Pásztohy András - töretlen pályaív

Mindemellé párosult egy erõs politikai érdeklõdés is, amelyet késõbb, mint szakmapolitikus hasznosíthatott életében. Jelenleg mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat fõtitkára tevékenykedik miniszteri biztosi felhatalmazással a vidéken élõk érdekében. Pásztohy Andrással életérõl, pályájáról, szakmai tapasztalatairól nemrégiben beszélgetett az Agro Napló munkatársa.

Agro Napló (A.N.): Miként került a mezõgazdaság vonzásába?



Pásztohy András (P.A.): Polgárdiban születtem, s anyai nagyanyámmal, aki a helyi szövetkezet alapító tagja volt, - és kisparaszti származású – sokat voltam együtt a határban, és tõle tanultam gyerekként a mezõgazdasági munkák csínját-bínját. Segítettem is neki sokat, amit egy gyerek tudhat, azt felügyeletével elvégeztem. Apai ágon viszont értelmiségi indíttatású vagyok, mivel apám tanárember. Persze õ is falusi és vidéki embernek számít.



Szülõfalumban szerettem meg a természetet, annak közelségét, így a mezõgazdaságot és az állatokat is. Ezen élmények hatására leginkább állatorvos szerettem volna lenni. De amikor láttam a különféle pályaorientációs ismertetõket az érettségihez közeledve – egyébként Székesfehérváron érettségiztem az Ybl Miklós Gimnáziumban – kezembe került a kaposvári mezõgazdasági fõiskola bemutatkozó füzete, akkor döntöttem el, hogy Kaposvárra megyek tanulni. Itt 1973-ban szereztem állattenyésztési üzemmérnöki diplomát.

A.N.: Hogyan kezdõdött a „munkásélet”?



P.A.: Amikor végeztem a fõiskolán, lényegében akkor kezdõdött a magyar mezõgazdaság „aranykora”, akkor egy végzõs hallgatóra 3-4 állásajánlat is jutott. Akkor indultak a múlt század 70-es éveinek elején a sertés- és szarvasmarha-tenyésztési program, továbbá a növénytermesztési és a kertészeti programok. A politikai vezetés akkor a mezõgazdaságot a kormányzati, gazdaságpolitika rangjára emelte, így jelentõs beruházások valósulhattak meg az ágazatban. A fejlesztési boomhoz pedig szakemberekre, mégpedig sokra és jól képzettekre volt szükség. Ennek köszönhetõen minden frissen végzett mezõgazdasági szakember elõtt lényegében dinamikus elõremeneteli, karrierlehetõség állt.



Így amikor a mernyei Új Barázda Termelõszövetkezetbe kerültem gyakornoknak, rá egy évre már ágazatvezetõ voltam 1974-ben, a következõ esztendõben pedig már fõágazat-vezetõként végeztem a dolgomat. Öt évvel a fõiskola elvégzése után pedig már elnökhelyettes voltam a szövetkezetben, 1983-ban pedig már elnökként dolgoztam a szomszéd falu szövetkezetében. Ebben az idõben a fiatal szakemberek anyagilag és erkölcsileg is meg voltak becsülve.

A.N.: Könnyen be tudott-e illeszkedni a helyiek közé? Elfogadták-e fiatal vezetõként?



P.A.: Mint már említettem, a fõiskola elvégzését követõen egy évtized múltán pedig már a Mernyével szomszédos szentgáloskéri Béke téesz elnöke voltam. Még most is úgy érzem, hogy könnyen ment a beilleszkedés, mivel az akkori és az ott lévõ középkorú szakemberek nem gyanakodva nézték a fiatalokat, hanem úgymond atyai szemekkel tekintettek a fiatalokra, vagyis segítették a munkánkat, de tudásunkat respektálták is. Emellett azonban nyesegettek is bennünket, sõt, amit õk már tudtak és megtapasztaltak, átadták a fiataloknak. Ámbár nekem külön is szerencsém volt, mivel Kaposváron nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati képzés is igen magas színvonalú volt.



