A szõlõ evolúciója, avagy mi lett veled Lambrusca?

Az elmúlt idõk titkait homályba borító fátyol fellebbentésében azonban hasznos segítséget nyújtanak a különbözõ korokból származó fosszilis maradványok, a molekuláris genetikai kutatások eredményei, a korabeli tudományos mûvek, s olykor még a legendák is. E forrásoknak köszönhetõen sikerül talán némi fényt deríteni a szõlõ természetes- és kultúrevolúciójára, szõlõkultúránk kalandos történetére.

A szõlõfélék megjelenése és terjedése

A szõlõnemzetség legelsõ képviselõi a felsõkréta idõszakában jelenhettek meg. Mintegy 65 millió évvel ezelõtt, a földtörténeti harmadidõszak kezdetén már számos szõlõfaj élhetett a Földön. A szõlõ a harmadidõszak második felében, az oligocén korban népesítette be az északi féltekét. A harmadkorban uralkodó meleg klíma lehetõvé tette, hogy még a sarkkör térségében is megtelepedhessenek a szõlõfajok; ezt bizonyítják az Izland, Grönland és Alaszka területén talált fosszilis maradványok. A harmadkori szõlõk hazánk területérõl sem hiányoztak. Errõl tanúskodik többek közt a Vitis hungarica egri, és a Vitis tokajensis erdõbényei levéllenyomata. A harmadidõszak végén, a pliocén korszakban hûvösebbé, szárazabbá vált a klíma. A kövületek arra utalnak, hogy ekkorra már kialakultak a mai vadontenyészõ ligeti szõlõre hasonlító liánnövények.

A harmadkort követõ pleisztocénban – hozzávetõleg 1,8 millió évvel ezelõtt – jégkorszak köszöntött Európára; eljegesedések és jégmentes idõszakok követték egymást. Az Alpoktól, a Kárpátoktól és a Kaukázustól északra élt szõlõfajok jelentõs része elpusztult, ugyanis a jég elõli „menekülésüket” ezek a hegyláncok megakadályozták. A mai szõlõ õsei e hegységektõl délre esõ területeken vészelhették át a jégkorszakot. A jégmentes idõszakokban a szõlõfajok északabbra esõ tájakon is megtelepedhettek, de az elkalandozott növények az ismét eluralkodó jég nyomában megsemmisültek. Az utolsó eljegesedés körülbelül 10 000 éve fejezõdött be. A jégkorszak után csak néhány dél-európai (Vitis diluviana, Vitis Ausoniana) és Kaukázuson túli szõlõfaj (Vitis caucasica) maradt fenn. Közülük egy, vagy akár több is részt vehetett a ma élõ – pontosabban kipusztulóban levõ – eurázsiai ligeti szõlõ, a Vitis silvestris, ókori görög, római nevén Lambrusca kialakulásában.

A jégkorszakot követõ legmelegebb idõszak az atlantikum (i.e. 5500–2500) volt. A szõlõ ekkor ismét meghonosodott Európa laza lombkoronájú tölgy-társulásaiban és folyóparti ligeterdõiben; terjesztésében a madarak és az áradások jeleskedtek. Az idõszámítás elõtt 2500-tól bekövetkezett éghajlatváltozás a sûrû, zárt lombkoronájú erdõségeknek kedvezett, így a szõlõ erdei tisztásokra, kisebb-nagyobb folyók völgyeibe szorult vissza. Délebbi, száraz területeken szintén a folyók mentén talált kedvezõ életfeltételeket.

A ligeti szõlõ (Lambrusca)

A Vitis silvestris a jégkorszak után Európa legnagyobb részén elterjedt, sõt az atlantikum idején még Skandinávia déli részén is tenyészett. Areája a közelmúltig az Ibériai-félszigettõl a Kaszpi-tengeren tengeren túli Kopet-Dag-hegységig; északi irányban a mediterrán térségtõl a 48–50. szélességi körig húzódott. A ligeti szõlõ állománya a filoxéra pusztítása és az erdõmûvelés következtében jelentõsen megcsappant; Nyugat- és Közép-Európában kiveszõfélben van. Kisebb számban még fellelhetõ Franciaországban, a Garonne, a Loire és a Rhône folyók völgyében, Spanyolország baszkföldi területén, Németországban a Rajna felsõ szakaszán, Svájcban a Genfi-tó partján, valamint a Duna mentén Ausztriában, Lobau közelében, továbbá a szerbiai és a románai folyószakaszok térségében. Magyarországon a Duna-menti ligeterdõkben és a Dunántúl déli részén sokáig megtalálható volt. A ligeti szõlõ viszonylag nagyobb populációi maradhattak fenn ott, ahol a filoxéra még nem ütötte fel a fejét. A szakirodalom szerint fellelhetõ még a Krím-félszigeten, a Dnyeper völgyében, illetve a Kaukázus és a Kis-Kaukázus vidékén.

