Átállás a sikeres bioszõlõ-termesztésre

Az átállás folyamatát úgy tehetjük nagyobb zökkenõktõl mentessé, ha kellõképpen felkészülünk rá; menetét a helyi adottságoknak megfelelõen, lépésrõl lépésre megtervezzük. Minél több szempontot veszünk figyelembe a tervezés során, annál egyenesebb út visz a sikeres biotermesztés felé.

Rászánjuk-e magunkat?

Sokan egész egyszerûen azt hiszik, hogy a biotermesztésre való áttérés fõ indoka anyagi természetû. Szerintük a bioszõlészek azért hagynak fel a szintetikus szerek kipermetezésével, hogy ezzel is csökkentsék a növényvédelem költségeit. Ráadásul a biodiverzitásra való hivatkozással az ültetvényeket gazosan hagyják, így még a talajmunkákon is spórolnak. A boraikat mindennek a tetejébe emelt áron mérik, arra hivatkozva, hogy: „-Kérem, ez bio!” Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy a biotermesztésre való áttérés motivációi élén egyáltalán nem a gyors anyagi haszonszerzés áll. Az természetesen vitathatatlan, hogy a bioszõlészek is eredményes gazdálkodásra, jó minõségû szõlõ elõállítására törekednek. E mellett azonban hangsúlyt fektetnek az ökoszisztéma védelmére és termékeik szermaradványoktól való mentességére is. Az kétségtelen tény, hogy a biotermesztõk nem használnak szintetikus úton elõállított mûtrágyákat, növényvédõ- és gyomirtó szereket. A tápanyag-utánpótlást szerves trágyákra, a talaj termékenységének fokozására alapozzák. Kemikáliák helyett a károsítók ellenségeit, valamint a természetes eredetû kondicionáló- és növényvédõ szereket részesítik elõnyben. Az ökoszõlészek munkájuk során a természetes szabályozó mechanizmusokra, az ültetvény változatos élõ környezetére, fajokban gazdag növény- és állatvilágára támaszkodnak. Azt tûzik ki célul, hogy egyensúly jöjjön létre a szõlõ, a kórokozók, kártevõk, továbbá a károsítók és antagonistáik között. Ennek létrehozásáért azonban sokat kell fáradozni.

A biotermesztés nem folytatható sikeresen kellõ elszántság, szakmai elhivatottság nélkül. Az átállás során az elsõ, igen fontos lépés az, hogy leküzdjük a felmerülõ aggályainkat. Ezek egyáltalán nem alaptalanok! És az csak egy a sok közül, hogy szõlész társaink gúnyosan összemosolyognak a hátunk mögött. Tisztában kell lennünk többek közt azzal, hogy a biotermesztésben engedélyezett szerek csak kis fertõzési nyomás mellett alkalmazhatók eredményesen, a betegségek nagyobb mértékû fellépése esetén nem feltétlenül hatásosak. Számolnunk kell azzal is, hogy a mûveletek – a közhiedelemtõl eltérõen – többletköltséggel járnak. A kisebb hatékonyságú szerek miatt több növényvédelmi beavatkozás válhat szükségessé. Nagyobb gondosságot igényelnek a zöldmunkák, de költségnövelõ tényezõ a takarónövényes technológia is. Minden fáradozásunk ellenére sem lehetetlen, hogy egyes évjáratokban a termés egy része teljesen tönkremegy.

Mi sarkallhat mégis az áttérésre? Az indokok közül a környezettudatos termesztést, természeti környezetünk iránti felelõsségérzetet emelhetnénk ki. Rajtunk is áll, milyen állapotban adjuk át utódainknak a Földet. Ez azonban nem mindenki számára elég súlyos érv ahhoz, hogy ilyen jelentõs kockázatvállalással és gazdasági nehézségekkel is járó terhet a nyakába vegyen. Említhetjük a fogyasztók egészségének a védelmét és a biobor magasabb marketing értékét is. Köztudomású azonban, hogy a borok javarészt csak szakszerûtlen kezelés esetén tartalmaznak szermaradványt. Az sem vitás, hogy a bioborokat nem feltétlen lehet az átlagot lényegesen meghaladó áron értékesíteni. Egy felmérés szerint az átállás érvei közül a felsoroltak is szerepet játszanak ugyan, de a döntés során az esik legnagyobb súllyal a latba, hogy a biotermesztés választásával mentesülünk a veszélyes, sok esetben allergiát okozó, mérgezéssel fenyegetõ vegyszerek használatától.

