A paraziták szerepe a természetszerû "bio" állattartásban

Ezek között szerepel az alternatív, a természetszerû, az „öko”-, a „bio-”, a szabad-, a külterjes, az extenzív meg még ki tudja milyen tartás. Ezek mindegyike mögött tulajdonképpen azt kell érteni, hogy az évek során a minél gyorsabb eredmény elérése érdekében a mesterséges környezetbe szorított állatoknak a termelékenységre koncentrálva optimalizált takarmányozása helyett, elsõsorban – és lehetõség szerint – természetes táplálékforrást, – bizonyos korlátokon belül – szabad mozgást, természetes életteret biztosítva igyekszünk állati terméket elõállítani. Az ilyen állattartásból származó egészséges termékek elõállításának lehetõsége egyre többet szerepel a médiákban és folyamatosan egyre több hívet szerez magának. Mi is az az „ilyen” állattartás?



Ez tulajdonképpen nem egy újdonság, csak a több száz éves hagyományok újjáélesztésének eredménye. A mai szintetikus világban sokan úgy érzik, hogy az egészségük megóvása, szervezetük ellenálló képességének megõrzése könnyebben sikerül, ha kizárják a környezetükbõl és a táplálékukból a mindenhová bekevert mesterséges anyagokat. Ezeknek a mesterséges anyagoknak (gyorspácok, ízfokozók, tartósítószerek stb.) a bevetésére azért van szükség, mert a gyorsan elõállítható nagy tömegû élelmiszer iránt jelentkezõ fogyasztói igény nem tudja kivárni a hagyományos technológiák igényelte hosszú elõállítási idõt. A déd- és nagyszüleinknek volt idejük arra, hogy a disznóvágás után megvárják a szalonna és a sonka sóban és páclében állását és a padláson való szikkadását. Sokunk gyermekkori emlékei között szerepel a húsvéti sonkabontás, amikorra a sonka elérte azt a minõséget, aminek ma sokkal rövidebb idõ alatt kellene megtörténnie.

Az újszerû tartási mód magától érthetõen többféle állategészségügyi kérdést vet föl. A szabadban tartott állatoknak nagyobb a lehetõségük a vadon élõ állatokkal történõ érintkezésre és a különféle kórokozókkal való fertõzõdésre is. Egyes baktériumok okozta betegségeket (pl.: lépfene, gümõkór stb.) leszámítva elsõsorban a paraziták megjelenésére kell számítani a korábban vadak által járt területen kialakított farmokon. Itt azonban különbséget kell tenni a csak egyes állatfajokra (pl.: vaddisznó és házi sertés,) vagy azonos rendszertani csoportba (pl.: kérõdzõk) tartozó többféle fajra (õz, szarvas, muflon, szarvasmarha, juh, kecske) veszélyes, illetve a nem gazdaspecifikus külsõ élõsködõk (legyek, bögölyök, kullancsok) között.

A sertések leggyakoribb féregélõsködõi az orsóféreg (Ascaris suum), az ostorféreg (Trichuris suis), a vörös gyomorféreg (Hyostrongylus rubidus) és a gócos vastagbélféreg (Oesophagostomum spp.). Ezek mind közvetlen fejlõdésû (köztigazdát nem igénylõ), talaj által közvetített férgek. Ebbõl következõen a fertõzõdés lehetõsége a szabadtartási körülmé-nyek között folyamatosan fennáll, ha az adott területet olyan állategyedekkel telepítették be, amelyek ezeket a parazitákat hordozzák. Az orsóféreg és az ostorféreg petéi vastag, ellenálló burokkal rendelkeznek, ami hosszú éveken keresztül megóvja a fertõzõ lárva életképességét és biztosítja a fogékony állatok fertõzõdésének lehetõségét. Egyes vizsgálatok kimutatták, hogy pl.: az orsóféreg által ürített peték a szabad természetben, kedvezõ körülmények között akár öt év elteltével is képesek fertõzést elõidézni. A földigiliszták a sertések bélsarának elfogyasztásával a szervezetükben összegyûjthetik a petéket és mint közvetítõ gazdák egyes területeken hosszú ideig fenntarthatják a fertõzõdés lehetõségét.

