A tönkölybúza termesztése

Az elsõ nagyobb területen történõ vetésére 1994 õszén került sor, s ezt követõen hamarosan megjelentek a belõle készíthetõ termékek is, fõleg pékáru formájában. A növényfaj elterjedésével egyidejûleg megindult széles körû ismeretterjesztés eredményeként mára e búza termése – a sokféle hasznosíthatóság miatt is – közkedvelt táplálékforrássá vált.

Különösen kedvelt élelmiszerforrás ez azon fogyasztók körében, akik elfogadják és vallják azt a nézetet, hogy az egészség megõrzésének, illetve a betegségek megelõzésének legfõbb eszköze a helyes táplálkozás. Ehhez biológiailag teljesebb értékû alapanyagokra van szükség, s e feltételeknek a hazai nemesítésû tönkölybúza fajták meg is felelnek. A genetikailag tiszta, tehát nem keresztezett tönköly fajtákkal ugyanis a faj számára kedvezõ adottságú helyeken és a fajtának megfelelõ termesztéstechnológiával kiváló beltartalmi értékû szemtermés érhetõ el, amiben a fehérjetartalom elérheti akár a 20–23%-ot is. E faj fajtáinak aminosavtartalma a közönséges búzákhoz képest lényegesen nagyobb, így az aszparaginsavé, a glutaminsavé, az alaniné, a proliné, a leuciné, az izoleuciné, a tiroziné, a fenilalaniné és a liziné. Az aminosavak egymáshoz viszonyított aránya szintén kedvezõ, s az esszenciális aminosavak közül kiemelten magas a metionintartalma. A szembõl készült teljes õrlésû lisztek ásványianyag tartalma szintén kedvezõ, s azok közül is különösen a foszfor-, a kalcium-, a magnézium- és a mangántartalom nagyon magas. A fajták vitamintartalma között lényeges eltérések vannak, az ÖKO 10 fajta B1-vitamintartalma 9,2 mg/100g. Ugyanezen fajta B2-vitamintartalmát 4,8 mg/100g-nak, az E-vitamintartalmát pedig 13,0 mg/100g-nak mértük.

A tönköly a hagyományos (konvencionális) és az ökológiai növénytermesztésben egyaránt termeszthetõ, az utóbbiban érvényesülhet is jó gyomelnyomó képessége. Szemtermését hántolva takarítják be, melynek mennyisége kedvezõ ökológiai adottságú területeken elérheti a 6–7 tonnát hektáronként. A 14–16%-os szemnedvességtartalom mellett betakarított termény hántolási vesztesége 30% körüli. A hántolt szem héjvastagsága közel fele a közönséges búza fajták eme tulajdonságának, így a malomipari feldolgozás során mért õrlési veszteség is kisebb, 15% körüli. Teljes õrlésû és fehér lisztje egyaránt forgalomban van. Lisztje magas biológiai értéke miatt természetes eredetû lisztjavító. A magas fehérjetartalom magas sikértartalommal párosul, ez utóbbi értéke gyakran 50% feletti. A sikér minõsége azonban kedvezõtlen, a sikérváz könnyen töredezik, emiatt a sütõ- és tésztaipari feldolgozás kíméletesen történjen. Lisztjének valorigráfos értékszáma kicsi, a liszt sütõipari minõsítése gyakran C1-es, vagy esetleg C2-es. A magas sikértartalom miatt lisztjébõl búzahús készíthetõ, ami egyéni ízesítés után sütve, vagy rántva is tálalható.

Az utóbbi idõben egyre jobban terjed gyógyászati célú felhasználása, fõleg csiramálét és búzafûlevet készítenek belõle. Az elõbbit a hántolt és csíráztatott búzaszemekbõl állítják elõ, az utóbbit a hántolatlan kalászkák csíráztatása és kb. 2 hétig tartó nevelése során nyert fû hideg préselése útján nyerik.

A tönköly alakköre nagyon változatos, a változatok közül nálunk a szálkátlan barnássárga és a fehér pelyvalevelû fajták találhatók meg. Az elsõ csoportba a hazai nemesítésû ÖKO 10, valamint a két külföldrõl származó honosított fajta a Franckenkorn és az Oberkulmer Rotkorn tartozik. A szintén hazai nemesítésû Lajta (ÖKO 82) fajta pelyvaszíne fehér.

