svéd, illetve norvég vörös(tarka) – mutatja be.

A feketetarka lapály az Északi-tenger partvidékérõl származik – Németország, illetve Hollandia északi részén, valamint Dániában alakult ki. A fajta eredetét meglehetõsen nehéz meghatározni, de azért az ismert, hogy a XVIII. században az akkori marhakereskedõk Észak-Jutland (Dánia) tartományból kistestû feketetarka marhákat vásároltak és szállítottak Nyugat-Frízland (Hollandia), valamint Kelet-Frízland (Németország) tartományba azon marhák helyett, amelyek áldozatul estek a járványoknak, illetve az áradásoknak.

A fajta jellegzetessége között felsorolható a túlnyomóan fekete fej és a tarkázottság. Nagy kiterjedésû fekete részekkel borított a nyak a has felé a szegyig, a mar, a hát és a far. A has alja, a tõgy és a farok általában fehér. Az egybefüggõ fehér foltok gyakran övszerûen felhúzódhatnak a marig, vagy az ágyékig, közrefogva a jobbára fekete mellkasi tájékot. A törzs kevésbé hosszú, mint a holstein-frízé, viszont a közepes izmoltság – fõleg a bikákon – feltûnõbb. A törzs alsó és felsõ vonala csaknem párhuzamos egymással, a tehenek gömbtõggyel rendelkeznek. Az állatok többnyire szarvaltak. A tehenek tejtermelése ma már a holstein gén bevitele nélkül is elérheti a 7000 kg-ot, de ahol legelõre alapozzák a termelést, ott ez csak kiegészítõ takarmányozással lehetséges. Az üszõket középkorán, 17–18 hónapos korban veszik tenyésztésbe (táblázat).








Hollandiában, a vásárolt állatokat átkeresztezték a már létezõ holland marhával, és megteremtették az alapját a holland fríznek. A holland fríz a (feketetarka) lapály fajtakör legjelentõsebb képviselõje. Jóllehet a tisztavérû állatok száma napjainkra rendkívüli módon lecsökkent, de szerte a világon számos populáció visszavezethetõ erre az eredetre. A holland fríz fajta régóta kettõshasznosítású, bár a tejtermelés mindig is elõtérben volt. A XX. század második felében Észak-Hollandiában az 5200 kg-os átlagos laktációval (4,1% zsírtartalom mellett) sokáig az élen állt. Az 1970-es években megindult az USA-kanadai holstein-fríz importja a tejtermelés növelése érdekében. Ez nagyobb állatokat eredményezett, kihangsúlyozottan jobb tejelõ jelleggel. A két fajta keresztezése eredményezte azt, hogy napjainkban a holland frízben az eredeti feketetarka lapály génhányad néhány százalékban szerepel, a holstein-fríz pedig 75% fölé emelkedett, amellyel – nyilvánvalóan – a hasznosítási típus is megváltozott.

Dániában hasonló alapokon ugyanaz lett a végeredmény, mint Hollandiában. A dán feketetarka lapály a holland frízbõl a Jutland marhából egy új fajtát elõállító keresztezés nyomán alakult ki. A keresztezés eredményeképp a jó és gazdaságos tejtermelés mellett a húsminõsége is rendkívül jó (volt) ennek a fajtának. Az 1960-as évek közepétõl széles körben holstein-fríz spermát használtak termékenyítésre. Így a holstein-fríz génhányad napjainkra meghatározóvá vált. Összesen 30 (!) olyan tehén van, amelyik nem tartalmaz holstein-fríz gént. A génmegõrzés érdekében eredeti feketetarka lapály spermával termékenyítik õket, amely még a hatvanas évek közepén lett elraktározva (1965). Ezek a tehenek állami támogatásban is részesülnek.

Németországban valamelyest eltért a tenyésztési program az elõzõektõl, amelynek politikai vonzatai is voltak. Az elsõ tenyésztõegyesület 1878-ban alakult meg. A XIX. században – fõleg a fekete színváltozatot – már Németország középsõ területein is megtalálhatjuk. Európában a feketetarka lapály elõször Németországban lett (vissza)keresztezve az USA-kanadai holstein-frízzel (1958). Nyugat-Németországban (NSZK) 1960 óta egyre meghatározóbbá váltak a keresztezett állatok, amelyek idõvel beleolvadtak a német holstein-frízbe. Kelet-Németországban (NDK) ugyanakkor feketetarka lapály alapon egy holstein-jersey kombinációt fejlesztettek ki (Schwarzbuntes Milchrind), amely új fajtát elõállító keresztezés kísértetiesen hasonlít a magyar hungarofríz tenyésztési programjához. Ennek ellenére azonban a régi NDK területén mind a mai napig fennmaradt néhány zárt feketetarka lapály populáció (összesen mintegy 2200 tehén). Német tapasztalatok szerint a feketetarka lapály kisebb testû, mint a német holstein-fríz, valamint kevesebb tejet termel annál – ugyanakkor jobb a termékenysége és hosszabb ideig termelésben tartható.








