A "Helyes Gazdálkodási Gyakorlat" követelményeihez igazodó növényi sorrend (vetésváltás) kialakításának lehetõségei

Jóllehet, a kellõ szakmai felkészültségûek tudják, hogy ma az alkalmazott vetésforgó ritkább, mint a fehér holló és a vetésváltás a klasszikus értelemben vett vetésforgó 4 alapeleme

(a növények összetétele, aránya, sorrendje és körforgásuk)

közül legfeljebb 1–2 kritériumnak felel meg. A XVII. század végén a Németalföldön kialakult, majd a XVIII. században Angliában is elterjedt vetésforgó a háromnyomásos gazdálkodásból nõtt ki (ugar – õszi gabona – tavaszi gabona). A legismertebb változata az ún. „Norfoli-4-es” (istállótrágyázott takarmányrépa, tavaszi árpa + vöröshere alávetés, 2. éves vöröshere, õszi búza) amit Arthur Young írt le és hagyott az utókorra több szempontból is forradalmian új és hasznos volt, mert:

• a szervestrágyázás jobb, mint az egyéves ugaroltatás,

• a takarmányrépa biztonságossá tette a téli takarmányozást,

• az õszi búza (vagy a rozs) és a tavaszi árpa biztosították az alapvetõ növényi élelmiszert és az abraktakarmányt, alomanyagot.



Azonban az idõ elõrehaladtával, már a XIX. században kiütköztek gyengeségei Európa szerte:

• nem minden tájegységen, talajtípuson volt alkalmazható,

• az egyre színesebb fogyasztói igényeknek nem felelt meg,

• az ipar új alapanyagokat igényelt (rost-, olajipari növények pl.),

• a sok növénybõl álló vetésforgó kronológikusan merevvé vált,

• a javításra kitalált változatok (keret-, összetett-, bonyolult vetésforgó) nem terjedtek el a kivitelezési nehézségek miatt,

• elõtérbe került a specializáció és az élõ- valamint a holt munka hatékonyság-vizsgálata stb.



A XX. század pedig végképp nem kedvezett a vetésforgónak:

• a talajtermékenység fenntartása, a talaj- és növényvédelem, a hozamnövelés megoldhatóvá vált a vetésforgó kötelmei nélkül,

• néhány szántóföldi faj termeszthetõ bizonyos feltételekkel monokultúrában (rozs, kukorica, rizs, gyapot stb.),

• az iparszerû termelési rendszerek produktivitásával a vetésforgó nem volt versenyképes stb.



Ám a XX. század utolsó harmada olyan új változásokat hozott (vetésforgó elõnyeit helyettesítõ mesterséges inputok drágulása, a fenntartható fejlõdés biztosítása, a mezõgazdasági tér multifunkcionális értékei), amelyek újból ráirányították a figyelmet a vetésforgóban rejlõ elõnyök kihasználására. Ez egyébként korábban is alap tananyaga volt a mezõgazdasági szakoktatásnak. Természetesen nem arról van szó, hogy újból klasszikus (szilárd) vetésforgókban termesszük növényeinket. Sokkal inkább arról, hogy szaktudásunk és tapasztalatunk segítségével olyan növényi sorrendet állítsunk össze, amelyikkel:

• az elõvetelmény érték kihasználható,

• a talaj hosszú távon is megújuló erõforrás maradjon,

• korlátozzuk a környezet peszticid terhelését,

• a hozam és a minõség ráfordítás nélkül javítható.

A jó növényi sorrend kulcseleme a termesztett fajok elõvetemény-értéke, amellyel az utónövény hozamára, nem ritkán minõségére is mérhetõ hatást gyakorolnak. Az elõvetemény-érték három alapvetõ szempont eredõjeként minõsíthetõ:

• a termesztett faj (fajta) biológiai tulajdonságai,

• a termesztés során alkalmazott technológia,

• az utónövény megválasztása.

Ezekbõl további lényeges következtetések vonhatók le:

• a növényfajok bizonyos biológiai tulajdonságaik szerint jó, közepes, rossz elõvetemény értékûnek minõsíthetõk általánosságban (víz- és tápanyag-felhasználás, N-gyûjtés, tenyészidõ hossza, gyökértömeg és -minõség, talajszerkezetre gyakorolt hatás, termõhely igény, növényvédelmi érzékenység stb.),

• az elõveteménynél alkalmazott technológia módosító hatású lehet (talajmûvelés, trágyázás, öntözés, herbicid-használat, melléktermék hasznosítás stb.),

• az utónövény megválasztása vagy érvényesülni engedi a jó elõvetemény hatást, vagy nem (faji sajátosságok, technológiai igények, inkompatibilitás stb.).



Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az elõvetemény érték csak viszonylatokban és valós esetekben minõsíthetõ. Mégpedig úgy, hogy az aktuális növényi sorrendet összevetjük az általánosan elfogadott és többszörösen igazolt elvekkel. Tulajdonképpen részben ezzel foglalkozik a 4/2004. (I. 13.) FVM rendelet is, amikor a szántóföldi növénytermesztést folytató földhasználóknak a támogatások kifizetését, többek között bizonyos követelményekhez köti a növényi sorrendet (a rendeletben vetésforgó szerepel) illetõen. Ilyenek:

• tilos a monokultúra, kivéve a méhlegelõt és a zöldtrágyanövényeket,

• répafélék (cukor-, takarmány- céklarépa), burgonya, lóbab, szója csak 4 év után kerülhet vissza ugyanarra a parcellára (táblára), napraforgónál 5 évet kell minimum várni,

• 5 évente legalább egyszer a parcellán pillangóst, vagy zöldtakarmányt kell termeszteni (másodvetés is lehet),

• kukorica után alacsony N-igényû növény következhet,

• két nem évelõ pillangós között minimum 2 év szünet kell,

• lucerna után csak nagy N-igényû nem pillangós következhet,

• a szója, napraforgó és olajrepce nem követhetik egymást,

• a vetésforgóban a kukorica és a kalászosok együttes részaránya nem haladhatja meg a 75%-ot.

• 12%-nál meredekebb szántóterületen kapás kultúra nem termeszthetõ.



Annak elismerése mellett, hogy a feltételek nagy részének betartása a képzett, gondos földhasználónak egyébként, támogatás nélkül és hosszú távú érdeke bizonyos kérdések megválaszolatlanul maradnak. Ilyenek:

• néhány növényfajnál nem egyszerû eldönteni, hogy nagy, vagy kis N-igényû-e (pl. gabonafélék),

• a vetésforgós szóhasználat értelemszerûen növényi sorrendet, arányt jelent,

• szakmailag nem indokolt a magnak termesztett borsó újbóli visszakerülésével 7 évet várni,

• nem egyértelmû, hogy adott parcellára vagy a teljes szántóterület egészére vonatkozik-e a kukorica és a kalászosok 75%-os korlátja,

• a rendelet nem foglal egyértelmûen állást a gyakorlatban (kényszerûen) kialakult bi- és trikultúra kezelését illetõen.



Befejezésül néhány példán keresztül kívánjuk bemutatni a 4/2004. FVM rendeletnek megfelelõ növényi sorrend kialakítását.

A fenti táblázatokban példák láthatók a „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat”-hoz igazodó vetésszerkezet és növényi sorrend kialakításához.