A legelõ szarvasmarhák ivóvíz-ellátásának lehetõségei

Az uniós támogatások hatására a húsmarha létszám dinamikusan nõtt, az anyatehén jogosultság megközelíti a 120 ezret. Ezen belül a legeltetett húsmarhák és vemhes üszõk száma ettõl még ugyan elmarad, de a közeljövõben a jelenleg még istállózott – estenként fejt – magyartarka állományok legeltetése költségtakarékosság folytán elkerülhetetlen lesz. Sajnálatos módon a tenyészüszõ-nevelésben a legeltetés szerepe mind a mai napig elmarad a kívánatostól, sok tejtermelõ gazdaság – kényszerbõl vagy sajátos felfogásból – a tenyészüszõket is szántóföldi tömegtakarmányokkal (szilázs, szenázs) eteti. A legeltetés sikere, a legelõ szarvasmarhák zavartalan fejlõdésének és termelésének fontos elõfeltétele a folyamatos és egészséges ivóvíz-ellátás. Ennek jelentõsége a szélsõségesre hajló idõjárási viszonyok, a gyakori hõség folytán még hangsúlyosabb.



A legelõ szarvasmarhák vízszükséglete életkortól, teljesítménytõl és az idõjárástól is erõsen függ. Vízszükséglet kiszámításánál – kalkulálva a különbözõ veszteségekre is – növendéküszõk esetében 30–40, anyatehenek esetében 50–70 liter napi fogyasztással számolhatunk.



1. A vízellátás megoldásai

A vízellátás legegyszerûbb módon természetes felszíni vizekbõl történhet. A vonatkozó elõírások (MSZ 319:1982) értelmében gazdasági haszonállatnak csak ivóvíz minõségû itatóvíz adható, felszíni vizeink többsége azonban többé-kevésbé szennyezett, emiatt ezzel a lehetõséggel a gyakorlatban csak kivételesen számolhatunk.

Azokon a legelõ területeken, amelyek kommunális vízhálózathoz közel fekszenek, szárnyvezeték-kiépítéssel létesíthetünk itatási lehetõséget. Egyes kisebb, elsõsorban helyi vízmûvek kapacitása azonban nem elégséges az állomány vízigényének kielégítésére, emiatt nem biztos, hogy kapunk csatlakozási engedélyt. Amennyiben az engedélyt megkapjuk, meg kell terveztetni, majd meg kell építeni a vízhálózatunkat. A várható költségeket az 1. táblázat tartalmazza.






 

Amennyiben nincs lehetõség kommunális hálózatra csatlakozni, egyedileg kell megoldani a víznyerést. Erre többféle megoldás is létezik. Foglalhatunk forrást, amennyiben a területen van ivóvíz minõséget adó forrásunk. Ehhez szintén szükséges vízjogi engedély. (Vízjogi engedély beszerzése: a Környezetvédelmi-Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelõség, Pécs.)

Sajnos azonban ritka, hogy olyan forrást találjunk, amelynek vízhozama eléri a szükségest, a vízjogi engedélyek kiadása pedig nagyon szigorú feltételekhez kötött.

Gyûjthetõ a csapadékvíz talajba épített ciszternába. Csak ott érdemes, ahol a vízellátás más módszerrel nem oldható meg, és a vízigény nem nagy. A földfelszínre érkezõ csapadékvíz ivásra nem alkalmas, fizikailag és kémiailag szennyezett, ezért tisztítani kell. A csapadékvíz tárolását megfelelõ mélységben a földbe süllyesztett ciszternával lehet megoldani. A süllyesztés célja, hogy a ciszterna vize földhõmérsékletû (kb. 10–12 °C) legyen, nehogy a felmelegedés következtében erõsen algásodjon.

Megfelelõ minõségû, és megfelelõ mennyiségû vízhez juthatunk a legelõterületen saját kút telepítésével. A leggyakrabban használt kúttípusok a fúrt kút, az ásott kút és a csápos kút.

A már hosszú idõ óta legelõként használt területeken gyakran találhatunk ásott kutat (pl. gémeskút). Jellemzõje, hogy nem túl mély, a második, vagy harmadik vízzáró rétegig ásták (8–25 m). Vízhozama folyamatos kitermelés mellett 4–600 liter lehet óránként, állapottól függõen.

Ha új kút telepítésére kerül sor, ma már szinte kizárólag fúrt kút jöhet szóba. Noha telepítésük költséges, rendeltetésszerû használat mellett akár 30–40 évig szolgál megfelelõ mennyiségû és minõségû vízzel. Mélységüket a megcélzott vízmennyiség, a kitermelés sebessége, és a vízrajzi viszonyok határozzák meg. Dél-dunántúli körülmények között itatásra alkalmas kutat elõzetes tervezés és engedélyeztetés után kb. 80 méter mélységig fúrnak. Ezen kutaknak a vízhozama széles határok közt változhat, 6–20 m3 óránként, és már kevéssé függenek a felszíni környezet csapadékviszonyaitól, nagy biztonsággal szolgáltatják a szükséges vízmennyiséget.

Felszíni vizek közelében lehetõség nyílik csápos kutak telepítésére, melyekkel a felszíni vizekbõl tudunk kinyerni megfelelõ mennyiségû és minõségû ivóvizet.








 A csápos, vagy szûrõkút mûködése egyszerû. A tó, vagy folyó medrétõl bizonyos távolságban képezik ki a függõleges kútaknát, majd abban a mélységben, ahol a legtöbb víz áramlik a kútba, vízszintes irányba perforált csöveket helyeznek el. Ezek fokozzák a kút vízadó képességét, hiszen a víz még nagyobb felületen áramolhat be. Mivel a talajon keresztül kell áramolnia a víznek, mire a felszíni vízbõl a kútba jut, a talaj megszûri azt. Sokkal sekélyebbre kell építeni, ezért költségei is alacsonyabbak.

