MENÜ

Egy repce nem csinál nyarat!

Oldalszám:
Nagy László 2014.04.18.

Észrevételeim a fajták megválasztásának szempontjaihoz

 

 

A sikeres repcetermesztéshez technikailag, vegyiparilag, biológiailag, szakismeretileg európai szinten hálistennek minden itt van, és mûködik Magyarországon. Az általános és folyamatos sikert alapvetõen a technológiai hibák és az extrém idõjárási körülmények sokkal inkább korlátozzák, mint a fajtaválasztás. Különösen hangzik ez egy repcenemesítõtõl, de éppen emiatt tartom szükségesnek, hogy a fajtaválasztásról leírjam gondolataimat.



A fajtaválasztás csak kis, de fontos része a sikernek

A gazdasági siker az adott körülmények közötti technológiai elemek harmonizálásával érhetõ el. (Nem biztos, hogy a legnagyobb hozammal!) Ezen belül a biológiai alap szerepét neves szakemberek véleményével egyetértve 5–7% körülinek becsülöm. Ez természetesen azért nem kis rész! A mintegy 100 fajtának és a reklámoknak köszönhetõen ebben a kis szegmensben mégis sokkal felfokozottabb az érdeklõdés és a nemesítõ házak közötti versengés, mint a többi 90%-ot illetõen. Ennek egyszerû oka a profit. Egy gép eladása – az alkatrész pótlásától eltekintve – csak egyszer hoz profitot, míg a vetõmag eladás évente! (Igaz, tudni kell, hogy az egyre növekvõ elvárásoknak megfelelõ fajták elõállítása irdatlan pénzbe kerül a kutató mûhelyeknek.)



A jó fajta követelményei

A legfontosabb a megfelelõ termõképesség, amihez szorosan társul a termésbiztonság, mivel valódi értéket csak együtt jelenthetnek. Fontos részletek még a jó télállóság, betegség és pergés ellenállóság, egyszerre érés, beltartalom stb. is, de külön kiemelkedõ az ökostabilitás. Ez utóbbit a fajták tömegének egyre rövidülõ életében a gazdáknak nincs is módjuk igazából kipróbálni.

Aktuálisan elõbbre kerül a szárazságtûrés és a télállóság. Utóbbira példa a 2002/3 télen hirtelen bekövetkezett nagy hideg miatti jelentõs kifagyások, melyek néhány nagy termõképességû nyugat európai fajta jelentõs károsodását, vagy teljes kifagyását eredményezte, pedig a megelõzõ 2–3 évben igen jó terméseket produkáltak és nagy területen el is terjedtek. Az újabb aktualitás a szárazságtûrés, ill. kisebb vízigény, a nem igazán, ideális repcetermõ területekhez való alkalmazkodás várható igénye is. Gondolok itt a biodízel alapanyag iránti növekvõ igény, és ennek következtében a „húzó” ár miatti jelentõs termõterület növekedésre. Ha figyelembe vesszük a vetésváltási követelményeket – különösen, hogy nagy napraforgó termesztõ ország vagyunk és közös betegség a Sclerotinia – kénytelen-kelletlen a repcetermesztõ terület jelentõs része át fog „csúszni” a kevésbé alkalmas termõterületekre.

Természetesen (?) a gyakorlat szerint nincs olyan nemesítõház, amely egyetlen fajtáját is ne tartaná ezen körülményeknek megfelelõnek. Végülis a gazda nyakába hárul a döntés vagy mégsem egészen? Nézzük át a szokásokat.



Hol az „ajánlati fajtalista?

Lassan tíz éve már, hogy rendelet kötelezte az Országos Mezõgazdasági Minõsítõ Intézetet (OMMI), hogy az évente kiadott „Minõsített fajták”-tól függetlenül, a termelõk számára egy szûkített „Ajánlati listát” készítsenek. (Nemcsak repcérõl.) A mai napig ez nem lett teljesítve, de mentségükre szólva, szerintem hiteles teljesítést az adott vizsgálati feltételek és pénzügyi keretek között én sem vállalnék. A „miért nem”-ekrõl csak két dolgot emelek ki:

1. Kutatásra a GDP egyik legkevesebb %-át költõ országban képtelenség valóban objektív, megbízható, befolyásoltság mentes, nagyszámú üzemi tapasztalatok adatait felhasználó összegzésre.