Az emberre nézve az esetek többségében halálos kimenetelû trichinellózist szintén a sertések közvetítik. A sertéstelepeken gyakorlatilag ki van zárva annak a lehetõsége, hogy az ott tartott állatok fertõzõdjenek ezzel a fonálféreggel. A vágóhídi húsvizsgálat garantálja, hogy az esetlegesen fertõzött hús nehogy közfogyasztásra kerüljön. A szabadon tartott sertések viszont nagyon könnyen fertõzõdhetnek, ha a parazita lárváját tartalmazó kisrágcsálók, borzok elhullott példányait megeszik. Pont ezért a vaddisznóknál sem szokatlan ennek a trichinella fertõzöttségnek az elõfordulása. A vaddisznó és a házi sertés a trichinella fertõzöttséget minden különösebb baj és tünet nélkül átvészeli és az izomzatában hordozza a parazitát. Az ember szervezetébe a nyers vagy nem kellõen átsütött, -fõzött sertéshús elfogyasztásával kerülhet a parazita.

Azok az élõsködõk is fertõzési veszélyt jelenthetnek, amelyeknek a fejlõdési ciklusában a sertés a köztes gazda szerepét tölti be és fertõzõdésének lehetõségével a szabadon tartás következtében számítani kell. A ragadozókban (róka, kutya, macska) bélsárban gyakran megtalálható galandféreg (Echinococcus granulosus) petéibõl – a sertés szervezetébe jutva – a belsõ szervekben (máj, tüdõ stb.) olyan, folyadékkal telt hólyagok alakulnak ki, amelyek ennek a parazitának a további fertõzést szolgáló lárváit tartalmazzák. A legfrissebb vizsgálatok eredménye azt mutatja, hogy ennek az élõsködõnek egy másik képviselõje (E. multilocularis), amelyik eddig fõleg az európai kontinens nyugati felében fordult elõ, egyre gyakrabban található meg a hazai ragadozókban. Ebbõl következõen várható, hogy a köztigazdákban (pl.: a szabadon tartott sertésben) is gyakrabban fog jelentkezni.

A szarvasmarha, a juh és a kecske hagyományosan legelõn tartott állat. Ezeknél az állatfajoknál fokozottan érvényes mindaz, amirõl eddig szó volt. A szaporaságot, a tejtermelést az utódnevelést, a súlygyarapodást, a takarmányértékesítést, ezzel együtt a gazdaságosságot alapvetõen befolyásolja az állományok parazitológiai állapota. Milyen paraziták elõfordulására kell számítanunk ebben a nyitott környezetben?

Elõször is a gyomor- és béltraktusban, valamint a légutakban élõsködõ férgeket vegyük sorra. Ezekkel az egyszerûen fejlõdõ parazitákkal minden évben számolnunk kell. Áttelelõ lárváik a legelõn minden tavasszal megtalálhatók. A tavaszi élet zsendülésével nyugvó állapotukból feléledve az év elsõ fertõzõdési forrásait képviselik. A már egy legeltetési idényt megért álla-tokra nézve ez különösebb veszélyt nem jelent, mert a szervezetük az aktív immunitás következtében felkészült a fertõzõdés kihívására. A tavasszal született bárányok azonban a fertõzõdés hatására megbetegedhetnek.

Sokat segíthet egy védekezési stratégia kialakításában, ha tudjuk, hogy a hazai, kontinentális klíma viszonyai között mi jellemzi a kérõdzõk fonálférgeinek dinamikáját a legelõn. Erre a legfrissebb szakirodalmi adatok nyújtanak tájékoztatást.

Az ábrából az olvasható ki, hogy minden tavasszal a legelõn található a téli idõjárást túlélõ féreglárva, amelynek mennyisége fokozatosan csökken. Tavasszal a gyógykezelésben nem részesült felnõtt állatokban lévõ férgek folytatják a peteürítést és szennyezik a legelõt. Ez a peteürítés az ellés körüli idõszakban fokozódik és az ebbõl kifejlõdõ lárvák – a telet túlélõkkel együtt – idézik elõ a bárányok súlyos fertõzõdését. Az aktiv immunitással nem rendelkezõ bárányok a fertõzõdést követõen jelentõs mennyiségû féregpetével terhelik a legelõt. Az anyák és a bárányok által legelõre juttatott petékbõl olyan nagy mennyiségû fertõzõ lárva alakul ki, amelynek hatására klinikai tünetekben megnyilvánuló fonálférgesség jelentkezhet.