A két világháború között – Németország közvetítésével – az egész Kelet-európai síkságon elterjedt ez a fajtakör, így a mai Lengyelország, Litvánia, Oroszország volt a fõ áramlási irány. Ezekben az országokban napjainkban is jelentõs feketetarka változatok vannak. Ezek közül is a legkevésbé átkeresztezett a litván feketetarka, amely 300 000 tehén átlagában 5000 kg-os laktációra képes.

Magyarországon a századelõtõl egészen a ’90-es évekig – kis létszámban bár, de – megtalálható volt ez a fajta. A jellemzõen dél-alföldi populációk lassacskán beleolvadtak a magyar holstein-frízbe.

A vöröstarka lapály a szarvasmarha szín öröklésmenetébõl fakadóan már régóta elõfordul a németalföldi régióban. A feketetarka állatok között mindig volt néhány vöröstarka is. A holland törzskönyv (1873), illetve a frízlandi törzskönyv (1879) megalapítása elõtt a feketetarka és a vöröstarka marhák külön voltak számon tartva. A XIX. század elejétõl fogva – a (tejelõ) shorthorn-nal való keresztezés eredményeképp – számos változata alakult ki a fajtának. Késõbb a régió országai is különbözõ tenyészcélokat tûztek ki maguk elé. Németországban inkább hús, míg Svédországban inkább tejirányba szelektáltak. A feketetarka marhák elõnybe részesítése – fõleg az USA-ban – vezetett a vöröstarka színváltozat szegregációjához.

Az állatok szabálytalan vöröstarkák, a vörös színezõdés szórtabban jelentkezik, mint a feketetarka lapály esetében. Ez valószínûleg a (tejelõ) shorthorn és az ayrshire hatásának a következménye. A jobb izmoltságból fakadóan a vöröstarka lapály övmérete és mellkas-mélysége is nagyobb a feketetarkáénál. A növekedési erélyben ma már nincs számottevõ különbség a két színváltozat között (táblázat). Viszont a tejmennyiség tekintetében a vöröstarka lapály mintegy 1000 kg-mal elmarad a feketetarkától – gyakorlatilag ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a holstein-fríz két színváltozata vonatkozásában. Az üszõk tenyésztésbevételi ideje 17–18 hónap.

A holland fríz vöröstarka változata – ha kis létszámban is, de – szintén megtalálható Hollandiában. Ennek a színváltozatnak a termelése egészen az ’50-es évekig hanyatlott, amikor ez a túlzott preferencia a színváltozatok között megszûnt. Erre az idõszakra tehetõ az ún. Meuse-Rhine-Yssel marha kitenyésztése, amely elnevezés egyben a földrajzi eredetre is utal. Ezt azonban elõször a német Munster fajtával keresztezték, majd késõbb a red holsteint is felhasználták a tejtermelés növelése érdekében. Ma már a hazájában nem, de Írországban fennmaradt néhány tisztavérûnek mondható populáció. Közben az eredeti vöröstarka lapály létszáma tovább csökkent, amelynek egy kis része továbbra sem tartalmaz holstein-fríz gént. A fajta pillanatnyilag a kihalás szélén áll.

Németországban, 1934-ben valamennyi tenyésztési körzetet egyesítették. Ezzel egyidejûleg a holland Meuse-Rhine-Yssel-i marhát is felhasználták az állomány homogénebbé tételéhez. A ’70-es évektõl kezdõdõen a német vöröstarka lapályt is a red holstein fajtával nemesítették, amelynek a létszáma lassan növekszik és pillanatnyilag a harmadik helyet foglalja el a fajták rangsorában. A vöröstarka populációból azonban mindössze 7000 olyan tehén van, amelyet klasszikusan kettõshasznosításúként tartanak.

Az említett országokon kívül kis létszámú állomány található még Lengyelországban, Dániában, Belgiumban és Luxemburgban.

Magyarországon az ’50-es években a magyartarka tejtermelésének javítására használták a vöröstarka lapályt. Napjainkban nem található ilyen konstrukciós kóddal rendelkezõ tehén az országban.