Szót kell még ejteni az ivóvíz kiszállításáról, mint az ivóvíz-ellátás egyik, a gyakorlatban széles körben elterjedt módjáról. Abban az esetben, ha nincs rendelkezésre álló kút, sem megfelelõ felszíni víz, és nem áll módunkban kutat telepíteni, vagy kommunális hálózatra csatlakozni, a vizet ki kell hordani az állatokhoz a legelõre. Ezt leggyakrabban lajtos kocsival teszik meg. Természetesen ebben az esetben nem terheli az itatást jelentõsebb beruházási költség, az üzemeltetés azonban igen jelentõs költségekkel jár. A felhasznált víz mellett a szállítás költségei igen jelentõsek.

Utóbbit legjobban egy példával lehet érzékeltetni. Szükséges hozzá egy erõgép. Legyen ez az MTZ-82. Vegyünk hozzá egy átlagos méretû kéttengelyes lajtot (3,5 m3), és 30 percnyi távolságra 150 húsmarhát. Az állatok napi vízigénye 7,5 m3 víz. Ezt 3 fordulóból lehet csak fedezni. A 3 óra lekötött idõ a gépnek, és a lajtnak. Ez idõ alatt a gép költségei 3 × 1043 Ft üzemanyag, 3 × 832 Ft munkabér és közterhek, 3 × 752 Ft karbantartási költség, 3 × 57 Ft karbantartási és egyéb költség a lajtos kocsira, plusz 10,5 m3 víz díja (210 Ft/m3) Ez összesen 10257 Ft költség naponta, a teljes szezont figyelembe véve ez kb. 1,9 millió forint! További hátrány, hogy a vízellátást rendszeresen ellenõrizni kell.

Megállapítható tehát, hogy a mobil ivóvízellátás nem költséghatékonyabb a telepítettnél. Azokban az esetekben, amikor a terület rendszeres legeltetése garantált, a kiépített vízellátást kell elõnyben részesíteni.

Gyakori területváltások esetén, amennyiben a területeknek nincs közös határa, amelyre az itató szigetet telepíthetnénk, a mobil ivóvízellátás lehet az egyedüli jó megoldás.



2. Itatótípusok és kiszolgálásuk

Legelõn tartott állomány esetén olyan itatórendszert válasszunk, amely az állatok szükségleteit folyamatosan, lehetõleg csekély karbantartási igény mellett, felügyelet nélkül tudja kielégíteni. Korábban, a nyílt víztükrû itatók használata volt általános. Ezek itatóvályúk voltak, melyekben úszószelep tartott állandó vízszintet. Mindig volt bennük elegendõ mennyiségû víz, ám ehhez könnyen hozzáfértek madarak, rágcsálók, szennyezte a szél, illetve a nagy szabad felszín miatt könnyen felmelegedett és elpárolgott a víz.

Ma már léteznek olyan itatók, amelyek elszigetelik az ivóvizet a környezettõl, és ahhoz csak a haszonállat képes hozzájutni. Ezek a mára már közismertté vált labdás, hõszigetelt itatók. Teljesen energiamentesen képesek a kritériumoknak megfelelõ minõségû ivóvizet szolgáltatni. Beszerzésük könnyû, számos cég forgalmaz különbözõ méretû és típusú változatokat (2. táblázat).






 

Az itatók méretének megválasztásakor figyelembe kell venni a faji sajátosságokat, valamint az állomány nagyságát. Ez alapján például egy kétlabdás 61 × 91 × 46 cm-es 91 liter ûrtartalmú itató 100 húsmarha, vagy 150 növendék szarvasmarha vízigényét képes kiszolgálni legelõn.

Kommunális vízhálózatról üzemeltetett hõszigetelt itató esetében minden átalakítás szükségtelen. Saját vízhálózat kialakítása esetén viszont szükséges némi kiegészítés. Ez pedig a kitermelt víz közti tárolása. Kútból a szivattyú által feltermelt vízmennyiséget nem tárolhatjuk teljes egészében az itatóban annak méretbeli korlátai miatt. Másrészrõl a szivattyúk gyakori elindítása és leállítása mindössze néhány liternyi vízért a szivattyút túlzottan igénybe veszi, és hasznos élettartamát nagymértékben csökkenti.

Két megoldás javasolható ez esetben. Villamos árammal ellátott területen egy hidrofor beszerzése és telepítése a legkézenfekvõbb. Ennek a költségei a legalacsonyabbak. Egy hidrofor képes akár nem túl mély kútból, akár ciszternából felszivattyúzni, és nyomás alatt tárolni a vizet, mellyel az itatókat táplálhatjuk.

Villamos árammal nem ellátott területen célszerû a köztitárolást a felhasználás szintje felett végezni. Ez nem jelent mást, mint hogy az itatónk mellett, attól magasabban egy megfelelõ méretû hõszigetelt tárolót létesítünk. Ez lehet egy mindössze 80–100 cm magas lábazatra helyezett 1000 literes mûanyag tartály (nettó beszerzési ára 24000 Ft), illetve néhány fém, vagy mûanyag hordó, amit a szivattyú tölthet. A köztitárolóból gravitációs úton jut el a víz az itató úszószelepéig.

Ideális esetben természetesen hidroglóbusz vagy agroglóbusz is telepíthetõ, ám ez jelentõs mértékben növeli a költségeket (a legkisebb, 1860 literes hidroglóbusz telepítési költsége kb. nettó 1,7 millió Ft).