Etológia a szarvasmarha-tenyésztésben

Az etológia tudománya a XIX sz. közepéig nyúlik vissza, amikortól már tudományosan is vizsgálták az állati viselkedésformákat. Ha azonban csak az állatok magatartásformáinak megfigyelését nézzük, akkor a vad fajok domesztikációjával egyidõre tehetõ kialakulása. A domesztikáció során számos új viselkedésforma alakult ki gazdasági haszonállatainknál, illetve más számos tulajdonság eltûnt, vagy átalakult. Így van ez a háziasított szarvasmarha esetében is. Ha pusztán a címbõl indulunk ki akkor csak ez utóbbival kell foglalkoznunk, azonban jelen közlemény kitér olyan viselkedésformákra is, amelynek napjainkban már csak alárendelt jelentõsége van. Nem mindegy továbbá az sem, hogy a háziasítás milyen fokán áll az adott fajta, illetve hogy milyen hasznosítási típusba – pl.: tejelõ, vagy húshasznú – tartozik.

 

Az állatok viselkedésformáit alapvetõen két csoportba sorolhatjuk: öröklött, illetve tanult viselkedésformákra. A szarvasmarha esetében az elõbbihez tartozik a legelõkészség, legelési szokások (ált. üszõnevelés, húsmarhatartás), a gulyakészség, szocializációs képesség (csoportos tartás esetén bármely korcsoportban), a szopási inger (borjú), illetve a különbözõ szexuális magatartásformák. Ezek a jelenségek a szarvasmarha vad õsére, az õstulokra is jellemzõek voltak.

A legelõkészség (1. kép) azt jelenti, hogy az állat a fõ legelési idõszakokat legeléssel tölti, válogatás nélkül legel és társait sem zavarja abban.

A gulyakészség ugyanakkor egy olyan csoportos viselkedésforma, amelynek kezdetben a ragadozók elleni védelemben volt szerepe. Ez olyan mélyen rögzõdött, hogy az állatok csoportos tartás esetén sem távolodnak el egymástól. Technológiai szempontból ez azt jelenti, hogy az állat a gulyával együtt mozog, kitörési kísérletet nem tesz, ha nem éri stressz békésen viselkedik (2. kép).

Az ivadékgondozás egyik szép példáját közvetlenül az ellést követõen láthatjuk a kérõdzõknél.

Az alkalmazott technológiától függetlenül ugyanis a tehén felnyalja a borját (3. kép). Ez az õsi „ösztön” is azzal van összefüggésben, hogy amikor ezek az állatok még a nagy kiterjedésû pampákon, szavannákon legeltek, minden árulkodó szagot el kellett tüntetni a ragadozók elõl. Szintén ide tartozik, hogy az emlõsök közül az újszülött a legelõ állatoknál áll elõször lábra, ami szintén az esetleges menekülést szolgálta. Napjainkban ennek a ténynek a kolosztrum/föcstej mielõbbi felvételében van kiemelt jelentõsége.

Az ivadékgondozás egy másik formáját a szopás-szoptatás jelenti, amely az emlõsöknél az utód táplálását szolgálja. Szarvasmarhánál az (anya)tej kizárólag a borjú tápláléka, amelyhez ma már a hasznosítási típusnak megfelelõen jut hozzá. Tejelõ és kettõshasznosítású fajták esetében csak az ún. kolosztrális fázist tölti együtt az újszülött az anyjával, sõt a legmodernebb technológiák esetében már azt sem. A borjakat az ilyen típusú tehenészetekben mesterségesen nevelik fel. A húsmarhatartásban az anyatehén és a borjú egy technológiai egységet képez egészen a választásig (általában fél év), ez esetben tehát természetszerû, ún. szoptatásos borjúnevelésrõl beszélhetünk. Ez utóbbi esetben nyílik arra lehetõség, hogy a szopás–szoptatás körül kialakult viselkedésformákat részletesen tanulmányozzuk. Az ún. környezeti eredetû anyai hatás az anyának az a hatása, amelyet évrõl-évre, ellésrõl-ellésre biztosít ivadékainak. Ez a tulajdonképpeni ivadékgondozás. Ide tartozik az újszülött borjú ápolása, a szopás lehetõségének biztosítása (4. kép), a borjú védelmezése, sõt a tejtermelés környezet által befolyásolt része is. Ezek közül napjainkban a szakemberek a szopás lehetõségének biztosítását ítélik a legfontosabbnak. Azt a tehenet amely a borja számára elegendõ tejet termel (ált. 5–10 kg/nap), valamint rendszeresen biztosítja a szopás lehetõségét jó anyatehénnek mondjuk. Ezzel szemben az a tehén, amely elhagyja a saját borját, vagy nem hagyja azt megfelelõ idõközönként szopni rossz borjúnevelõ, ezért aztán elõbb-utóbb selejtezésre kerül. Az sem jó ugyanakkor, ha egy tehén több borjút szoptat egyszerre, esetleg minden borjúnak biztosítja a szopás lehetõségét. Az ilyen tehén utódja is visszamarad a fejlõdésben. Ez különösen az elsõborjas teheneknél megfigyelt viselkedésforma, amelynek a hátterében – a legújabb kutatások szerint – a nem megfelelõ hormonszint (oxitocin) áll. A szoptatás az anya részérõl ugyanakkor tanult viselkedésforma is egyben – ez a másik magyarázat arra, hogy az idõsebb, tapasztaltabb tehenek jobb borjúnevelõk. A szopási gyakoriságra hatással van továbbá a borjú kora – idõsebb borjú kevesebbszer szopik –, az idõjárás – melegben megnõ a szopások száma –, valamint a termelt tej mennyisége is.