Ahogyan a feketetarka színváltozat inkább keleti irányban, úgy a vöröstarka színváltozat északi irányban terjedt el Európában. A skandináv országokban tenyésztett vörös(tarka) populáció még napjainkban is mintegy 700 000 tehenet számlál. Színezõdésüket tekintve átmenetet jelentenek a vöröstarka, illetve az egyszínû vörös lapály marhák között. A tenyésztési irány is más volt: a helyi (lapály) fajták felhasználásával új fajtákat hoztak létre, méghozzá az ayrshire fajta valamelyik változata felhasználásával. (Red) holstein-fríz gén alig, vagy egyáltalán nincs ezekben az állományokban. Ide tartozik a svéd, illetve a norvég vörös(tarka) marha.

A svéd vörös(tarka) marha általában egyszínû vörös, de a has alján és a tõgyön elõfordulhatnak fehér foltok is. A fajta a XX. sz. elején az eredeti svéd vörösbõl alakult ki méghozzá helyi ayrshire állományok felhasználásával. Késõbbi nemesítésében más országok (Kanada, Finnország) ayrshire állományait is felhasználták. 1927 óta törzskönyvezik az ilyen jellegû állatokat. A késõbbiekben a belõle kialakult norvég vörössel is visszakeresztezték. A nemesítõmunka célja ettõl kezdve az új fajta konszolidációja volt, egy tejtermelésre történõ szigorú szelekció mellett. A kifejlett tehenek súlya 550 kg körüli, a bikáké 800 kg. A fajtát inkább a tejtermelésre alakították ki, de megfelel hústermelésre is (táblázat). A 2006. évi teljesítmények 8663 kg tej, 4,33% zsír-,

illetve 3,49% fehérjetartalommal 141 000 tehén átlagában. A szomatikus sejtszám átlagos értéke 85 000 sejt/cm3 volt. A svéd vörös ezzel az egyik legegészségesebb populáció a világon. A fajta emellett még jó termékenységérõl, könnyû ellésérõl és jó szervezeti szilárdságáról is ismert. Annak ellenére, hogy a svéd vörös ilyen jó tejtermelési mutatókkal rendelkezik létszáma folyamatosan csökken hazájában (60%), helyét a produktívabb holstein-fríz fajta foglalja el (30%).

A norvég vörös(tarka) marha a helyi fajták svéd vörössel való átkeresztezése nyomán alakult ki, de nemesítésében a késõbbiekben a finn ayrshire-t is felhasználták. Ennek ellenére a tenyésztõi célkitûzések között a hústermelés javítása is megmaradt. A fajta genetikailag rezisztens a tõgygyulladás ellen, jó termékenységgel rendelkezik, könnyen ellik, valamint elenyészõ a holtellések aránya. A kifejlett tehenek súlya 550–600 kg. Legjobb tenyészetek elérik a 10 000 kg-os laktációt, de a rekorder tehén 16 000 kg felett termelt. A 2000. évben 6159 kg volt az átlagos laktációs termelés 270 000 tehén átlagában. A jó tejtermelési paraméterek mellett a növendékbikák sajátteljesítmény-vizsgálati eredménye 1400 gramm/nap volt. A masztitisz és az anyagforgalmi betegségek elleni rezisztencia szelekciós szempontként jelenik meg a nemesítõmunkában.

Az egyszínû vörös lapály fajták között elsõként az angelni fajtát kell megemlítenünk. A fajta a hasonló nevû régióból (Angeln félsziget), Németország Dániával határos Schleswig-Holstein tartományából származik. A fajta elsõ említése az 1600 körüli évekre tehetõ. A komolyabb tenyésztõmunkáról 1830 óta beszélhetünk, a tenyésztõ szövetség 1879-ben alakult. Egyszínû vörös színezõdésû, valamivel kisebb, mint a hasonló színû dán vörös (táblázat). Említésre méltó a fajta tejének nagy zsírtartalma. 2005-ben a törzskönyvezett tehenek (15 000 tehén) átlagosan 8150 kg tejet termeltek, 4,80% zsírtartalommal, 3,63% fehérjetartalommal. A fogyasztói szokások változása, illetve az érvényes kvótarendszer miatt, a fajta tenyésztõinek elsõdleges célja a tej mennyiségének, illetve fehérjetartalmának növelése. Ennek érdekében a saját elõállítású bikák mellett némi kanadai red holstein, illetve svéd vörös(tarka) spermát is felhasználnak (cseppvér-keresztezés). Ez utóbbi fajta hatásaként néhány állaton már megjelent a fehér foltozottság. A pillanatnyi tenyésztõi célkitûzésekben 9000 kg-os tejmennyiség, 4,8% zsírtartalom, illetve 3,8% fehérjeteratalom szerepel – a hústermelési tulajdonságok szinten tartása mellett. A fajta elõnyei között megemlítik a jó transzformációs hatásfokot, a tejösszetevõk nagy arányát, a könnyû ellést, illetve a kis borjúveszteségeket (vitalitás).

