Szemes termények tartósítási eljárásainak ökonómiai összefüggései

A szûk raktárkapacitás indokolttá teheti a takarmányozási célú szemes termények fóliahengerben történõ tárolását. Jelen rövid tanulmányban hagyományos és újszerû takarmánytartósítási, tárolási és elõkészítési módszerek összehasonlító ökonómiai vizsgálatait tûztem ki célul, abban a reményben, hogy az eredményeket és következtetéseimet a mezõgazdasági termelésben dolgozó gazdasági vezetõk és szakemberek részben vagy egészben adaptálni tudják saját üzemükre.




Az egyes tartósítási módszerek alkalmazási körülményei

A szemes kukorica anaerob erjesztéssel történõ tartósítása alapvetõen akkor ajánlott, amikor a termény nedvességtartalma 26–28%-nál magasabb. Az egész szemeket is lehet erjeszteni, de élettani és gazdasági szempontból is elõnyös, ha a takarmányt már ekkor elõkészítjük közvetlen feletetésre, roppantással vagy darálással.

A termények aerob módon történõ tartósítása akkor célszerû, ha a szemek víztartalma 22–25% alatti. Bár magasabb nedvességû szemek is tartósíthatók megfelelõ készítményekkel, de a magasabb dózis miatt ebben az esetben az erjesztés már gazdaságosabb. Ez a módszer is ötvözhetõ elõkészítéssel.

A szerves savas szemes termény elõkészítési és tárolási technológiáknak akkor lehet létjogosultsága a gyakorlatban, ha egyrészt a kezelt terményt nagy biztonsággal lehet tárolni egész évben minimális tárolási veszteségek mellett, változatlan vagy magasabb beltartalommal, másrészt a technológia költségmegtakarítást is jelent a roppantást választó gazdaságoknak. Fentiek objektív elbírálása miatt célszerû összevetni a két eltérõ technológia általános elõnyeit és hátrányait, illetve alaposabban megvizsgálni azok költségvonzatait.



1. technológiai szint: közepes nedvességtartalmú termények tartósítása: száraz vagy szárított (12–14% nedvességtartalmú) termények preventív célú kezelése

Nem váltja ki a szárítást, de kiküszöböli annak hátrányait – a kezelés után további minõségromlás nem következik be. Költsége: 1 tonna terményre vonatkoztatva, a kivitelezéstõl függõen 1000–1400 Ft. Gazdasági elõnye: az így kezelt termények tápanyagainak felvehetõsége javul, a bevitt szerves sav energiaforrást biztosít az állatok számára, valamint nem indulnak be olyan romlási folyamatok, amelyek akár súlyos állategészségügyi gondokkal járhatnak. Az elõny (értéktöbblet) a tapasztalatok alapján – az üzemi körülményektõl függõen – a szemes termény biológiai értékének a 2–10%-ával egyenértékû. Mivel a biológiai, a klimatikus és az üzemi adottságok miatt a kezelés értékmegõrzõ, értéktöbbletet nyújtó hatásának mértéke eltérõ lehet, érdemes megvizsgálni, hogy adott terményárak mellett, mely esetekben célszerû a preventív célú szervessav-kezelés.

Az 1. ábrából kitûnik, hogy a jelenlegi szerves sav árak mellett, átlagos körülmények között, akkor érdemes kezelni az adott terményt, ha annak ára 20 000 Ft/tonna feletti. Amennyiben a termelési és raktározási adottságok kedvezõtlenebbek, és a takarmányt mikrobiális károsodásokra érzékenyebb állatokkal etetjük fel, úgy a kezelés által biztosított értéktöbblet természetesen magasabb. 9%-os értéktöbblettel kalkulálva például már 13 750 Ft feletti tonnánkénti terményár mellett megéri a preventív kezelés. Ha a körülmények sokkal kedvezõbbek és csak 3%-os a pozitív hatás, úgy 40 000 Ft/tonna terményérték felett gazdaságos a kezelés.

2. technológiai szint: közepes nedvességtartalmú termények tartósítása:

Ekkor már részlegesen vagy teljesen kiváltjuk a szárítási mûveletet, ennek megfelelõen a költség-hozam viszony is másképpen alakul. Az állattenyésztést végzõ üzemek rendelkezhetnek saját szárítóval, de jó részük bérszárítás útján tartósítja hagyományosan szemes terményeit. Utóbbi esetben viszonylag egyszerû az ökonómiai összehasonlítás, mivel a bérszárítás költségei egzakt módon megadhatók az elvont nedvességtartalom függvényében, s ez szembeállítható az adott víztartalom melletti szerves savas tartósítás költségeivel.