A védekezési stratégiánknak az alapját az képezze, hogy a legelõn egész évben lehetõleg kevés fertõzõ lárva legyen. Ezt egyrészt azzal érhetjük el, hogy tavasszal az anyaállatokat féregellenes gyógykezelésben részesítjük. Így a bárányok fertõzõdése ugyan megtörténik, de a fertõzõdés mértéke nem éri el azt a szintet, aminek következtében tünetekben megnyilvánuló parazitózis alakulhatna ki, viszont a kisebb féregmennyiség elegendõ az aktív védekezõképesség kialakulásához. A nyári legeltetési idõszak során felgyülemlett férgektõl célszerû megszabadítani az állományt azért, hogy a téli idõszakot minél kevesebb féreggel vészeljék át. Ez kedvezõ a tavaszi bárányozás szempontjából is, és ezzel érhetjük el azt, hogy a legelõn áttelelt lárvák számát ne növeljük újabb generációval.

A legelõn tartott állatoknál elõfordulnak azok a paraziták is, amelyek fejlõdése köztigazdát igényel. Ilyenek a galandférgek, a mételyek és egyes tüdõférgek. Ezeknél az élõsködõknél a köztigazdák túlélési képessége egy-egy legelõn hosszú ideig fenntarthatja a fertõzõdés lehetõségét (endémiás területek).

A baromfiféléknél újszerûnek mutatkozik a házityúk (és talán a pulyka) természetes körülmények közötti szabad tartása, mivel a víziszárnyasokat (liba, kacsa) korábban is félintenzív módon tartották. Ebben a tartásmódban – a korábbival szemben – szabadterû kifutót kell biztosítani a madaraknak. Ilyen körülmények között számolni kell több olyan parazita megjelenésével, amelyek a szilárd padozatú istállókban nem fordulnak elõ. Erre a hosszabb nevelési periódus is lehetõséget ad. Gyakorlati tapasztalatok szerint az intenzíven elõállított pecsenyecsirkék élete rövid ahhoz, hogy bennük pl. peteürítõ orsóférgek alakuljanak ki, de a szabad környezetben a hosszabb tenyészidõ lehetõséget ad a hosszabb fejlõdési idejû paraziták megjelenésére is.

A „bio” állattartás fogalomkörébe nemcsak a természetes körülmények tartoznak bele, hanem a különféle betegségek megelõzésére és gyógyítására használt természetes anyagok is.

Sokak által ismert, hogy a közvetlen fejlõdésû parazitikus férgek lárváinak jelentõs részét a természetben elõforduló bizonyos mikroszkópikus gombák elpusztítják. Ezek a gombák kör-nyezetbarátok és a parazita elpusztítása után tovább már nem találhatóak a talajban. A paraziták elleni védekezésnek ez egy tiszta, „zöld” módszere, amelyet más védekezési stratégiákkal együtt eredményesen használhatunk és nem kell tartanunk a vegyszerekkel szemben gyakran kialakuló rezisztencia megjelenésével sem.

Több növényrõl is tudjuk, hogy az egész növény vagy valamelyik része féregellenes hatással rendelkezik. Kanadában pl.: általános gyakorlat volt, hogy örökzöldek (különféle fenyõfajok) gallyait etették a birkákkal. Néhány példát sorolok csak fel.

A fokhagyma bélférgek elleni hatása régóta ismert. Inkább gyógykezelésre lehet használni, mint megelõzésre. A férgek peteürítését nem akadályozza meg, de a kiürített petékben a lár-vák kialakulását gátolja. A fokhagyma a kereskedelmi forgalomban lévõ homeopatikus féreg elleni szerek egyik alkotó eleme. A nyers fokhagyma hatékonyabb, mint a fõtt gerezdek.

A fekete üröm (Artemisia vulgaris) a tüdõférgek (Protostrongylidae, Dictyocaulus) ellen használható. A megfigyelések szerint a kérõd-zõk és a baromfi szívesen fogyasztja.

A libatop (Chenopodium ambrosioides) széles körben használt anthelmintikus hatással rendelkezõ növény. Braziliában a sertésekkel a teljes növényt etetik meg. A porított magja féreg-hajtó és rovarölõ hatással rendelkezik. A Japánok féreghajtó teát fõznek a leveleibõl. A libatop olaja szintén hatékony féreghajtó, de erõsen toxikus.

A közönséges borókát (Juniperus communis) májmétely elleni hatása miatt a juhok és a szarvasok elõszeretettel legelik és még lehetne sorolni tovább a különféle féregûzõ növények sorát.

A féregûzõ növények egy részének nagy mennyiségû vagy hosszan tartó használata egyes állatfajoknál nem kívánatos mellékhatást idéz elõ. Esetenként mérgezést is okozhat. Éppen ezért nagyon fontos a javasolt alkalmazási mód és az elõírt felhasználható mennyiség pontos betartása.