Venyigehasznosítás

Parázs viták alakulhatnak ki a venyige felhasználásának a kérdésérõl. A venyigehasznosítás megoldását sokan az energetikai célú biomasszaként való alkalmazásban látják; álláspontjukat növényvédelmi és energiapolitikai szempontokkal, gázellátási zavarok rémképével indokolják. A talaj tápanyag-egyensúlyáért aggódó szõlészeknek ezzel alaposan befûtenek. A vesszõ elégetésével az értékes humusz alapanyag a lángok martalékává válik.

A metszés befejeztével gondoskodnunk kell a venyige sorsáról. Négyzetméterenként általában 0,2–0,3 kg, szélsõséges esetekben 0,15–0,45 kg venyige keletkezik évente. Mennyiségét számos tényezõ befolyásolja. Hatással van rá többek közt az alany- és a termõfajta növekedési erélye, a tõkék tenyészterülete, száma, a terhelés mértéke, a növény kora, kondíciója, továbbá az ültetvény tápanyag-ellátottsága, talajápolási módszere és egészségügyi állapota. Száraz évjáratokban, gyenge termõhelyi adottságú területeken rendszerint szerény vesszõtömegre számíthatunk.

Az országos energiapolitikában egyre nagyobb hangsúlyt kívánnak adni az újratermelõdõ biomasszának. Számítások szerint a szõlõ- és gyümölcstermelésben évente 350–400 ezer tonna venyige, illetve nyesedék keletkezik, mely elvileg 5–6 PJ energiát lenne képes szolgáltatni. A venyige viszonylag nagy fûtõértékû, víztartalma azonban magas (50% körüli), ezért felhasználása csak szárítás után, kb. 20% víztartalom mellett lehetséges.

Induljunk ki abból, hogy a venyigetermés 3 t/ha. Ebbõl hozzávetõleg 2 t légszáraz tüzelõanyagot kapunk. Ebben az esetben a hektáronként megtermelt venyige fûtõértéke kb. 600 l fûtõolajéval egyenértékû (1. táblázat).








 A költségelemzések tanulságai azonban azt mutatják, hogy az ilyen jellegû venyigehasznosítás nem feltétlenül gazdaságos tevékenység.

A venyige energetikai célú felhasználása nem csak elméleti lehetõség, gépi háttere is kidolgozott. A venyigét erre alkalmas gépekkel összezúzhatják, majd brikettezhetik. A szõlõvenyige e mellett a bálázásos begyûjtésre is kifejezetten alkalmas. Gondot inkább csak a 30 mm-nél vastagabb szárrészek okozhatnak. A venyigebálázó a levágott vesszõt összegyûjti, körbálává tömöríti, majd hálóval összeköti. A bálák szállítása, tárolása a szalmáéhoz hasonlóan történhet. A körbálák fûtésre való felhasználásához megfelelõen kialakított kazánra van szükség.

A venyige hasznosítására további ötletek is születtek. Próbálkozások folytak többek közt takarmányként, papírgyártási alapanyagként történõ felhasználására is. A legrosszabb megoldást kétségtelenül a venyige sor végére történõ kitolása, majd helyben való elégetése, az energia fölösleges elpocsékolása jelenti. A mezõgazdasági melléktermékek ilyen módon történõ égetését egyébként környezetvédelmi rendelet is tiltja. Ez a módszer bizonyos mértékig a biodinamikus termesztésben alkalmazott hamvasztásos technikára hasonlít. A biodinamikus elvek szerint gazdálkodó szõlészek szerint a károsítók, gyomnövények elûzhetõk, szaporodási erõik korlátozhatók, ha néhány példányukat, illetve magvaikat meghatározott módon és idõben elégetik, s a hamvakat szétszórják. Az elégetett fajhoz tartozó élõlények ebbõl megérzik, hogy nem szívesen látott vendégek a szõlõben. A venyige táblaszéli elhamvasztásával – ha nem is okvetlen a biodimamikus termesztõk által hitt módon – magának a szõlõnek is korlátozzuk az életerejét, kondícióját.

Egy, az 1970-es években megjelent, a korszerû szõlõtermesztés alapjait bemutató hazai szakkönyvben azt olvashatjuk, hogy a szõlõ származékainak, a venyigének, a lombnak, a törkölynek a hatásaival a tápanyag-gazdálkodás során általában nem számolunk. Ez az álláspont vitatható. A venyige (és a szõlõ más melléktermékeinek) eltüzelése, kivonása helyett jobb megoldás, ha a keletkezett anyagok jelentõs részét az ültetvényben hagyjuk, illetve ide visszajuttatjuk. Ezzel a tápanyagok körforgásának zárt rendszerhez közelítõ megvalósítását szolgáljuk. Már maga Liebig is arról írt 1840-ben, hogy a levelek mellett a venyigét is konzekvensen be kell dolgozni az ültetvény talajába. Az integrált szõlõtermesztés szakmai követelményei közt szintén azt találjuk, hogy a szõlõ tápanyag-szükségletének biztosításához elõnyben kell részesíteni a venyigét, s egyéb szerves eredetû anyagokat. A venyige megõrzésével a szõlõ tápanyag-szükségletének egy része fedezhetõ (2. táblázat).








 Walg szerint a hektáronként létrejövõ, mintegy 3 tonnányi nyers venyige kb. 14 kg nitrogént, 4 kg P2O5-ot és 12 kg K2O-ot tartalmaz.