A saját szárítóval rendelkezõ üzemek esetében nem ilyen egyszerû a helyzet. Sok esetben a rendszerváltás elõtt épült meg a szárító, s privatizáció útján került az adott üzemhez – ezért nagyon nehéz megbecsülni a valós beruházási és jelenkori értéket. Új szárító létrehozása igen nagy beruházást igényel; csak olyan üzemek esetében van komoly létjogosultsága, amelyeknek az állattartáshoz szükséges terménymennyiségen túl komoly mennyiségû, értékesítésre szánt gabonájuk is van, illetve bérszolgáltatásként is végeznek szárítási tevékenységet – ebben az esetben megint csak nehéz átlagos önköltséget kalkulálni. Saját szárító esetében azt is figyelembe kellene venni, hogy a vízelvonás energiaigénye nem lineáris, tehát jóval könnyebb 22%-os nedvességtartalomról 18%-ra leszárítani az adott terményt, mint pl. 18%-ról 14%-ra. Ez a görbe viszont erõsen függ az adott szárító típusától, így e tanulmány keretein belül nem áll módomban az e faktort is figyelembe vevõ elemzése. A fenti okok miatt az összehasonlításkor egyrészt a bérszárítást vettem figyelembe, saját szárítás esetében pedig nem terheltem rá a beruházási költséget, valamint különbözõ típusú szárítók üzemeltetési költségeinek átlagával számoltam, a gyakorlatban betakarításkor szokásos nedvességtartalmakat feltételezve.

Az 1. táblázatban látható, hogy különbözõ betakarításkori szemnedvesség-tartalmak esetén, hogyan alakulnak az egyes eljárások költségei.

A táblázatokból kitûnik, hogy bérszárítással összehasonlítva, a Magyarországon átlagosnak mondható 18–22%-os betakarításkori szemnedvesség esetében még akkor is gazdaságosabb a szerves savval történõ tartósítás, ha a kezelés hatásaként létrejött értéktöbbletet nem vesszük figyelembe. Ha egy üzem saját, modern szárítóval rendelkezik, úgy a tartósítási mûveleti költség valamelyest magasabb a szárításénál, de e többletköltség a szerves savas tartósítás összhatása miatt nagy valószínûséggel megtérül.

3. technológiai szint: nagy nedvességtartalmú (28–35% nedvességtartalmú) termények tartósítása

Ekkor teljesen kiváltjuk a szárítási mûveletet s anaerob módon tároljuk be a terményt. Ez a technológiai szint a tartósításon felül magában foglalja a takarmányok etetésre történõ elõkészítését is. A rendszer a szemes termények roppantással történõ feltárását, valamint a szemek érési állapotától és a kapcsolódó tárolási technológiától függõ erjesztõ-konzerváló szervessav-készítmény közvetlen hozzáadagolását tartalmazza. A kezelés és roppantás után a termény fóliahengerben vagy falközti silótérben tárolható.



Kalkulációk a 3. technológiai szint elemzéséhez

A 2. táblázat alapján elmondható, hogy a 3. technológia gazdaságosságilag igen versenyképes azon üzemek számára is, amelyek modern saját szárítóval rendelkeznek. Az egyetlen felmerülõ kérdés, hogy a technológia (nedves szemek) gond nélkül beilleszthetõ-e a takarmányozási rendszerbe. A szarvasmarha ágazatban ez nem probléma, a sertés-, ill. baromfitartóknál azonban felmerülhetnek bizonyos technológiai gondok a nagy nedvességtartalmú, roppantott vagy darált szemes termények kezelésével kapcsolatban.

Az elmúlt években, a nagy betakarított termésmennyiségek és a szûkös raktárkapacitás miatt felmerült annak kérdése, hogy elegendõ horizontális raktár vagy fémsiló híján esetleg erjesztés nélkül is el lehet-e tárolni fóliatömlõben a szemes terményeket. A gyakorlati eredmények azt mutatták, hogy propionsav készítményekkel tartósítva gond nélkül eltárolhatók ily módon a száraz vagy közepesen nedves termények is, sõt hosszú idejû tároláskor kisebb dózis szükséges, mint a hagyományos tárolás esetében. Ennek apropóján célszerûnek tartottam olyan számítást végezni, hogy különbözõ idejû tárolás esetében hogyan alakulnak az egyes eljárások költségei. Az alábbiakban e kalkuláció látható.