A párzási inger kiváltásában a bikánál meghatározó szerepet játszik a fordított U alak (tehénhátsó), a mellkasi mechanikai inger, a szexferomonok és az ún. vomero-nazális szerv (Jacobson-szerv), amely az embernél kissé elcsökevényesedve, de szintén megtalálható. A tehenek részérõl a szexuális magatartásformák közé tartozik a gyakori vizeletürítés, a hátpúpozás, illetve az egymásra ugrálás. Ugyanakkor a bikáknál jól megfigyelhetõ jelenség a felhúzott szutyak (Flehmen-rekció) (5. kép) és az ezzel együtt járó fokozott szaglászás. Az agresszió is lehet kísérõ jelensége ennek a magatartásformának, amelyrõl a késõbbiekben olvashatunk.

Ahogy azt az elõzõekben láthattuk az egyes magatartásformák örökölt, illetve tanult hányadát lehetetlen vegytisztán elkülöníteni egymástól, mégis vannak olyan tulajdonságok, amelyekre az állatok nagyobb részben tanulás útján tesznek szert. Sajnálatos módon ide a rossz szokások tartoznak. Az iparszerû állattartási technológiák terjedésével, fõleg a tejelõ tehéntartásban, illetve a marhahizlalásban beszélhetünk ilyenekrõl. Ezek közül megemlíthetjük az ön, vagy társak szopását a teheneknél, illetve az agresszivitás kialakulását – elsõsorban a bikáknál.

A teheneknél az ún. káros szopás megjelenése jelentõs gazdasági kárt okoz. Az a tehén ugyanis, amelyik önmagát, vagy a társát szopja értékes árutejet von el a gazdaságtól. A jelenség általában az ingerszegény környezet, az unalom számlájára írható, amely ellen ún. szopásgátló gyûrûvel védekezünk (6. kép).

 Ezt a tehén szutyakjára kell erõsíteni. Azt az egyedet, amely ezzel együtt, vagy a gyûrû levételét követõen is szopik selejtezni kell. Megjegyzem, hogy az ún. szopási inger ellen már borjúkorban, az ún. itatásos, vagy mesterséges borjúnevelésben is védekezni kell (pl.: farrögzítõ), ezt a – lényegében véve ekkor még természetes – jelenséget azonban nem ítéljük meg olyan súlyosan, mint a kifejlett állatoknál.

Az agresszivitás az állatok vérmérsékletével van szoros kapcsolatban. Ebben a tekintetben is nagy az egyedi variancia, de a fajták között is jelentõs különbség lehet. A limousin például kimondottan agresszív, míg a túlizmolt fehér-kék belga meglepõen békés fajta.

A csoportos tartás szempontjából meghatározó tulajdonság megjelenését már borjú korban megfigyelhetjük. Az eleinte még csak játékos összefejelések, két hónapos kortól már valódi agressziós viselkedést jelentenek. A – többnyire – szabadon tartott húsfajtáknál, illetve a bikáknál nagyobb az agresszió kialakulásának a veszélye. A csoportos agresszióra a bikák rangsorharca mutatja a legszebb példát (7. kép), míg az egyedi agresszió mindenre és mindenkire – fajtársak, gondozó – nézve veszélyes. Az ilyen egyedet elõbb-utóbb selejtezni kell. A fajta, az ivar és a nagy egyedi variancia mellett, a bánásmódnak van a legnagyobb szerepe az egyedi agresszió kialakulásában. Ütlegelés hatására az állat eleinte visszahúzódó, ijedt magatartásformákat mutat, késõbb azonban agresszívvá válhat. Az agresszió (rangsorharc) kialakulásának másik megelõzési módja az állatok átcsoportosításának lehetõség szerinti mellõzése. Ennek a technológia szempontjából a növendékállatoknál van jelentõsége, különösen a bikák hizlalásakor. Az ún. mesterséges termékenyítõ állomásokon pedig, ahol nagy értékû tenyészbikákat tartanak szigorú óvintézkedéseket tesznek a balesetveszély elkerülése érdekében.

A szarvasmarha kétféle módon jelent veszélyt a környezetére: az egyik a döfés (8. kép), a másik pedig a rúgás. Az elõbbi esetben a szarvaltság fokozott veszélyforrást jelent. Rúgás ellen megfelelõ oldaltávolságot kell tartani – az ilyen szempontból veszélyes állatot minden esetben oldalról közelítsük meg.

Az állatjóléti elõírásokat („Animal Welfare” részl. lásd: Agro Napló, 2004/8) pont az iparszerû technológiák hívták életre. Az ennek égisze alatt bevezetésre kerülõ berendezések használatát az állatok könnyen megtanulják. Ezek közé tartoznak a vakaródzóívek, kefék („Happy Cow”), illetve az olajzókapuk, porzózsákok, önitatók stb.