Visszatekintve úgy látom az akkori idõket, hogy volt egy egészséges szerkezete a vezetésnek, mind a termelõszövetkezetekben, mind pedig az állami gazdaságokban. Ugyanis a pályán voltak még az intézõk és a fõintézõk mellett gyakorlatot szerzett szakemberek, emellett ott voltak még a középparasztságból származó vezetõk is, de ott voltak már a fiatal, jól képzett, a kor színvonalát képviselõ szakemberek is. Így a vezetõ pozícióban lévõ emberek tudása, tapasztalata jól kiegészítette egymást.

A.N.: Milyen feladatokat kellett megoldania?



P.A.: Mernyén mint ágazatvezetõre egy szakosított sertéstelep vezetését bízták rám. Ehhez azonban volt egy takarmánykeverõ üzem és egy szárító is, amely így egy komplex egységet képezett. Késõbb, mint fõállattenyésztõ, már a szarvasmarha ágazat teljesítményéért is feleltem. Ez azt jelentette, hogy a szarvasmarhatelep építését technológiai felszerelését és betelepítését is én felügyelhettem. Így pályám elsõ évtizedében elég komoly szakmai kihívásokat kellett megoldani állattenyésztõként.



Ekkor kerültem, 1983-ban Szentgálos­kérre, a szomszéd faluba téesz elnöknek, ahol már egy 3700 hektáros gazdaság irányítása lett a feladatom. Ebben a gazdaságban a hatékonyság és a lehetõségek jobb kihasználása érdekében a szántóföldi növénytermesztés fejlesztését határoztuk el kollégáimmal. Így megújítottuk a növénytermesztési ágazatot (új terményszárítót, terménytárolót építettünk), de a szarvasmarha-tenyésztést is (a fejõ és tejhûtõ technológia cseréjét hajtottuk végre). A fejlesztéseket világbanki programokból valósítottuk meg. Emellett megvalósítottunk egy hatékonyabb, ma versenyképesebbnek mondott gazdaságirányítási modellt is.

A.N.: Alkatánál foga, és pályáját tekintve öntõl nem áll távol a politika, mikor került be ebbe a közegbe?



P.A.: Viszonylag korán bekerültem a politika fõáramába, ugyanis az akkori politikai vezetés úgy gondolta, hogy ki kell próbálni a fiatalokat is a nagypolitikában, és így 1980-ban országgyûlési képviselõ lettem. Öt évre rá pedig már egy többes jelölés során választottak meg újra országgyûlési képviselõnek. Ezért viszonylag korán már bekerültem az országos politikába, és a környezetvédelmi, valamint a mezõgazdasági bizottság munkájába bekapcsolódva közvetíteni tudtam a somogyi falvak gondját-baját, érdekeit a politikai döntéshozóknak.

A.N.: Hol érte a rendszerváltás, hogyan élte meg ezeket az idõket?



P.A.: A rendszerváltáskor is a szent­gálos­kéri szövetkezet elnöke voltam, ám már a fordulatot megelõzõ években sejteni lehetett a változásokat. Ezért az ottani vezetõtársaimmal tudatosan készültünk a változásokra. Így élére tudtunk állni az átalakulási folyamatoknak.



Vagyis a kárpótlási folyamat zökkenõmentes végig vitele valamint a szövetkezetek kötelezõvé tett átalakulása során vezetõtársaimmal együtt élére álltunk a folyamatoknak. Mindez konkrétan azt jelentette, hogy a különbözõ érdekû csoportokkal – például a nyugdíjasokkal, aktív tagokkal, külsõ tagokkal – leültünk, hogy megbeszéljük velük a lehetséges követendõ stratégiát a kárpótlás illetve az átalakulási folyamat során Ezt igyekeztünk úgy menedzselni, hogy a szövetkezet vagyona egyben maradjon, és az ott élõ családok létbiztonsága ne kerüljön veszélybe. Mindezt végül is sikerült elérnünk.