A 3. táblázatból kitûnik, hogy 10–12 hónapos tárolás esetében már megtérül a fóliahenger ára, mivel alacsonyabb szermennyiség elegendõ a szemek minõségének megõrzéséhez. Tehát nem biztos, hogy mindenáron raktárkapacitás-bõvítést kell végrehajtaniuk azon üzemeknek, amelyeknek a szokásosnál több betárolandó terménnyel rendelkeznek.

4. Következtetések – a jövõre vonatkozó kilátások

A fentebb levezetett számítások összegzéseként, célszerûnek tartom a fõbb tartósítási-tárolási módok költségeit a szemes termény nedvességtartalma függvényében egyszerre feltüntetni.

Az eddigi technológiák ökonómiai összehasonlítása, tárolási idõ és nedvességtartalom függvényében.



Az eddigiekben felvázoltak alapján a következõk állapíthatók meg:

• a száraz szemek preventív célú kezelése akkor indokolt, ha többleteredményt várunk az állattartás oldaláról, vagy pedig olyan körülmények állnak fenn, amelyek indokolják a megelõzõ védekezést (szerves savas kezelést);

• a fenti ábrából kitûnik, hogy a bérszárítás egyértelmûen a legkevésbé költséghatékony eljárás. A saját szárító üzemeltetése ehhez képest valamelyest kevésbé költséges, de abból kifolyólag, hogy az összes, elõbbiekben bemutatott újszerû tartósítási mód felveszi a versenyképességet a költségek tekintetében, úgy gondolom, hogy saját takarmány tartósításának céljára a szárítás részleges vagy teljes kiiktatása a legmegfelelõbb. A saját szárítót érdemesebb inkább az értékesítésû célú növények leszárítására, vagy pedig bérszárításra alkalmazni;

• a leggazdaságosabb módszer a nagy nedvességû szemek irányított erjesztése, roppantással egybekötve, más kérdés, hogy sajnos nem minden állattartó telepen valósítható meg. A szarvasmarha ágazatban és olyan sertéstartó üzemekben, ahol nedves etetési rendszer mûködik, egyértelmûen javasolható e módszer;

• a baromfitartásban, illetve sertések száraz takarmányozási rendszere esetén az aerob (szerves savval tartósított, raktárban tárolt termény), illetve a félanaerob (szerves savval tartósított, fóliatömlõben tárolt termény) tartósítási-tárolási módszereket javaslom, az üzem raktárkapacitásától, a tárolás ideje és egyéb, üzemspecifikus körülmények függvényében;

• további lehetõségek: elméleti és gyakorlati vizsgálatok után, 2006-ban 4 mezõgazdasági nagyüzemben végeztek olyan kombinált tartósítási eljárást, melynek lényege, hogy a roppantott, erjesztendõ kukorica mellé nyers szójababot kevertek 20–25%-os arányban. Ennek nagy elõnye, hogy az eljárás kiváltja a szója etethetõségéhez szükséges egyéb költséges eljárásokat. Amennyiben a termelési eredmények hosszú távon is visszaigazolják az eljárás szakmai létjogosultságát, úgy ez egy újabb, költségcsökkentõ tényezõ lehet a takarmányozás tekintetében. Ez nemzetgazdasági szempontból is jelentõs lehet, hiszen ily módon, a technológia elterjedésével javítható lenne országunk fehérjemérlege.



Ökonómiai vizsgálataim azt mutatták, hogy az újszerû technológiák alkalmazása hozzájárulhat ahhoz, hogy állattartásunk eredményesebb legyen és megfeleljen az új kihívásoknak. Bizonyos módozatok akár 40–45%-kal is lecsökkenthetik a tartósítási-tárolási költségeket, ami figyelemre méltó, hiszen ezek a költségek eredetileg a termény értékének akár 20–28%-át is kitehetik. Ha hozzávesszük azt, hogy az állattartás közvetlen költségeinek döntõ hányadát, állatfajtól függõen 40–75%-át a takarmányozási költségek teszik ki, úgy belátható, hogy egy üzem életében mekkora megtakarítást jelenthet a dolgozatban említett tartósítási technológiák egyikének bevezetése.