Hogyan is állunk a bioszõlõ-termesztésre való átállással Magyarországon? A hazai ellenõrzõ és tanúsító szervezet, az IFOAM által akkreditált Biokontroll Hungária Kht. adatai szerint 2006-ban az ellenõrzött szõlõterületek nagysága 593 ha volt; ebbõl 197 ha-t tett ki az átállás alatt álló ültetvények felülete. Összehasonlításként érdemes említést tenni a Bio-Ausztria területi fejlõdésérõl. 2001-ben az osztrákok összesen 700 ha bioszõlõvel büszkélkedhettek, de bioültetvényeik nagysága 2005-re 1657 hektárra emelkedett.



Helyzetértékelés

Az átállás az az idõtartam, mely az ökológiai gazdálkodás kezdete és a képzõdött termék ökológiai jelölhetõsége között eltelik. Az átállás hivatalosan azon a napon kezdõdik el, amikor a termelõ az ellenõrzõ szervezettel szerzõdést köt. Szõlõültetvények esetén az átállás idõtartama – az elsõ betakarítást megelõzõen – általában három év. Ne feledkezzünk meg arról, hogy már az átállási idõszak elsõ napjától be kell tartani a biotermesztésre vonatkozó követelményeket!

Az áttérés egyik legfontosabb feladata az átállási terv elkészítése. Ez tartalmazza a szõlõgazdaság kiindulási helyzetének felmérését, az áttérés fontosabb lépéseit és az elérendõ célokat. Ne hanyagoljuk el az ültetvények átállás elõtti helyzetének aprólékos feltárását! Ez azért lényeges, mert csak ennek, illetve a helyi sajátosságok ismeretében tudjuk reálisan kidolgozni az áttérés ütemezését. A talajápolás átalakítása veszi igénybe a legtöbb idõt, ezért célszerû ezzel kezdeni. Már az átállás hivatalos megkezdése elõtt érdemes belevágni a talajápolás rendszerének átállításába. Elsõként a talaj állapotát vegyük górcsõ alá. A talaj termékenységét legkönnyebb közvetetten, a szõlõ hajtásnövekedése, a beérett vesszõk hossza, illetve a hiánytünetek megjelenése alapján lehet megbecsülni. Nem kerülhetõ el azonban a talaj szerkezetének, jellemzõinek közvetlen vizsgálata sem. A talaj értékelésére az ökoszõlészek a kémiai analízis alkalomszerû elvégzése mellett az ásópróba egyszerû módszerét is választhatják. Az ásópróba során mintegy 30 cm mély, 15–20 cm széles talajszelvényt célszerû kiemelni az e célra kifejlesztett mintavételi ásóval. A szelvény alapján megismerhetjük többek közt a talaj szerkezetét, a fennálló tömörödöttség jellegét, a tömör réteg elhelyezkedését, a gyökerekkel való behálózottság mértékét, továbbá a humuszos réteg sajátosságait. Az ásópróba lehetõséget biztosít a makroszkopikus talajélet tanulmányozására is. A tápanyag-utánpótlás tervezése érdekében természetesen meg kell vizsgáltatnunk a talaj humusztartalmát és a felvehetõ tápanyagok mennyiségét is.

A tervek elkészítése szempontjából nem közömbös az ültetvény szerkezeti kialakítása sem. Az átállás ott okoz a legkevesebb gondot, ahol jól szellõzöttek a sorok és viszonylag széles, 2 m körüli a sortávolság. Elõnyt jelent a rezisztens, toleráns termõfajta, a legalább 70 cm-es törzsmagasság, illetve a nem túlságosan zsúfolt hajtásrendszert adó tõkeforma.

Fontos, hogy körültekintõen felmérjük az eddigiekben alkalmazott termesztéstechnológia hatásait. A talajmûvelés rendszerének tervezése elõtt értékelni kell a sorköz- és soralja-mûvelés, a herbicidhasználat korábbi gyakorlatát, vizsgálni kell az ültetvényben elõforduló növényfajokat, jelzõnövényeket. Hasonlóan részletes elemzést igényel a korábbi növényvédelmi technológia; célszerû áttekinteni a szerhasználatot, de arról is érdemes meggyõzõdni, hogy milyen arányban fordulnak elõ a károsítók és a hasznos szervezetek.