Ebben a folyamatban idõközben engem megyei közgyûlési képviselõnek választottak 1990-ben, ahol a mezõgazdasági bizottság elnöke lettem. Így továbbra is részt vettem a közéletben a szakmapolitikát képviselve.



A gazdaság 1992-es átalakítását követõen két év múlva holding-szerû munkaszervezetet alakítottunk ki, létrehoztuk a szövetkezet többségi tulajdonában lévõ kft-ket, majd így mûködött a gazdaság az ezredfordulóig. Ekkor a szövetkezetek ismét a politika célkeresztjébe kerültek, és így sok mezõgazdasági szövetkezethez hasonlóan a szentgáloskéri gazdaságot is átalakítottuk gazdasági társasággá, azaz részvénytársaság lett a termelõszövetkezetbõl. Így tehát lényegében kormányoktól függetlenül mindig igyekezett az általam irányított cég a körülményekhez alkalmazkodva a lehetõ legjobb teljesítményt nyújtva talpon maradni. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha a tagság és a vezetõk is egyetértettek a közös célokban. Ennek köszönhetõ, hogy az Agraria Részvénytársaság most ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A különbözõ szervezeti formában mûködõ gazdasági egységeknek ugyanis mindig is jogutódainak tekintettük magunkat, de természetesen jogi értelemben is azok vagyunk.



Mindehhez tartozik még, hogy 1994-tõl ismét országgyûlési képviselõ lettem, három cikluson keresztül élveztem újra a választók bizalmát. Mindez életemnek egy nagyon fontos kihívásokkal teli, mozgalmas idõszaka volt. Amit igen fontosnak tartok ebbõl az idõszakból, hogy a szakmapolitika, a vidékpolitika igen jól megfért a gazdasági munkámmal, azaz ezek egymást erõsítették. Emellett még a falumban is tudtam segíteni a helyi képviselõ testület munkáját. Én mindig a szakmai értékrend mentén politizáltam, nem foglalkoztattak a hatalmi politikai kérdések.



Az ezredforduló után bekerültem az államigazgatásba, a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumba. Itt mint államtitkár és most mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat fõtitkára, miniszteri biztos végzem a munkámat.

A.N.: Mindez milyen új feladatokat jelentett az ön számára?



P.A.: Számomra az igen fontos muníciót jelentett és jelent ma is a munkámban, hogy testközelbõl Somogyban megéltem az utóbbi évtizedek magyar vidéki fejlõdését. Ez nagymértékben segítette a kormányzati munkámat. Nekem a legfontosabb tanulság mindebbõl, hogy a vidéki embereknek ahhoz, hogy elõbbre juthassanak, össze kell fogniuk. Most az unió is azt üzeni a magyar vidéknek, hogy elõbb helyben el kell dönteni, hogy mit is akarnak, és azután kell segítséget kérni, az uniós és hazai forrásokat így lehet igénybe venni a helyi célok megvalósításához. Ezt a szemléletet szeretném közkinccsé tenni, mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat egyik irányítója. Ehhez szükség van az önkormányzatok, a szakmai és a civil szervezetek, valamint a vidékfejlesztésben érintett más tárcák és szervezetek együttmûködésére. Ez pedig nem más, mint a LEADER-szemlélet alkalmazása.

A.N.: Az eredményes munkavégzéshez milyen háttere van?



P.A.: Nekem a hátteret a családom biztosítja. Feleségem is szakmabeli, pénzügyi vonalon dolgozik. Természetesen a gyerekeim is segítségemre voltak, ugyanúgy, ahogy a munkatársaim is. Számomra a pihenés és a legnagyobb kikapcsolódás, ha hazamegyek a falumba, Mernyére, illetve Szentgáloskérre és ott a kollégákkal végignézzük a határt és az állattartó telepeket.



– an –