2. Bármely nagy multinacionális cég, melyek bérkísérletei jelentõsen járulnak hozzá az OMMI – egyre csökkenõ állami finanszírozású – költségeihez, a fajtáik esetleges mellõzése miatt beláthatatlan korrupciónak, és az erõs nemesítõházak közötti háborúnak adnának táptalajt.



Marad(t) tehát a békesség, és ki-ki a progresszív piaci hatékonyságnak arányában ér el sikert, hogy adott esetben 4–15 mindenben azonos értékû fajta közül melyik lesz az ország vetésterületébõl 30 vagy 3%. Itt lépnek be a közbülsõ, de legmeghatározóbb szereplõk, az integrátorok.

Tulajdonképpen õk képviselnek egyfajta „ajánlati listát”, aminek fajta-értékbeli objektivitása némileg kétséges. Magánbeszélgetéseken tapasztaltam, hogy jónéhány gazda mit tehet, ha az úgynevezett ajánlati listától eltérõ fajtát akar leszerzõdni. (Nem könnyû, hisz egyszerû árukapcsolásról van szó, mivel „csomagban” kedvezményesen, sõt áruhitelben kaphatja az ajánlott vetõmagot, növényvédõ szert stb.) Ettõl a gazda 3 lehetséges módon térhet el.



1. Saját tapasztalataira hivatkozva meggyõzi az integrátor képviselõjét az ajánlattól eltérõ fajtára és kifejezetten ezen fajta vetõmagját kérje, amit az integrátor esetenként el is fogad.

2. Látszatot keltve elfogadja az integrátor ajánlatát, de csökkentett vetõmagnormát igazolva és használva vásárol is az „ajánlatból”, de a terület másik felén az általa favorizált fajtát veti, sok esetben saját magfogásból, ami töredék vetõmagárat is jelent, természetesen vállalva a minõségromlás kockázatát.

3. Keresleti piaci helyzetben lemondja az integrátori kedvezményeket és a saját értékesítés mellett dönt.



Fentiekbõl kitûnik, hogy a gazda meglehetõsen szûk kényszerpályán mozoghat, de aki igényes, az saját üzemi kísérleteket végez. Ez csak akkor nem válik önbecsapásnak, ha valóban maximálisan homogén körülmények között történik. (Nem úgy hogy a fajta ezen a táblán ennyit adott, a másik fajta a másikon meg annyit, vagy rosszabb esetben – ilyeneket is tapasztaltam – egy-egy új fajtát elvetnek a kimaradt reszli táblába, vagy szélére, netán a forgóba.)



Az elkötelezetlen termelõ mégis mi alapján döntsön?

Legnehezebb döntési helyzetben a kevés gyakorlattal rendelkezõ, de a biztos keresletre vágyó termelõk vannak (mi a biztos ma? a szerzõ megjegyzése). Úgy prognosztizálható, hogy tényleg hosszabb távon is szükség van a repcére, tehát az ilyen vállalkozók száma nõni fog.