Talajápolás, tápanyag-utánpótlás

A célunk az, hogy jó talajszerkezetet, aktív talajéletet hozzunk létre. A biotermesztés elveinek betartásával a termékeny talaj idõvel külsõ beavatkozás nélkül is képes biztosítani a szõlõ tápanyagokkal való ellátását. A talajápolás mûveleteit a kiindulás helyzete szerint tervezzük meg. Amennyiben a meglevõ növénytakaró összetétele megfelelõ, csak a talaj szerkezete tömörödött, akkor mindössze a növényállomány lazítása indokolt. Megfelelõ talajszerkezet, de kedvezõtlen összetételû növénytakaró esetén kísérletezhetünk felülvetéssel is. A szõlõtalajok többsége kisebb-nagyobb mértékû beavatkozást, javítást igényel. A talaj meliorációját célszerû minden második sorközben kezdeni. Ennek jól bevált módja az, hogy elsõként viszonylag sekély (kb.15 cm-es) lazítást végzünk, majd olyan egyéves fajokat vetünk, melyek intenzív gyökérnövekedésûek, s a kevésbé termékeny talajokon is jól tenyésznek (1. ábra). A következõ évben – a tömörödött réteg elhelyezkedésétõl függõen – mintegy 20–25 cm mélyen lazítsuk a talajt. Ezt követõen évelõ növényekbõl álló magkeveréket ajánlott vetni. Használhatunk pillangós virágúakat, de más fajokat, akár fûféléket is. A minden második sorközben végrehajtott talajjavítást követõen a munkát az eddig „közlekedõ útként” használt sorközökben folytassuk.

A talaj alacsony humusztartalma esetén feltétlen gondoskodnunk kell a szerves anyagok pótlásáról. Ennek elsõsorban ott van jelentõsége, ahol korábban egyoldalú mechanikai mûvelést folytattak (2. ábra). A szerves anyagot egyébként talajtakarás formájában is kijuttathatjuk; a takaróanyagot a meliorációra váró, takarónövény nélküli sorközökben helyezhetünk el (3. ábra).

Az áttérés idõszakában még nem bízhatjuk a növény ellátását a természetes folyamatok révén felvehetõvé váló tápelemekre. Kedvezõtlen adottságú termõhelyeken a szõlõ közvetlen tápanyag-utánpótlása céljából a humusztartalmat növelõ szerves trágyák mellett gyorsan feltáródó trágyaféleségeket (pl. baromfitrágyát) is juttassunk ki az ültetvénybe.

Az átállási idõszak növényvédelmérõl

Az átállásra váró szõlõültetvények esetében többnyire nem beszélhetünk fajokban gazdag biocönózisról. Idõ kell ahhoz, hogy a károsítók mellett más élõlények is betelepedjenek, s kiegyensúlyozott életközösség jöjjön létre. A növényvédelem sikere érdekében fokozott figyelemmel kell nyomon követnünk a növényvédelmi elõrejelzéseket. E mellett rendszeres helyi megfigyelésekkel is ellenõrizzük a károsítók és a hasznos szervezetek populációjának az alakulását. Az áttérés idõszakának elején célszerû megkezdeni a hasznos szervezetek, elsõsorban a ragadozó atkák telepítését. Szintén ekkor érdemes belefogni az ültetvények szomszédságában lévõ cserje- és facsoportok állapotának a felmérésébe; hiányuk esetén szervezzük meg létesítésüket. E munkát egészítsük ki madárvédelemmel, a békák, sünök, gyíkok búvóhelyéül szolgáló építmények (pl. kõrakások) kialakításával.

Ténykedésünk „gyümölcseként” arra is fel kell készülnünk, hogy a hasznos szervezetek mellett olyan károsítók is megjelenhetnek a szõlõben, melyeket eddig csak hírbõl ismertünk. Fontos, hogy az elsõ évekre részletes növényvédelmi tervet készítsünk. A kapkodás elkerülése végett valamennyi károsító ellen dolgozzuk ki a védekezés engedélyezett szerekkel megvalósítható stratégiáját. Készüljünk fel az egyes kórokozók, kártevõk által okozott károk felbecslésére, a gazdasági kárküszöb értékének a megállapítására. A kórokozók közül a legtöbb nehézséget általában a peronoszpóra és a lisztharmat jelenti. Ellenük elsõsorban réz-, illetve kéntartalmú szerekkel védekezhetünk. A szermennyiség tekintetében érdemes – az ültetvény sajátosságaihoz igazodva – a lehetõ legkisebb, de még hatékony dózist meghatározni. Ennek vizsgálatát azonban lehetõleg ne az átállás elsõ idõszakára ütemezzük. Felhasználhatunk különbözõ növényerõsítõ szereket is, de ne becsüljük túl várható hatékonyságukat.

A fitofág atkák elleni védekezésben az átállás elsõ éveiben még nem építhetünk a ragadozó atkákra; fel kell készülnünk az ellenük engedélyezett szerek (pl. paraffinolajok, káliszappan) használatára. Fordítsunk kellõ figyelmet a szõlõmolyok megfigyelésére is. Ellenük szükség esetén a különbözõ Bacillus thuringiensis készítményeket vethetjük be. Az átállás idõszakában – kellõ tapasztalat hiányában – érdemes a kezelést megismételni. A késõbbiekben megfigyeléseink, adataink birtokában csak a legérzékenyebb területekre, fajtákra korlátozhatjuk a szer alkalmazását.