Az alma védelme nem termõ évben

 Továbbá, hogyan lehet esetleg ésszerûbben, kevesebb ráfordítással megóvni a gyümölcsöst, esélyt adva a következõ év-évek jó termésének? Ezzel a problémával foglalkozik a Dow AgroScienses Hungary Kft. által szervezett „Runner Akadémia” címû tanácskozáson (Ráckeve, 2008. február 21.) elhangzott eladás írott változata.

Egy ültetvény nem termõ évben történõ növényvédelme gazdasági és növényvédelmi szakmai kérdés. Nem nehéz belátni, hogy az ökonómiai predesztináció mellett számos növényvédelmi szakmai döntést lehet, illetve kell hoznunk az ültetvény életteljesítményének, a jövõben hozamainak, szem elõtt tartásával. Ehhez fontos, hogy a növényvédelem, mint hozamalakító tényezõ helyét és szerepét meghatározzuk. A ráfordítás-hozam függvény (1. ábra) változóit három, egymástól karakteresen elkülönülõ kategóriát alkotnak (Takácsné Gy. K. 2007). Az elsõ csoportba az úgynevezett „meghatározott” változók tartoznak, amelyek hozamra gyakorolt hatása adott, az a döntéshozó által nem befolyásolható. Ilyenek például a termõhely agro-ökológiai tulajdonságai, vagy a fajta terméspotenciálja. A következõ csoportba az úgynevezett „meghatározandó” (döntést igénylõ) változókat sorolják. Ezek nagyságáról elõre dönthetünk, azok általában (de nem feltétlen) közvetlen hatással vannak a hozam nagyságának alakulására is. Ebben a körben szerepeltetik például a mûtrágyázást, az ápolási munkákat, a regulátoros kezeléseket, de itt a helye a programszerûen végzett lemosó permetezésnek is. A károsítók elleni védekezéseket azonban – okszerû növényvédelmet feltételezve – a harmadik csoportban, a „bizonytalan változók” között találjuk. Ezek a változók (ráfordítások) alapvetõen a károsítók epidémiájától, gradációjától függnek. Tehát a függvény szerint a hozam biztonságát ez utóbbi változók súlyának csökkentésével, azok kiiktatásával lehet növelni. Többek között ez ad magyarázatot arra, hogy miért alkalmaznak gyakorta megelõzõ kezeléseket. Az okszerû növényvédelem keretében hozott döntéseket gazdasági szempontból stratégiai és taktikai terminusokba soroljuk. Az elõbbiek a védekezés szükségességére, míg az utóbbiak annak módjára vonatkoznak. A stratégiai döntés alapja a kártételi (ökonómiai) küszöb, a taktikai döntések, pedig az alkalmazott eljárások, technológiák közötti választást jelentik, amelyek gazdasági irányelve a költségminimalizálás. Egyszerûen fogalmazva – az azonos hatékonyságú technológiák közül a legolcsóbbat kell választani.

Továbbá a technológiákat a kezelések idõzítése szerint is jellemezzük. A gyakorlatban a programszerû, ill. a célzott védekezéseket tartalmazók mellett, e kettõ ötvözetét jelentõ vegyes technológiákkal találkozhatunk. Míg a programszerû a preventív hatásra épít és a permetezési fordulói tapasztalati alapon, sokszor fenológiához igazítva alakulnak, addig a célzottnál, magasabb szintû szakmai inputot feltételezve, az elõrejelzésre alapozott beavatkozások jellemzõk. Ez utóbbinál (nem folyamatos fertõzési nyomás mellett) a kevesebb számú kezeléssel szemben, a rövidebb idõ alatti beavatkozásokat lehetõvé tevõ nagyobb kapacitású géppark fenntartása és a növényvédõ szer esetlegesen drágább beszerzése áll. Talán ezért is, és a költségek minimalizálását is alapul véve, a gyakorlatban leginkább a vegyes technológiákkal találkozhatunk.

De mi a helyzet a nem termõ évvel? Milyen szempontok szerint alakítjuk technológiánkat? Az elsõ lépés a legjelentõsebb lombkárosítók, a tartós megtelepedésre képes károsítók körének behatárolása. Ebben segítségünkre lehet a Pareto-elv, ismertebb nevén a 80–20 szabály, amely szerint a következmények 80%-a az okok mindössze 20%-ára vezethetõk vissza. Tehát, ha helyesen határozzuk meg a fa életerejére, jövõ évi termésére, életteljesítményére leginkább hatást gyakorlók körét, akkor 20 százaléknyi munkával 80 százalékos teljesítményt mutathatunk fel. Ennek jelentõségét bevétel elmaradásával terhelt évben nem kell hangsúlyozni. Fontos azonban, hogy számoljunk a zárlati károsítókkal is, amelyek ellen jogszabály írja elõ a védekezést, tehát az nem opcionálisan jelentkezik. A kezelés számának csökkentése a technológiát meghatározó károsítók ellen csak elõrejelzésre alapozott, célzott védekezésekkel oldható meg. Tehát az elõrejelzés felértékelõdik és továbbra is kérdés marad, hogy a mûszaki háttér képes-e a viszonylag rövidebb idõtartam alatti beavatkozásra? A peszticidek között, pedig a hatékonyság–hatástartam–±mellékhatások–ár algoritmus szerint választunk. Nem kell hangsúlyozni, hogy a szempontok mérlegelésének sorrendjén nem érdemes változtatni, mert könnyen az „olcsó húsnak híg a leve” csapdába eshetünk. Pest megyei átlagos évjáratot figyelembe véve és a fentiek is szem elõtt tartva a technológiánkat a varasodás (Venturia inaequalis), az almafa-liszharmat (Podosphaera leucotricha), az almatermésûek tûzelhalása (Erwinia amylovora), az atkák, az aknázó-molyok, és a levéltetvek ellen tervezzük.