A lomb, a venyige, a törköly és a seprõ ültetvényben való felhasználása esetén lényegében csak a fürtterméssel, illetõleg a borral kivont tápanyagmennyiséget kell pótolnunk. Érdekes az az adatsor, mely szerint a borral 6 t/ha szõlõtermés esetén hektáronként mindössze 0,73 kg N-t, 0,46 kg P2O5-t és 1,93 kg K2O-t vonunk ki az ültetvénybõl.

A hagyományos szõlõtermesztésben is nagy figyelmet fordítottak a venyige hasznosítására (1. ábra).








 A venyigét gondosan kévébe kötötték, majd – a tápanyagkivonás tudományos elveire fittyet hányva – kemencében, vagy más módon elégették. Ettõl függetlenül többnyire nem okozott gondot a kiesõ tápanyagmennyiség. A hagyományos tápanyag-utánpótlás gyakorlata ugyanis lényegesen eltért a jelenlegitõl. A gazdaságok többnyire több lábon álltak, a szõlõ mellett állattenyésztéssel is foglalkoztak. Az istállótrágyát rendszeresen kijuttatták a szõlõbe, megõrizve ezzel a talaj humusztartalmát. A termékeny szõlõtalajnak ugyanis meghatározott humusztartalommal kell rendelkeznie. Homoktalajok esetében kb. 1,5%, vályog- és anyagtalajoknál 2–3% körüli humusztartalom a kívánatos. A már említett hektáronként kb. 3 tonnányi venyige szõlészeti szempontból azért is fontos, mert felhasználásával gazdagítjuk a talaj humusztartalmát. A venyige helyben történõ hasznosítása kedvezõen hat a talaj pórustérfogatára, vízkapacitására is. Lejtõs területû ültetvényekben jelenléte az eróziós károkat is mérsékli.

Hazánkban is kialakult a venyige szerves trágyaként történõ hasznosításának a gyakorlata. A munkavégzés során felhasznált gépek lehetnek különbözõ szecskázógépek, illetve a venyige aprítására és a takarónövények kezelésére egyaránt alkalmas lengõ-,

vagy forgókéses mulcsozók. Munkájuk akkor hatékony, ha a venyigét minden második sorközben, lehetõleg ennek közepén helyezzük el. A venyigét a munkagépek 10 cm-nél kisebb, gyakran 3–5 cm-es darabokra zúzzák. A mûveletet célszerû fagyos idõben végezni. A talaj ilyenkor jól járható, nem tömörödik, s ebben az idõben a venyige is jól törik. Mechanikai talajmûvelés esetén a felszínen levõ zúzalékot a talajmûvelõ eszközökkel a talajba keverjük, ahol elkorhad, majd mineralizálódik. A venyigét a takarónövényes sorközökbe is tehetjük (2. ábra).








Tartós növénytakaró esetén évente többször is kaszálunk, így az esetleg hosszabb darabokat végül teljesen felaprítjuk.

A venyige helyben történõ hasznosítása ellen a legfontosabb érv az, hogy általa különbözõ vírusok, a baktériumos golyvásodás, továbbá gombás betegségek (pl. feketefoltosság, botrítisz, eutipás rák) is terjeszthetõk. Kétségtelen tény, hogy legnagyobb biztonsággal csak egészséges ültetvényben használhatjuk fel a venyigét. Minden tõlünk telhetõt tegyünk meg a fertõzési kockázat mérséklésére! A lombhullást követõen végezzünk tisztító metszést. Ennek során gyûjtsük össze az összes fertõzött vesszõt, elhalt törzset, kart. A beteg fás részeket aprítsuk fel, majd érett komposzt, illetve algakivonat hozzáadásával – az ültetvényen kívül – komposztáljuk. A vesszõ elégetését legfeljebb kényszerintézkedésként hajtsuk végre. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a kórokozók szaporító képletei a véletlenül elhagyott venyigén, a metszési elemeken, a tõkéken amúgy is jelen lehetnek, ezért a növényvédelmi kezeléseket a venyige eltávolítása esetén sem hanyagolhatnánk el.

A venyige helyben való hasznosításának ellenérveként azt is fel szokták hozni, hogy a nagy mennyiségû vesszõtömeg a növekedés visszaesését válthatja ki. A viszonylag tág C/N aránnyal rendelkezõ növényi maradványok humifikációja kétségtelenül lassan megy végbe. Nitrogén mûtrágya hozzáadásával tulajdonképpen gyorsítható a lebomlás. A tápanyagok körforgása, a humuszanyagok kialakulásának folyamata a talajélettõl is függ. A szerves anyagok átalakulása azonban a talaj alacsony C/N aránya mellett könnyen lejátszódik. A venyige eredményes hasznosításában tehát fontos szerepet játszik a talajélet is. Termékeny, biológiailag aktív talajokban azonban élénk a cellulózbontó és más mikroorganizmusok tevékenysége is.

A venyige hasznosításának többféle megoldása is kínálkozik. Talajerõ-gazdálkodási szempontból a legjobb megoldást a venyige helyben történõ felhasználása jelenti. A vesszõ elégetése esetén arra kényszerülünk, hogy a kivont tápelemeket és a hiányzó szerves anyagot más forrásból pótoljuk.