Mára a fajta eljutott arra a szintre, hogy az egyszínû vörös (kettõshasznosítású) fajtákat szerte a világon angelnivel nemesítik, különösen ha a tejtermelõ-képesség javítása a cél. Az eredeti angelnibõl azonban már csak néhány száz (!) tehén létezik Németországban.








A XIX. század elején Dániában két fajta marhát lehetett megkülönböztetni, a Jutland fajtát és a Fuen-, illetve Sealand-szigeteken kialakult fajtát. Az 1800-as években az említett szigeteken kialakult marhát átkeresztezték vörös fajtákkal, így az angelnivel, az Észak-Schleswigi-vel és a Ballummal. Ezekbõl alakult ki a dán vörös fajta. Az elsõ említése ennek a névnek a farmerek svendborg-i találkozóján volt, 1878-ban. Ezek után fajtatiszta tenyésztéssel felülmúlta a hasonló vörös színváltozatok termelését, különös tekintettel a tejtermelésre. A halványvörös színezõdés a trópusi fajtákkal (tejelõ típusú zebuféleségek, pl.: Sahiwal, Red Sindhi és Butana) való korábbi keresztezéseknek köszönhetõ. A bikák kimondottan sötétvörösek és elérhetik az 1000 kg-os súlyt. A pofatájék és a szárak gyakran feketébe hajlóak. A múlt század elsõ felében lett ismert a dán állomány nemzetközi szinten is és megindulhatott az export számos országba (fõként Balti államok). A fénykorát az ’50-es években élte a fajta, amikor a dán populáció hetven százalékát tette ki. Ez az arány 1980-ra alig 20%-ra csökkent, ami nagymértékben köszönhetõ a holstein-fríz térnyerésének. A ’70-es években a tenyésztõ szövetség feladta a korábbi fajtatiszta tenyésztésre vonatkozó elképzeléseit és azóta megindult a fajta átkeresztezése elsõsorban az amerikai Brown-Swiss fajtával, késõbb más európai barna, illetve vörös fajtákkal. A legtöbb állat az ilyen vegyes állományokban található, de az országos szakszövetség megállapodást kötött 15 tenyésztõvel az eredeti változat (1970) fenntartására. A beltenyésztés elkerülése érdekében a ’60-as évek közepérõl – génmegõrzési célból – megmaradt dán vörös spermával termékenyítenek ezekben a gazdaságokban, amelyek állami támogatásban is részesülnek. Napjainkban az eredeti dán vörös gén csupán 50%-ban található meg a populációban. Az „új” dán vörös nagyobb tejhozammal, jobb tõgyalakulással és nagyobb testméretekkel rendelkezik, mint a korábbi változat. Színük a barnától, a vörösön át egészen a sárgáig terjed. Jó tejtermelõnek tartják, a holstein-frízhez képest nagyobb hasznosanyag-tartalommal rendelkezõ teje miatt. A 2005. évi termelési eredmények 42 600 tehén átlagában a következõképpen alakultak: 8380 kg laktációs termelés; 4,25% tejzsír-; 3,53% tejfehérje-tartalom. A tenyésztõ szövetség megemlíti még a tehenek könnyû ellését, illetve a borjak nagy vitalitását. A tehenek is jó ellenálló-képességgel rendelkeznek, ennek következtében kisebb a tõgygyulladásra és egyéb betegségekre való hajlamuk. A többi fajtához képest gyakoribb az ikerellések aránya is. Az STV-s bikák 1280 g/nap napi tömeggyarapodásra voltak képesek, viszont a hízóállatoknál csak 54% vágási kihozatalt értek el (táblázat).

Az angelni fajtánál némileg nagyobb elterjedtséggel bír. Felhasználják hasonló, egyszínû vörös fajták nemesítésére például Lengyelországban, Bulgáriában, vagy a szovjet utódállamok közül Litvániában, Észtországban, Lettországban, Fehéroroszországban, illetve Oroszországban.