A ligeti szõlõ kétlaki növény, virágai funkcionálisan egyivarúak, ezért termésképzéséhez idegen megporzás szükséges. Kicsi, laza szerkezetû fürtjei általában szeptemberben vagy októberben érnek. Bogyói aprók, gömbölydedek vagy kissé hosszúkás alakúak; bogyóhéja kék, ill. fekete színû. Termése színanyagban gazdag, magas savtartalmú, de lében szegény. Magja kicsi, kerekded, csõre alig 1 mm-es, köldöke a háti oldal közepén helyezkedik el. A Vitis silvestris a termesztett szõlõhöz hasonlóan érzékeny a filoxérára, a gombás betegségekre, az erõs téli lehûlésre, de viszonylag nagyfokú a mésztûrése és jó a gyökeresedõ képessége is.

A ma élõ ligeti szõlõk egy része a leírtaktól eltérõ tulajdonsággal rendelkezik. Kisebb arányban megtalálhatók köztük hímnõs virágú, illetve piros és fehér bogyójú egyedek is! Részben a termés íze is megváltozott; az Izabella, és más direkttermõ fajták európai térhódításával rókaízû ligeti szõlõk jelentek meg! Hazánkban a folyók árterein a ligeti szõlõ helyett ma már többnyire az Észak-Amerikából alanyvesszõ termelés céljából behozott Vitis riparia utódaival találkozhatunk (1. ábra). A filoxéravészt követõ évek óta itt vendégeskedõ „fagyálló szõlõ” idõközben teljesen meghonosodott, s elvadulva helyenként tömegesen tenyészik.

Kultúrevolúció

A szõlõ az emberiség egyik legrégebbi kultúrnövénye. A neolit kor embere minden bizonnyal rendszeresen gyûjtötte a ligeti szõlõ ízletes bogyójú változatait. Erre utalnak a konyhahulladék maradványokból elõkerült kis méretû, rövid csõrû magvak. A szõlõ kultúrába vonása idõszámításunk elõtt 4–5 ezer évvel kezdõdhetett el a Kaukázuson túl, Anatólia, Mezopotámia, Grúzia, Örményország területén. A legendák szerint Noé telepített elsõként szõlõt. Az özönvíz után az Ararát hegyéhez érve szõlõvesszõkkel mérte meg a víz mélységét, majd e leszúrt vesszõkbõl lett az elsõ ültetvény. Az ókori államok fejlett szõlõkultúrával rendelkeztek. A Mezopotámia déli részén élt summérok idõszámításunk elõtt kb. 4000 évvel már fogyasztották a szõlõt és a bort. Megjegyzésre érdemes, hogy a vért és a bort azonos szóval (kurum) fejezték ki. Ez azt bizonyítja, hogy a kék bogyójú ligeti szõlõt használták borkészítésre. Egyiptom területén nem volt õshonos a ligeti szõlõ; ide minden bizonnyal „paradomesztikált” formában került be a növény. A szõlõkultúra az elsõ dinasztia hatalomra kerülésével bontakozott ki; Menszesz fáraó sírjában talált magvak azonban még inkább a ligeti szõlõére hasonlítanak. A fõként kereskedelemmel foglalkozó fõníciaiak fontos szerepet játszottak a szõlõtermesztés, illetve az egyes fajták elterjesztésében. Többek közt Görögországba is az õ közvetítésükkel jutott el a szõlõkultúra. A ligeti szõlõ minden bizonnyal Görögország területén is élt, de a fajták kialakulásában valószínûleg részt vettek a Mezopotámiából és az Egyiptomból behozott szõlõk is. Theophrasztosz a Historia Plantarum címû mûvében a fajták sokaságáról számolt be, sõt a ligeti szõlõ, a Lambrusca termõ és nem termõ virágairól is említést tett. A görögök lényeges szerepet játszottak a szõlõkultúra terjesztésében. Kisázsiai görög telepesek a perzsák támadásától tartva áttelepültek a Rhône deltájába, megalapozva Franciaország és Spanyolország szõlõtermesztését.

