MENÜ

Szõlészetfilozófiai gondolatok a takarónövények az ültetvény tápanyag- és vízgazdálkodására gyakorolt hatásáról

Oldalszám: 92-93
Dr. Zanathy Gábor 2014.04.18.

A szõlészek többsége hallani sem akar a takarónövényekrõl, ragaszkodik a talaj takaratlanul hagyásához, a rendszeres mechanikai mûveléshez.

A keskeny sortávolságú ültetvényekben kétségtelenül helytálló ez a szemlélet. A közepes és széles sorközû ültetvények esetén azonban érdemes fontolóra venni a takarónövények használatát.



A szõlõ önmagában nem képes arra, hogy számottevõen javítsa a talaj tulajdonságait; gyökérrendszerének nincs jelentõs hatása a talaj levegõ-, tápanyag- és vízgazdálkodásának az alakulására. A talaj szerkezetének, termékenységének javulását elsõsorban a jól megválasztott takarónövényektõl várhatjuk. A sorköz növényei biztosítják a humusz utánpótlását, mérséklik az eróziót, a tápanyagok kimosódását, gyarapítják a talaj nitrogénkészletét, stabilizálják a pH-értéket és élénkítik a talajéletet.

Takarónövények használata esetén a folyamatosan termelõdõ mulcsanyag biztosítja a terület humusszal való ellátását. A növényzet elhaló gyökérzete akár a mélyebb talajrétegekben is növelheti a humusztartalmat. A humusz egyik fõ tulajdonsága, hogy megköti a talajoldatban levõ tápanyagok egy részét. A megkötött tápelemek a késõbbiekben – a humuszanyagok bomlása során – ismét a talajoldatba kerülnek. Ez is szerepet játszik abban, hogy a nitrogén, illetve a többi elem felvehetõsége kiegyenlítetté válik, s mérséklõdik az elrúgás és a kocsánybénulás kialakulásának a veszélye. A takarónövényzet befolyásolja a talaj hõmérsékletét, s ez is kihat a tápanyagforgalom alakulására. A növénytakaró nyáron, a lombárnyéknak köszönhetõen csökkenti, a késõ õszi–tavaszi idõszakban viszont a talaj lehûlésének mérséklésével növeli a mineralizáció mértékét. A felsõ talajrétegben szabályszerû nitrogéndinamika figyelhetõ meg. A takarónövények miatt nyár elején alacsony a felvehetõ nitrátok szintje a talajban. A sorközök májusi, júniusi intenzívebb mûvelése azonban lehetõvé teszi a kívánt mineralizációt, a szõlõ virágzás utáni fokozott nitrogénigényének a kielégítését.

A humusz kiemelkedõen fontos szerepet tölt be a víz tárolásában is. A humuszban gazdag talajok jó víz- és levegõgazdálkodással rendelkeznek. A zöldtrágyanövények hatására növekedik a talaj pórustérfogata, kedvezõbbé válik csapadékvíz beszivárgása és tárolása. Szõlõültetvényeink egy része meredek lejtõs területen található. A gyeptakaró itt azért is hasznos, mert fékezi az eróziót, a talaj felsõ, tápanyagokban gazdag rétegének a lehordását. A takarónövények elõnyére írható az is, hogy gyökérzetük a mélymûvelést követõen stabilizálja a fellazított talajréteget. Így a talaj még heves esõzések esetén is képes lesz felvenni a csapadékot.

A tápanyagok felvehetõsége általában közömbös kémhatás mellett kedvezõ. A gyepesítés a talaj pH-értékének alakulását tekintve is elõnyös. A meszes talajú ültetvények magas pH-értékét a takarónövények módosítják: a termelõdõ széndioxidból víz jelenlétében szénsav keletkezik, s ennek hatására valamelyest csökken a gyökérzóna pH-értéke.








A pillangósvirágú takarónövények megkötik a légköri nitrogént. A gümõbaktériumok által megkötött nitrogént a továbbiakban a többi növény, így a szõlõ is hasznosíthatja. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a gyökérgümõk fejlõdését a túlzott nitrogén mûtrágyázás gátolhatja.

A takarónövényes talajápolás mellett, pontosabban a növénytakaró alatt mindig nagyobb a gyökerek mikorrhizáltsága. A mikorrhiza-gomba elsõsorban a tõke foszforellátottságát javítja, de kedvezõbbé válik a szõlõ mikroelemekkel való utánpótlása is. Nemcsak a tápelemek, de a víz felvétele is fokozódik. Tömörödött talajon, illetve a nitrogén és a foszfor könnyen oldódó formáinak kijuttatásával gyengül a mikorrhizáltság.