A tervezést részleteiben kezdjük a varasodással. Ennél a kórokozónál abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az utóbbi évtizedekben igen intenzíven folyó kutatásoknak köszönhetõen pontos ismeretekkel rendelkezünk a kórfolyamatát, a kárküszöbét, az elõrejelzését, és nem utolsó sorban a gombaölõ szer érzékenységét illetõen. A következõ év termésére vonatkozó 1% alatti betakarítási küszöbbõl indulunk ki. A kórokozó közismerten az áttelelése után spórákat képez, és azokkal okozza elsõ fertõzéseit. Az aszkospórák kiszóródása márciustól júliusig elhúzódhat. Az un. primer infekciót követõen a vegetatív szaporító sejtjeivel (konídiumok) ugyancsak fertõzéseket okoz (2–3. ábra). A betakarítás kori 1% alatti termésfertõzéshez bizonyítottan az ültevény tavaszi, négyzetméterenkénti aszkospóra dózisa 600 alatt kell, hogy maradjon. A gyakorlat számára ez azt jelenti, hogy az elõzõ évi õszi felvételezéskor 12 vesszõnként egy varas levél fordulhat csak elõ – (600 vesszõ szemlézve). Ezt az USA-ban állapították meg. Kicsit az európai viszonyokhoz igazítva, érzékeny fajták vonatkozásában azt mondhatjuk, hogy cél a levélfertõzés 5% alatt tartása. A kezelések idõzítéséhez az almafa-varasodás elõrejelzése lehet fenológiához kötött, a korokozó fejlõdését figyelõ, vagy az idõjárási adatokra támaszkodó. A fenológiára és a kórokozó fejlõdésére alapozók az aszkospórás fertõzéshez adnak támpontot. Az idõjárás szerinti pedig, az ún. Mills-féle táblázatot alapul véve, a konídiumos fertõzést is prognosztizálja. Ez utóbbi megoldás terjedt el hazánkban leginkább. Az elõrejelzés pontossága azonban változó lehet, ugyanis a fertõzést kiváltó levélfelület-nedvesség hosszát a hõmérsékleten túl valószínû több tényezõ is befolyásolhatja. Így a primer fertõzést kiváltó spórák és a konídiumok csírázásához szükséges idõ eltérhet. Vannak irodalmi adatok, amelyek szerint a konídiumos fertõzéshez három órával rövidebb, míg mások szerint három órával hosszabb, ill. olyanok is, amelyek a spórással azonos idõtartamú levélfelület-nedvességet állapítanak meg. Külön kérdés, hogy a száraz periódusok hossza és azok gyakorisága, a harmatképzõdés, a napfény intenzitása és összetétele, a szél szárító hatása, a növény felületén élõ mikroorganizmusok, a kórokozó élettani rasszai stb. hogyan befolyásolják a csíratömlõ képzést, illetve a fertõzést. A varasodás kórokozójának ez idáig 7 fiziológiai rasszát írták le. Ezek többsége a tõlünk nyugatabbra esõ országokban már kimutatott. Különösen veszélyesnek tartják a 6-os rassz terjedését, mert az fertõzi azokat a fajtákat, amelyek elõállításában Malus floribunda 821-es klónja szerepel – ’Priscilla’, ’Jonafree’, ’Freedom’, ’Prima’, ’Richelieu’, ’Enterprise’, ’Mac Free’, ’Mac Shay’ stb. Viszont kevés az adat, hogy ezek a rasszok, hogyan viszonyulnak a hagyományos fajtákhoz. Továbbá nem ismert hazai elõfordulásuk sem. A hazánkban elterjedten használt LUFT és a METOS készülékeknél különösen fontos a mûlevél kalibrálás, a valós levélfelület-nedvességek mérése, rögzítése. Ha a nehézségek ellenére sikerült jeleznünk a varasodás fertõzését, akkor meg kell hoznunk a taktikai döntésünket is. A kórfolyamathoz igazított gombaölõ szer választás alapján a fertõzés elõtt megelõzõ, az inkubáció alatt gyógyító, míg a tünetek megjelenése után eradikatív hatású készítményeket kell alkalmazni.