A szerves savas tartósítási módszerek volumene

A legelterjedtebb a száraz termények, megelõzõ célú szerves savas kezelése, leginkább kalászos gabonák, azon belül is az árpa esetében. Ez érthetõ, hiszen a kalászosok gyakran egyébként sem igényelnek szárítást, vagy ha igen, akkor sem jár óriási költségekkel, hiszen általában csak 1–3% vizet kell elvonni a növénybõl. Rizikója igazából nincsen, hiszen a termény már egyébként is száraz, tehát önmagától nem romlik meg, másrészt az ilyen típusú, alacsony szerves sav dózissal járó kezelés nem különösen költséges (1000–1400 Ft/tonna). Elõnyeit viszont egyre többen felismerik, hiszen rosszabb raktározási viszonyok és kritikus klimatikus körülmények bekövetkeztekor, a kezelés megóvja a terményt a nagyobb mértékû veszteségektõl. Az állattartó üzemek mintegy 10–15%-a végzi el az ilyen típusú kezelést. A kalászos gabonák mellett, szemes termények esetében kukorica, helyenként babfélék (pl. szója) esetében is alkalmazzák a technológiát.

A közepesen nedves szemek szerves savas tartósítása, amely részben vagy egészben már kiváltja a szárítást – tehát nem megelõzõ célú! – érthetõ okokból a kukorica esetében van leginkább elterjedõben. E növénynek idõnként óriási szárítási költségei merülhetnek fel, amit célszerû lenne csökkenteni. E technológia elterjedését valamelyest nehezíti, hogy nagy felelõsséggel járó döntést igényel az üzem vezetõi részérõl. A technológiát mintegy 10–12 éve kezdték el ismételten bevezetni hazánkban (elõtte a 60-as és 70-es években volt példa rá), azóta az üzemek mintegy 4–6%-a tartósítja szemes terményeit ily módon.

A nagy nedvességtartalmú, roppantott szemes termények szerves savval történõ anaerob tartósításának elsõ üzemi kísérletei 2002-ben és 2003-ban zajlottak. A sikeres kísérletek után 2004-ben kb. 20, 2005-ben 60–65, 2006-ban pedig már mintegy 100 üzem – 90%-ban tejtermelõ tehenészet – alkalmazta az eljárást. Ez, a tehenészetekre vonatkoztatva mintegy 10%-os elterjedtséget jelent, de ha megvizsgáljuk a megyénkénti legjobb 10 tehenészetet, akkor kiderül, hogy azoknak már 25–35%-a használja e módszert. Terménymennyiségben kifejezve ez 80 000–100 000 tonna kukoricát jelent.

Úgy tûnik, hogy ez utóbbi a legdinamikusabban terjedõ technológia, ez valószínûleg abból is következik, hogy az efféle tartósítási szolgáltatást nyújtó, mindössze 2–3 cég garanciával látja el feladatát, és igény esetén teljes körû kivitelezést végez. Várhatóan a közepes nedvességgel, raktárban tárolt szemek tartósítása is dinamikusabban fog terjedni a jövõben a sertés- és baromfiágazatban, egyrészt a szárítási költségek folyamatos emelkedése és a kezelések jóvoltából bekövetkezõ jobb üzemi eredmények miatt, másrészt azért, mert lassan e területen is csak a komoly háttérrel rendelkezõ szolgáltató cégek maradnak talpon, s így egyre nehezebben botlanak bele az üzemi vezetõk felelõtlen kivitelezõkbe. Régebben sajnos volt erre példa, s az igen komoly károk keletkezése mellett a környékbeli üzemek is elrettentek az újszerû eljárások alkalmazásától.

Magyarországon egyelõre az állattartó telepek mintegy 7–9%-a használ újszerû módszereket e tekintetben. Ez nagyon sok ahhoz képest, hogy 5 évvel ezelõtt még csak 1–2% volt ez az arány, de nagyon kevés, a lehetõségekhez képest. További, az e dolgozat kereteit meghaladó komplex elemzések remélhetõleg hozzájárulnak versenyképes technológiák elterjedéséhez.

Karnóth Joris, Business Manager, Silage & Preservation Technologies, Noack, Group of Companies, 30/520-3446