A rómaiak szintén kiemelkedõ tevékenységet folytattak a szõlészet európai határainak a kiterjesztésében; Pannónia területére is római légiósok, telepesek hozták a szõlõkultúrát. Vélhetõleg a helyben fellelhetõ ligeti szõlõt is felhasználták – a jobb fagytûrõ képesség kialakítása érdekében. A rómaiak fajtahasználatáról többek közt Plinius (61–113) Historia naturalis mûvébõl szerezhetünk ismereteket. Megállapítása szerint a szõlõfajták száma végtelen. A fajtákat alapvetõen fekete és fehér szõlõk csoportjába sorolta, de felhívta a figyelmet a termés színének, illetve a fajták más morfológiai tulajdonságainak szembetûnõ változatosságára.

A termesztésbe vonással a ligeti szõlõ jelentõs változáson ment keresztül. A belterjes mûvelés, a szelekció és a keresztezések eredményeként a fürtök és a bogyók nagyobbak lettek, a fürt szerkezete tömöttebbé vált, a termésben több cukor, s kevesebb sav halmozódott fel. A bogyó színe változatossá vált; a kék, illetve fekete mellett kialakultak a piros és a sárga különbözõ színárnyalatai is. A mag is nagyobb lett, s megnyúlt a magcsõr. A funkcionálisan hímvirágú egyedeken - mutáció révén – létrejöttek a hímnõs virágú szõlõk. (Ezt igazolja az is, hogy átmeneti típusok léteznek a hím és a hímnõs virágok között. Ezeket az átmeneti típusváltozatokat a fokozatosan növekvõ magház jellemzi. A hím és a hímnõs virágok, s átmeneti típusváltozataik egyes fajták (pl. Kadarka) esetén együtt is elõfordulhatnak, de nõvirággal sohasem alkotnak közös virágzatot.) A szõlõkultúra széles körû, gyors elterjedését a faj két növénytani jellegzetessége tette lehetõvé. A kerti szõlõ – eltekintve a nõvirágú fajtáktól – egylaki növénnyé vált, így termesztése leegyszerûsödött. Az sem lényegtelen, hogy a szõlõ vegetatív úton, bujtással, dugványozással is könnyen szaporítható, s így az utódok tulajdonságai megegyeznek az anyanövénnyel.

Alaktani és genetikai hasonlóság

A ligeti szõlõ és egyes termesztett fajták (Tramini, Rajnai rizling) külsõ megjelenése és genetikai felépítése meglepõen hasonló. Regner osztrák kutató molekuláris genetikai vizsgálatok eredményei alapján arra a következtésre jutott, hogy a Tramini (2. ábra) az európai szõlõtermesztés egyik kiinduló fajtája, a ligeti szõlõk közvetlen leszármazottja. A Rajnai rizling szintén õsi fajta, a Heunisch, a Tramini és a ligeti szõlõ jeles utóda. A fajták, fajtacsoportok eredetére kitalált korábbi elméletek szintén hasonló feltételezésre épültek. Negrul’, véleménye szerint a kerti szõlõ létrejöttében a Vits silvestris három változata, a typica, az aberrans és a balcanica játszott szerepet. A szovjet ampelográfus szoros összefüggést vélt felfedezni a ligeti szõlõ egyes változatai (typica, aberrans, balcanica) és a termesztett szõlõ három földrajzi ökológiai csoportja között. A pókhálósan vagy gyapjasan szõrözött levelû, kis fürtû és bogyójú typicából jöhettek létre a nyugati csoport (pl. Tramini, Rajnai rizling) fajtái. A ligeti szõlõ másik változata, a csupasz, vagy serteszõrös levelû aberrans, amely a Kaukázus Kaszpi-tenger felöli és déli részén terjedt el. Negrul’ szerint e varietas adta a keleti fajtákat (pl. Leányka, Kékfrankos). A pontuszi fajták (pl. Kadarka, Kövidinka) õsei a ligeti szõlõ feltûnõen gyapjas levelû balcanica változatához tartozhattak. Ezt a változatot egyébként a neves ampelográfus a mai Bulgária területén azonosította.

A jelenkori ligeti szõlõk és az egyes termesztett fajták közötti morfológiai és genetikai hasonlóság – a szõlõ megporzásának, megtermékenyülésének sajátosságait, továbbá a szõlõmagok természetes terjedését ismerve – másként is magyarázható. Az ültetvényekbõl évszázadok óta a levegõbe kerülõ, tetemes mennyiségû pollen kétség kívül szerephez juthatott a szõlõtáblákhoz közeli funkcionálisan nõvirágú ligeti szõlõ megtermékenyítésében, utódaik genetikai sajátosságainak a kialakításában. A hasonlóság oka az is lehet, hogy a madarak közvetítésével a termesztett szõlõ magjai jutottak ki, majd vadultak el az ártéri erdõkben. Ezt az elméletet támasztja alá a kultúrszökevény Vitis riparia példája is.

Dr. Zanathy Gábor