MENÜ

Join the GREEN evolution

Oldalszám: 74-75
2014.03.18.

Magyarországon a tejtermelésre történõ fajtaváltással párhuzamosan került ki a tehenek takarmányadagjából a fûszéna, illetve fûszenázs és vette át a helyét a silókukoricára alapozott monodiétás takarmányozás.

 

 


 

 

 

 

A 8-10000 kg-ot meghaladó termelési színvonal új követelményt állított a fûfélékbõl készített szilázsokkal és szénafélékkel szemben is, és ennek következtében a gazdaságok folyamatosan átálltak a nagy energiahozamot biztosító silókukoricára és a fûféléknél magasabb fehérjetermést biztosító lucernára, mivel a hagyományos rét-legelõgazdálkodás nem elégítette ki az igényeiket. A tehenek egészségének szempontjából a jelenlegi hazai takarmányozási gyakorlat azonban korántsem megfelelõ, amit visszaigazolnak a gyakori anyagforgalmi megbetegedések és súlyos szaporodás-biológiai problémák.





A monodiétás takarmányozásból eredõ problémák csökkentésében hatékony megoldás lehet az elmúlt 3-4 évben megjelent „szilázs füvek” új generációja. A kérdéses füvek közös jellemzõje a hazai tapasztalatok alapján a magas, 12–16%-os szénhidráttartalom (elsõsorban cukor), a 6 MJ NE-L vagy esetenként azt meghaladó laktációs energiatartalom és a magas 12–24%-os (de nagymértékben, a termesztés és betakarítás technológiájától függõen ingadozó) fehérjetartalom. A termesztési adatok alapján egyértelmûen megállapítható, hogy az új nemesítésû fûfélék megfelelõ termesztésével és tartósításával a silókukoricához közeli energiatartalmat és a lucernáéval gyakorlatilag megegyezõ fehérjetartalmat tudunk biztosítani állataink számára és mindezt magas emészthetõséggel.



Ezen cikk terjedelmi korlátai miatt nem szeretnék belebonyolódni a strukturális rostellátásba, a bendõbeli rostemészthetõségbe és szénhidrát anyagcserébe, az acidózis lehetséges gyakorlati okaiba és annak termelést csökkentõ tüneteibe. Röviden összefoglalva olyan takarmányozásban kell részesítenünk teheneinket, amely kedvez az ecetsav termelõdésének és ezáltal a termelés növekedésének. A kedvezõ ecetsav: propionsav arány tejtermelõ állatoknál 3-3,5:1, ennek feltétele a 18–22% struktúrával bíró rost a szárazanyagban. Az acidózis elkerülése érdekében minimum 16% rostot, 30% NDF és 19% ADF koncentrációt kell biztosítanunk. Az új fûfélékkel a fenti követelményeknek megfelelõen meg lehet oldani a tehenek rostellátását az energiakoncentráció csökkenése nélkül.



A takarmányozási elõnyök mellett az új fûfélék hazai takarmányozási gyakorlatba történõ beillesztése mellett szól az a tény is, hogy csökken a tömegtakarmány-termesztés idõjárási kockázata (a kizárólagos kukorica helyett több növényre alapozhatjuk tömegtakarmány bázisunkat és ezek betakarítási ideje jelentõsen eltér egymástól). Szintén a fûfélék alkalmazása mellett szól, hogy a vetésszerkezetbe megfelelõen beillesztve, intenzív termesztés mellett – augusztus végi, szeptember elejei vetéssel, áprilisi és májusi két kaszálással – a fû elõvetemény után a silókukoricát másodvetésként hasznosítva egységnyi területrõl több táplálóanyagot tudunk betakarítani. Napjaink nyomott tejátvételi árai és a tejtermelés 70–75%-át kitevõ takarmányozási költségek mellett a tejtermelõ gazdaságoknak létkérdés, hogy a termõföldet, mint erõforrást maximálisan kihasználják.



A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy a látókörünkbe kerültek olyan korszerû pázsitfûfajták és hibridek, amelyek termesztése sikerrel kecsegtet, de csak akkor tudjuk termesztésüket a hazai gyakorlatba megfelelõen beilleszteni, ha megoldjuk a termesztés technológiáját, mint komplett problémakört.



A korszerû fûfélékkel szemben támasztott követelményeknek megfelelõ beltartalmi paramétereket a táblázat tartalmazza.