A tönköly kiváló alkalmazkodóképességû, ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben „nem igénytelen” növény. Jó minõségi tulajdonságai csak kedvezõ ökológiai feltételek mellett juthatnak érvényre. A nagyon szélsõséges talajtípusok (pl. futóhomok) és -feltételek kivételével (pl. belvizes terület) hazánkban mindenütt termeszthetõ, azonban terméseredményei, illetve azok beltartalmi mutatói a különbözõ körülmények hatására nagyon széles intervallumban változhatnak. A termõhely kiválasztásában irányelv a következõ legyen: a magas humusztartalmú, kiváló minõségû búzát termõ talajokon (pl. csernozjom talajok) inkább közönséges búzát vessünk. E helyeken a tönköly fajták pelyvás szemtermése akár 10–15%-kal is elmarad a normál, csupaszszemû búzákétól. Azokon a területeken azonban, amelyek adottságai már gyengébbek (pl. barna homok-, termõszik, savanyú erdõtalajok, domboldalak), de még megfelelõ a tápanyagellátás, jó termesztéstechnológiával a közönséges búzánál nagyobb termés állítható elõ. A tönköly a talaj mésztartalmával szemben nem igényes, meszes talajokon gyakran antociános elszínezõdés fordul elõ a növény különbözõ részein.

A régebbrõl származó irodalmi adatokra hivatkozva is állítható, hogy a tönköly az „égaljra nézve sem oly válogatós”, mint a közönséges búza, vagyis az idõjárási feltételekhez jól alkalmazkodik. Ez utóbbi elsõsorban jobb szárazságtûrõ képességében rejlik. A közönséges búzák gyökértömegének többszörösét is elérõ gyökérmennyisége a talaj mélyebb rétegeit is átszövi, biztosítva ezáltal a növények jobb víz- és tápanyagellátását.

A minõsített fajták télállósága kiváló, s bár õszi vetést igényelnek, egyes évjáratokban még a januárban elvetett területekrõl is közepes szintû termést lehetett betakarítani. Csírázása alacsony hõmérsékleten (1–2°C) is megindul, kései vetés esetén a hó alatt is kikel. A 30–40 cm-es vastag hótakarót jól tûri. Fejlett gyökérrendszere folytán a felfagyásra kevésbé érzékeny. A szem pelyvával való fedettsége miatt a csírázáshoz több nedvességre van szüksége, mint a közönséges búzáknak, ami azonban a vetés idõszakában már rendszerint rendelkezésre áll. Gyors csírázású és kelésû, azonban kezdeti fejlõdése a közönséges búzákhoz képest már lassúbb. A kisebb növényszám és a keskenyebb lomblevelek miatt az õszi és kora tavaszi növényállomány még „gyámoltalannak” tûnik, s fejlõdése csak rendszerint április eleje-közepe táján válik hirtelen felfokozottá. Kalászolása a középkései érésû közönséges õszi búzákhoz képest is késõbbi. A kalászolt növényállományok magassága gyakran meghaladja a 120–150 cm-t, s amíg szalmája zöld a szél kevésbé dönti meg. Teljes kifejlettségében robosztus megjelenésû növény. Sûrûn vetve, vagy a nitrogén túladagolása következtében a növényállomány állóképessége romlik. Teljes érésben a kalász színe a fajtára jellemzõ, túlérésben a kalász „fénye” mattá válik, s a kalászorsó ekkor már törékeny. A betakarítás idõpontjának megválasztása a kalászorsó törékeny volta miatt e növényfajnál különösen fontos.

A tönkölyt kiváló szárazság- és aszálytûrés jellemzi, ami a magas prolintartalmával van összefüggésben. Más búza fajokhoz viszonyítva jobban tûri a talaj levegõtlenségét és annak hosszabb idejû vízborítását.

Elõvetemény igénye a közönséges búzáéval azonos. Önmaga után feltételesen még az egyébként szigorú vetésváltási rendszert elõíró ökológiai gazdálkodásban is vethetõ egy alkalommal. A különféle kórokozók és kártevõk fellépésének megakadályozása céljából kedvezõ, ha e növénynél is a klasszikus kapás-kalászos növényi sorrendet betartjuk, vagyis kalászos kultúra után valamilyen kapást vessünk. Jó elõveteményei a borsó, a repce, a szeptember közepéig lekerülõ silókukorica, esetleg az ugyaneddig az idõpontig betakarított szója. Jó gyomelnyomó képessége folytán az árvakelésû napraforgó fejlõdését is hátráltatja.

A talajelõkészítés rendszerét és végrehajtásának módját illetõen a közönséges búzáknál alkalmazott technológiai elemekhez képest lényeges különbség nincsen. E munkamûveleteket az elõvetemény faja, a tarlómaradványok mennyisége, illetve a gazdák rendelkezésére álló eszközrendszer határozza meg. A nyári talajmunkák legfõbb követelménye, hogy a talajban lévõ vízkészletet minél inkább õrizzük meg, s tegyük lehetõvé a betakarítás során elhullajtott magvak gyors kelését. A tarlóhántást leggyorsabban tárcsával végezhetjük el, melyet sekélyen (5–8 cm mélyen) járassunk. A tárcsázást követõen tömörítsük, hengerezzük a talajt. A tarló ápolására akkor van szükség, ha az kizöldül. Az ilyenkor használható munkaeszköz típusát a talaj pillanatnyi nedvességtartalma határozza meg. Tárcsa ismételt használata esetén az elõzõ tárcsázás szintjéhez képest 1–2 cm-rel mélyebben mûveljük meg a talajt, majd azt ismét hengerezzük le.