Sokat segít az OMMI évente megjelenõ kiadványa, ami kísérleti helyenként – is – bemutatja az éves kisparcellás kísérletek eredményeit. De ez nem minden. Magam sok éve vizsgáltam az egyes kísérleti helyek eredményei mellett, az adott fajták helyezési rangsorát, ami nem szerepel a kiadványokban, elsiklik a végeredményben. Így tapasztaltam, szinte rendszeresen, hogy a fajták túlnyomó része a helyezési sorrendben olyan óriási különbségeket mutatnak, ami gyakorlatilag elképzelhetetlen. Van bizonyos ökospecifikusság, de az már felül, illetve alul múlja a megbízhatóságot, hogy adott fajta, illetve fajták egyik helyen 4.-ek, míg másik helyen 20.-ok, ráadásul másik fajtánál ez fordítva jelentkezik! Ez a napnál is világosabb, hogy kísérleti hiba (ezt mutatják a magas Sz.D és C.V. értékek is), de végülis „kijön” egy kísérleti átlag, amit egy-egy kísérleti hely kimagaslóan plusz, vagy mínusz érték 5–10 sorrendi helyet változtathat. Egy biztos: a nagyon elöl és a nagyon hátul szereplõ fajták között nyilvánvaló a különbség. Az elmúlt 15 év szignifikanciáját (Sz.D.) vizsgálva megállapítható, hogy matematikailag az átlagértéktõl max 1–3 fajta volt rosszabb vagy jobb. Tehát nincs rossz fajta! Bizton állítom, hogy a „legrosszabb”, illetve úgy szereplõ fajta jó bánásmód mellett az országos termésátlag – genetikai potenciált tekintve – megduplázható. A jobb persze nyilvánvalóan mindenki számára logikusan csábítóbb, amit a bevált úgynevezett „fajtarepcék” mellett egyre inkább a hibridek felfutása igazol. (Itt be kell kalkulálni, hogy a hibrideknél – és más növények esetén is – a fajtavédelem többnyire nagyobb súlyt jelent, mint a plusz produktum, hisz számos üzemi kísérlet mutatja, hogy bizonyos hibrideket több „fajtarepce”.)

A „profi” termelõk az elõbb leírtakat jól tudják és saját tapasztalataikat is figyelembe véve különösebb fajtaválasztási tanácsadásra nincs is szükségük. A kicsit „hiúbbak” nem is tartanak rá igényt, ám mit tanácsolhatok azon kevésbé gyakorlottak számára, akik netán nem ideális feltételekkel rendelkeznek, de a biztosabb jövedelem reményében „belevágnak”, vagy növelik repceterületeiket?



A még nem profiknak szóló tanácsok

1. A kifejletlen szaktanácsadási hálózat híján a szakmai – akár autodidakta módon való – képzés, a hatékony (nem csak reklámon alapuló) inkább a sikeres és szövetségre hajlandó gazdabarátságra való törekvés.

2. Ne szédítsék meg az egyre nagyobb mértékben „eladni – eladni – eladni” azon cégek vegyi, technikai, biológiai stb. termékei, amik a szuper termelési eredményekhez alig-alig nélkülözhetõk ugyan, de eszméletlen költségtömeg felé hajszol, és ha már csak fél útig jutunk el (minden technikai, technológiai stb. költséget tekintve), már nincs visszaút! S ha termõhelyi adottságaink nem is igazán optimálisak, ráadásul egy-két rossz évjárat hatalmas invesztíciót vihet el.

3. Törekedjünk az okos költségtakarékosságra és fõleg a költséghatékonyságra! Korábban közölt ökonómiai számításaimból jól kiderül, hogy kisebb hozamból is nagyobb költséghatékonyság érhetõ el.

4. A legújabb hibridek jól bizonyítanak, de ha nincs víz, semmit sem ér a szuperlatív stílusban megfogalmazott reklám. Legjobban az adott terület gazdája ismeri területét, s aki sokéves átlagban pl. 3–4 t/ha búzát arat, az hiába vet bármilyen hibridet, nem fog ugyanannyi repcét betakarítani, jó esetben csak a felét.

5. Minden talajon ügyeljünk a talajélet folyamatos fenntartására és ne „ad hoc” jelleggel vessük a repcét, hanem tervszerûen, már évekkel elõre készülve úgy, hogy az agresszív kétszíkû gyomok már az elõzõ kultúrában (rendszerint gabona) kiírtásra kerüljön. (A „jó magágy” témáját külön cikkben taglaltam.)

6. Fontosak a környékbeli sikeres gazdáktól szerzett információk, de esetleg elfogultak, ezért mindenkinek ajánlom, hogy homogén körülmények között és jól dokumentálhatóan 1–2 fajtából – hibridbõl és fajtarepcébõl – saját vizsgálatra vessen a tábla közepébe egy-egy csíkot.

7. Legtöbb tapasztalat esetében a hibrideknél regisztrált többlettermés éppen annak köszönhetõ, hogy az igen drága vetõmag miatt megnõ a gondoskodás, s természetesen „jön is” az eredmény. Ezt kell tenni a többi vetõmaggal is!