Takarónövényes technológia esetén gazdagabb a talaj makrofaunája. A növényzet alatt minden bizonnyal több gilisztát találhatunk, mint a rendszeresen talajmaróval mûvelt területen. A giliszták járatai pozitív hatást gyakorolnak a talaj szerkezetére, morzsalékos jellegére, vízvezetõ képességére. A giliszták aktívan vesznek részt a talaj szerves anyagainak létrehozásában is; bélcsatornájukban a szerves anyagok összekeverednek a talajszemcsékkel, így stabil agyag-humusz komplexeket hoznak létre.

Nem rejthetjük véka alá, hogy a takarónövények a szõlõ számára gyakran igen jelentõs tápanyag- és vízkonkurenciát jelentenek. Takarónövényes technológia esetén sokszor megfigyelhetõ a hajtásnövekedés, a termésmennyiség és -minõség kisebb-nagyobb mértékû visszaesése. A hajtások vékonyabbak lesznek, kisebb levelek és fürtök fejlõdnek. Különösen érzékenyek a vízstresszre a túlterhelt, fiatal tõkék. A termés csökkenése nem jelent egyúttal jobb minõséget! A borok kedvezõtlen aroma-összetételûek, vékonyak, gyakran lágyak és kesernyés ízûek lesznek, hamar elvénülnek. A must nitrogéntartalmú vegyületeinek mennyiségét a biológiai talajápolás sajnos hátrányosan befolyásolja. Az erjedés szempontjából igen fontos az élesztõk által hasznosítható aminosav-tartalom alakulása. A must aminosav-tartalma mechanikai talajmûvelés mellett többnyire elegendõ, míg a gyepesítés hatására gyakran csak a kívánt érték fele, harmada.

A problémák forrása nem kizárólag a vízhiány. A takarónövények térbeli konkurenciát is okozhatnak. Mélyrétegû talajok esetében ez nem jelent akadályt, mert a szõlõ itt a mélyebb talajrétegeket is behálózhatja.








A takarónövény-használat által okozott károkat sokszor a talaj eredetileg is alacsony humusztartalma idézi elõ. Szerény humusztartalom mellett a talaj tömörödése is gyakrabban jelentkezik. Az évelõ takarónövények termesztése csak abban az esetben lehet sikeres, ha a talaj – már vetésük elõtt is – elegendõ humusztartalommal rendelkezik. A gondos talajelõkészítés, a takarónövények vetési és ápolási munkáinak a szakszerû elvégzésével a vízkonkurencia is mérsékelhetõ.

A kívánt humusztartalom érdekében a tartós gyepesítés elõtt célszerû zöldtrágyanövényeket vetni. Feltörésük nyomán nitrogén-feltáródására számíthatunk. A növénytakaró létesítése ezt követõen nagyobb biztonsággal végezhetõ, hiszen így kellõ mennyiségû tartalék tápanyag áll majd rendelkezésre.

A gyepesítés az – egyre gyakrabban jelentkezõ – aszályos években okoz súlyos gondot. Nyáron a takarónövények gyorsan felhasználják a csapadékot. Rendszeres kaszálással, alacsony tarlómagasság tartásával a párolgási veszteség mérsékelhetõ. Ilyenkor sovány vigaszt jelent, hogy a növénytakaró mérsékli a bogyók túlzott megduzzadásának, felrepedésének a veszélyét. A téli idõszakban a gyepesített szõlõk párolgási vesztesége általában kisebb. A takarónövény-használat ezért a téli csapadék nagyobb mértékû megõrzését jelentheti.

A takarónövényes technológia kialakítása során vegyünk figyelembe minden lényeges ökológiai adottságot. A környezeti feltételeknek megfelelõen dönthetünk a teljes felület, minden sor, szárazabb termõhelyen minden második sor (1. ábra) gyepesítése mellett. Aszályra hajlamos területeken, rossz vízgazdálkodású talajok esetén, nyáron sokszor nem marad más, mint a mechanikai mûvelés (2. ábra). A nagy pórustérfogattal rendelkezõ, termékeny, mélyrétegû vályogtalajok kellõ csapadék mellett mind a szõlõ, mind a takarónövény vízigényét képesek biztosítani. Meredek déli lejtésû ültetvényekben kritikusabban értékeljük a helyzetet. A terület vízgazdálkodási sajátosságainak vizsgálata során vegyük tekintetbe a téli csapadékot, s a talajban tárolt vízmennyiséget is.