Az alapvetõ talajmûvelés elõtt a tápelemmérleg szerinti tápanyag-visszapótlást el kell végezni, ugyanis jó minõségû, egészséges tönkölyt csak megfelelõ szintû és arányú tápanyagellátás mellett lehet elõállítani. A fajták tápelemigénye a közönséges búzákéhoz képest nagyobb, ami a nagyobb szalmatömeggel és a csupaszszemû búzákéhoz képest kisebb harvest index-szel magyarázható. Az igényekhez igazodó tápanyag-visszapótlás alapvetõ kérdése, hogy a termelõ tisztában legyen talaja típusával, annak termõhelyi besorolásával, valamint humusz-, foszfor- és káliumellátottsági szintjével. A tápanyagigény pótlása során a táblázatban megadott hatóanyag mennyiségekkel számoljunk.

A fejlett gyökérzet nagyobb adszorpciós kapacitása következtében a számított tápelemmennyiséget azonban nem minden alkalommal szükséges kijuttatni, s különösen áll ez a nitrogénellátás vonatkozásában. Ha ugyanis a vegetációs idõ második felében N-többlet alakul ki egyes magas humusztartalmú talajok esetében, akkor az könnyen azzal jár, hogy a növényállomány megdõl. Óvatosan bánjunk a nitrogénigény õszi adagolásával is, ha nincs sok tarlómaradvány nitrogént inkább ne is adjunk. A tönköly kora tavaszi fejtrágyázásánál is legyünk körültekintõek, azt elõzze meg talajvizsgálat. Amennyiben a körülmények lehetõvé teszik a nitrogénigény fejtrágyázással is kielégíthetõ, aminek optimális kezdési ideje a bokrosodás végsõ szakaszánál van. Ha csak ekkortól van nitrogénre igény, akkor azt 2–3 alkalommal, alkalmanként 20–25 kg/ha dózisban célszerû levéltrágyaként kijuttatni. A N-trágyázás a növényállományok növényvédelmi munkálataival, vagy az esetleges mikroelemtrágyázással is összekapcsolható.

A számított foszfor- és káliumigényt azonban minden esetben az alapvetõ talajmûvelés elõtt kell a tarlóra kiszórni. Szervestrágyát a tönköly alá közvetlenül ne adjunk.

Az alapvetõ talajmûvelési módoknak két formája ismert, a szántásos-forgatásos és a forgatás nélküli. Utóbbi esetben a mûvelést nehézkultivátorral, vagy tárcsa és középmélylazító együttes használatával végezzük el. A tönköly alá azonban mind a két mûvelési mód esetén javasolt a közönséges búza alá szokásosnál mélyebb, akár 25–35 cm-es mélységû talajmunka. A forgatott talajréteg felületi zárását kombinátorozással, vagy hengerezéssel biztosíthatjuk.

A tönköly vetésének optimális idõpontja október elsõ két dekádjában van. A vetés elõtti magágykészítés ne legyen 4–6 cm-nél mélyebb, eszköze a kombinátor. Az összes gabonaféle közül legjobban a tönköly bokrosodik, emiatt a vetéskori csíraszámot a vetés ideje nagymértékben meghatározza. Optimális idõben vetve a hektáronkénti csíraszám ne legyen több 2–2,5 milliónál (ez fele, harmada a csupaszszemû búzák nálunk szokásos csíraszámigényének). A tönköly vetésekor rendszerint csávázatlan, pelyvás vetõanyagot használunk, így annak csíraszámtartalma alapján nagyon változhat a ha-kénti vetõanyagigény is. Átlagos értékekkel számolva a vetõanyagigény hektáronként 120 és 160 kg közötti. Az optimális idõnél késõbb történõ vetések esetén nagyobb vetõanyagnormával kalkuláljunk. A tönköly hántolt szemei, ha azokat kíméletesen készítették elõ szintén felhasználhatóak vetéshez, azonban a megadott csíraszám-szükségletet ekkor se lépjük túl (a hántolás rontja a magtételek csírázási mutatóit, ennek folytán annak használati értékét minden esetben egyedileg állapítsuk meg). A hántolatlan vetõanyag kalászkái, melyekben rendszerint kettõ szem található, közönséges gabonavetõgéppel, vagy tárcsás direktvetõkkel is a talajba helyezhetõk. A vetés sortávolsága 12,0–12,5 cm legyen, folyóméterenként 25–30 db szemet vessünk. A tönkölyt néha mûtrágyaszóróval is „vetik”, ekkor a vetés elõtt közvetlenül tárcsázzunk, majd utána fogast járassunk.

A vegetációs idõ alatti ápolási munkákról, illetve a betakarítás körüli teendõkrõl egy késõbbi cikkben adunk tájékoztatást.