 

 


 





A nemesítés során a fûféléknek egy összetett paraméterrendszer követelményeinek kell megfelelnie. Az önmagában kevés, ha pl. kiugróan magas a vízben oldható szénhidráttartalom. Az állattenyésztés igényeinek maradéktalanul megfelelõ zöldtakarmánynak elegendõ mennyiségû szénhidrátot kell tartalmaznia, optimális fehérjetartalom mellett (ha túl magas az pl. erõsen rontja az erjeszthetõséget), magas laktációs energiatartalommal kell bírnia (NDF-DNDF) és mindezek mellett a termésmennyiség sem szenvedhet csorbát. Összefoglalva egy korszerû fajtának a mellékelt táblázatban közölt paramétereket és mellette 40–45 GJ/ha közötti NE-L mennyiséget kell produkálnia, jó erjeszthetõségi tulajdonságok mellett (silókukorica energiahozama 50–55 GJ/ha).



A fenti problémakört elemezve megállapítható, hogy az új típusú „szilázs füvek” szántóföldi termesztését és takarmányozásba történõ beillesztését csak jól átgondolt szakmai elõkészítés és elemzés után érdemes a mindennapok takarmányozási gyakorlatába átültetni. Mindezen paraméterek optimális összehangolása azonban nem egyszerû feladat, mivel a termelõk eltérõ szántóföldi és éghajlati körülmények között végzik növénytermesztésüket és a füvek hasznosítási irányvonalában is nagy eltérések lehetnek. Ennek érzékeltetésére álljon itt néhány, Önökben bizonyára felmerülõ kérdés a fûfélékkel szemben támasztott követelmények kapcsán, a szántóföldi hasznosítás és a korszerû takarmányozás vonatkozásában.



Meg tudom-e oldani a rendelkezésemre álló fajta szortimentbõl egyetlen fajta kiválasztásával, hogy a korábban ismertetett paramétereknek megfelelõ minõségû fûszilázst termeljek?

Van-e olyan fajta, amely megbízhatóan magas színvonalon képes teremni a kedvezõtlen szántóföldi körülményeim között?

Az energia, a hozam vagy esetleg a fehérje a limitáló tényezõ a takarmányozásomban?

Éves vagy évelõ fûfélék hasznosítására rendezkedjek be?



A feltett kérdésekkel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy – eltérõ termõhelyre, hasznosítási irányra, betegségekkel szembeni ellenálló képességre, télállóságra, takarmányhasznosítási irányra kiterjedõen – célszerû lenne egy olyan speciális szakmai program bevezetése, melynek keretében nem önálló fajtákat, hanem a mindenkori igényeiknek leginkább megfelelõ fûkeverékeket használhassanak a termelõk. A fûkeverékeket úgy kell összeállítani, hogy a különbözõ termõhelyi adottságok és hasznosítási irányok (energia, fehérje, hozam) mellett is garanciát adjanak a magas színvonalon történõ tömegtakarmány elõállításra.



A jövõben fontos lenne azt is alaposabban megvizsgálni, hogy milyen szárazanyag tartományban érdemes silózni zöldtakarmányainkat. Meg kellene nézni, hogy az eltérõ szárazanyag tartományok mellett milyen adalékanyagokkal és azok milyen adagolásával érhetõek el a legjobb eredmények. A jelenlegi hazai gyakorlat szerint a biztonságos silózhatóságot szem elõtt tartva általában túlfonnyasztjuk növényeinket, ennek következtében sok táplálóanyagot kinn hagyunk a szántóföldön. A hazai, piaci forgalomban kapható tartósítószerek gondos megválasztásával és a szárazanyag-tartalomhoz igazodó, szakszerûen alkalmazott adagolásukkal az alacsonyabb szárazanyag tartományban is jó eredménnyel silózhatóak lennének zöldtakarmányaink. Sok üzem tapasztalata szerint jobb a tehenek szárazanyag felvétele és tejtermelése alacsonyabb szárazanyag tartalmú fûszilázsok etetése esetén. A termesztési technológiának tehát egy nagyon fontos láncszeme a silózás. Csak akkor használhatóak ki eredményesen a fûfélék alkalmazásából adódó elõnyök, ha a tartósítási munkákat úgy végezzük el, hogy a lehetõ legkisebb szárazanyag veszteség mellett, ideális illózsírsav összetételû, kellõ aerob stabilitású tömegtakarmányt készítünk.

 


 

 





Palkó István

20/2353-315, 30/4970-577



Karnoth Joris

30/5203-446, 70/3186-598