Számoljunk azzal is, hogy különbségek lehetnek az egyes szõlõfajták növekedési erélye, vízfelhasználása közt. Az erõteljesen növekvõ, kisfürtû fajták általában kevésbé érzékenyek a fellépõ vízhiányra, ezért a gyepesített ültetvényben is jobban fejlõdhetnek. A tõke vízháztartásában nem hanyagolható el az alany szerepe sem. Az erõs növekedésû alanyfajták gyepesített szõlõkben egyértelmûen elõnyt jelentenek.

A szõlõ vízigényében szerepet játszik a tõke mérete is. A széles sorközû ültetvények viszonylag nagy párologtató felülettel rendelkezõ tõkéi hamarabb szenvednek a vízhiánytól, mint a kisebb tõkeformák. A vízfelhasználás mértéke függ a tõke rügy-, illetve fürtterhelésétõl is; nagy terhelés esetén nagyobb a valószínûsége a szárazságstressz kialakulásának. Hasonló hatása lehet a zöldmunkák elhanyagolásának, a túlzottan nagy párologtató felület meghagyásának.

Nagy jelentõségû a takarónövények megválasztása is. A széles levelû, sok vizet párologtató fajok, így a keresztesvirágúak általában lényegesen több vizet fogyasztanak, mint más növények, például a pillangósvirágúak. A száraz területekre javasolt keverékek önmagukban nem feltétlenül alkalmasak, mert csak lassan adnak teljes borítottságot, s érzékenyek a taposásra. Sekélyen hálózzák be a talajt, s kis mulcstömeget adnak. Idõvel azonban a klímához, talajhoz, termõhelyhez leginkább megfelelõ fajok maradnak fenn.

Dönthetünk idõszakos takarónövények, netán egyes gyomok felhasználása mellett. A szõlõnek elsõsorban azok a gyomnövények a vetélytársai, melyek nagy termetûek, s mélyen gyökeresednek. Meggyûlhet a bajunk a tavasszal csírázó, nyár eleji és nyárutói egyéves fajokkal. Ilyenek például: a fehér libatop, a szõrõs disznóparéj és a betyárkóró. Más a helyzet az olyan alacsonyra növõ, kis vízigényû, õsszel csírázó áttelelõ növényekkel, mint a tyúkhúr, az aggófû, a kerek repkény és az árvacsalán. Meghagyásuk nem adhat okot aggodalomra, hiszen a szõlõ víz- és tápanyagigénye életük során mindvégig alacsony marad. Életciklusuk befejeztével, tavasszal bedolgozhatjuk õket, s a nyár végéig ismét visszatérhetünk a sorközök „jól bevált” mechanikai mûvelésére.

A nitrogénkínálat növelésével az egyébként alacsony termetû növények magasra nõnek, s fokozódik a vízfogyasztásuk. A meggondolatlanul kijuttatott mûtrágyával számos gyomnövénybõl a szõlõ számára komoly vetélytársat nevelhetünk. Az ültetvényekben gyakran fellelhetõ meddõ rozsnok például átlagos nitrogénellátottság mellett legfeljebb 30–40 cm, de a kora tavaszi nitrogénmûtrágyázás hatására akár fél méternél is nagyobb lehet.

Száraz termõhelyeken, aszályos nyári idõjárás esetén arra kényszerülhetünk, hogy feltörjük a gyeptakarót. A vízkonkurencia fellépése elõre jelezhetõ, az ápolási munkák (mulcsozás) idõben való elvégzésével és az ültetvény vízállapotának rendszeres ellenõrzésével a jelentõs aszálykárok elkerülhetõk, mérsékelhetõk. A friss vetést azonban lehetõleg minél késõbb kaszáljuk, a fiatal növényeknek így több idejük marad gyökérrendszerüket kifejleszteni. A gyakori mulcsozás csökkenti a gyep párologtató felületét, egyúttal nagyobb esélyt ad a kisebb vízigényû fajok fennmaradására. A túl ritkán végzett kaszálás hatására könnyen felszaporodhatnak az erõs növekedésû, vízigényesebb fajok.

A tápanyag- és vízkonkurencia elkerülése érdekében a talajápolás rendszerét a termõhelyi és az idõjárási viszonyokhoz igazodva alakítsuk ki. A takarónövényeket a termõhely és az ültetvény sajátosságai szerint válasszuk meg. Termékeny szõlõtalaj legkönnyebben sokfajú növényzettel alakítható ki. Száraz borvidékeken, sekély termõrétegû, rossz vízgazdálkodású talajokon ne kísérletezzünk állandó növénytakaró kialakításával.