 

A lisztharmatnál sokkal nehezebb helyzetben vagyunk. Bár a következõ évre itt is megfogalmazhatunk 1% alatti betakarítási küszöböt, amelynek teljesüléséhez, mind a tavaszi vesszõfertõzöttséget, mind az aktív növekedési fázis végéig a levélfertõzöttséget 20% alatt kell tartanunk, de az elõrejelzés csak rendszeres állományvizsgálaton alapuló szignalizáció lehet. Ugyanis a lisztharmat csíratömlõ-képzéshez nem igényel levélfelület nedvességet, a fertõzése hozzávetõleg 10–25°C-on, 60% feletti relatív-páratartalomnál létrejön és így gyakorlatilag állandó veszélyt jelent. Jóllehet világszerte léteznek sokinputos, bonyolult, számítógépes elõrejelzõ programok (pl. PODEMTM), de ezek hazánkban még nem terjedtek el. A lisztharmat ellen felhasználható hatóanyagokat összevont biológiai hatékonyság alapján értékelhetjük elsõsorban. A készítmény vonatkozásában természetesen az árukról sem lehet megfeledkezni.

A jelentõs lombkártétellel veszélyeztetõ károsítók megítélésében közös, hogy a védekezéseket nem termõ években is a pontosan meghatározott kritikus egyedszámuk és a természetes ellenségeik népességszabályozó hatása alapján tudjuk eldönteni.

Az megyei almásokban gondot okozhatnak a takácsatkák –

a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi), és a kétfoltos takácsatka (Tetranychus ulmi) – továbbá az almatermésûek levélatkája (Aculus schlectendali). Nyári idõszakban a takácsatkák levelenkénti kritikus egyedszáma 5, míg a levélatkáé 30. A természetes ellenségeik közül a legfontosabbak a ragadozó atkák. Az almáskertekben 6–8 fajuk is jelen lehet. Ezek rendszertani helye a Phytoseiidae, ill. a Stigmeidae családok. Ha a takácsatka/Phytoseiidae arány kisebb, mint öt, ill. a takácsatka/Stigmeidae hányad kettõnél kevesebb nem szabad védekezni. A kritikus egyedszám felett elsõsorban magas technológiai értékû – jó hatékonyságú ugyanakkor a hasznos élõ szervezeteket kímélõ – készítményekkel kell beavatkozni (pl. diflovidazin, hexitiazox, propargit stb.). Többszöri permetezéseknél a különbözõ hatásmechanizmusúakat rotációban alkalmazzuk a rezisztencia elkerülése érdekében.

A levélaknázó molyok közül leggyakrabban a lombosfa–fehérmoly (Leucoptera malifoliella), az almalevélmoly (Phyllonorycter blancardella), ritkábban az almalevél törpemoly (Stigmella malella) fordulnak elõ. Évenként 3–4 nemzedékük fejlõdik és az avarban báb állapotban telelnek. Több fürkészdarázs faj is parazitálja õket. A nagyobb egyedszámmal jelentkezõk a Holcothorax, a Pholetesor és a Sympiesis nemzetségekbe tartoznak. A védekezés elõrejelzésére szex-feromon csapdákat és állomány szintû vizsgálatokat alkalmazunk. Így a második nemzedéktõl a parazitáltság meghatározása érdekében 2 ha-ként 4 × 100 akna vizsgálata javasolt, ugyanis mellõzhetjük a vegyszeres beavatkozást, ha a levélfertõzés 30% alatti, a levelenkénti aknaszám nem haladja meg a hármat, ugyanakkor a parazitáltság mértéke több, mint 30%. A hasznos élõ szervezeteket kímélõ IGR vegyületekkel (pl. metoxifenozid) és Bacillus thuringiensis tartalmú készítményekkel védekezünk elsõsorban.

Az almáskertjeinkben három levéltetû faj bír jelentõséggel. A zöld almalevéltetû (Aphis pomi) a leggyakoribb, de a levélpirosító almalevéltetû (Dysaphis devecta) és a szürke almalevéltetû (Dysaphis plantaginea) a veszélyesebbek, mert nyáluk fitotoxikus hatású és torzulásokat okozhat. Az erõs kártételük kihathat az ültetvény életteljesítményére. Ennek megfelelõen alakulnak a tolerancia-értékek is. Így a zöld almalevéltetûnek legfeljebb 10, míg a Dysaphis-oknak legfeljebb 3 telepe lehet 100 hajtásonként. Bár a levéltetveknek számos természetes ellensége létezik (pl. katicabogarak, zengõlegyek, fátyolkák stb.), azok vándorló életmódot folytatnak. Következésképpen, a betelepedésük, a felszaporodásuk a zsákmány egyedszámától függõ. Ezzel együtt, ha a levéltetû telepek környezetében megtaláljuk õket, a tûréshatárt 50%-kal emelhetjük.

Összefoglalásként megállapítható, hogy akkor járunk el helyesen, ha az almaültetvény növényvédelmét nem termõ évben, a gazdasági racionalizálást és a helyi károsító helyzetet is figyelembe véve, az integrált alapelvekre támaszkodva szervezzük és hajtjuk végre.

Dr. Cs. Tóth Attila, növénykórtani szakelõadó,

Fõvárosi és Pest Megyei MGSZH

Növény- és Talajvédelmi Igazgatóság, Gödöllõ